Sarokkő

„Magyar vagyok, fényes és ragyogó”

Kedves színében, talpig feketében érkezik a megbeszélt időpontban. Homlokát befedő harangkalapja és szájmaszkja takarásában csak egy gesztenyebarna szempár villan rám, fürkészőn, talán kissé bizalmatlanul. Kósa Klára keramikusművész, az MMA rendes tagja szigorú, határozott ember hírében áll, aki nem tűr ellentmondást. És hírét nem is cáfolja meg. A Pesti Vigadó egy csendes helyiségében helyezkedünk el, Legszebb perceink… címmel itt nyílt meg jubileumi tárlata. Gyönyörű ö-zős beszédével, olykor harsány nevetéssel félbeszakítva önmagát kezd mesélni művészetéről, életéről.

Kósa Klára: Nálam vannak bizonyos kategóriák: van művész, kézműves, háziasszony és van félötös…

Fotó: MH/Purger Tamás

– Azt olvastam, hogy meglehetősen maximalista, és ha egy kicsit is úgy érzi, hogy csorbult az esztétikája annak, amit alkotott, azonnal összetöri. Ez igaz?

– Ez szó szerint így van. Nagyon ritkán fordul elő, hogy valamit összetörök, de ha nekem nem tetszik, akkor azt ne vigye el senki, hiszen én leszek jelen azzal a tárggyal az otthonában. Múltkor például egy filmet forgattak nálam, és ott készítettem egy képet, amely annyira tetszett, hogy majd’ elájultam. Két fa volt rajta, a meseerdő fái, az egyiket éjjel, a másik pedig nappal ábrázoltam. Aztán amikor kész lett, akkor láttam, hogy ez így nem jó, hogy ilyen nincs. Na, ez hamarosan már darabokban is volt.

– Ez egyfajta törekvés a tökéletességre?

– Az embernek, főleg ha művész, tökéletesnek kell lennie, tökéleteset kell alkotnia. Akkor jutunk előre – akár az országot, akár a nemzetet, akár a családokat nézve –, ha amit csinálunk, azt tökéletesen csináljuk. Nekem ez a feladatom. Persze tudom, most azt kellene mondanom, az a divatos, hogy soha nem vagyok elégedett, és mindig jobbra vágyok. De ki merem jelenteni, hogy elégedett vagyok és boldog, hogyha valami olyat hozok létre, amit elgondoltam. Lehetséges, hogy a tökéletességet soha nem érjük el ebben az életben, de én magamból a maximumot adom ki, és természetszerű, hogy ettől boldog és elégedett vagyok többnyire. Sőt, mindig.

– Azt is olvastam, hogy szigorú a középszerű művészettel szemben.

– Világéletemben az voltam, ötvenöt évvel ezelőtt is, amikor elkezdtem alkotni. Nálam vannak bizonyos kategóriák: van művész, kézműves, háziasszony és van félötös.

– Félötös?

– Nagyon kritikusan veszem, amikor valaki otthon kis agyagot bányászik a kertjében, és abból csinál valamit, majd fél öt felé már felteszi az internetre, meg kiáll vele egy vásárba. Minek? – kérdezem én. Ezek a félötösek, ennek semmi értelmét nem látom. Hogy csak szórakozunk, azt nem szeretem. A művészetet komolyan kell venni. Lehet vele időnként egy kicsit szórakozni, de attól nem tarthatja magát senki képzett alkotónak.

– Úgy érzi, elsilányítják a művészetet?

– Tapasztalom ezt néha, hiszen ma már mindenki hozzájuthat festékhez, agyaghoz, kemencét vehet satöbbi, és csinálja minden képzettség nélkül, aztán a szomszéd néni, bácsi meg a rokonság megdicséri érte. De ez nem jelenti, hogy az valóban szép is. Tudja, Magyarországon háromezer magát fazekasnak, keramikusnak tartó ember van. Hát, szerintem száz, legjobb esetben is. Na, ezen a kiállításon egy silány sincs.

„Jól néznénk ki, ha hetvenöt évesen nem lenne kiforrott világképem. De ettől függetlenül állandóan tanulok ma is”

Fotó: MH/Purger Tamás

– Ötvenöt művészt hívott meg. Mi alapján választotta ki őket?

