„A nap minden percében festő vagyok”
Varga Bence
Nézzenek körül, amíg elkészül a kávé – üdvözöl minket Jovián György Munkácsy Mihály-díjas festőművész Bartók Béla úti műtermében, amely éppen úgy fest, ahogy egy műtermet elképzel az ember: óriási, északra néző ablakon keresztül árad a fény, használt ecsetek hevernek mindenfelé, a látogatókra festékfoltos fejformák üres tekintete mered, a falakon kisebb képek sorakoznak. Az üres vásznak, deszkák és létrák takarásában egy méretes mű is megbújik a falon: egy utcai padon kuporgó ember, háttal a nézőnek. A terem közepén felállványozott vásznon még látszik az előző réteg, egy dupla portré, amit hamarosan a Bontás sorozat huszadik nagyméretű darabja fog elfedni. Csak a jobb alsó sarka készült el, ne fotózzuk, kéri tőlünk Jovián György, az MMA rendes tagja, akivel a kép előtt foglalunk helyet.
„Ha a kis lángok egyesülnek, egy pillanat alatt lángba borul az egész mindenség”
– Franz Kafka írja egy levelében, hogy szerinte csak olyan könyveket volna szabad olvasnunk, amelyek mardosnak, furdalnak és a fejünkre sóznak egy jót, hogy „ébredjünk.” Ahogy beléptem ide a műterembe, egynéhány festménye rendesen fejbe kólintott.
– Hízelgő megállapítás. Hogy egy ember belép ide, és hatása alá kerül az itteni festményeknek – holott jelenleg sokkal kevesebb kép van itt, mint általában –, megfelel két nagyon régen megfogalmazott vágyamnak. Tudniillik, hogy szép, lehengerlő képeket fessek. És itt a szépség úgy értendő, hogy a kép, függetlenül attól, hogy mit ábrázol, mint tárgy szép legyen. A lehengerlő voltát pedig az adja, hogy a motívumok, amiket próbálok megvalósítani, nos, meglehetősen súlyos dolgok. Időnként szándékoltan olyan fajta kompozíciós eljárást próbálok alkalmazni, ami valósággal odavonzza, beszippantja a néző tekintetét, és arra kényszeríti, hogy megálljon és továbbgondolja azt a képet. Hiszen a kép végső soron a néző agyában születik meg a látványon keresztül, aszerint, hogy mi van az ő lelkében.
– Ez a befogadás elméletileg helytálló, de ha csak így nézzük, túlzottan eltekintünk az alkotó személyiségétől, ami azért mégsem elhanyagolható. Ön is azt mondja, műveiben elsősorban saját maga van benne.
– Természetesen. A Bontás című sorozat például úgy indult, hogy azon kaptam magam, hogy bizonyos nosztalgiával vegyes szomorúsággal fogadom, hogy azok az épületek, amelyeket a gyerekkoromban – az ötvenes, esetleg a hatvanas években – építettek, most kezdenek eltünedezni, a helyükbe pedig egészen más típusú, üveg- és acélpaloták épülnek, legyen szó akár gyárépületekről, kaszárnyákról vagy lakóházakról. Elkezdtem hát ezt a folyamatot a magam számára dokumentálni, és kiderült, hogy ez egy festő számára nagy lehetőség, mert ezeknek a bontási törmelékeknek sajátosan pittoreszk jellegük van. Meg lehet úgy festeni, hogy képpé nemesedjék ez a nemtelen halmazállapot. Számtalan helyszínen jártam Európában az elmúlt években, és ott is figyeltem ezeket az éppen zajló bontásokat.
– Melyik volt a legemlékezetesebb?
– Például Párizsban a Les Halles. Ami eleve egy régebbi épület helyett épült, és aztán ezt is elbontották, hogy a helyére még újabbat építsenek. A köztes állapotot nagyjából két hónapon keresztül fotóztam. Említhetném Stuttgartot is, ahol egy bankot robbantással bontottak el. Már egy hét múlva ott termettem, hogy dokumentáljam. Amikor Budapesten a katonai főiskolát bontották, a felüljárón az autómra felállva fotóztam a munkálatokat – lehet, hogy aznap miattam állt a sor a Kálvin térig.
