„...az ahetet, a napnyugta és napkelte szimbolikus helyét két oroszlán, a Tegnap és a Holnap tartja a vállán...”
Péntek Orsolya
A fáraó sírjának felfedezése – II. Amenhotep és kora címmel látható nagyszabású kiállítás a Szépművészeti Múzeumban a jövő év januárjáig. A tárlat középpontjában az a sírkamra-rekonstrukció áll, amelynek eredetije a Királyok völgyében található, és amelynek falain a napisten és az elhunyt uralkodó utazását ábrázolták. De mit is gondoltak az egyiptomiak a világról, hogyan modellezték az univerzumot, és mit hittek istenekről, királyokról, lélekről és túlvilágról? Mindez azért is fontos, mert elképzeléseik egy része a későbbi korokban is tovább élt, legyen szó a szoláris mítoszok szimbólumtípusairól vagy a varázslás kultúrtörténetéről.
Az egyiptomi világkép és hitrendszer, annak ellenére, hogy területenként és dinasztiánként is változott, lényegi elemeiben egységesen modellezhető. Az egyiptomiak a fizikai világot égre, földre és alvilágra osztották, a mindenséget szerintük ősvíz veszi körül. Az égről és az alvilágról kevéssé konkrét és konstans képe van a gondolkodásuknak, a földet azonban lapos korongnak képzelték, amelyet az ábrázolásokon a hátán fekvő Geb isten jelenít meg.
Az ég ezzel szemben olyasmi, mint egy lapos mennyezet, amelyet a négy égtáj pontjain négy támaszték tart. Az egyiptomi képzetek szerint az ég is vízből van, ezen úszik végig naponta Ré napisten bárkája. Más elképzelés is volt azonban – emlékeztet Kákosy László egyiptológus Ré fiai című monográfiájában (Gondolat, 1979) –, eszerint az ég lazúrkőből van, és a meteorok ennek a hatalmas kőnek a letört darabjai. Egyes ábrázolásokon Geb, a földisten fölött Nut, az égistennő áll négykézláb vagy Hathor, a tehénistennő.
Nut az, aki reggelente megszüli a Napot, amely este a szájában tűnik el. A világot az alvilágtól az alsó ég választja el.
Egy idő után megjelent az az elképzelés, hogy a földi ég felett újabb egek is vannak, Diogenész Laertiosz görög történetíró, az ókori görög filozófusok életrajzírója egy helyütt azonban azt említi, az egyiptomiak a kozmoszt „keletkezettnek, mulandónak és gömb-alakúnak” (!) tartják.
A térelképzeléseknél némiképp bonyolultabbak az időelképzelések.
A Halottak könyvének egyik ábráján az ahetet, a napnyugta és napkelte szimbolikus helyét két oroszlán, a Tegnap és a Holnap tartja a vállán, itt találkozik a múlt és a jövő. Máshol a két oroszlán képe kiegészül a saját farkába harapó uroborosz kígyóval.
Az egyiptomi elképzelések szerint az idő akkor kezdődött, amikor először kiemelkedett a Nap az ősvízből. A Nap égi útja után minden egyes nap az alvilágon is áthalad, itt azonban veszélynek van kitéve, és a bárka őreinek tiszte, hogy a sötétségben rejtőző Apópisz-kígyó szemének halálsugara ne állíthassa meg a bárkát, a védekezésben Széth – az Ozirisz-mítosz „gonosza” – segít.
A dermesztő tekintetű kígyó, görög nevén a baziliszkusz szédítő karrierje itt kezdődött tehát. A Bibliában az ördög állata, a középkorban úgy hitték, ő terjeszti a szifiliszt, az alkimisták a nagy átalakulás előjelének tekintik, Jung mint a tudattalan pusztító erejének szimbólumát használja, és természetesen megjelenik a keresztény és antik szimbólumokat mesterien modernizáló J. K. Rowling Harry Potter-regényfolyamában is, ahol a Titkok Kamrájában csövekben bujkáló gonosz lényként bukkan fel, Voldemort (a sátán) utálatos állataként, akivel a „gonosz által beoltott”, a kígyók nyelvét beszélő Harry Potter – nem túl meglepő módon – naphéroszként száll szembe a „pincében”, azaz az alvilágban, ráadásul Ozirisz szent állata, a főnix segítségével.
Az egyiptomiak szerint a túlvilág kapuja a sivatag szélén van, ott, ahol a nap lebukik, és megkezdi éjjeli útját a holtak birodalmában
Neheh és dzset
Visszatérve az egyiptomiakra: noha az egyes ember életét földi életre és túlvilági életre osztották, ezenfelül ismerték az örökkévalóság fogalmát is. Ozirisz isten maga a Nagy Főnix, az éjjel s nappal ura, a múlt és a jövő ura, szétválik azonban az örökkévalóság (neheh) és az öröklét (dzset) fogalma. A múlt, az éjszaka, a dzset Oziriszhez társul, a fény, a jövő, a neheh Réhez – írja Kákosy László említett művében.