– Ők igazi magyar művészek. Valamennyien hatással voltunk egymásra, és nagyon szeretjük is egymást. Még több embert szerettem volna meghívni, de egyszerűen nem volt annyi hely. Amit ebben az ötvenöt emberben szeretek – és ez nagyon fontos minden művésznél –, hogy tudják magukról, és én is tudom magamról, hogy mire vagyunk képesek, és hogy amit csinálunk, az jó. A mai napig képes vagyok elájulni a többiek alkotásaitól, tudja, amikor azt mondom magamban: „Úristen, ez de jó, miért nem az enyém?” Fontos, hogy a művész a másik művét is tudja értékelni. Mi folyamatosan párbeszédben állunk, megmutatjuk, hogy mit csináltunk mostanság, és kikérjük a másik véleményét. Azt is meg merjük mondani, ha egy adott darabot nem tartunk éppenséggel jónak. Persze ez ritka, mert általában szeretjük egymás művészetét.

– Mi teszi a jó művészt? Tudom, hogy azt szokta mondani, a művészet ott kezdődik, ahol a másolás véget ér.

– Megfigyeltem, hogy sokan eleve úgy születnek, hogy a vérükben van a művészet. Nekem a véremben a magyar népművészet van. Ha éjjel felkeltenének, és mutatnának egy tárgyat, azonnal meg tudnám mondani, melyik századból való, miféle alkotás az. Úgy dolgozom, hogy ott van bennem a népi gondolkodás. A másolás részét úgy értem, hogy vannak technikák, amiket természetesen meg kell tanulni, de ott nem lehet leragadni, tovább kell lépni, különben az ember rááll egy sínre és hamarosan ellaposodik. Ki kell alakítani egy felismerhető, egyedi stílust. De ha valaki tényleg a véré-ben hordozza a művészetet, az előbb vagy utóbb egyszer csak úgy kirobban – és én azt nagyon szeretem.

– Egyfajta vele született tehetségről beszél, ha jól értem.

– Igen. Ott van például az unokahúgom, Kósa Judit, akivel szintén vele született a művészet. Nem lehet neki tanítani szinte semmit, mert már tudja. A kiállításon bemutatunk egy Sótonyi Lotti nevű lányt is, aki még csak tizennégy éves, de a vérében van a művészet. Olyan tárgyat hozott a tárlatra, amely mindenkit meghökkentett, hogy tudniillik egy ennyi idős lány ilyet tud csinálni. Nemrég a műhelyünkben ült, és valaki megkérdezte tőle, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Lottika – aki egy nagyon szerény, mélyen vallásos kislány – lehajtott fejjel azt válaszolta: „Én művész vagyok”. Azzal, hogy ezt ki merte mondani, tudtam, hogy ameddig bírom, segítenem kell a pályáját. Nagyon fogok rá figyelni, mert a határozottsága magamra emlékeztet.

– Ön is hamar eldöntötte, hogy ezzel akar foglalkozni?

– Még szép. Ötéves voltam, amikor nekem is feltették a nagy kérdést, amire azt válaszoltam, hogy én már nagy keramikus művész vagyok. Érti, ugye? Vagyok! Pedig akkor még agyag sem volt a kezemben soha, de én valósággal csodálkoztam, hogy kérdezhetnek ilyesmit, mikor ez számomra kész tény volt.

– A családjában volt keramikus?

– Nem, ezt nem a családomból hoztam. Az édesanyám textiltervező iparművész volt, az édesapám pedig híres-neves ügyvéd, aki folyton azt állította, hogy a kézügyességemet tőle örököltem, pedig ő aztán az égvilágon semmit nem tudott csinálni. Nagyon jó gyerekkorom volt és pazar szüleim.

– Tőlük örökölte ízes beszédét?

– Dehogy. Hiszen engem úrilánynak neveltek, e-betűs beszédre tanítottak. Édesapámhoz viszont rengeteg parasztember járt, mert tudták, hogy ha meg akarják nyerni az ügyüket, hozzá kell fordulniuk. Ők beszéltek ö betűvel, ami nekem rettenetesen tetszett, és mindig is így szerettem volna beszélni magam is, de nem engedték. Jóval később, amikor Mezőtúrra kerültem, ott már nem volt senki, aki megállítson.