– Csalódott az elbontások miatt?
– Nem nevezném csalódottságnak, ez inkább rácsodálkozás, hogy egy kor – az én gyerekkorom – letűnése ezzel is együtt jár, hogy ilyen módon is eltűnik. Nem szánom ezt valamiféle tragikus mementónak. Épp ellenkezőleg: a festői jellegét próbálom minél inkább hangsúlyozni, mert hiszen itt rengeteg szín, forma és olyan részlet van, amit érdemes feldolgozni. A mesterség szempontjából ez egy nagy kihívás is egyben.
Jovián György: Ez elhivatottság, és tényleg olyan, mint a lélegzetvétel. Semmiképpen nem nevezném szenvedésnek, ellenkezőleg: óriási élvezetet nyújt az, hogy csinálok valamit. Ha jobban belegondolok azonban, talán a szenvedésdolog is benne van
– Különös, amit mond annak fényében, hogy a kritikák ebből a sorozatból ennél többet, sötét víziókat olvasnak ki. Például a posztindusztriális társadalmak válságát látják bennük.
– Itt külön kell kezelnünk a műkritikai hozzáállást, ami egy saját műfaj, és természetszerűleg lehet olykor túlzó, hiszen szubjektív. Ahogy az avatatlan néző számára is megrendítők lehetnek ezek a képek. Nyilvánvalóan benne van a saját megrendülésem is. Ennél viszont fontosabb, hogy az örökös körforgást akarom megmutatni, ami a mindennapi életben ugyanúgy jelen van, mint a társadalom fejlődésében. Ezt ragadtam ki saját magam számára, de szó nincs arról, hogy megpróbálnám megállítani vagy megakadályozni, esetleg valamiféle rettenetes és elítélő kritikával illetni. Csupán szemlélődöm.
– Úgy tudom, önhöz az egzisztencializmus áll közel, ezt mondta egy interjúban. Az egzisztencialisták nem szokták feltétlenül észrevenni a körforgást a világban.
– Nem tagadom, hogy ifjúkorom az egzisztencialista világlátás bűvkörében telt, valóban, és az élet árnyékos oldalát volt alkalmam megtapasztalni hosszú időn keresztül. De ahogy az ember halad előre a korban, talán kissé bölcsebbé válik, megpróbál az élet folyamataival kiegyezni, kiegyensúlyozottságra törekedni és számot vetni azokkal a dolgokkal, amiket úgysem tud igazán befolyásolni.
– Nevezhetjük ezt megbékélésnek?
– Rezignált belenyugvás, nevezzük így.
– Idén született kétszáz éve Dosztojevszkij, akiben elsősorban az nyűgözött le mindig is, hogy bár javarészt az élet árnyékos oldalát tapasztalta meg, mégis mindig visszatért a fényhez. A Láng című festményét nézve hasonló érzésem volt önnél is.
– A kép eredeti története szerint egy háborús veteránt láthatunk – bármely háború veteránját –, mellette, a kanapén pedig egy láng ég, ami a túlélés, a remény szimbóluma. A láng hosszú ideje foglalkoztat, készítettem két további képet is. A Láng II-n egy kislány kuporog magzatpózban egy szemétdombon, mellette szintén ott ég a láng. A Láng III-at idén festettem, az pedig egy baljós előérzetet mutat meg. Egy meztelen férfi gyufát tart a kezében, míg körülötte számos további gyufa ég. A láng tehát ekként is működik: a bizonytalan jövőbe való tekintést jelképezi. Hiszen amit eddig elmondtam, meglehet, optimistábban hangzik, mint ami ténylegesen bekövetkezik. Ha a kis lángok egyesülnek, egy pillanat alatt lángba borul az egész mindenség.
