„Minden jó dokumentumfilm feltétele az előkészítés, hogy hosszú időt töltsünk együtt szereplőinkkel, hogy megismerjük életüket...”
Kő András
Petényi Katalin író, filmrendező, művészettörténész, Balázs Béla-díjas, Érdemes Művész. Munkássága ezer szállal, több művészeti ágon keresztül kötődik a magyar és az egyetemes kultúrához. Rendkívül gazdag életművét Olaszországban Cinema per la Pace-díjjal tüntették ki. Az életmű java részét a dokumentumfilmek képezik, amelyeket világszínvonalon készít. Sorsa magyar művészsors a kommunizmus évtizedeiben, küzdelmekkel és örömökkel, betiltott művekkel és beteljesülésekkel. A magyar és az európai történelem embertelen korszakának tanúságtevője, mély igazságérzettel
és lankadatlan felelősséggel.
Petényi Katalin: Egy apokaliptikus világ árnyait látjuk, a terrorizmust, népirtásokat, erőszakot, emberi kiszolgáltatottságot, a migrációt, a természet pusztulását. Annyi jó szándék van, mégis: miért rohan az ember a végzete felé?
– Ha az ember végignézi a dokumentumfilmjeit, megfogalmazza magának, hogy ezeket az alkotásokat – az érzékenység okán – csak egy nő készíthette. Miért szeretett bele ebbe a műfajba? A művészettörténetet hallgató lánynak eszébe jutott valaha, hogy filmesként teszi ismertté a nevét?
– Nem gondoltam erre… Hosszú történet, amíg idáig eljutottam. Az egyetemen művészettörténet–magyar szakon diplomáztam ezerkilencszázhatvannégyben. Művészettörténészként kezdtem a pályámat Szentendrén. Már a kezdet küzdelmekkel járt. Nagy lelkesedéssel és sok tervvel érkeztem a festők városába, de a múzeumban egy természettudományi kiállítás fogadott, kitömött madarak vártak.
Sok harc után sikerült elérnem, hogy a szocialista realizmussal ellentétes szemléletű festőknek, szobrászoknak tárlatokat rendezzek. A hatvanas évek végén Barcsay Jenő, Deim Pál, Csíkszentmihályi Róbert gyűjteményes kiállításai revelációként hatottak. Közben számos cikket, tanulmányt és könyvet írtam, többek között Barcsay Jenőről, a tragikus sorsú Ámos Imréről. Később állandó múzeumokat is berendeztem Barcsay Jenőnek és Kovács Margitnak. Egy-egy életmű bemutatásánál a tudományos munka mellett mindig fontosnak tartottam a művek mögött rejtőző emberi sorsokat. A dokumentumfilmeknél is elsősorban ez érdekelt.
Mély empátiával követni emberek életútját, küzdelmeit. Jó filmet csak úgy lehet készíteni, ha az ember teljes mértékben azonosul a hősével. Hogy miért szerettem meg a dokumentumfilm-készítést? Mert a film rendkívül gazdag, érzelmekre ható kifejezőeszközeivel nagyon sok emberhez eljuttathatja üzenetünket. Ezért nagy felelősség, hogy milyen üzenetet, tanúságtételt adunk tovább. Az írástudók felelőssége, az igazmondás, a filmek alkotóira is vonatkozik.
– A felelősség azokhoz gravitál, akik képesek viselni a súlyát.
– Teljes mértékben egyetértek. Jogokat átruházhatsz, de a felelősséget sosem.
– Mi a legelső emléke a történelemről?
– A háború, a menekülés, a Sztálin-gyertyák, a félelem. Emlékszem, édesapám a háború alatt gyerekeket mentett Budapest ostroma elől vidékre, de egy éjszaka ott is elért minket a bombázás. Szüleim tanárok voltak, csodálatos emberek. Egész életemet meghatározó, szellemi és erkölcsi értékeket kaptam tőlük. Megpróbáltak olyan életet teremteni mindnyájunk számára, amely védelmet nyújtott a diktatúrában.