– Hogyan találkozott a népművészettel?

– A népi kultúra úgy került közel hozzám, hogy a szüleimnek volt egy barátja, egy orvos, akinek a felesége Kalotaszegről került át hozzánk Kecskemétre. Ő volt, aki megmutatta nekem Malonyai Dezső népművészetről szóló könyveit, amitől teljesen kész voltam. Onnantól kezdve engem már semmi más nem érdekelt. Persze, a szüleim úgy voltak vele, hogy majd kinövöm. Zenei általános iskolába írattak végül, ahol Kodály Zoltán is tanított bennünket.

– Milyen tanár volt?

– Szigorú, ó, nagyon szigorú. De ez jó volt, mert mi igazi Kodály-módszert tanultunk. Ez, a kecskeméti volt az első zenei általános iskola az egész országban. Kodálynál ötven népdal tudásáért adtak egy darab ötöst. Azokat a népdalokat már akkor, gyerekként fel kellett dolgoznunk, a és b variánsokban, meg miegymás. Egyszóval mindent tudni kellett róla, nem csak úgy énekelgettünk. Kodályban éppen azt szerettem, hogy szigorú volt. Nem arra képeztek ki minket, hogy zenészek legyünk, hanem befogadjuk a művészetet. Minden művészetet. Ez a Kodály-módszer. Én zongorázni tanultam, Pestről jártak le a legjobb tanárok, és ők foglalkoztak velünk. Másodikos lehettem, amikor a zongoratanárnőm, Vásárhelyi Zoltánné Margit néni rám parancsolt, hogy frazírozzak. Jézusom, azt sem tudtam, hogy az micsoda. Gondoljon bele, egy nyolcéves kislányról van szó. Persze, végül megtanították, megértettem, és alig vártam, hogy valóban zongorázhassak. Hamarosan pedig már mindenkit megszerettem, Chopintől Schumannig.

– Szigorú, határozott karaktere is innen eredeztethető?

– Abszolút. Ezt nem lehet csak úgy, tessék-lássék módon művelni, hogy „Na, gyerünk, essünk rajta túl!” Ez igaz minden területre. Aki hozzám így jön be, hát…

– Kipenderíti?

– Nagyon gyorsan megválok tőle.

– Hogyhogy mégsem a zene útján indult el végül?

– Hiszen már megmondtam ötévesen, hogy nagy keramikus vagyok. Nem az akartam lenni, az voltam. Befogadtam ettől függetlenül mindent, nagyon szerettem tanulni, mindig is kitűnő tanuló voltam. Egyetlen egyszer kaptam négyest rajzból, mert a tanárnőm valami hokedlit akart velünk rajzoltatni, amit én értelmetlennek tartottam. Nagyon csöndes, finom, szerény úrilány voltam, de akkor ez nekem nem tetszett. Minek kell hokedlit rajzolni? Nem is rajzoltam le, ezért kaptam négyest év végén. Emlékszem, gyakran kérdezték akkoriban a tanárok, hogy ki a példaképünk, és az kapott ötöst, aki valamilyen orosz író regényalakját mondta be. Na, én azt válaszoltam, hogy az anyukám a példaképem. Bizony, a kislány renitens is volt időnként. A mai napig bennem maradt ez, hogy így lehet tönkretenni a gyerekeket, ha nem adják meg nekik a lehetőséget, hogy kibontakozzanak, ha nem kap valamit a belső szemük, ami alapján alkotni tudnak. Persze, velem más volt a helyzet, mert én haladtam előre, hiszen pontosan tudtam, mit akarok.

Fotó: MH/Purger Tamás

– A szülei nem próbálták más irányba terelni?