– Konkrét világégéstől tart?
– A világégés lehetőségéről van szó, ami az én korosztályom alapélménye. Mi voltunk az a generáció, akik a második világháború után abban a reményben nőttünk fel, hogy ilyen többé nem lesz, és úgy élhetjük le az életünket, hogy békében távozunk ebből a világból. De a világunk történései mostanában olyan mértékben felgyorsultak egyrészt, másrészt mindenféle zavaros irányba indultak el, hogy sajnos ebben az igazi világégés lehetősége is benne van.
Az általános rossz érzés kezd elhatalmasodni az ember lelkében. Erre a baljós előérzetre próbáltam ráirányítani a figyelmet.
– A lépcsőkön, földön fekvő figuráiból egyfajta szociális program olvasható ki.
– Ez óhatatlanul benne van. Gulyás Gábor filozófus barátom úgy fogalmazott, a lépcsőkön fekvő emberekkel a kiszolgáltatottság esztétikáját jelenítem meg. Ezekről az emberekről nem lehet eldönteni a kép alapján, hogy miért vannak a földön. Csak lefeküdt? Részeg? Drogot fogyasztott? Esetleg halott?
– Sokkolni azonban mintha mégsem akarná a nézőit.
– Nem volt szándékom. Hiszen ez a kiszolgáltatottság nem jelenti azt, hogy rácsodálkozva ne fedezhetném fel azt, ami szép ezen a figurán: a ruhája gyűrődését vagy a cipője színét. Ezt próbálom meg a magam felé támasztott igényességgel megfesteni. Ha ez sikerül, és a kép szép, illetve hatásos, a néző arra a következtetésre fog jutni, hogy segíteni kell ezeken az embereken.
– Képeinek egyik sajátossága, hogy megőrzi a nagyításkor használt rácsozás pontjait, hogy egyfajta objektivizáló szűrőt húzzon a néző és a kép közé. Ezt miért teszi? Hiszen egy film, irodalmi mű vagy ez esetben egy festmény nem akkor igazán jó, ha belefeledkezhetünk?
– Próbálom azt hangsúlyozni, hogy a valóság az ezen az oldalon van, pontosan itt, ahol a néző áll. Az ott meg csak egy kép. Ezek a színes pöttyök vagy négyzetek egyfajta láthatatlan üvegfalként működnek. Azt szeretném, hogy a néző ne tévessze össze a valóságot azzal a dologgal, amit lát, ugyanis két különböző idő- és térsíkban leledzenek.
– Szép képet akar és a szépség által hatásosat. Nem fél, hogy ez a virtuális fal ezt a hatásosságot éppen hátráltatja?
– Épp ellenkezőleg: ezekkel a kis pöttyökkel lehetőségem nyílik egy olyan színt is belecsempészni a képbe, ami nem szerepelhetne ott, és ezáltal gazdagabbá tenni a felületet. A kontrasztokra próbálok rájátszani. Ha a néző egy zöld felületen piros pöttyöt lát, a pszichéjében létrejön a reakció, meghökken, de mégsem igazán érti, mi is ez a reakció. A reklámszakmában szubliminális effektnek nevezték, amikor villanásnyi időre bevágtak egy rövid szekvenciát, ami nem szerepelt eredetileg a filmben. A szem ugyan nem, de a psziché érzékelte, hogy valami történt, ami nem illett oda.
– Az egyetemen nekünk azt tanították, hogy ez nem igaz. Hogy pusztán egy amerikai mozitulajdonos híresztelte el, hogy a kísérletet elvégezték egy vetítésen és működött. És ez volt a marketingfogás, hogy tudniillik híres lett a mozija.
– Lehetséges, hogy ez csak egy legenda, rendben. Akkor vegye úgy, hogy ezt a legendát megpróbálom materializálni, hiszen az én pöttyeim kétségtelenül ott vannak. És nem biztos, hogy a néző érzékeli őket első ránézésre, csupán akkor, ha nagyon erősen odafigyel. Akkor pedig ténylegesen létrejön a komplementer kontraszt.