Az önfeledt gyerekkor pillanataiba azonban újra és újra behatolt a félelem, félelem például a házkutatásoktól, hogy megáll majd a ház előtt a fekete autó… Többgenerációs család voltunk, szüleimmel, nővéremmel együtt laktunk dédapámmal, nagyanyámmal. Mint akkor legtöbben, nagyon szerény körülmények között, de boldogan éltünk együtt. A szeretet, a család összetartó ereje később is nagyon fontos volt számomra. A nélkülözések ellenére szüleim mindent megadtak nekünk. Eszmélődő ifjúságom nagy élménye az ötvenhatos forradalom volt.
Több éve zongoráztam, zenei pályára készültem, amikor október huszonharmadikán szolfézsóra közben az Andrássy útról, ami akkor még Sztálin út volt, felhallatszott a Műegyetem felől közeledő fiatalok hangja: „Vesszen Rákosi!, Vesszen a párt!” Lerohantunk az utcára, és beálltunk a sorba, a többiek közé. Karon fogtuk egymást az ismeretlen emberekkel, és mentünk a Sztálin-szobrot ledönteni. Éreztem a szabadság euforikus, mámoros örömét. Ez volt az első tudatos találkozásom a történelemmel. És amikor óriási robajlással ledőlt a Sztálin-szobor, úgy éreztem, most vége a diktatúrának. Ez mélyen megmaradt bennem.
– Mikor kapcsolódott be először a filmkészítésbe?
– A hetvenes évektől több filmben dolgoztam művészeti konzultánsként, azután forgatókönyveket írtam. Ezerkilencszázhetvenben például Gyöngyössy Imre Meztelen vagy című filmjének forgatása közben egy eldugott borsodi faluban fedeztem fel az akkor még ismeretlen, zseniális cigány festőt, Balázs Jánost, akinek szimbolikus festményeit beépítettük a film látomásvilágába, és így képzőművészeti képsorokkal gazdagítottuk a filmvíziót. Néprajzi és művészeti szakértőként aktívan vettem részt Gyöngyössy Imre és Kabay Barna Két elhatározás című filmjének előkészítésében és forgatásában. A dokumentumfilm és létrejöttének története nemcsak az eltűnőben lévő paraszti világnak, de a Kádár-rendszer működésének, az alkotók meghurcolásának is hiteles példája.
Egy utazásunk során, a zürichi repülőtéren figyeltünk fel egy fejkendős, sokszoknyás idős parasztasszonyra és férjére, utóbbi nyakában kis tábla lógott „I don’t speak english, can you help me?” felirattal. Megszólítottuk őket. Kiderült, hogy magyarok. Életükben még soha nem hagyták el a falujukat, de most, a szülői vágytól hajtva, egy távoli országban készültek meglátogatni a fiukat, aki ötvenhatban menekült el Magyarországról. Segítettünk nekik a beszállásnál, és arra gondoltunk, hogy biztos sok ilyen magára hagyott öreg él a magyar falvakban, akik hasonló sorsra jutottak. Ez az élmény indította el a Két elhatározás című, német–magyar koprodukcióban készült filmünket, amelyet hetvenhatban forgattunk. Sok falut bejártunk, míg a Nógrád megyei Rimócon Verus nénivel találkoztunk. Halála előtti két elhatározását követtük kameránkkal: hogy saját munkájával keresett pénzén elutazhasson a fiához Angliába, és hogy az öreg, kiszáradt szőlőjét megművelhesse.
– Hogyan sikerült megszerettetni az idős asszonnyal a kamerát?
– A forgatás előtt hónapokat töltöttünk vele. Közösen szedtük fel a krumplit, követtük, segítettük hétköznapi munkáiban. Minden jó dokumentumfilm feltétele az előkészítés, hogy hosszú időt töltsünk együtt szereplőinkkel, hogy megismerjük életüket, örömeiket és fájdalmaikat. Mire elkezdtünk forgatni, Verus néni megszeretett bennünket, „Ti vagytok a fiaim” – mondta Imrének és Barnának. „Nem fél a kamerától?” – kérdeztük. „Hát hogy félnék, ez csak a ti szemetek.” Máig őrizzük emberségét, bölcsességét, földközeli gazdagságát. Gyöngyössy Imre Curriculum vitæjében írta: „Azt a hőst találtuk meg benne, akit minden filmünkben kerestünk: a másokért élő, saját, zárt személyes dimenzióin túlnövő embert, aki halálig le tudja győzni élete végességét.”
