Hétvégi melléklet

2022. január 15.

0115

Nyakvágás

Vers

Puskin: A három forrás

Az élet, ez a roppant sivatag,
három csodaforrás vizében ázik.
Az ifjúság forrása balgatag
fut és csobog és csillog és cicázik.
Kasztália a másik neve és
újjáteremtik habjai, ki bágyadt.
A harmadik, a hideg Feledés,
kiolt minden parázsló földi vágyat.
 

(Fordította: Dsida Jenő)

Káderek és félelmek

„És a rokonok!”

„Egyetlen sportoló akadt, aki nem törődött azzal, mi lesz, ha elmondja a mikrofonba a véleményét: a vízilabdás Kárpáti...”

Kő András

Az 1954-es világbajnoki labdarúgódöntő elvesztését követően eltávolították a Népsport éléről a közmegbecsülésnek örvendő Feleki Lászlót, és Szepesi György sem közvetíthette szeptember 26-án a szovjet–magyar meccset, amely óriási visszhangot váltott ki. A hivatalos magyarázat az volt, hogy helytelen bírálatuk vezetett a háromnapos tüntetésekhez. Szeptember végén megalakult a sportújságíró-szakosztály, amelynek tagjai több ülésen tárgyalták az ügyet, de október 30-án robbant a bomba, és a kollégák kipakoltak. Százoldalas jegyzőkönyv őrzi ennek a viharos ülésnek az emlékét.

„Sebes (kalapban) mégis körbetelefonálta az egész politikai bizottságot, hogy micsoda támadás folyik ellene…”
„Sebes (kalapban) mégis körbetelefonálta az egész politikai bizottságot, hogy micsoda támadás folyik ellene…”
Fotó: A szerző archívumából

*
Részlet egy Feleki Lászlóval készült interjúból:

– Laci bácsi, ha lehet, az 1954-es labdarúgó-világbajnokságról kicsit bővebben!

– Ne haragudj, de erről én már mindent megírtam. Az alaphelyzet: ellentétek az újságírók és a szövetségi kapitány [Sebes Gusztáv – K. A.] között. Röviden: az történt, hogy ugyebár kikaptunk a döntőben a németekről 3:2-re. Nagy volt a csalódás, idehaza három napig tüntettek a csalódott tömegek. […] Engem Farkas Mihály, akit különben csak telefonon keresztül ismertem, felszólított, hogy írjak egy értékelést a világbajnokságról, és javasoljak tennivalókat. Elkészítettem, negyven gépelt oldalt tett ki. Elküldtem neki. További sorsa ismeretlen, de a történtek arra vallottak, hogy nem fogadták meg a tanácsaimat.

– Csináltál róla másolatot?

– Csináltam. Hogy legyen mit eldobni, amikor vége lett az ügynek… Istenem, mi is volt az én nagy bűnöm? Egy cikk, amelyben nem helyeseltem a csatársor összeállítását. Igen enyhe bírálat, ma senki meg sem értené, miért követte nyakvágás ezt a szinte barátságos írást. De akkor Hegyi Gyula [a sporthivatal, az OTSB akkori elnöke] két évvel később elmondta, hogy a cikk megjelenését követő reggel fél kilenckor Rákosi már telefonált: Felekit vonják felelősségre. Gondolom, fontosabb problémái is lehettek volna ebben az időben. Rövidesen közölték velem, hogy megbízásom véget ért, átvehetem a kiadóhivatalban a munkakönyvemet. Mivel semmiféle fegyelmi eljárás nem volt, a munkakönyvemben ez a bejegyzés szerepelt: „Az elbocsátás oka racionalizálás.” [K. A. – Amiről a sportújságírók hallgatnak, 1987.]

Sebes Gusztáv utcára kidobott és szemétből előkerült naplójegyzeteiben egy helyütt ez áll: „Rákosi nem utasította Hegyit Feleki elbocsátására, csak figyelmeztette, hogy ügyeljen a politikai cikkeire a jövőben.” Másutt pedig – ugyancsak a jegyzetekben: „Feleki elbocsátásához Rákosinak semmi köze nem volt. Hegyi Gyula intézkedett így.”

Az utóbbi mondathoz adalék, hogy Sebes (aki az OTSB elnökhelyettese is volt egyben) és Hegyi között ellentét feszült.
Szepesi György: – A Hegyivel való ellentét elég éles volt. Ezt az ellentétet Kutas István [a sporthivatal főosztályvezetője – K. A.] szította a két ember között… Ő nem szerette Sebes Gusztávot, nem becsülte sokra, analfabétának tartotta. De hát ez az ő dolga.