– Volt alkalma megtapasztalni az élet árnyékos oldalát. Mire gondolt?
– Le lehetne vonni bizonyos következtetéseket a képeimre vonatkozóan, ha a hetven évem valamennyi történetét megpróbálnám most elmesélni, de ez a mese akkor nagyon hosszúra nyúlna.
– Azért tegyünk egy kísérletet!
– A történetet ott kell kezdenem, hogy a Partiumban születtem, egy Szilágysomlyó nevű helyen, ezerkilencszázötvenegyben. Tudni kell erről a helyről, hogy az Érmellékhez tartozik, ami Ady Endrének is volt szűkebb pátriája, Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király is itt született. Egykoron csodálatos reneszánsz várkastély állt a település közepén, de az idők során eltünedezett, minthogy a helyiek széthordták, hogy abból építkezzenek. A helyén most csak egy kis rom van a város kellős közepén, amit a lengyelek egyébként minden évben megkoszorúznak. A családom azonban minden ízében Nagyváradhoz kötődik, anyám ott született, apám pedig ott végezte a gimnáziumot, és párhetes koromban végül én is átkerültem oda. Ott nőttem fel és jártam iskolába.
– Nehéz életük volt?
– A szüleim ezerkilencszáznegyvennégy őszén Budapestre menekültek a front elől, mert abban bíztak, hogy itt biztonságban lesznek. Ehhez képest végigélték a város ostromát. Azt hiszem, húszévesen a csodák nagyobb valószínűséggel következnek be, mert az valóságos csoda, hogy túlélték. Így aztán egy tuberkulózissal, amit az anyám elkapott, sikerült visszakeveredniük Nagyváradra. A gyermekkoromat alapjaiban meghatározta a szüleim egzisztenciáért folytatott mindennapos küzdelme. Mert ez a szó szoros értelemben vett küzdelem volt: ott volt egyrészt anyám egészségi állapota, másrészt az a tény, hogy egy fizetésből éltünk, hiszen csak az apám dolgozott, majdhogynem éhbérért. Hiába végzett jogot, soha sem tudott a végzettségének megfelelően elhelyezkedni „rossz származása” miatt. Később sem tett gesztusokat a fennálló rendszernek, így aztán nem volt semmi, ami előre vihette volna.
– Ez már gyermekként is nyomot hagyott a személyiségén?
– Ez a tapasztalat húszéves koromig meghatározta az egzisztenciához való hozzáállásomat. Másrészről kialakult bennem az a fajta praktikus hozzáállás az élethez, hogy ha kezdeni szeretnék magammal valamit, saját magamnak kell boldogulnom. Mindez együtt járt természetesen egyfajta introvertáltsággal is. Meg kell jegyeznem azonban, gyermekkoromnak volt egy felhőtlenebb szakasza is, ami Aranyosgyéreshez kötődik.
– Hogy került oda?
– Nagyszüleim éltek ott, meg nagynéném családja, akiknél anyám betegsége miatt rengeteg időt, egész nyarakat töltöttem el. Ez egy több kisebb-nagyobb településből összeállt falukomplexum volt, közvetlenül Torda mellett, egy teljesen magyar vidéken. A régiót az ötvenes évek elején a tudatos elrománosítás részeként rohamosan iparosítani kezdték, ezáltal nagyszámú román lakosságot telepítettek be. Aranyosgyéresen szeg- és drótgyár épült, ami éjjel-nappal zakatolt. Másrészről emlékszem, hogy esténként a tehenek kolompolva, bőgve jöttek haza a nemzetközi úton, és tértek be a paraszti gazdaságokba. Aranyosgyéres olyan volt, mint egy nagy falu, kisszámú magyar értelmiség maradékával. Olyan volt, mintha egy lakatlan szigeten összeverődött volna néhány hajótörött.
– Milyen emlékei vannak erről a közösségről?