Van azonban e két fogalomnak egy téren-időn túli megfelelője is: a teremtés hajnalán az ősisteneket megalkotó Amon volt az, aki egyáltalán megkezdte az örökkévalóságot, és „az ő szíve teremtette meg az öröklétet”. Ennek ellenére az egyiptomiak úgy hiszik, hogy a teremtett világnak egyszer, egy konkrét időpontban meg kell semmisülnie. A Halottak könyvében Atum kijelenti, hogy mindent, amit teremtett, meg fog semmisíteni, a föld pedig visszatér az Ősvízbe.
Ő maga marad csak meg és Ozirisz.
A mítosz azt mondja, a nehet ekkor megsemmisül – a dzset, Ozirisz egyik létformája azonban nem!
Mindez gyökeres ellentétben áll a másik nagy ősi kultúra, a védikus világszemlélet által hirdetettekkel, ők azt hiszik, hogy a megsemmisülés-létesülés ciklikusan, újra és újra megtörténik. (A hinduk szerint egy csaturjuga négy világkorszakokból áll, ezek: a Szatja-juga, a Tréta-juga, a Dvápara-juga és Kali-juga. Ezer csaturjuga alkot egy kalpát, amely megfelel egy kozmikus nappalnak, a kozmikus éjszaka ugyanennyi. Két kalpa Brahma egy teljes napja. Brahma éjszakájának bekövetkeztekor a felsőbb bolygókon kívül minden teremtett dolog elpusztul, majd az új kalpa első szatja-jugájában
az élet kiárad.)
Az egyiptomi elképzelés nem áll azonban ellentétben a bibliai világvége-értelmezések azon aspektusával, amelyek szerint lesz végső pusztulás és végítélet. Az egyiptomiak szerint ezt az emberi ősbűn okozza majd.
A lélek három alakja
Az egyiptomi kultúrában háromféleképp jelölték meg a lelket: a „ba”, a „ka” és az „ah” szóval. A „ba” tulajdonképpen lélekmadár, amely „csillagtermészetű”, csillaghoz hasonlatos. Szívesen tartózkodik a halott sírjának környékén egy fán, máskor ráereszkedik a halottra, ugyanakkor magasabb értelemben egy személy vagy egy isten „erejeként” is értelmezhető.
A „ka” tulajdonképpen az ember kivetülése, szellemi formája, amely a halál után átveszi a személy szerepét.
Az „ah” hieroglif jele a bíbic, Kákosy azt írja, talán a lélek fénytermészetének jele ez, de a szó egyben jelent varázserőt is vagy üdvözült halottat is (szemben az elkárhozottal).
A lélekképzetek mellett az egyiptomi elképzelésekben megjelennek a különféle erők és varázserők is, például a heka, az ősenergia – elnevezése különös módon rímel az antik görög–latin világ nagy varázslónőjének, Hekaténak, a varázslás és a sötétség istennőjének, az útkereszteződések háromfejű istennőjének nevére, de hogy etimológiai-mitológiai közük van-e egymáshoz, vagy ez véletlen, az az idők homályába vész.
Heka az egyiptomi ábrázolásokon mindenesetre nem nő, hanem, ha már megszemélyesítik, férfi, mégpedig sólyomfejű férfi vagy gyermek. Heka, a Varázslat is helyet kap a Napbárkán, tudására az út alvilági szakaszán van szükség, ahol Ízisszel, Ozirisz nővérével és feleségével együttműködve védi a Napot a kígyó, a káosz, a sötétség ármánykodásától. Heka ezen felül a szövegekben mint ős-létező jelenik meg, olyan erő, amelynek létezését köszönheti a nagy isteni kilencség – a Varázslat közvetlenül az ősisten után született, minden más isten előtt. Kákosy figyelmeztet, hogy Heka kiemelt szerepe ellenére sohasem vált igazán istenné, mindig is inkább absztrakt formában, erőként képzelték el.
A kilenc isten
Az egyiptomiak szerint a kezdetben csak az ősóceán (Nun) volt, ebben rejlett benne az ősisten mint potenciál. Ez az ősisten, Atum hozta létre Sut és Tefnutot, a levegőt és a párát. Tefnut szülte a földet, Gebet és az eget, Nutot. Az ő gyerekeik Ozirisz, Ízisz, Széth és Nephtüsz.
Egy másik mítosz szerint az ősvízből kiemelkedő lótusz volt az első isteni élőlény, amelynek szirmaiból életre kelt az isteni gyermek, a teremtő.
Megvan az egyiptomi elképzelésekben az őstojás-elképzelés is, eszerint az első létező az első mitikus madár, a Nagy Gágogó. Az őstojás-elképzelés – amely Egyiptomban inkább a néphitben élt – is nagy karriert futott be aztán, megjelenik az orfikusoknál is, ahol Kronosz, az idő alkotta meg a mindenség ezüst tojását, amelyből az elsőszülött androgün „fényhozó” Phanes (Phanes-Dionysos) isten született, aki Erosnak és Mithrasznak is megfeleltethető, felesége pedig Nüx, az éjszaka.