– Édesapám úgy gondolta, hogy elmegyek majd tanulni Szegedre az egyetemre, mert az akkori rektor nagyon jó barátja volt, akivel már meg is állapodtak. Örült, hogy milyen jó helyre kerül majd az ő kitűnő tanuló kislánya. Azt hiszem, orosz–angol szakra jelentkeztem is. Vagy angol–magyarra? Látja, ennyire emlékszem már csak az egészből. Azt viszont tudom, hogy a felvételi napján, ahogy jártam az egyetem folyosóit, végig arra gondoltam, hogy valahogy biztos eltelik majd ez a nap is. Hála az Istennek, nem vettek fel. Már amikor érettségiztem, az volt a tervem, hogy elmegyek egy nagy fazekasközpontba. Akkoriban – a hatvanas évek közepéről beszélünk – rengeteg ilyen központ volt még Magyarországon, úgynevezett szövetkezetek. A mezőtúrit néztem ki magamnak, egy hideg márciusi napon édesapám el is vitt. Ott aztán olyan dolgokat láttam, ami egészen csodálatos volt. Októberben már meg is nyertem egy országos versenyt. Mindenki fel volt háborodva, hogy mit képzelnek, jön ez a valaki a semmiből, és azonnal díjat adnak neki. Később is, amin elindultam, azt megnyertem. Nem nagyon szeretem, ha valaki megelőz.

– A mezőtúri alkotóház aztán élete talán legfontosabb állomása lett, tizennégy évet töltött ott el.

– Milyen jó, hogy tudja, én már nem is emlékszem pontosan. Sokat voltam ott, az biztos, és borzasztóan jó volt. Volt egy alkotóműhelyünk, ahol különböző, jobbnál jobb emberekkel dolgoztunk együtt, ott volt például Gonda István, Búsi Lajos, Kun Éva, Kádasi Éva, Tóth Géza vagy épp Kozák Éva. Amit ott csináltunk, az briliáns volt. Egy évben hatvan alkotást kellett zsűriztetnem mint az alkotóház vezetője, de én hatszázat zsűriztettem. Soha egyetlen egy tárgyat sem dobtak vissza. Pedig ha valaki, hát én aztán zsűriellenes vagyok.

– Miért?

– Szerintem a zsűri az a vevő. Majd ő eldönti, hogy tetszik-e neki vagy sem. Nem szeretem, amikor összeáll három-négy ember, és eldöntik, hogy valami szép, valami pedig nem szép.

– Hatszáz tárgyból mindet szépnek ítélték, ez azért mégis egy figyelemre méltó visszajelzés.

– Igyekeztem is. Feldolgoztam minden nagy kultúrát, Tüskevártól Erdélyen és a bajaiakon át egészen Mezőtúrig. Könnyű dolgunk volt akkoriban, mert nem volt még ennyi fazekas, valósággal tomboltunk az alkotóházban, annyira örültünk egymásnak, hogy megállás nélkül dolgoztunk. Nem is tudom, lehet, hogy volt egy hivatalos munkaidő, mondjuk nyolctól négyig, ezt nem tudom, mert mi sokszor már hajnali ötkor ott voltunk, és volt, hogy este tízkor mentünk haza. Ilyen soha többé nem lesz.

– Miért jött el?

– A férjemmel kikerültem Lengyelországba. Ő a varsói kulturális intézet vezetőjeként dolgozott, nekem meg diplomatafeleségként az otthonülés jutott. Na, ezt azért nem. Gondoltam, hogy lehetne valamit csinálni, mert Lengyelországban az üveg és a textília fantasztikus, de a fazekasság, a kerámia nem valami nagy kaland. Kinéztem magamnak ezért Pultuskot, ami a mazowszei részen van, hatvan kilométerre Varsótól, ahol ugyanolyan szövetkezet volt, mint a mezőtúri, csak éppenséggel borzasztó állapotban: por mindenütt, rendetlenség, összevisszaság, vevők egyáltalán nem voltak, az embereknek pedig semmi dolguk nem volt. Erre azt mondtam: „Hiszen ez tökéletes. Csak innen lehet kiindulni.” Pillanatok alatt világbajnok helyet varázsoltunk belőle, és hamarosan már iszonyú tömegben kezdtünk gyártani. Az Egyesült Államokba rengeteget szállítottunk. A közelben textilt is készítettek, nyersvásznon fehérrel varrott, pultuski mintákat, amikhez étkészletet terveztem, keresztény meg zsidó jelképekkel. Iszonyú jól nézett ki. A mai napig ebből élnek.