Feleki László halála után özvegye a következőket mondta nekem férje elbocsátásáról:
– Rákosi nem foglalkozott ezzel a kéréssel. Sebes intézkedett, hogy Lacit távolítsák el a Népsporttól. A világbajnokság után megjelent a Népsportban egy vezércikk, amelyet nem Laci írt – persze egyetértett vele –, hanem Pálfai János. Ez abban az időben látott napvilágot, amikor a főiskolai világbajnokság zajlott Budapesten. [1954. július 31. és augusztus 8. között – K. A.] Az úgynevezett szerkesztőségi cikk elemző volt, és korrektségéhez nem fért kétség. Sebes mégis körbetelefonálta az egész politikai bizottságot, hogy micsoda támadás folyik ellene, és kerek perec utasították Hegyit, hogy Lacit le kell váltani.

– Ki utasította?

– Farkas Mihály.

– Sebes nyomására?

– Sebes nyomására kellett Hegyinek ezt a lépést megtennie… Mert a Népsport, ugye, a hivatal lapja volt. Neki kellett megfogalmaznia… Valószínűleg nehezére esett, ugyanis Laci és közte bensőséges viszony volt. Laci írta Hegyi beszédeit, és a tanácsadója is volt egyben!

Sebes Gusztáv 1968-as, könyve lektorának szánt – de soha el nem küldött – jegyzeteiben olvashatjuk: „Gondolom, megírtam [a feljegyzésekben korábban] a véleményemet azokról az újságírókról (Máté György, Szepesi György, Lukács László), akik a legtöbbet ártottak a nem helytálló bírálatukkal, mint kommunisták. Pálfai János tudósításain nem csodálkozom. Ő a csúszó-mászó típushoz tartozó ember.” Sebes így folytatja: „Szepesi György írta a nürnbergi Sport Magazin 1956. július 9-i számában: »Az újságírókkal szembeni bosszúja [ti. Sebes bosszúja] odáig ment, hogy az egész Európában ismert Feleki László főszerkesztőt menesztette az állásából.«”

Szepesi György: – Hogy Sebes velem szemben is fellépett? Akkor is mondtam, ma is mondom, hogy föllépett. Bejött ide a rádióba, és engem tett többek között felelőssé a világbajnoki döntőben elszenvedett vereségért. Felekit, engem és Lukács Lacit. Pártfegyelmit is indítottak ellenünk? Valami vizsgálat volt. Nem nagyon izgatott akkor sem… De azt tudom, hogy bejött ide a rádióba Kutassal együtt, és követelték, hogy engem tiltsanak el a világbajnoki közvetítés miatt! S ezután született az a határozat, hogy labdarúgó-mérkőzéseket egyelőre ne közvetítsek. Ugyanakkor – mivel a tilalom csak a futballmeccsekre vonatkozott – Kutas legnagyobb megdöbbenésére a torinói úszó és vízilabda Európa-bajnokságra a Magyar Rádió engem küldött ki. Viszont közölte velem a sportvezetés, hogy a versenyzők nekem nem nyilatkozhatnak. Kilenc magyar aranyérem született azon az Eb-n! Egyetlen sportoló akadt, aki nem törődött azzal, mi lesz, ha elmondja a mikrofonba a véleményét: a vízilabdás Kárpáti.

Ő nyilatkozott. A többiek, érthetően, féltek a következményektől.

– Mikor közvetítettél újra futballt?

– Következett a szovjet–magyar mérkőzés Moszkvában, szeptember 26-án. Farkas Mihályt megdumálták, hogy ne én… Utána Farkas megkérdezte: „Ki volt az, aki azt mondta, hogy nem lehet a Szepesit kiküldeni?” De ettől kezdve már nem volt eltiltás…

Feleki László: Istenem, mi is volt az én nagy bűnöm? Egy cikk, amelyben nem helyeseltem a csatársor összeállítását. Igen enyhe bírálat, ma senki meg sem értené, miért követte nyakvágás ezt a szinte barátságos írást…
Feleki László: Istenem, mi is volt az én nagy bűnöm? Egy cikk, amelyben nem helyeseltem a csatársor összeállítását. Igen enyhe bírálat, ma senki meg sem értené, miért követte nyakvágás ezt a szinte barátságos írást…
Fotó: A szerző archívumából