– Milyen volt a film fogadtatása?
– A forgatást kétszer betiltották. Kevésen múlott, hogy mégis elkészülhetett a film. Először a Magyarok Világszövetsége állíttatta le, amelynek elnökségében elvtársak ültek. Aztán megjelentek a forgatáson a belügy emberei is, és azzal vádoltak bennünket, hogy ötvenhatról akarunk emlékműsort készíteni. A forgatást betiltották, bevonták az útlevelünket, és lepecsételték a vágószobát. Hetekig be sem mehettünk a vágószobába. A letartóztatás veszélyével is szembe kellett néznünk. Azt ajánlották, hogy inkább visszaadják a németeknek a pénzt, de a film nem kerülhet a magyar mozikba. Nehéz időszak volt ez.
– Mi volt a végkifejlet?
– A támadások ellenére a film mégis elkészült, és váratlanul nagy nemzetközi siker lett: nyolc nemzetközi díjat kapott, egyebek mellett Németországban első külföldi filmként a legnagyobb állami kitüntetést, a Grimme-díj arany fokozatát, Chicagóban a Gold Hugót. És a nemzetközi elismerések után kénytelenek voltak itthon is bemutatni.
– Említette, hogy forgatókönyveket kezdett írni. Truman Capote amerikai regény- és forgatókönyvíró jegyezte meg: „A művésznek csak önmagával szemben van kötelezettsége. Különben semmi értelme a munkájának. Semmi. Ezért olyan szörnyen unalmas dolog filmforgatókönyvet írni. Annyian szólnak bele a dolgokba, hogy elmarad az a nagy felelősség, amit az ember önmagával szemben érez.”
– Sokszor az ember saját maga is több változatát írja meg a forgatókönyvnek, és az nagyon jó, ha véleményt hall olyanoktól, akik értenek hozzá, mert így alakul és érik tovább a történet. De ha cenzorok vagy hozzá nem értők szólnak bele, politikailag ellenőrzik, az egy szenvedés, és torzó lesz az eredmény. Több forgatókönyvünk megvalósítását egyszerűen nem engedélyezték. Magyarországon a pártállam idején nagyon sok forgatókönyv készült, ami hasonló sorsra jutott.
– Az életrajzában az áll, hogy ezerkilencszázhetvenegytől kilenc éven át a Színművészeti Főiskolán – ma már egyetem –
a művészettörténet tanára volt. Szeretett tanítani?
– Igen, és azt hiszem, hogy a tanítványaim is szerettek. Szokatlan művészettörténetet tanítottam, nem a tárgyi tudáson, az adatokon volt a hangsúly, hanem a képzőművészet segítségével egy vizuális látásmódot próbáltam átadni. Kerestem az analógiákat a film és a képzőművészet között, a kompozíció, a fény-árnyék, a tér-idő egységét elemeztük. Máig örömöt okoz, amikor régi tanítványaim művészettörténeti előadásaimra emlékeznek.
– Egy cseh képzőművész, bizonyos Karel Teige írta le, hogy „az igazi filmköltemények a fény és árnyék nyelvének költeményei a tér és idő közegében”.
– Ahogy mondja. És ez a rendező és operatőr növendékeknek is alapvetően fontos.
– Képzeljük el, hogy felvételiztet a Színművészeti Egyetemen, a jelöltek orra elé tesz egy festményt, és a fantáziájukra kíváncsi: mi jut eszükbe a látottakról. Kinek a festményéről kellene beszélniük?
– A felvételiztetések során a gyakorlatban gyakran mutattam egy-egy képet, például egy Carpacciót vagy Caravaggiót. Hogy ki hogyan látja a tér-idő vagy a fény-árnyék szerepét a kompozícióban. Ez sokat elárult a felvételiző vizuális látásmódjából.
