Korkapcsok

Romos terek rejtett összefüggései

A letűnt korok épületeinek, tárgyainak megőrzésével valamelyest közünk lesz a múlt nemzedékeinek létéhez, ezáltal pedig a saját magunk léte is gazdagabbá válik. Ez biztosan egy alapvető emberi szükséglet – így összegzi Krcho János, az MMA rendes tagja a műemlékvédelem lényegét, azt a szemléletet és elvet, amely vezeti munkája során. A Kassán élő műemlékvédelmi építész gyermekkori rajzokkal, családi fényképekkel és tervrajzaival illusztrálva mesélt lapunknak életpályájáról, szülővárosa hírhedt polgári miliőjéről, a kizárólag a jelenre fókuszáló korszellemről, hivatásáról, illetve azokról az élményekről és emberekről, akik meghatározták munkásságát, mely ugyanolyan alkotótevékenység, mint akár a festészet vagy a szobrászat.

– Kassa jelentős szerepet tölt be az életében. Egyrészről a szülővárosa, de munkássága kapcsán is sokat emlegeti a híres kassai hangulatot. Hogy írná le ezt?

– Valóban, gyakran hangulatról beszélek, de azt hiszem, ennél valami mélyebbről van szó. Arra gondolok, amit Jakoby Gyula és Kővári Szilárd festményein is lehet érezni, vagy amiről tulajdonképpen Márai Sándor is írt: egyfajta identitástudat sugárzik ezekből a művekből. Tulajdonképpen ennek a kassai közegnek köszönhetem, hogy az építészet irányába indultam el annak idején.

– Hogy emlékszik vissza a gyerekkorára?

– Kassa peremvárosában nőttünk fel, ami egy érdekes környék volt eleve, egyfajta átmenet volt a falu és a város között. A várfalak már régen nem álltak ekkor, be lehetett menni a városba könnyedén, viszont rengeteg helyen még tartottak teheneket például. Egy polgári házban éltünk, aminek szintén volt istállója. Nagyapám is egy ideig marhakereskedőként dolgozott. Tőlünk néhány házzal odébb tartottak teheneket, oda jártunk tejért. A házunk egy zárt udvaros helytér volt a Kárpát utcában.

Sajnos ebből hamar kiszakadtunk: második osztályos voltam az általános iskolában, amikor lebontották a házunkat, nekünk pedig el kellett költöznünk. Emlékszem, hogy nagyon szerettünk ott lenni gyerekként. Laci unokatestvérem nagyon nagy hatással volt rám, akivel nagyjából éjjel-nappal rajzoltunk. Belőle később rajzfilmes animátor lett. De még fontosabb volt számomra a Magyarországon élő, nálam idősebb, másik unokatestvérem, Félegyházi Károly példája, aki az Iparművészeti Egyetemen végzett, majd műlakatos iparművészként rengeteg munkája mellett a Parlament és Lechner Ödön épületeinek vasait is restaurálta. Azok közé az iparművészek közé tartozott, akik nem csak megtervezték tárgyait, de saját maguk el is tudták műveiket készíteni.

– Ezek a korai rajzok többek puszta gyermekrajzoknál. Egyfajta művészi igény is látszik rajtuk.

– Igen, úgy éreztem én is, hogy elég jól tudok rajzolni, ezért is gondolkodtam, hogy valamit kezdenem kellene ezzel. Sokáig grafikus szerettem volna lenni.

– Már ezeken a rajzokon is felbukkannak épületek. Mi fogta meg bennük?

– A vizualitás, illetve az, hogy spontán módon tudtam így teret felépíteni. De nem gondolkodtam erről tudatosan még: a rajz volt a lényeg. Hogy ott volt az unokatestvérem, és rajzoltunk. Mindketten persze mást és máshogy. Akkoriban még nem igazán érettem, érthettem az építészet lényegét. Homályos volt számomra.

– Kanyarodjunk vissza a miliőhöz, ez egy polgári környezet volt. Milyen kapcsolatot ápoltak a helyi művészvilággal?

– Az említett Kővári Szilárdnak éppen a mi utcánkban volt egy háza, ott élt egy ideig. Vannak is olyan rajzai, amelyek ezt az utcát ábrázolják. Illetve édesapám barátságban volt egy bizonyos Rozman Lászlóval, aki jeles kassai fényképész volt. Nagyapja vaskereskedését államosították ugyan a szocializmus idejében, de ő kapcsolatban állt a kassai festőkkel, mecénásként támogatta és fényképezte is őket. Ez egy ilyen környezet volt, a művészek jöttek-mentek, a polgárok pedig ismerték őket, és vásárolták a képeiket.