– Nem sajnálta, hogy ezt is ott kellett hagynia?

– Ó, dehogy, én soha semmit nem szoktam sajnálni. Jó emlékeim vannak Lengyelországról.

„A vevő semmit nem kérhet, csak azt mondhatja meg, mire kéri az alkotást. Ugyanis te, a művész formálod az ízlést”

Fotó: MH/Purger Tamás

– Miért nem tért vissza Mezőtúrra?

– Amikor hazaköltöztünk Magyarországra, már megszületett a fiam, és Szentendréről nehéz lett volna lejárni dolgozni. Egy ilyen szövetkezetbe szigorú irányító gárda kell, de ekkoriban zajlott éppen a privatizáció, és sokan meg akarták szerezni – meg is szerezték, és az egész elment a porba. Konyec filma.

– Később több városban is alkotott, a műhelyét pedig Szentendrén hozta létre. Varsó vagy akár a későbbi helyszínek változtattak valamit a művészi felfogásán?

– Rajtam ugyan nem változtattak semmit, a felfogásom ugyanaz maradt, és mint mondtam, a népi kultúra a véremben van. Az ihlet ugyanaz maradt. Ha például ránézek erre a falra maga mögött, és látom ezeket a madarakat, rögtön eszembe jut, hogy mennyi csodálatos madár van, hogy mennyi szimbólum köthető hozzájuk, és máris azon gondolkodom, mit lehetne vele kezdeni.

– El is érkeztünk egyik kedvenc témájához, a szimbólumokhoz.

– Nevezze nyugodtan a mániámnak. Mindig is nagyon érdekelt, miért ilyen virágos kedvű-lelkű a magyar nép. A virágok mindenütt ott vannak, Kalocsától egészen a matyókig, tényleg mindenhol. A kutatásaimban eljutottam a középkorig, ahol kiderült számomra, hogy a virág a halhatatlanság szimbóluma. Onnantól kezdve más nem is érdekelt. A szimbólumok világa egy önálló, óriási, csodálatos világ, az ember egész élete kevés, hogy átlássa, sőt, hogy egyáltalán foglalkozni tudjon vele érdemben. A középkorban élt szimbólumok foglalkoztatnak a leginkább, mert akkoriban mindegy volt, ki hol lakott, milyen ember volt, milyen nemzethez tartozott, ugyanazt gondolták egy-egy szimbólumról. Azt figyeltem meg, hogy a szimbólumok jelentését mindenki tudja, mert a tudatalattijukban van benne. Én ezeket a tartalmakat csak felébresztem.

– Van kedvenc virága?

– A virágot csak a kertben szeretem. A reneszánsz ember nem tépte le a virágokat, hanem a kertben gyönyörködött bennük. A visegrádi palotában Beatrix királynénak is volt gyönyörű nagy kertje, ott nevelte a virágokat. Vannak, amiket szeretek, például a vízifuksziát. De többnyire azért foglalkozom virágokkal, mert szeretik a magyarok. Virágokat, fákat, szarvasokat meg madarakat.

– Ha jól értem, az imént vázolt felismerése a szimbólumokkal művészi pályájának egyfajta sarokköve.

– Persze, de tudja, mit kellett még megtanulnom? Az időt. Ötven éve én is mást csináltam, mint amit most. Ötven éve annak a kornak alkottam. Persze vállalom ma is, mivel az akkor is egy művészet volt, nem kell összetörnöm, megtagadnom. Mást csinálok viszont egy huszonegyedik századi embernek, mint egy tizenhetedik századinak. Egy fazekas akkoriban nem csinált desszerttányért, mivel nem evett desszertet. Ma a minimal art a divat, a fehér parketta, a fehér bútor, a csodálatos egyszerűség. Na most, ha egy ilyen környezetbe elhelyeznek egyetlen darab Kósa-kerámiát vagy – hogy mást is mondjak – a nádudvari Fazekas Lajos fekete cserepét, az az egy azt jelképezi majd az ott élőnek, hogy az a tárgy igazi magyar. Elég belőle egyetlen darab.