– A hetvenes évek vége felé mi jellemezte a magánéletüket?
– Én nagyon boldog voltam. Gyönyörű házunk volt a Vár-oldalban nagy kerttel, könyveket írtam, tanítottam a főiskolán, hangversenyekre jártam, sok örömöm volt férjemmel és két gyermekemmel. Esténként tele volt a házunk barátokkal és kollégákkal. Gaál István, Sára Sándor, Huszárik Zoli gyakran jöttek fel hozzánk, próbáltuk a világot megváltani. De a történelem, a hétköznapokban működő hatalom beleszólt az életembe. Férjem, Gyöngyössy Imre, akit ezerkilencszázötvenegy és ötvennégy között egy koncepciós perben elítéltek és bebörtönöztek, továbbra is persona non grata maradt. A hetvenes években Magyarországon még aktívan működött az Állambiztonsági Szolgálat besúgórendszere, titkos ügynökök figyelték minden lépésünket. Miközben Imre filmjeit Magyarország határain túl fesztiválokon, nagy sikerű retrospektív filmsorozatokon vetítették, a rangos nemzetközi újságokban a legnagyobb elismeréssel írtak róla, itthon megpróbálták ellehetetleníteni, külföldi meghívásait nem továbbították, szakmai munkáját akadályozták, irányított kritikákban támadták, telefonunkat lehallgatták.
– Egész életében szép verseket is írt…
– Amikor például kéziratával elment a Magvető Könyvkiadóba, Kardos György igazgató, aki az ÁVH alezredese, majd ötvenhat után a HM határon túli katonai hírszerzésének ezredese volt, verseinek kiadását elutasította. Nyolcvanháromban olasz nyelven publikálták őket Rómában (Imre Gyöngyössy, cineasta e poeta), a magyar nyelvű kiadásukat nem érte meg. Csak halála után jelentek meg az Utódom lesz minden halandó, kilencvenkilencben, és idén, a Stigma kötetben. Tehát bármerre fordultunk, egyre magasabb falakba ütköztünk. Úgy éreztük, elfogyott a levegő körülöttünk. Ezért aztán ezerkilencszáznyolcvanban elfogadtuk a ZDF, a második közszolgálati német televíziós csatorna és a müncheni Tellux Film meghívását, hogy menjünk ki Németországba dolgozni. Kétségbeestem. Latin műveltséggel, angolul, franciául, olaszul beszéltem, de német nyelvtudás nélkül, művészettörténészként mit fogok ott csinálni?
Ebben a reménytelennek látszó helyzetben leültem az emblematikus Erzsike presszóban Szécsényi Médivel, a filmvágó-tanárral, és elmondtam neki nehéz helyzetemet. „Egy percig ne legyen rossz érzésed, én megtanítalak filmet vágni. Csak a technikát kell megtanulnod, mert minden egyebet tudsz, ami a vágáshoz kell, hiszen tanítod a vágóosztályt is” – vigasztalt. „Április van, júliusban megyünk Krétára forgatni, és onnan egyenesen Németországba” – elég hitetlenkedve fogadtam ajánlatát. Éjszakánként bent maradtam a főiskolán, és vágtam, vágtam, mert éreztem, hogy ez biztonságot jelent majd számomra. Szécsényi Médinek köszönhetem, hogy megtanultam a vágást, ami nagy ajándéka lett életemnek. Így saját filmjeinket a gondolat megszületésétől, az íráson át a végső megvalósulásig végig tudtam követni! Eleinte forgatókönyvíróként és vágóként vettem részt a produkciókban, de a forgatásokon is mindig segítettem Gyöngyössy Imre és Kabay Barna munkáját, aztán társrendezőként és rendezőként készítettem filmeket.
– Eisenstein szerint a vágás nem csupán a hatáskeltés eszköze, hanem a filmművészeti beszéd sajátos formája. A kérdésem így szól: mi a vágás titka? Megfogalmazható-e, hogy ki a jó vágó?