*
Ennyit az előzményekről. Most pedig lássuk, milyen bomba robbant az október 30-án megtartott ülésen. A jelenlévők számáról nincs szó a jegyzőkönyvben, az viszont kiderül, hogy tizenhárman hallatták a hangjukat. A sportújságíró-szakosztály elnöke, Rejtő László köszöntötte a megjelenteket, köztük Terényi Imrét, a párt adminisztratív osztályának munkatársát, a sajtóosztály részéről pedig Kéri Jánost. Rejtő biztatta a megjelenteket, hogy „gátlás nélkül, őszintén, nyíltan mondják el az elvtársak bajaikat és panaszaikat. Olyan őszintén, azon a felszabadult hangon, amelyet Központi Vezetőségünk ülése után, Nagy Imre elvtárs megnyilatkozását követően hallunk nemcsak a napilapok szerkesztőségeiben megkezdődött taggyűléseken, de egyre több helyütt…”

Elsőként Máté György, a Szabad Nép munkatársa emelkedett szólásra. Hosszan beszélt Feleki László érdemeiről, kitüntetéseiről, és megemlítette, hogy eltávolították a Népsporttól Pető Bélát is, aki szintén kitűnő értője a magyar sportnak, valamint a Képes Sport vezetőjét, Kunsági elvtársat.

„Megmondom nyíltan – folytatta –, hiszen a nyíltság az októberi határozat egyik legdöntőbb következménye, hogy én ezt
a tényt, bármivel is magyarázzák, bármilyen kommentárokat fűznek is hozzá, a bírálat durva elfojtásának, a kormányprogrammal szembeni durva fellépésnek, a polgári sajtószabadsággal [!] szembeni fellépésnek tartom. [Ez a kijelentés 1954-ben szentségtörésnek számított – K. A.] Kialakult az az álláspont, hogy az OTSB lapjának és lapjainak csak azt szabad megírniuk, ami az OTSB illetékes vezetőinek és osztályainak a véleménye.”

A továbbiakban kifejtette: hová jutnánk, ha a Szabad Nép nem bírálná a párt egyes intézkedéseinek helytelen végrehajtását, a Népszava nem vetné fel a szakszervezetek körében megmutatkozó fogyatékosságokat, ha a Szabad Ifjúság nem bírálná a fiatalság körében megnyilatkozó hibákat, és hová jutnánk, ha az újságíró nem a saját, hanem főnökeinek a fejével gondolkoznék.

A Politikai Bizottság tagjai aláírásukkal látták el azt a jelentést, amely 1954 augusztusában a labdarúgó-világbajnokság értékeléséről nekik készült. Ebben a jelentésben egyebek mellett az olvasható, hogy rendkívül rossz a kapcsolat az OTSB vezetői és a sportújságírók között. „A viszony ellenséges, és nemegyszer meg nem engedett hangnemet ütnek meg egymással szemben. Tény, hogy a sportújságírók sok esetben teljesen helytelen dolgokat írnak, kiéleznek egyes »hibákat«. A Népsport, a Szabad Nép, a többi sajtó[termék] és a rádió túlságosan felcsigázta a közvélemény érdeklődését a labdarúgósport, a világbajnokság iránt. Helytelen volt a gyárakban a világbajnoki műszak szervezése [vélhetően nem az újságírók számlájára írandó], ami a vereség után visszafelé sült el.” […]

Terényi Imre megjegyezte: „Salgótarjánban a városi pártbizottság megtiltotta az üzleteknek, hogy reggel kenyeret és péksüteményt áruljanak, mert estére a piactéren nagy népünnepélyt készített elő, és a hangulat javításához ott volt a kenyérre szükség… Alighanem ez volt az egyetlen alkalom Magyarország évezredes történetében, amikor a kenyér árusítását tilalom övezte!”

Láng János, a Népszava munkatársa a továbbiakban így érvelt: „Az emberek a döntő után magyarázatot vártak, bírálatot vártak, és ezt nem kapták meg, ehelyett az a durva hiba történt, hogy bűnbakot kerestek azok, akiknek le kellett volna vonniuk a konzekvenciát. Sajnos én ezekben az eseményekben […] nem elszigetelt jelenséget látok, hanem egy nagyon szoros párhuzamot a mi politikai és társadalmi életünk egyéb területein bekövetkezett eseményekkel. […] Az, ami ezekben a személyes intézkedésekben történt, véleményem szerint is nemcsak a polgári, hanem a szocialista erkölcsnek [is] igen durva megsértése… Ebből az esetből arra kell következtetni, hogy az OTSB-ben nem szeretik a bírálatot. Önbírálatról pedig jóformán szó sem lehet.”