– Korán kapcsolatba került a magaskultúrával?

– Amennyire ez a polgári közeg meg a hozzáférhető irodalom ezt lehetővé tette, igen. Már az én gyerekkoromban megjelentek viszonylag jó művészettörténeti összefoglalások szlovák kiadóktól. Gimnazistaként Pálos Frigyes atyától kaptam építészettörténeti tankönyveket.

Krcho János: Olyasmi ez, mint amikor gyermekként játszik az ember, felépít valamit építőkockákból, és a végén, bár örül, hogy elkészült, mégis úgy érzi, a folyamat volt az igazán élvezetes, amíg csinálta…

Fotó: Krcho Borbála

– Miért cserélte le a grafikusi terveit az építészetre?

– Azzal kezdődött, hogy nem vettek fel a Pozsonyi Képzőművészeti Egyetem gra­fikus szakára. Utólag azt kell mondjam, szerencsére, mert egy ilyen képzést végigélni a szocializmusban… nos, elég súlyos következményei is lehettek volna. Ez után az a veszély fenyegetett, hogy két évre elvisznek katonának, amit én elfecsérelt időnek tartottam, és mivel akkor indult Kassán az építőmérnöki képzés, arra jelentkeztem.

Szerettem a matematikát, rajzolni is jól tudtam, így könnyedén el tudtam végezni. De valamiért mindig is jobban érdekelt az építészet. Ezerkilencszáznyolcvanegy körül a Jan Šprlák vezette irodába a Stavoprojekt vállalathoz kerültem. Jan Šprlák – aki sajnos nagyon korán elhunyt – nem volt hajlandó szocialista lakótelepeket tervezni, inkább középületekkel meg műemlékvédelemmel foglalkozott, ami éppen akkoriban, a nyolcvanas években indult csak be Szlovákiában.

– A Stavoprojektnél került sor a gyetvai faház rekonstrukciójára. Miért volt fontos ez a munka?

– Ez volt az első olyan munka, ami közelített ahhoz, amivel végül azóta is foglalkozom: műemlékvédelemmel. Két-három éven keresztül tartott a faház felmérése, ami azért volt rendkívül hasznos, mert az egész építési folyamatot végig lehetett követni annak valamennyi viszályával, nehézségével. Végigrajzoltam néhány kiviteli tervet például, és megtanultam, hogyan lehet együttműködni a társtervezőkkel. Jan Šprlák elvitt minket minden tárgyalásra, ami elég érdekes tapasztalat volt. Csehszlovákiában ugyanis kissé abszurd módon a kivitelezők diktáltak, ők mondták meg, mit hajlandók megépíteni, és mit nem.

Az építészeknek nem volt nagy beleszólásuk a dolgokba. Nekünk csak a felmérés meg a helyreállítás öröme maradt. Ez fontos állomás volt az életemben. Hasonlóan fontos volt ez, mint Ferencz István parasztház formát idéző családi háza Budapest határán, ami az építészek körében egy ismert, ikonikus épület. Engem megdöbbentett, amikor láttam: annak ellenére, hogy új volt, modern részletekkel, teljesen úgy tűnt, mintha évszázadok óta ott állna, abban a környezetben. Ez volt az egyik motivációm, ami odavezetett, hogy meglévő épületekkel, műemlékvédelemmel foglalkozzam.

– Voltak még ehhez hasonló kulcsfontosságú élményei?

– Amikor Olaszországban jártam, az mindenképpen elementáris élmény volt. Talán azért is volt ilyen intenzív, mert csak huszonegy évesen jutottam el először, hiszen akkoriban nehezebben lehetett utazni. Az öcsémmel utaztunk ki társasutazással, ezerkilencszáznyolcvannégyben. Riminiben szálltunk meg, és mivel devizát csak korlátozott mennyiségben vihettünk ki, onnan utaztunk el mindennap más városba, Ravennába, Firenzébe, Velencébe. Napközben minél több mindent próbáltunk megnézni, oda- és visszafelé is éjszaka utaztunk hogy ne kelljen szállást fizetni.

– Miért maradt ennyire emlékezetes?