– Aki nagyon jól átlátja a film szerkezetét, jó dramaturgiai érzéke, ritmusérzéke, vizuális látásmódja, arányérzéke van, és invenciókkal gazdagítja a történet képi megjelenítését. Nekem sokat segítettek korábbi zenei tanulmányaim is. A vágásnál rendkívül fontos a jó arányérzék, mert előfordul, hogy egy-egy jelenet olyan gazdag, hogy az ember legszívesebben minden szép beállítást megtartana, de mégis választani, redukálni kell, hogy a történet egészének dramaturgiai íve megmaradjon.
– Mikor érezte úgy, hogy világosan látja a dokumentumfilmek irányát, amelyen haladnia kell?
– Volt egy megrázó élményem nyolcvanhétben, ami jelentősen befolyásolta, hogy milyen irányba menjek. Már előtte is készítettem dokumentumfilmeket, de ez az élmény sorsdöntő volt. A kommunista diktatúra elől menekülő vietnamiakról forgattuk a Boat-People filmünket. A Cap Anamur német hajóval kerestük a dél-kínai tengeren az apró csónakokat, amelyekben a mindenre elszánt üldözöttek, vállalva a tenger viharainak, az égető napnak, a kiszáradásnak,
a kalózok támadásainak veszélyeit, a diktatúra elől menekültek a szabadság felé. Itt találkoztam először azokkal az ártatlan emberekkel, akik a történelem áldozatai lettek. Ez az élményem megismétlődött, amikor a palawani menekülttáborban készítettünk egy háromrészes dokumentumfilmet Loanról, egy nyolcéves kislányról, vagy kilencvenötben az Exodusban, ahol a szteropolból, hulladékfából összetákolt tutajokon, autógumikban, lélekvesztőkben, a tenger hullámain sokszor heteken át hánykolódó kubai csónakosok drámai sorsát örökítettük meg, akik Fidel Castro önkényuralma elől menekültek. Ekkor szembesültem a szeretteiktől elválasztott száműzöttek, hontalanok, fennmaradásukért küzdő kis népek tragikus sorsával. Újra tudatosodott bennem a dokumentumfilm-készítés felelőssége: elkötelezettnek éreztem magam, hogy közvetítsem azoknak üzenetét, akiknek a hangját nem hallja meg Európa.
– A helyes célok értékes irányjelzők. A helytelen célok azonban bilincsként hatnak az emberre.
– Így igaz. De itt szeretném hangsúlyozni, hogy a filmkészítés team-munka, ahol a közös elképzelésből, közös erőfeszítésből, közös vívódásból, közös örömből születik meg a mű. Önállóan is írtam-rendeztem dokumentumfilmet, mint például a nagy tehetségű, koncentrációs táborban elpusztított Ámos Imréről, az apokalipszis festőjéről, akinek a sorsa Radnótiéval rokon, aki mélyen hívő humanistaként a történelem közvetlen hatására vált a fasizmus ellen tiltakozó, prófétáló festővé, de legtöbbször nagyszerű rendezőkkel, Gyöngyössy Imrével és Kabay Barnával dolgoztam együtt. Hasonlóképpen gondolkoztunk, közös világképünk volt, közösen alakítottuk ki a film koncepcióját.
De karakterünk különbözött egymástól, aztán a film alkotófolyamatában kiegészítettük egymást. Imre rendkívül szenvedélyes ember volt, drámaíróként, költőként indult, mindent egy költő szemével látott. Víziórendszerét, spirituális szemléletét ideálisan egészítette ki Barna groteszk iránti érzékenysége, racionálisabb felfogása. Ő remek szervező is volt, és később a produceri munkát is magára vállalta. Én a képzőművészeti látásmódot, a képi kifejezést, a dramaturgia fontosságát, és ahogy ön is korábban megjegyezte: egyfajta női érzékenységet vittem bele a közös munkánkba. Megértettük egymást, és közös szenvedélyünkké vált a dokumentumfilm-készítés.
– Az ön Ámos Imréről írt könyve kapcsán jutottak el a Tisza-menti csodarabbik földjére, és együtt írták Gyöngyössy Imrével a Jób lázadása című nyolcvankettőben elkészült filmet, amelynek forgatókönyvét szintén betiltották idehaza.