A kolléga később a dolgozó tömegek lebecsüléséről, a hazai igények és szükségletek figyelmen kívül hagyásáról beszélt.
„Nem tudom biztosan, de feltételezem – mondta Szekeres József, a Népsport munkatársa –, hogy az OTSB-től indul ki az a nézet: abszolúte nem kíváncsiak a magyar sportújságírók véleményére, és igyekeznek elkerülni azt, hogy egy és más kérdésben véleményt nyilvánítsanak. [Más területen is hasonló volt a helyzet – K. A.] Ennek egyik eklatáns példája volt az, hogy a 6:3-as mérkőzésen – nem akarok hasszámot mondani, de azt hiszem – több száz külföldi újságíró volt jelen Londonban, tehát nem az angol újságírókról van szó, és összesen egy magyar, bocsánat, kettő – de a másik nem újságírói minősítésben került ki, hanem mint az Országos Társadalmi Labdarúgó-szövetség elnöke.” [Feleki Lászlóról és Barcs Sándorról volt szó. A rádióban, mint ismeretes, Szepesi György közvetített – K. A.]

Szekeres József nem tartotta megfelelőnek a labdarúgó-világbajnokságon és a helsinki olimpián részt vett magyar újságírók számát sem. Utóbbin – mint mondta – négyen képviselték hazánkat. [A 2004-es athéni nyári játékokon százan – K. A.] A vébét illetően Lukács László, a Szabad Ifjúság [később a Szabad Nép, illetve a Népszabadság – K. A.] munkatársa pontos adattal szolgált: „A világbajnokságon 22 sportoló, és 21 kísérő vett részt – ezt pontosan meg lehet állapítani –, és a kísérők között meg lehet találni a Vendéglátó-ipari Vállalat vezetőjét, a Büfé Vállalat vezérigazgatóját, a titkárnők és a sofőrök seregét, a szertárosokat és a dresszvivőket, mindenkit. Pedig ha már ilyen létszámot áldozott államunk arra, hogy a labdarúgó-világbajnokságon kint legyenek, tanuljanak és tapasztalatokat szerezzenek a sportemberek, nem hiszem, hogy éppen a Büfé Vállalat vezérigazgatója az, aki el fogja terjeszteni a Svájcban tapasztaltakat.”

Szekeres József utalt arra, hogy a szakosztályi ülést megelőzően az Irodalmi Újságban jelent meg Demeter Imre cikke arról, hogy országos viszonylatban a sport területén újságíró-ellenes hangulat uralkodik.

Az OTSB illetékesei munkájukat egyenesen feleslegesnek ítélik. „Nemegyszer volt alkalmam külföldi utak alkalmával – így Szekeres – baráti beszélgetést folytatni az OTSB osztályvezetőivel, előadóival, amikor az illetők minden rosszindulat nélkül [?] azt kérdezték tőlem: »Mondd, mi szükség van rátok, újságírókra? Az eredményeket a jegyzőkönyvekből úgyis be lehet venni a lapba, a szakvéleményt pedig úgyis mi adjuk meg. Hát akkor ti minek jöttök ide?«”

„Hallottam olyan kijelentést is – élt a szóval Kéri János [aki közölte, hogy már nem a pártközpont sajtóosztályának munkatársaként, hanem magánemberként mond véleményt], hogy hiába minden, hiába van még a pártközpont agitprop osztálya is, hiába van a Tájékoztatási Hivatal is, Magyarországon két ember intézi a sportot, Hegyi Gyula és Sebes Gusztáv. Ahol ilyen vélemény hallható egy apparátusban, ez – mint demokráciaellenes jelenség [!] – feltétlenül akadálya annak, hogy egészséges, kollektív vélemény alapján vezessék a sportot. […] Ha pedig ezen a két emberen kívül még valakiről esik szó, egyesek nem átallanak Farkas Mihály elvtársra hivatkozni, úgy állítván be, hogy ennek a három embernek van szava, de másnak nincs…”

Pető Béla, a Népsport eltávolított munkatársa, a szerkesztőbizottság egykori tagja is ott ült a jelenlévők között a sportújságíró-szakosztály ülésén, és nagyon tárgyilagosan szólt a magyar sportmozgalom problémáiról.

„A magyar sportban ma nevelési téren, a sporterkölcs terén egészen súlyos a helyzet – mondta. – Sportoló fiatalságunk jó része, különösen ha már elért bizonyos minősítést, egyáltalán nem akar dolgozni, hanem a sportból akar megélni. Olyan állásokat követel, ahová be sem kell járnia, sőt nagyon sok esetben még a fizetéséért sem kell bemennie, hanem küldjék el neki postán. […] A nagyokhoz azonban nem merünk hozzányúlni, mert urambocsá! úgy járhatunk, ahogyan Feleki meg Pető jártak. Az anyagiasság nagyon elharapódzott a magyar sporttársadalomban.”