– Ekkor még nem voltam építész, de természetesen érdekelt a szobrászat meg a festészet. Az volt a benyomásom, hogy nagyon sok minden Olaszországból eredeztethető. Hogy az a tárgyi kultúra, ami Európa más részein megjelenik, az olasz halvány mása. Jó, lehet, hogy ez egy felszínes meglátás, hiszen itt is vannak fontos értékek, amelyek számunkra más miatt különösen fontosak, de az itáliai vizuális vagy építészeti kultúra látványosan jelentősebb produkció, és hát nagyobb része is maradt meg.

Emlékszem, amikor megérkeztünk Firenzébe és kiszálltunk a vonatból, éppen akkor kapcsolták le a lámpákat, mert kelt föl a Nap. Ott álltunk a félhomályban, és néztük ezeket az iszonyúan monumentális épületeket. Szinte fizikálisan hatott ránk. Ott értettem meg, némileg festőként is szemlélve a világot, hogy ha minél délebbre megyünk, az egész épített környezet is egyre színesebb és egyre sokrétűbb, mivel teljesen mások a fények. Úgy gondoltam, ennek meghatározó hatása van az építészetre: ilyen környezetben nem lehet rossz épületet tervezni.

De nyomon követhető ez más műalkotások esetében is. Ha az ember valamilyen közegben figyeli őket, előbb-utóbb észreveszi, hogy az az adott alkotás egy életforma produktuma. Az életformának meg természetesen van egy környezete. Ennek kapcsán szoktam mondani, hogy nem nagyon szereti senki, ha egy történeti közegben egy hangsúlyosan eltérő stílusú építészet jelenik meg. Nem kell építésznek lenni, hogy zavarjon minket.

– Az imént a gyetvai faháznál tartottunk. Hogy alakult ezután a pályája?

– Építészetet akartam tanulni, természetesen, de erre az egyetlen lehetőségem tudományos ösztöndíjasként volt. Így ezer-
kilencszáznyolcvanhatban felvettek a Műegyetem Építészetelméleti és Műemlékvédelmi Intézetébe. Rettenetesen örültem, életem egyik legboldogabb napja volt, amikor megtudtam, hogy végre ezzel foglalkozhatom. Itt választanom kellett egy kutatási célt, ami az eredetileg az új építészet problematikája volt műemlékvédelmi környezetben, de végül Major Jenő ösztönzése után Kassa településtörténetével foglalkoztam.

– Hogyan jött Kassa a képbe?

– Valahogy a tanárok közül mindenki természetesnek vette, hogy Kassával foglalkozom. Akkor tapasztaltam ugyanis, hogy Kassa az építészettörténészek szemében rendkívül fontos hely. Akkor döbbentem rá, hogy az a közeg, akár a kassai dóm, akár a történeti városmag, mennyire jelentős. Ha ott nő fel mellette az ember, természetesnek, mindennapinak tűnik hogy ott vannak. Másként szemléltem ezután. Elkezdtem hát kutatásokat végezni, s közben elvégeztem a műemlékvédelmi-szakmérnöki képzést, ami egybeesett ezzel a programmal, a tudományos disszertációm is erről írtam.

Majd a Középülettervezési tanszéken, Török Ferencnél diplomáztam. Major Jenő – aki történelem–földrajz szakos volt – javasolta, hogy vizsgáljuk Kassa városszerkezetének az alapját, a város telekszerkezetét. Kutatásaim során egy olyan struktúra rajzolódott ki, ami a német hospes telepítések nyomára utal. Ugyanerre utalnak tizenharmadik századi oklevelek is, amelyek szerint Kassa telepített város volt. És ugyanez található Eperjesen is. Sajnos Major Jenő már súlyos beteg volt, és egy idő után már nem tudtam vele megosztani az eredményeimet.

– Érintőlegesen már szóba került a szocializmus, illetve a szocialista építészet, amely, ha jól értem, nem igazán állt összhangban a műemlékvédelmi törekvésekkel.

– Kassának volt egy óriási külvárosi része, és a városmagot csak nagyon későn, ezerkilencszáznyolcvanötben nyilvánították műemléki jelentőségű területté. A külvárosi épületeket egyszerű volt lebontani és lakótelepeket építeni a helyükre. A történeti városközpontban pedig megcsinálták azt is, hogy a kitoloncolt kassai polgárok helyett nincsteleneket, jelentős részben roma embereket telepítettek a városba, akik aztán, finoman fogalmazva, nem vigyáztak ezekre az épületekre. Jobb esetben, ha a háztulajdonosnak egyáltalán megmaradt a tulajdonosi joga, azt csak rendkívül korlátozott körülmények között gyakorolhatta a ház rendbehozatalára. Ez vezetett oda, hogy a történeti városmag rendkívül lepusztult, ugyanakkor megmaradt városközpontnak.