– A támadások ellenére mégis sikerült a filmet elkészítenünk, amelyet Oscar-díjra jelöltek. Nem sokon múlott, hogy meg is kapja. A filmnek óriási nemzetközi sikere volt, pedig a forgatókönyvet a Filmfőigazgatóság betiltotta. A politikai vétó után Imre és Barna hónuk alatt a forgatókönyvvel felmentek Pozsgay Imre művelődési miniszterhez, hogy segítségét kérjék. Pozsgay azt válaszolta, hogy éjszaka el fogja olvasni a könyvet. Másnap azzal fogadta őket: „Ez egy megrázó, igaz szép történet, így volt ez az én falumban is, ahonnan jöttem, mert a zsidó gyerekekkel egy padban ültünk és együtt játszottunk, együtt kártyázott a tiszteletes és a rabbi, közöttük sem voltak ellentétek. Feltétlen el kell készíteni a filmet.” Így készülhetett el a Társulás Stúdióval, német koprodukcióban a Jób lázadása arról a szeretettől, hittől, a természet törvényeitől áthatott világról, amelyet kegyetlenül pusztított el a holokauszt.
– Nemegyszer veszélyes körülmények között forgatták dokumentumfilmjeiket. Éreztek-e néha félelmet? Mondják, hogy
a félelem az ember legfontosabb riasztórendszere. Csak az ostobák nem félnek semmitől. A félelem az emberi lélek minden zugát beárnyékolja, és az arányérzék az első, ami elszáll vele.
– Be kell vallanom, a forgatások közben néha voltak félelemmel teli pillanataim is. Amikor például nyolcvannyolcban meghallottuk Ceausescu falurombolási tervét, hogy le akarja radírozni a térképről az erdélyi magyar kultúrát, azonnal elhatároztuk, hogy hírt kell adni erről a világnak. Persze ekkor Romániába egyáltalán nem engedték be a média munkatársait, ezért egy krimibe illő tervet találtunk ki. Indulás előtt a benzintartályt lefeleztettük, csak egyik felében volt a benzin, így mögé tudtuk rejteni a felvételi anyagokat. Több autóval, több kis kamerával mentünk Erdélybe, turistáknak jelentettük be magunkat. Azt gondoltuk, túljárunk a hatóságok eszén. De megérkezésünk másnapján már bevittek bennünket a Securitatéra.
Brassó közelében, egy kis faluban egy nagyszerű snittet vettünk fel, amikor hirtelen két rendőrautó jelent meg, az egyik elénk vágott, a másik hátul zárt be bennünket. Elvették az útleveleinket, és közölték, hogy kövessük őket. Akkor féltem… A leforgatott anyag mellett nálunk volt egy lista tanítók és papok nevei-vel és címeivel, akiket fel akartunk keresni, hogy információikkal segítsenek bennünket. És ekkor következett be életem legnagyobb szellemi teljesítménye, mert amíg a rendőrautók kísérete között a fogarasi rendőrőrse értünk, megtanultam az összes nevet és címet, nehogy bajba vigyük segítőinket. Ezután pedig Barna, aki mellettem ült a hátsó ülésen, egy naranccsal megette az apró darabokra tépett papírt… Egész nap kihallgattak minket, este azonban elengedtek, mert nem találtak nálunk semmit. De másnap is egész nap követett egy szekus civilben, akárhova mentem. Akkor féltem. Voltak ilyen kalandjaink.
– Vékony jégen korcsolyáztak, ezért sebesen kellett siklaniuk.
– A legtöbb esetben igen… Írója, társrendezője és vágója voltam kilencvenegyben a Száműzöttek című játékfilmnek. A volgai németeket, a litvánokat, a krimi tatárokat, más kis népeket és az orosz ellenzékieket Sztálin huszonnégy óra alatt Szibériába és Kazahsztánba deportálta. Ezrek és ezrek haltak éhen, fagytak meg a végtelen hómezőkön. Az ő sorsukról akartunk megrázó és hiteles filmet forgatni. Itt is nagyon fontos volt az előkészítés. Kamerával mentünk Kazahsztánba és Szibériába, hogy a túlélők emlékezéseit megörökítsük.