– Az ottaniak egész álló nap beszélgettek, zenét hallgattak, zongoráztak, cigarettáztak, meg kávékat főztek mindenféle különös bogyóból. Bohémkodtak. Nyolcan-tízen megrendelték az Élet és Tudomány című folyóiratot Budapestről, és szó szerint egymás kezéből kitépve olvasták. A faluban valamennyi gyerek öttől tizenöt éves korig, jól vagy rosszul ugyan, de tudott zongorázni, mivel a nagynéném mindenkit megtanított. Aztán a gyógyszerész nagybátyámnak is voltak mindenféle művészi ambíciói. Egy alkalommal elhatározta, hogy alapít egy amatőr színjátszó kört, és megrendezi a Csárdáskirálynőt. Ezt tűzön-vízen keresztül véghez is vitte. A kolozsvári operaháztól kölcsönkértek díszleteket, kottákat, jelmezeket, nagybátyám tanította a táncosokat és a színészmesterséget, nagynéném pedig a zenészeket meg a kórust. Szerte Erdélyben turnéztak ezzel az előadással. A román tenger közepén egy maroknyi magyar színházat csinált – ez egy valóságos csoda volt.
– Hogyan került a képbe a festészet?
– Az már elég korán felfedeződött, hogy mindenféle tehetségeim volnának. Éjjel-nappal rajzoltam és festegettem, vannak is régi fotóim arról, ahogy gyerekként állok az Aranyos folyó partján, és festem a víz fölé hajló fák tükörképét. Hatodik osztálytól indult be a képzőművészeti szakiskola, ahová minden körülménytől függetlenül felvettek. Viszont egyetlen probléma volt: az oktatás csak románul folyt, én pedig egy szót sem tudtam románul. Az osztályfőnököm azt mondta, ha év végéig nem tanulom meg a nyelvet, megbuktat. Ezért aztán megtanultam, és így tovább folytathattam a gimnáziu-
mot. Végül is az érettségi után Bukarestbe felvételiztem a képzőművészeti akadémiára, ahova csodák csodájára elsőre felvettek.
– Bukaresti éveiről azt mondja, nehéz időszak volt. Mi volt ennek az oka?
– Bukarest Nagyváradhoz képest eleve egy másik világ volt. A hetvenes évekről beszélünk, a Ceausescu-éra legkeményebb korszakáról. Hihetetlen, általános, alapvető nyomorúság volt, az emberek semmi mással nem foglalkoztak, mint hogy a napi betevőt valahogyan megszerezzék. Az egyetemi életnek annyi előnye volt ehhez képest, hogy volt egy ösztöndíjam, amiből fizetni tudtam a menzát és a diákszállót. Minden máshoz viszont nekem kellett megkeresnem a rávalót. Bukarestben fantasztikus kultúrélet volt, de hogy ebbe belekóstolhassak, a lehetőséget meg kellett teremtenem. Úgyhogy rendelésre dolgoztam, bármit elvállaltam, ami jött, még temetői kápolnát is festettem.
– Hetvennégyben diplomázott. Mi történt ezután?
– Ezután következett egy év mesterképző. Nem akartam tovább Bukarestben maradni, így Nagyváradon kaptam állást egy műanyaggyárban, ahol eleinte a csomagolórészlegen helyeztek el. Csakhamar kiderült, hogy festőművész vagyok, akinek – gondolták ők – mindenhez értenie kell. Megtettek hát csomagolástervezőnek. Életemben akkor láttam először egyáltalán egy dobozt széjjelbontva, nekem meg ezt kellett terveznem. Akkortájt még kézzel festettük a műanyag játékok csomagolását és írtuk hozzá a szövegeket. Nehezen, persze, de beletanultam.
– Itt dolgozott egészen addig, amíg Budapestre nem költözött?