– Jól tudom, hogy a műhelyében nem a vevő dönti el, mit vásárol?

– Hát nem is. Szó sem lehet róla.

– Hogy fogadják ezt a gyanútlan vevők, akik erről nem tudhatnak?

– Az a helyzet, hogy tudják. Eleve céltudatosan jönnek, úgy, hogy már mondják, amit hallani akarok, hogy kinek is szánják az ajándékot. Mert nekem tudnom kell, az a vevő kinek vásárol. Nőnek vagy férfinak? Fiatalnak vagy öregnek? Mennyire szoros kapcsolat fűzi hozzá? Keresztény vagy mondjuk zsidó illetőről van szó? Tartja-e egyáltalán a vallását? Utána én két darabot ajánlok fel, ezek közül választhat. De eszébe sem jut senkinek sem, hogy erősködjön. Előfordult egyszer, hogy egy család egy hetvenes éveiben járó, Finnországban élő tudós férfinak akart venni ajándékot. Velük volt egy tizennégy éves kislány, és tőle kérdezték, hogy mit vásároljanak. Én mondtam, hogy Finnországba fehér vagy kék színek mehetnek, legföljebb zöld vagy sárga.

A kislány azonban rámutatott egy pirosra. Erre azt feleltem, hogy a gyerek nem választhat, mert amit ő kér, az neki való, de nem egy nyugdíjas férfinak. Felajánlottam két darabot, választottak egyet, fizettek, majd távoztak. A pénzt azonban nem tettem el, ott hagytam az asztalon, mert tudtam, hogy fél órán belül vissza fogják hozni a kerámiát. Így is történt, hamarosan visszajöttek, mert a kislány megsértődött, amiért nem azt választották, amit ő mondott.
A szülők azt mondták, majd visszajönnek holnap a lány nélkül. Megmondtam, hogy ide többet ne jöjjenek. Se ma, se holnap.

– Egy üzletember a haját tépné, ha ezt a történetet hallaná.

– Mert ez nem üzlet. Ha nem bíznak meg bennem, ne vásároljanak tőlem. Kollégáimtól hallottam már – ha esetleg kérdőre vontam őket egy-egy tárgyért –, hogy azért készítettek el valamit, mert a vevő ezt kérte. Ilyen nincs! A vevő semmit nem kérhet, csak azt mondhatja meg, mire kéri az alkotást. Ugyanis te, a művész formálod az ízlést.

– Én is csak most döbbentem rá, hogy egy írótól például senki nem merészelné kérni, hogy írjon számára egy bizonyos könyvet, erről vagy arról, meghatározott módon. Viszont egy keramikussal ugyanezt gond nélkül megtesszük.

– Látja. Nem szabad megengedni. Majd én tudom, mi lesz a jó. És tudja mit? Még soha, egyetlen rossz visszhang nem érkezett hozzám, és aki egyszer már járt nálunk, biztos, hogy vissza fog jönni. Ez azért lehet így, mert megbeszéljük, hogy az adott személynek milyen ajándék megfelelő.

– A színekről már beszélt. Hogyan dönti el, kinek milyen ajándék lesz ideális?

– Beszélgetni kell, ennyi a titok. A vevő is szereti, ha foglalkoznak vele. Például ötven év felettiek számára nem engedek nagy tárgyat venni. Ennyi idősen az embernek már mindene van. Ha odavisznek neki egy óriási képet, nem fogja tudni, hova tegye, aztán majd megy a raktárba. De ha visznek neki egy picike tárgyat, azt kezébe tudja venni, megforgathatja, szeretgetheti, boldog lesz tőle. Nem erre van szüksége? Beszélgetni kell mindenkivel. Az, hogy ezt megfizetik az embernek, egy dolog, de nem szabad csak a pénzt látni az egészben. Itt van a kutya elhantolva.

– A számok is foglalkoztatják, illetve az asztrológia is. Ez nem keveredett soha ellentmondásba a vallásosságával?