– Ez vajon szándékos volt?

– Történelmi, társadalomtörténeti kérdés, hogy valójában mit gondoltak ezekről a betelepítésekről, erre nem tudom a választ. Valamennyi műemlékvédelem azért a nyolcvanas éveket megelőzően is volt, de a műemlékvédelmi hivatalnak jobbára csak véleményezési joga volt, és a szervezet nagy része beruházási intézményként működött: állami pénzekből építkeztek, újítottak fel műemlékeket, megfelelő és alapos kutatások nélkül. Ez egyes műemlékek teljes tönkretételéhez vezetett.

– Milyen érzés volt ezt a folyamatot végignézni?

– Én már ebbe a torz állapotba kerültem. Emlékszem, gimnazistaként jártam néhány polgári lakásban, és akkor láttam, hogy itt valami más is lehetett régebben. Mert addig csak a romos, félig lepusztult képét ismertem a városnak.

– Hogyan fogalmazná meg, hogy mi a műemlékvédelem feladata?

– Ha az egyik közkedvelt definícióval megelégszik, akkor az valahogy így szól: a műemlékvédelem jogi szabályozással próbál megóvni olyan tárgyakat, javakat, amelyek megtartása az egész társadalom számára fontos. Egy műemlékvédelmi kutatásnak több szempontnak kell megfelelnie, kompromisszumot is kell kötnünk, mert a rekonstruálás mellett egy valóban funkcionáló épületet kell létrehoznunk.

– Mindig is érdekelt, hogy egy restaurálással foglalkozó szakember számára nem ijesztő hozzányúlni egy műemlékhez? Pláne, ha a szándék az, hogy megőrizzük az eredeti alkotó szándékát?

– Ezt könnyen meg tudom válaszolni: nem félelmetes. Azt szoktam mondani, hogy egy épületet többféleképpen is lehet felújítani jól. Az építészettörténeti kutatás abból áll, hogy megpróbálunk felállítani egy építési kronológiát, utána pedig, amennyire lehet, ezeket megpróbáljuk datálni. Ehhez levéltári kutatásokat, felméréseket végzünk. Sok műemlék ugyanis több periódusban épült, a modern felfogás szerint pedig minden periódus értéket képvisel. A legfontosabb, hogy a destruktív beavatkozást kerüljük el, emellett különbözőképpen lehet hozzáállni a feladathoz. Persze minden helyzet egyéni. A kassai református központ felújításánál például nem kellett sokat bajlódunk az épület történetének feltárásával – olyannyira lepusztult, hogy azonnal látszott, mi műemlékvédelmi jelentőségű. Itt szegény családok éltek, akik eltüzelték az ablakokat meg a belső udvarban szórták el a szemetet. Szörnyű állapotban volt. Műemlékvédelmi szempontból ez még mindig egy jobb helyzet, mint amikor egy nagyon potens beruházó veszi kezébe a dolgokat és durván átalakítja az épületet. Azért is volt izgalmas feladat számunkra, mert ennél a munkánál mi végezhettük a kutatási dokumentációt és a helyreállítási tervet is. Nagyobb épületeknél ez általában lehetetlen.

– Egy interjúban azt is mondta, a műemlékvédelem egyfajta emberi szükséglet megjelenési formája.

– A hallgatóimnak úgy szoktam magyarázni ezt, hogy mindenkinek vannak olyan személyes tárgyai, amelyek összekötik a múltjával, az őseivel. A műemlékvédelem – na jó, kissé talán leegyszerűsítve – ugyanilyen kapcsolat a múlttal. Azt mondják,
a letűnt korok épületeinek, tárgyainak megőrzésével valamelyest közünk lesz a múlt nemzedékeinek létéhez, ezáltal pedig a saját magunk léte is gazdagabbá válik. Ez biztosan egy alapvető emberi szükséglet. Ennek az egyik legrégibb formája a halotti kultusz, az ősök tisztelete, az emlékük megtartása. Ez az építészetben is nyomon követhető. A legismertebb példa erre a reneszánsz lehet, de ott vannak akár a rómaiak is, akik a görög építészethez nyúltak vissza.