A végtelen kazah sztyeppén félévszázados hallgatás és megfélemlítés után megrázó erővel tört fel belőlük a fájdalom és a vágy a Volga-menti szülőföld, az emberhez méltó élet után. Az ő emlékezéseikből, megrendítő mementóként született meg az Ötven év hallgatás című dokumentumfilmünk. Az előkészítés alatt mesélte el nekünk egy idős parasztasszony Matilde Bock élettörténetét, mely a Száműzöttek játékfilmünk forgatókönyvét ihlette. A nagyszerű orosz színészek mellett ő maga és testvére játszották a szerepüket a filmben. Mindig fontosnak tartottuk a múlttal való szembenézést, a fehér foltok felfedezését.
A Szovjetunió összeomlásának utolsó idejében magyar–német–grúz koprodukcióban, nagyon sok viszontagság között készült a film a volt kazahsztáni átnevelő táborokban és a Gulag még működő börtöneiben, de aztán az orosz hatóságok Szaratovban leállították a forgatást, és a filmet betiltották. Akartunk még téli jeleneteket is felvenni, de nem engedtek vissza bennünket többet az autentikus helyszínekre. A film mégsem maradt torzó, egyebek mellett megkapta a Montreali
Nemzetközi Filmfesztivál díját, a Magyar Kritikusok díját és az első számú közszolgálati német televízió többször ismételte.
– Orson Welles amerikai rendező és színész állította: „A filmek elkészítésében az első és utolsó szó az írót illeti meg. A legjobb megoldás az író-rendező volna egy személyben, de még így is a hangsúly az elsőn van.”
– Az írónak elsősorban élményre, megfigyelésre, fantáziára, képzelőerőre, dramaturgiai érzékre van szüksége. A rendezőre ugyanez érvényes.
– „A dokumentumfilm intimitását nem lehet megszerezni a stúdiók félrevezető technikájával vagy a világvárosi színészek nagyszerű előadásával sem.” Ezt John Grierson úttörő skót dokumentumfilmes mondta, akit gyakran tartanak a brit
és a kanadai dokumentumfilmek atyjának.
– Maximálisan egyetértek. A Szigorúan ellenőrzött életek című filmünket kétezer-tizenkettőben Erdélyben forgattuk, a kommunista diktatúra egyházak elleni támadásairól. Drámai sorsokon keresztül tártuk fel a hatalomnak kiszolgáltatott emberek tragédiáját. Hogy sorsukat, megpróbáltatásaikat hitelesen bemutassuk, felkerestük életük, szenvedéseik helyszíneit. Így jutottunk el Bukarest közelében a Sabar folyó melletti jilavai föld alatti börtönbe, amely még ötvenhat után is működött. Márton Áron püspök is éveket töltött a föld alatti cellákban, ahol ott voltak még bevésve a rabok kétségbeesett üzenetei. Egész stábunk mélyen megrendült, mikor a börtön kivégzőfalába becsapódott, máig jól látható golyók nyomait felvettük… Ezek a képsorok tragikus mementói a diktatúra kegyetlenségeinek.
– Beszéljünk Gyöngyössy Imréről, aki a legsötétebb diktatúrában került börtönbe. Mi volt a vád ellene?
– Gyöngyössy Imrét olasz szakos egyetemi hallgatóként, alig húszévesen, ötvenegy februárjában tartóztatták le, ugyanezen az éjszakán vitték el jó barátait, Tóth Bálint költőt és Mihályi Gézát. Mindhárman a pannonhalmi bencés gimnáziumba jártak nyolc évig. Egy koncepciós perben „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való aktív részvétel büntette” miatt ítélték el őket, Imrét három év szabadságvesztésre, tíz év közügyektől való eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra. Bizonyítékul három versét hozták fel, amelyeket valaki kivitt Olaszországba. Megjárta a Fő utcát, aztán a Gyűjtőt, hosszú ideig volt Vácon, és végül Tatabányára vitték, a bányában vájárként dolgozni. A börtönben, fejben, papír és ceruza nélkül olaszul verseket írt, melyeket idén júniusban a Stigma kétnyelvű kötetben jelentetett meg a Nap-kiadó.