– Igen, de emellett festettem is természetesen, és különböző munkákat vállaltam el. Például színházi díszleteket csináltam, plakátokat készítettem, és elnyertem egy pályázatot, ahol egy új mozi homlokzatára mozaikot kellett terveznem. Három éven át dolgoztam a háromszázötven négyzetméteren, kissé bele is pusztultam, de sikerült befejezni. A leendő feleségemmel ezerkilencszázhetvenhétben ismerkedtem meg, akivel – mindenféle regényes, stupid, felesleges és vicces kalandoktól sem mentes – úton összeházasodtunk öt év múlva. Családegyesítés címén költöztem Budapestre ezerkilencszáznyolcvankettő december harmincegyedikén. Ennek az volt az oka, hogy januártól már csak úgy jöhettem volna, ha van állásom, ami persze akkor még nem volt.
– Hogy alakult itt az élete?
– Két hónap múlva grafikusként elszegődtem a Játékszín nevű színházhoz, ahol a belső dekorációt meg a plakátokat csináltam, hellyel-közzel egy-egy díszletet is. Itt dolgoztam, egészen a rendszerváltozásig. Egy ideig dolgoztam a Merlin Színháznak hasonló szerepkörben, azzal a különbséggel, hogy ott még egy galériát is csináltam, ahol képzőművész kollégáim műveit állítottam ki. A Petőfi Irodalmi Múzeumhoz végül ezerkilencszázkilencvenkilencben szegődtem el, ott dolgoztam egészen kétezertizenkettes nyugdíjazásomig.
– Hogyan változott a festői világa ez idő alatt? Hogy alakult ki az, amit már sajátjának nevezhet?
– Amikor Budapestre költöztem, hoztam magammal az egzisztencializmushoz és többé-kevésbé a szürrealizmushoz kötődő hozzáállásomat. Minek tagadjam, eleinte nehezen éltünk, s mivel a körülmények meghatározzák a tudatot, olyan fajta anyagokra festettem és olyan festékkel, ami éppen a kezem ügyébe került. Szó nem lehetett klasszikus értelemben vett esztétizálásról, roncsolt, rusztikus, vagy mondjam azt, eléggé elvetemült volt, amit abban az időben csináltam. És hát időnként primer indulatból is festettem. Így született az Aquarius – A vízöntő című kép a Duna-gate ügy idejében, amikor hatalmas tiltakozást váltott ki a Duna-kanyarba tervezett vízlépcső. Ennek a képnek a felületén jól látszik, mi mindent használtam a festéken kívül. Ezt követően majdnem egy teljes évtizedre eltávolodtam a figurális festészettől. Csak a kilencvenes évek felé találtam vissza a klasszikus témákhoz.
– Milyen egyéb hatások befolyásolják még ezeket a témaváltásokat?
– Mondhatom azt, hogy a véletlen. A tájképeket például úgy kell érteni, hogy belső indíttatású tájképek. Egy olaszországi kiránduláson láttam egy felszántott domboldalt, ami olyan volt, akár egy holdbéli táj, ugyanis a talaj meszes volt, amitől fehéren csillogott a reggeli napfényben. Ezt lefotóztam, és ebből indult egy több évre szóló festői program.
– A tapasztalatom az, hogy jól elkülöníthetően kétfajta művész van. Az, aki átszellemülten, örömmel dolgozik, és az, aki minden egyes mű létrehozásába kissé „belehal”. Öröm vagy szenvedés az alkotás?
– A festészet egy létszükséglet, mondhatnám napi szükséglet. Ha nem tudok dolgozni minden nap a műteremben, akkor nagy baj van. Ez elhivatottság, és tényleg olyan, mint a lélegzetvétel. Semmiképpen nem nevezném szenvedésnek, ellenkezőleg: óriási élvezetet nyújt az, hogy csinálok valamit. Ha jobban belegondolok azonban, talán a szenvedésdolog is benne van. Sokszor előfordul, hogy az eredeti elképzelésem dugába dől, és elkezdődik a kínlódás, hogy kitaláljak valamit helyette, ami megmenti, visszahozza vagy átformálja az eredeti koncepciót, de ugyanakkor meg is őrzi annak az értékét. Ami pedig az isteni sugallatot illeti, szerencsére megvan az is. A nap minden percében festő vagyok. Ha megyek az utcán vagy ülök a villamoson, akkor is arra gondolok, mit csinálok majd a műteremben. Még újév hajnalán is festek.