Lukács László folytatta a gondolatmenetet: „Valljuk be nyíltan – mondta –, hogy Magyarországon ma szuper professzionalizmus van! Arról van szó, hogy a magyar sport eredményeit pénzeszsákkal tartjuk fenn. Ha ma egy magyar sportoló külföldön győzelmet ér el, nem arra büszke, hogy azt Magyarországnak szerezte, hanem első szava a győzelem után az: ezért hány ezer forint jár. Természetesen nyilvánvaló, hogy az anyagiakat nem lehet egészen figyelmen kívül hagyni, de ez a jelenség ma már túl van az eltűrhető határon.”

Emlékeztetőül említjük meg, hogy amennyiben Svájcban világbajnok lett volna a magyar Aranycsapat, Szepesi György, Kreisz László főorvos, az edzők többsége, Tóth Mihály, a csapat egyik játékosa és Szücs Ernő gyúró 10-10 ezer forintot kapott volna. A standard csapat tagjai és Sebes Gusztáv 50-50 ezer forintot. (A havi átlagbér 1954-ben a munkások és alkalmazottak körében 1082 forint volt.) Hogy az ezüstéremért mennyi jutalom járt, erről nem szól a fáma.

Még mindig az OTSB-nél maradva: Lukács László kifejtette, hogy a hivatalban a legnagyobb kritikátlanság szelleme uralkodik. Akik ismerik az OTSB felépítését és osztályait, nagyon jól tudják, kik állnak az osztályok élén, és milyen kapcsolatok fűzik egymáshoz a vezetőket. Ezek ismeretében nem várható el az, hogy bármelyikük is kinyissa a száját, és őszintén meg merje bírálni a másik munkáját. „Akik régebben benne élnek a sportéletben, nagyon jól tudják, hogy Sebes Gusztávnak húszéves klubtársa Titkos Pál, húszéves klubtársa Mándi Gyula [Bukovi Márton nem, ezért nem kapott nagyobb szerepet a vébén]; Hegyi Gyulának húszéves klubtársa Krajcsovics István, Ádám József és még sorolhatnánk, akiktől nem várható el bírálat, s nagyon jól tudjuk, hogy őszinte szóra a mai körülmények között, bizony, nagy lehetőség nincs.”

Pető Béla közbeszólt: „És a rokonok!”

Lukács folytatta: „A labdarúgóosztály vezetője – ez is közismert tény – Sebes Gusztáv unokaöccse. Kérdezem, vajon milyen bírálat fogja érni labdarúgókérdésekben a labdarúgó-szakosztály részéről a sportág vezetőjét, ha olyan rokoni kapcsolat van közöttük, hogy az illető Sebes Gusztáv unokaöccse, sőt Sebes titkárnője az unokaöcs felesége.”
[A politika területén hasonló kapcsolatrendszer épült ki – K. A.]

Ezek után a Népszabadság sportrovatának későbbi vezetője nagyon kényes témát érintett. Elmondta, hogy az OTSB olyan lehetőségekkel rendelkezik, amilyenekkel a magyar közéletben, a politikai és a társadalmi életben semmiféle szerv. A hivatal hatáskörébe tartozik ugyanis annak az eldöntése, hogy a különböző eseményekre kik látogassanak el külföldre, és utazhassák be a világot. „Az OTSB pedig nem átallja ezekkel az utazásokkal megjutalmazni – mondjuk ki nyíltan – sokszor elhallgattatni azokat a legtöbb esetben talán jóhiszemű elvtársakat, akik bírálattal élnének. Csak egy külföldi utazás, és rendszerint az történik, hogy az illető megszűnik komolyan bírálni az OTSB tevékenységét.”

Lukács egy konkrét példát hozott fel, nevezetesen, hogy a szeptember 26-i szovjet–magyar meccsre (amelyet Szepesi nem közvetíthetett), a magyar válogatott kísérőjeként Moszkvába utazott az agitprop osztály akkori vezetője, aki mindössze két-három hónapja tevékenykedett a magyar sportban. Egy ilyen megtiszteltetés sokkal inkább illette volna a nagy szakszervezeti sportegyesület elnökét vagy elnökségi tagját, esetleg társadalmi munkását, aki évek óta dolgozott a sportért.