– Az asztrológia azért csak szordinóval van jelen, egy vallásos ember ezzel nem foglalkozhat mélységeiben. A vallási jegyek sokkal jobban érdekelnek, az összes. Itt élünk most, mind, ezen a földön, és együtt vagyunk. Tudnom kell, hogy mit gondol a másik arról, amiről én is gondolok valamit. Hogy nyugodtabban, barátibban, szeretetteljesebben viszonyuljunk egymáshoz, kell ismernem az ő vallását is. És nem a felszínes különbségekre gondolok. Ott van például egy angyal: a keresztény embernek van egy őrangyala, akihez egy katolikus imádkozik, míg a református nem. A zsidóságnak három angyala van, akik a hithű zsidók imái­ból fonják a koronát az örökkévalónak. Ez valami olyan gyönyörű, hogy nincs az a keresztény aki ne hökkenne meg ezt hallva.

– És a számok világa?

– A számok fantasztikusan szép dolgok. Ott van a tízparancsolat például. A három-hét számpár a katolikusoknak, a négy-hat a reformátusnak, az öt-öt a zsidóknak. Ha belegondolok, hogy a zsidóság törvényeit
annyi betűvel írták, ahány magja van egy gránátalmának, az egy csoda. Ez egyébként is egy szent gyümölcs, sokak számára, a magyar népi kultúrában is. Lenyűgöző dolgok ezek, amiket illik tudni. Egy katolikus embernek például nem ajánlhatok nyolc-ágú csillagot.

– Tehát csak megfigyeli és rögzíti ezeket az összefüggéseket.

– Erről van szó, és pontosan elég is, ha ezekről az összefüggésekről csak beszélünk. Ezek mindenki tudatalattijában benne vannak, abban a pillanatban, hogy elmondom, már tudják is. Aztán majd otthon elgondolkodhatnak rajta. Hamarosan, március másodikán lesz hamvazószerda, és elkezdődik a negyvennapos böjt. A negyven épp ezért
a vezeklés száma, Jézus negyven napig volt a pusztában. Olyan sok számhoz tartozik jelentés, hogy azt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

– Bármiről is beszélünk, mindenről nagyon határozott, kiforrott képe van. Nincsenek soha kétségei?

– Jól néznénk ki, ha hetvenöt évesen nem lenne kiforrott világképem. De ettől függetlenül állandóan tanulok ma is. Olyan nincs, hogy mellettem ne állnának sorban a könyvek.

– Mit olvas éppen?

– A kiállításra készülve csupa jó szimbólumlexikont néztem át, de kaptam rengeteg orosz irodalommal kapcsolatos könyvet, és alig várom, hogy nekifogjak.

„Ha valaki tényleg a vérében hordozza a művészetet, az előbb vagy utóbb, egyszer csak úgy kirobban – és én azt nagyon szeretem”

Fotó: MH/Purger Tamás

– Előadásokat is tart még?

– Rendszeresen. Sok ember számára kimaradt a népi kultúra ismerete. Azt hiszik, hogy az csak abból áll, hogy Ungarische Gulasch, fokos, Piroska, Mariska. Hát nem. Ezért küzdök a Magyar Művészeti Akadémián is: fel kell emelnünk a népművészetet oda, ahol a helye van. Nincs olyan, hogy magas művészet meg népi művészet. Művészet van, és csak az van. A népi kultúra nem csak táncból, zenéből, énekből meg meséből áll, a tárgyalkotó művészet ugyanolyan fontos, és ezzel ötven éven át nem törődtek. Egész életemben ezért küzdöttem, időnként már tapasztalom, hogy van eredménye. A megnyitómra négyszáz ember jött el. És ez nem az első kiállításom volt, ahol a vendégek nem fértek be, szó szerint. A magyar népművészet nem valami helykitöltő, hézagpótló istenátka – az egy csoda.

– Mik a tervei a következő időszakra?

– Mindig van valami, amivel lehet foglalkozni. Most épp a pihenőhetem tartom, de a jövő héten, ha hozzálátok, az nagy kaland lesz. Azt hiszem, most embereket fogok ábrázolni. Embereket, ahogy zenélnek, táncolnak, örömködnek. Nemrég sikerült csinálnom egy gyönyörű arcot, és most már tudom, hogyan kell. Dolgozás van, örömmel való dolgozás, semmi szomorkodás. Magyar vagyok, fényes és ragyogó.