– Mostanság mintha egyre inkább a jövőnek lenne kultusza, de a jelen, a pillanat megélése mindenképpen felértékelődött.
A korszellem talán kevésbé tartja fontosnak a múltat. Mit gondol? Tapasztalja ezt?

– Persze, a nyugat-európai országok irányából hallok efféle véleményeket, nyilván elsősorban a sajtón keresztül, de időnként érzékelem a hallgatóimon is. Hogy el kell vetni a múltat, szakadjunk el az őseink­től, az szerintem nem lehetséges. Lényegé­ben a marxizmus, illetve a kommunizmust előre vetítő filozófiai szemléletek is valami ilyesmit hirdettek. Hosszasan lehetne elemezgetni, hogy honnan, miért indultak ezek a törekvések, meg hogy mi a céljuk, de az tény, hogy az emberek ragaszkodnak a múltjukhoz, a környezetükhöz.

Itt, Kassán gyakran a laikusok részéről kapunk több támogatást, amikor egy meglévő műemlékvédelmi területre szakemberek megpróbálnak beavatkozni és érzéketlenül eltörölni a múlt nyomait. De ott van a budapesti Szentháromság tér példája, ahol már szinte biztosan elbontják Jánossy György saroképületét. Sajnálom nagyon. Ez számomra is egy ikonikus épület volt, amikor elkészült, és biztosan vannak olyan, még régebbi részei, amelyekre nem ártana tekintettel lenni.

– Hogy éli meg ezeket?

– Bevallom, a helyzet az, hogy lassan rezignálok. Eleinte iszonyú energiát és időt töltöttünk el, hogy próbáljuk befolyásolni a dolgok menetét, de ez nagyon nehéz és főleg rettentően időigényes munka, ami ráadásul nem biztos, hogy végül sikerül.

– Említette a hallgatókat is. Miben gondolkodnak másként?

– A múlthoz való viszonyukban. Példának okáért: mi úgy gondoltuk, hogy a szocialista építészet legtorzabb formájában a monoton lakótelepek építésében valósult meg, ami ráadásul Szlovákia területén elég jelentősen végbement. Ahogy az előbb is vázoltam, a szociológiai, építészeti és egyéb kutatások is azt vetítették előre, ami végül be is következett: ezek a lakótelepek slumos területekké váltak. Döbbenten tapasztalom, hogy az építész- és dizájnszakos hallgatók egy része ragaszkodik hozzájuk.

– Romantizálják?

– Egyszerűen ebben a közegben nőttek fel, kapcsolatuk van az egész miliővel. Fontosnak tartják. Emiatt a modern építészet érdekli őket elsősorban. A kassai fiatal szobrászok és művészettörténészek körében alakult egy mozgalom is, amely arra törekszik, hogy a huszadik század épületeit tartsuk meg és nyilvánítsuk műemlékké, míg a korábbi építészetet gyakorlatilag el is felejtik. Nem akarok igazságtalan lenni, van ennek pozitív oldala is, de mi azért inkább rosszallóan szemléljük ezt. Hiszen olyan épületeket tartanak fontosnak, amelyek megépítését mi szerettük volna megakadályozni, mert értéknek gondoltuk, amit a helyükön elbontottak.

– A szavaiból mintha azt venném ki, hogy mégsem ez az általános.

– Igen, a tapasztalatom azért megint csak az, hogy annak az elementáris érzésnek, ami a régi, akár romos épületekből sugárzik, nem lehet ellenállni. A református központ felmérését a hallgatóimmal közösen végeztük, és a mai napig mesélik, milyen élvezettel mászkáltak ezekben a romos terekben. Ettől a ponttól már csak egy egészen kicsi lépés kell, hogy elkezdünk azon töprengeni, hogyan lehetne megtartani ezeket az értékeket.

– Ha egy munkát kellene kiemelnie, mire a legbüszkébb?

– Jaj, nem tudom. Mindig az aktuális, amivel épp foglalkozom. Az igazság az, hogy nagyon szeretem ezeket az épületeket, főleg a megkutatott formájukban, amikor előjönnek a korábbi rétegek, akár csak töredékesen is, és egyben látszik az egész történetük. Persze ehhez el is kell fogadnom a tényt, hogy így, ebben a formában nem lehet megtartani őket. Azért említettem többször, mert a református központ egy ilyen, tipikus kedvenc épületem volt, elsősorban azért, mert többféleképpen tudtunk foglalkozni vele: részint mint kutatók, részint mint helyreállítók.