„Mikor Lukács elvtárs felsorolt egy csomó vádat az OTSB ellen – vette át a szót Vadas György – akkor komolyan megjegyzem, hogy miért nem írta meg.” Ebben a pillanatban Máté elvtárs közbeszólt, hogy kisgyereke van. „Elvtársak, az az igazság – érvelt tovább Vadas –, hogy minket azzal bízott meg a párt, s azért adta a tollat a kezünkbe, hogy ezeket a hibákat felvessük, és a nyilvánosság elé tárjuk. Ne féljünk semmitől, s ne kápráztasson el bennünket egy-egy külföldi út.”
József Károly, a Népsport munkatársa kért szót: „Az előbb az elvtársak mosolyogtak azon, amikor Máté elvtárs azt a vicces megjegyzést fűzte Lukács elvtárshoz, hogy kisgyereke van. Elvtársak, Lukács elvtársnak van egy gyereke, de ő a Szabad Ifjúsághoz tartozik.

Nekünk esetleg ugyancsak van gyerekünk, több is, és a Népsporthoz tartozunk. Tehát ami a Feleki, Pető kettőst érhette, az bennünket is érhet. Annál is inkább, mert én például sokkal gyengébb káder vagyok, mint Feleki László, s ha az OTSB ezt a luxust a mai káderhiányos világban megengedte magának, akkor mi várhat a Népsport szürkébb munkatársaira abban az esetben, ha nem úgy táncolnak, ahogy azt az OTSB vezetősége megköveteli. […] Vegyék tudomásul az elvtársak, hogy a Népsport szerkesztőségébe ügyesen visszahozták a félelemmel teli életet.”

*
József Károly visszatért a sporterkölcsre, és kijelentette, hogy szerinte ez a szó már mélyponton van. Példának a magyar–svájci mérkőzést hozta fel (október 10-én játszották Budapesten, 94 ezer néző előtt 3:0-ra nyert a magyar csapat), amelyet a „nép” csak így aposztrofál: „az óragyártók játszottak az óracsempészekkel”.

Egy másik példa arról szólt, hogy a párt vezető tagjainak egyike, egy magas katonai rangot viselő elvtárs (a neve nem hangzott el) bement a Honvéd öltözőjébe, és ott olyat mondott, ami nem tetszett a csapat kapitányának. Amikor a játékost figyelmeztették, hogy illetlenül viselkedett, a következő megjegyzést fűzte hozzá: „Puskás Öcsi – merthogy róla volt szó – csak egy van, altábornagy viszont elég sok van Magyarországon…” Nota bene: az eset következmény nélkül maradt, függetlenül attól, hogy a balösszekötőnek igaza volt.

*
Pető Béla emelkedett szólásra. „Hivatkoztunk a párt irányvonalára – mondta –, a szocialista sport kiépítésére, de a törekvés ilyen eszközökkel nem megy. Mindig csak ledorongolásban, fenyegetésben volt részünk, sőt még azt is megkockáztatták, hogy ami a sportban történik, tehát az OTSB-től indul ki, az tulajdonképpen a párt szava, vagyis az OTSB a sport terén a párt. Az ilyen öntelt vélemény azután később éreztette hatását.”

A Népsporttól eltávolított kolléga később azt fejtegette: helytelen volt az is, hogy a lapokat, a bíráló orgánumokat a személyzetet és a gazdaságot illetően, mindenféle szempontból az OTSB hatásköre alá rendelték,
és ezáltal kiszolgáltatottakká váltak.

Kéri János vetette közbe, hogy a Szabad Népben megjelent egy glossza a Honvéd futballcsapatának vereségéről (október 17-én 2:1-re kapott ki Dorogon), s erről is az a mendemonda járta, hogy az OTSB nem értett egyet vele. Állítólag azonban a glossza ötlete Farkas Mihálytól származik, s ezért nem telefonálnak. (Derültség.)

Rejtő László, a szakosztály elnöke megkérdezte: „Minek tulajdonítható, hogy a Népsport ennyire elszürkült, elvtelenné vált? Igaz-e, hogy amikor az egyik elvtárs [Németh Gyula – K. A.] a szófiai ökölvívó-mérkőzéssel kapcsolatban bírálatot akart írni, bekérették az OTSB-hez, és elbeszélgettek vele, illetve figyelmeztették bizonyos dolgokra? Igaz-e az, hogy az egyik elvtárs bírálatot írt a jegyüzérekkel kapcsolatban, s azzal fejezte be a cikkét, hogy jó volna megtudni, honnan kerültek a jegyek a jegyüzérek kezébe? De a cikkből az említett passzus kimaradt.”