– Az isteni sugallat megütötte a fülemet.
– A vallás mindig is adott volt számomra, elsősorban az édesanyámnak köszönhetően. Egészen kis koromban jártam hittanra, bérmálkoztam is. Ez magától értetődő volt, annak ellenére, hogy mindezt tűzzel-vassal tiltották a gyermekkoromban.
– Az egzisztencialista látásmódja nem került konfliktusba a vallással?
– Bizonyára voltak konfliktusok, de azok a nehéz élethelyzetek, amelyeket át kellett élnem, kivétel nélkül a hitből eredő megnyugvás és kiegyensúlyozottság által oldódtak meg. Ahogy haladtam előre a korral, úgy kezdett egyre fontosabb és meghatározó részévé válni az életemnek. Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök mondta azt egy kiállításomon, hogy a képeimből a minőségen keresztül árad a hit.
– A Pesti Vigadóban nyílt meg és január végéig látható az életművét bemutató kiállítása. Mi volt a koncepció?
– Ez egy összegző tárlat, amelyen a magyarországi munkáim, az elmúlt néhány évtized legfőbb darabjai szerepelnek, ezerkilencszáznyolcvanháromtól kétezerhuszonegyig. Úgy rendeztük, hogy a változások, a korszakok nyomon követhetők legyenek.
– Milyen érzés volt áttekinteni ezeket a képeket?
– Izgalmas. Volt olyan festmény, amelyet másfél évtizede nem láttam. Tartottam tőle, hogy esetleg hatalmába kerít majd az érzés, hogy meg kell kérdeznem magamtól: „Te jó ég! Ezt tényleg én festettem?” Szerencsére erre nem került sor. Egyébként szándékos volt, hogy a tárlat egyharmadát olyan képek tegyék ki, amelyek magán- és közgyűjteményekben vannak, és ebből kifolyólag csak ritkán láthatók.
– December huszonhetedikén ünnepli hetvenedik születésnapját. Most, amikor beszélünk, még advent van. Mit jelent a kerek évforduló tükrében a várakozás önnek?
– Elsősorban félelmet, hiszen a hetven egy újabb, nehéz küszöb. Az ötven is az volt, ami egy férfi életében egy kényes kor. A hetven pedig végképp az. A definitív és végérvényes öregkorba való átlépés. Minden erőmmel azon vagyok, hogy karban tartsam magam fizikailag és szellemileg is. De a hetven az csak hetven, azon túl bármi bekövetkezhet az emberrel. Félelemmel tehát és ugyanakkor várakozással tekintek a következő évtizedre. Annak ellenére, hogy bőséges tapasztalatokra tettem szert a hetven év alatt, még tervezek dolgokat.
– Mit fog kívánni, ha elfújja a születésnapi gyertyákat?
– Egyrészről azt, hogy az, ami a világban zajlik, a járványhelyzet, érjen véget, hogy ez a stressz, amit a bezártság okoz, megszűnjön. Ez a kisebb kívánságom.
– És a nagyobb?
– Amire már utaltam: szeretném befejezni azokat a képeket, amiket elkezdtem és amiket még tervezek. Illetve azt szeretném, hogy a feleségemmel – aki negyven éve a társam, és akivel minden van, de nélküle nem lenne semmi – maradjunk meg ebben a testi és szellemi állapotban, amiben most élünk. A Teremtő ugyanis ez idáig megóvott minden komolyabb bajtól.
„Időnként szándékoltan olyanfajta kompozíciós eljárást próbálok alkalmazni, ami valósággal beszippantja a néző tekintetét”
Művész Páholy rovatunkaz MMA támogatásával készült.