Fokozatosan fedeztük fel azokat a rejtett értékeit, amelyek első pillantásra láthatatlanok voltak. Egy jó példa: két házzal arrébb van egy kocsma, ahol igen finom sört csapolnak, és értelemszerűen zajlik az élet, a vendégek odakint iszogatnak és zajonganak. A helyiek tiltakozni kezdtek a hangzavar ellen, mi pedig döbbenten tapasztaltuk, hogy a református központ belső udvarában egyáltalán nem hallható belőle semmi.

Ugyanakkor a templomtornyok harangozása tökéletesen hallatszott. Egy ilyen munka során olyan összefüggésekre bukkanhatunk, amelyekre nem is gondolnánk, mert egyes épületek annyira lepusztult állapotba kerültek, hogy elveszett a lényegük – hogy tudniillik emberek laktak ott és élték le az életüket. Mindig a legújabb munkákat szeretem. Olyasmi ez, mint amikor gyermekként játszik az ember, felépít valamit építőkockákból, és a végén, bár örül, hogy elkészült, mégis úgy érzi, a folyamat volt az igazán élvezetes, amíg csinálta. Így vagyok ezzel.

– Tudja, minél tovább hallgatom, annál inkább azt a lelkesedést érzem a hangjában, amit művészek esetében szoktam, amikor az alkotásaikról beszélnek.

– Sejtettem, hogy ide lyukadunk ki. A restaurátorokkal gyakran mondjuk, hogy ez is egy alkotó tevékenység. Sok vita zajlik erről, hogy ez mennyiben tekinthető művészetnek. Szerintem sokkal nehezebb egy jól meghatározott környezetben újat alkotni, amikor sok mindenhez kell igazodni, és valamiféleképpen vissza kell hozni egy alkotó eredeti üzenetét, mint egy üres területen, ahol lényegében bármit meg lehet csinálni.

– Mik a tervei a jövőre nézve?

– Az biztos, hogy Kassával szeretnék még foglalkozni. Élvezem a dolgot. A már említett disszertációm a hajdani tulajdonviszonyok rekonstrukciójáról a mai napig használható anyag. Jól ismerjük a várost, mindig élvezetes végigkutatni, bogarászni a történetében, pláne ha valamilyen különös, ismeretlen vagy elrejtett részletre bukkan
az ember. Emellett persze tanítok az egyetemen is, jelenleg két fiatal építész és egy régész kollégával dolgozom közösen a családi házam alagsorában erre a célra kialakított irodánkban. Ők mind a ketten olyan építészek, akiket szerencsére az építészet műemlékvédelmi része is érdekel.

– Az a felismerés a nyolcvanas évekből, hogy Kassa egykori értékei eltünedeznek, mennyiben módosult ennyi év munkája után? Mit érez, ha végigmegy ma a városon?

– Sok esetben csalódott vagyok, kevesebb a pozitív élmény sajnos. Persze, jó példákat tudok sorolni: boldogsággal tölt el, hogy a domonkos templomot és kolostort ma újra a domonkosok használhatják. Aztán Szlovákiában – ahol a reprivatizáció rendkívül radikális volt – találkoztam egy olyan idős nénivel, akit valamikor a hetvenes években kiebrudaltak abból a házból, ahol az egész életét töltötte. Azután, nyolcvan éves korában visszakaphatta. Amikor ilyesmit hallok, természetesen örülök. Vagy ha egy épületet precízen, korrekt módon helyreállítanak, annak is. De sajnos vannak építészetileg problematikus beavatkozások is.

– Vagyis akad még tennivaló.

– Az mindig. De sok mindent egyébként sem lehet megakadályozni. Igazán az a leg­ösztönzőbb, amikor egy sikeresen helyreállított romos épület kapcsán sorban kapom a visszajelzéseket arról, hogy én nem is tudom elképzelni, mennyire örülnek annak, hogy az adott házat végre rendbe hozták. Illetve ha sikerül átadnom mindazt, amit szeretnék. A református központon dolgozó hallgatóim mondták, hogy ebből a korábban romos épületből most valami különös nyugalom árad. Ezek azok a pillanatok, amelyek motiválnak.