Németh Gyula ekképpen pontosította Rejtő felvetését: „A cikk megjelenése után telefonáltak nekem az OTSB nehézatlétikai osztályáról. Nem akarom részletezni, behívatott Kutas elvtárs [a hivatal főosztályvezetője – K. A.], Tóth Dezső elvtárs, továbbá a társadalmi szövetség elnökségének két tagja, és közölték velem, hogy általában nem értenek egyet a munkámmal, mert ha megfigyelik az ökölvívócikkeket, akkor azt látják: az OTSB irányvonalával ellentétesek. Bátran mondhatom, megrágalmaztak, hogy az ökölvívásban a Vasas-vonalat követem. Köztudomású ugyanis, hogy Adler Zsigmond, aki a legjobb magyar edző, igen sokszor ellentétben van az OTSB-vel.” [Egyebek mellett ezért nem utazik!]

Németh Gyula elmondta: amikor megkérdezte, hogy mi lesz azokkal a cikkekkel, amelyeket be kell mutatni az OTSB-nek, és történetesen egy-két pontjával nem értenek egyet, azt a választ kapta Kutas Istvántól, hogy a cikk ennek ellenére meg fog jelenni, csak az újságíró neve nélkül. Nem tette hozzá, hogy azért, mert bizonyos mondatokat kihúznak belőle vagy átírják.
Ezzel kapcsolatban idézzük a 75-szörös válogatott labdarúgó, Sándor Károly egyik mondatát, amelyet 1987-ben Németh Gyuláról mondott: „Őt sohasem kértem, hogy mutassa meg a cikket a megjelenés előtt, ha néha írt rólam. Benne százszázalékosan megbíztam.”

József Károly, a Népsport munkatársa keresetlenül fogalmazott: „Feleki és Pető távozása óta a dolgozók, az elvtársak bizalmatlanok. Félnek egymástól, nem mernek egymás előtt nyilatkozni, mert mindenki attól tart, hogy félóra múlva az OTSB illetékes osztálya meg fogja tudni, ki és mit mondott, és kíméletlenül repülnek ők is, mert az OTSB-t bírálni egyenlő a felségsértéssel… Most már lassan negyedik hete rágódunk és őrlődünk.”

József Károly elmondta: a hozzászólásokból nem érződött ki a biztatás, és nem hisz abban, hogy azok a kollégák, akiket méltatlan körülmények között távolítottak el a lap éléről, visszakerülnek a helyükre. Pedig mi volna nagyobb elégtétel Felekinek, aki az életét tette fel a sportújságírásra, mint hogy visszahelyezik a főszerkesztői székbe. Bár aligha fogja törni magát ezért. Olyan kivételes tehetség, hogy a jég hátán is megél majd.

„Nem vagyok hivatott arra, hogy a Népsport munkatársait megnyugtassam – vette át a fonalat Rejtő László elnök –, de merem állítani, hogy egészen nyugodtan dolgozhatnak, írhatnak, nem kell semmitől sem tartaniuk.”

„Az elvtársak nagyon élesen bírálták az OTSB munkáját – mondta Terényi Imre, a párt adminisztratív osztályának munkatársa. – S hiba az, hogy az OTSB részéről valamelyik vezető elvtárs nincs itt, aki ezekre a bírálatokra válaszolhatna.” Terényi ezután védelmébe vette a sporthivatalt, helyesnek tartotta a létrejöttét, de elismerte, hogy a vezetési módszereknagyon sok esetben kifogásolhatók. Ugyanakkor arra kérte a sportújságírókat, hogy ők is vegyék észre a hibáikat.

Mécs László az előtte szóló Terényi Imre mondatába kapaszkodott bele, s nem értett egyet azzal a véleményével, hogy a sportújságírók szakmai értekezlete nem szorítkozhat csak személyi kérdésekre. „Hiszen ha olyan kijelentések hangzanak el valakivel kapcsolatban [Sebes Gusztávra célzott – K. A.] – mondta –, hogy törvénytelen, igaz-ságtalan döntéseket hoz, hogy ténykedései szinte merényletek, hogy magatartása öntelt, félistenre valló, akkor ezek igenis olyan problémák, amikkel foglalkozni kell. Ha ez a személy nem tartja érdemesnek ezt az értekezletet arra, hogy eljöjjön közénk…”

[Kéri János]: „Nem hívták meg! Tisztázzuk ezt! Nem hívta meg senki!”

[Lukács László]: „Sebes elvtárs azt mondta, hogy ő nem ül le az újságírókkal.”

[Kéri János]: „Egyébként erre az értekezletre nem hívták meg. Ezt tisztázzuk!”