– Beszélt önnek a börtönéveiről?
– Beszélt, de soha nem a szenvedéseiről. „A börtön lett életem kincsesbányája – emlékezett. – Itt tanultam meg, mit jelent az egymásrautaltság, a barátság, az áldozatvállalás, a következő napba vetett hit ereje. A magánzárkában jöttem rá, mielőtt még a József és testvéreit olvastam volna, hogy minden embernek megvan az a képessége, hogy a legnyomorúságosabb kútban is megteremtse magában a saját létfenntartó energiáját, a túlélés energiáját, a reményt.” A remény nagyon fontos volt számára… Soha nem beszélt a kínzásokról. Egyszer, amikor később beteg lett, kiderült, hogy vasrúddal verték, rúgták a veséjét. Élete végéig stigmaként hordta magában azoknak a húszéves fiataloknak az emlékét, akiket ártatlanul felakasztottak. Soha nem tudta megbocsátani a rendszernek ezeket a gaztetteket.
– Fényképeiről egy jóságos arc köszön rá az emberre.
– Jó ember volt. Mondhatom, hogy karizmatikus. A forgatás során is mindenkivel megtalálta a hangot. Ugyanúgy érdekelte
a világosító, az ügyelő sorsa, mint a berendezőé vagy a színészé. Fiamnak, Gyöngyössy Bencének, aki szintén filmrendező lett, ma is mondják, hogy: „Csodálatos apád volt!” Imre kilencvennégyben, hatvannégy éves korában halt meg. Kilencvenben rehabilitálták, és ítéletét semmisnek nyilvánították.
– Mondhatjuk, hogy Gyöngyössy Imrén keresztül jutott el a filmművészethez?
– Igen.
– Ha nem ő a férje, akkor bizonyára másként alakul az élete.
– Lehet… Ővele kerültem sorsközösségbe.
– Az ön számára milyen emberi fogalmak a legfontosabbak?
– A szeretet… a hit… nemcsak Istenben, hanem az emberben is, az ember tisztelete… a szkepticizmussal szemben a pozitív értékeket felmutató remény. A holnapok reménye.
– Min dolgozik jelenleg?
– Természetesen dokumentumfilmen. Ez is a közelmúltról fog szólni, Pannonhalmi szamizdat lesz a címe. Kabay Barnával azt szeretnénk bemutatni filmünkben, hogyan élték túl a hatvanas években a kommunista rezsimet a bencés szerzetesek. Történészekkel dolgozunk együtt. Sok érdekes dologra derül majd fény. Emellett Gyöngyössy Imre rendkívül gazdag hagyatékán dolgozom, amelyet átvesz a Nemzeti Filmintézet.
– A tizennyolc éves, művészettörténésznek készülő lány mit kérdezne a nyolcvanéves asszonytól, az édesanyjától?
– Örök visszatérő kérdés, hogy az átélt tragédiák – a háborúk, a kommunizmus, ötvenhat – után miért ismétlődnek meg újra és újra a hatalmi- és testvérharcok? Próbálunk-e valamit tenni, ki-ki a maga módján, a maga eszközeivel ezek ellen? Egyre szaporodnak azok a kérdések, amelyekre nem találunk feleletet. Egy apokaliptikus világ árnyait látjuk, a terrorizmust, népirtásokat, erőszakot, emberi kiszolgáltatottságot, a migrációt, a természet pusztulását. Annyi jó szándék van, mégis: miért rohan az ember a végzete felé? Erre senki sem tud válaszolni.
– Hogy szól az a kérdés, amit fiatalon tett fel magának, és még nem kapott rá választ?
– Ámos Imre naplójának utolsó sorait idézem: „Mikor ér el az ember odáig, hogy erőszak és gyilkosság nélkül, igaz szeretetben élhessen egymás mellett? Gyűlölködés nélkül, megbecsülve a békét keresőket…”