[Lukács László]: „Nem is lehet meghívni. Van egy olyan elintézetlen ügy, amelyet a Tájékoztatási Hivatallal és az adminisztratív osztállyal együtt intézünk, s amíg Sebes elvtárs és az újságírók között az ügy nincs tisztázva, addig nem lehet együttműködni…”

*
Sebes Gusztáv 1956-ban mondott le szövetségi kapitányi megbízatásáról, vált meg a válogatottól. Ugyanebben az évben szűnt meg az OTSB elnökhelyettese lenni, majd 1957-től szaktanácsadóként dolgozott élvonalbeli csapatoknál (Tatabánya, Budapesti Honvéd, Újpesti Dózsa). Feleki László irodalmi munkássága tulajdonképpen a menesztését követően kezdődött és bontakozott ki. Először a Ludas Matyihoz került, de dolgozott több lapnak is. Közben írta a könyveit, aforizmáit, verseit, háromkötetes nagy művét Napóleonról. Ha élne, bizonyára mosolyogna az itt leírtakon, és talán azt mondaná: „Tévedésekre szükség van, mert a teljes igazság elviselhetetlen.”

A sporthivatal és a sportújságírók kapcsolata addig nem jutott egészséges mederbe, amíg az alá- és fölérendelt viszony megmaradt. Ez pedig még sokáig tartott.

Kosztolányi Dezső

Paulina

Az Aventinuson volt egy kurtakocsma. Matrózok jártak oda éjszakánként, s piros bort iddogáltak.

Paulina, a kis maszatos konyhalány hordozta a tálakat. Vörös haja volt, és kék szeme.

Egyszer, amint elhaladt egyik asztal mellett a pörkölt hallal, valami kappadóciai hajóács ijedten a tunikájához kapott, és fölugrott.

– Hol a pénzem? Megloptak. Tolvaj – rivallt –, tolvaj.

Kavarodás támadt. Közben a tolvaj – egy hajóslegény – kereket oldott.

– Ez volt – mondták többen, s körülvették Paulinát.

A lármára az utcáról két praetori katona rontott be, csörrenő karddal: az éji őrség.

Elővették a rabszolgalányt.

– Ide azzal a pénzzel.

– Nincs nálam.

– Akkor velünk jössz, babám.

– Nem – sikított Paulina –, nem. Én ártatlan vagyok – s meg se moccant.

– Indulj – vezényelt az egyik katona – az alacsony és kancsal –, s úgy meglökte a lányt, hogy az kitántorgott az utcára.
Ott megint csak állt, mint a cövek.

Erre a másik katona – a magasabbik – a karjához ért. – Ne nyúlj hozzám – ordította a lány. – Hagyj engem. Mert megharaplak.

A katona nevetett.

De amikor megragadta a karját, hogy előretuszkolja, a lány ráugrott, mint egy vadmacska, s végigkarmolta az orrát. A katona vére csurgott.

Most a kancsal próbálkozott. Paulina hirtelen feléje fordult. Arcul köpte.

– Disznók – sivalkodott, s kibomlott vörös haja, és izzott a kék szeme –, disznók. Emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, és édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek.
Az emberek, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, ámulva nézték a két zsoldost. Dulakodtak a lánnyal, ököllel-karddal verték. Mégse bírtak vele.

Aztán fölnyalábolták, s úgy vitték.

– Dögök – üvöltött a levegőben, kalimpálva lábaival –, dögök. Öljetek meg. Gyilkoljatok. De azért kikiabálom, hogy ez a ronda, ez a kancsal, múltkor a kocsmában meg akart ölelni. Gazemberek, gazemberek. Mindnyájan gazemberek. Minden zsoldos gazember. Az uratok, Caesar is gazember. Caesar is gazember. Jupiter – hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé.

A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé, s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt a rabszolgalánnyal együtt. Sárga telehold lebegett a Colosseum fölött.

Amikor Mutius Argentinusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában.

A bölcs ezen a kései órán Rufusszal, a költővel csevegett az atrium szökőkútjánál.

Mind a ketten fölálltak a márványpadról, s bámultak, míg a jajveszékelő némbert el nem cipelték. De hangját még azután is sokáig hallották a sötét kis utcákból.

– Miért kiabál? – kérdezte a bölcs. – Mit akar?

– Igazságot – felelte a költő.

– Nevetséges – jegyezte meg a bölcs. – Minden indulat nevetséges.

– Minden indulat fönséges – szólt a költő. – Milyen fönséges volt ez a lány, milyen hatalmas. Aki haragszik, az, akinek igaza van, hatalmas. Ennek a lánynak is igaza lehet.

– Miért gondolod?

– Mert úgy haragudott.

– Mit ér vele? – kérdezte tűnődve a bölcs. – Az őrszobában majd agyba-főbe verik. Vagy el se jut odáig. Belökik a Tiberisbe.
– Az mindegy – mondta a költő. – Az igazság az utcán ment, és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igaz-ságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.