Visszatérve az egyiptomi teremtéselképzelésekre, egyes szövegek szerint Atum „szóval” teremtette meg az isteni kilencséget – a szóval teremtés aktusa pedig nyilván ismerős mindenkinek, mégpedig a bibliai Genezis következő szavai által: „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet.
A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: »Legyen világosság«”.
A fény hegyén
Az egyiptomi istenvilág két legismertebb istene Ré és Ozirisz, illetve, tágabb értelemben Ozirisz családja. Ré (Rá, Rá-Harahti) a Napisten, aki az aheten, a fény hegyén keresztül születik és hagyja el a világot. Az ábrázolásokon sólyomfejjel jelenik meg, fején vörös nappal. Ré a reggeli, a déli és az esti nappal is azonos, de különféle időszakokban különféle nevei vannak.
A hajnali Nap neve Heper, szimbóluma a szkarabeusz. A déli Nap Ré, az esti Atum. Az isten bárkán utazik, ám alkonyatkor, ahogy említettük, veszély leselkedik rá Aphópisz kígyó képében. A Nap mellett a bárkában ott van Ízisz, rajta kívül a Szó (Hu), a Felismerés (Szia), a Varázslat (Heka) és az Igazság (Maat) is. A Nap éjjel az alvilágban világít, Ozirisz birodalmában. Egyes szövegekben azonosítják is őket, Ozirisz a lenyugodott Ré, Ré a lenyugodott Ozirisz. Egyes elképzelések szerint Ré hajnalban gyermek, estére megöregszik. Sólyomfejű figura mellett ábrázolják szárnyas Napként, lótuszban ülő gyermekként, „ba”-ja, azaz lelke pedig a főnix.
Az egyiptomiak elsősorban a Napot tisztelték, a Holdat a görögökkel, a latinokkal és általában az egész Európára jellemző feminin Hold-képzetekkel ellentétben férfinak tartották, múmiatestű férfiként ábrázolták. Vagy Thotként, a bölcsesség isteneként – aki Hermész Triszmegisztoszként, Háromszoros Hermészként élt tovább az európai filozófiai és alkimista hagyományban, a Smaragd Tábla szerzőjeként.
Kákosy szerint Thot egyik szent állata, az íbisz horgas csőre sugallta azt a képzetet, hogy a csőr a holdsarlóval egyenlő,
és így lett a Hold Thot-jelkép. Fontos, és az Ozirisz-mítoszban megjelenő elképzelés, hogy a Nap és a Hold Hórusz, az apját megbosszuló isten szemei, aki a Hold-szemét veszti el a Széthtel folytatott küzdelemben. Thot az, aki meggyógyítja az elvesztett szemet, és udzsattá, „mindent látóvá” teszi (lásd később).
A levegő és a szél istene Su, a második generáció férfi istene, női párja Tefnut, a pára. Ők mint oroszlánpár is feltűnnek
A föld, Geb a harmadik istengeneráció tagja, nővére Nut, az ég istennője.
Ozirisz és Ízisz
Az egyiptomi mitológia két legismertebb mítosza Ozirisz és Ízisz története, amely Plutharkosz Párhuzamos életrajzok című munkájában maradt ránk, az egyiptomiak nem írták le. Ozirisz az emberiség tanítója, jó királya volt, de testvére, Széth megölte, és testét a Nílusba dobatta. A koporsó a föníciai Bübloszban ért partot, egy bokornak csapódott, amely fává nőtt. A fát a helyi király kivágatta, oszlopot csináltatott belőle a palotájába. Ízisz, aki Széthnek és Ozirisznek is nővére, utóbbinak felesége is volt, megtudta ezt, beállt dajkának az udvarba, majd megmutatkozott isteni valójában, és az oszlopot és ezáltal Ozirisz testét visszavitte Egyiptomba.
Széth megtalálta, tizenegy részre vágta a testet, szétszórta. Ozirisz nemzőereje azonban megmaradt, és halála után Hóruszt nemzette Ízisznek, aki aztán legyőzte Széthet, a gonosz testvért.
A küzdelem kíméletlen és hosszú volt, Hórusz, ahogy már szó esett róla, egyik szemét, a „Hold” szemét is elvesztette közben, végül Thot segített rajta. Hórusznak azonban nem volt elég a csatában győzni. A királyi hatalmat egy perben is el kellett nyernie Széthtől. Miután ez megtörtént, ő lett az uralkodó és egyben a fáraók (egyik) elődje. Ozirisz az alvilágban élt tovább, annak királyaként, a halottak bírájaként.
Az Újbirodalomban Ozirisz formájú fakereszteket készítettek, amelyeket földdel és gabonával töltöttek meg, a sírban kicsírázó gabona pedig az élet legyőzhetetlenségét jelképezte, a gabonakalászt néhol Ozirisz testének nevezik – írja Kákosy.
A földből gabonaként kicsírázó, „feltámadó” Isten előképét nem nehéz felismerni a későbbi szoláris mítoszokban, a Mithrász- és a Krisztus-történetben.
Ízisz férjénél, Ozirisznél jóval nagyobb ismertségre tett szert a római világban – az egész birodalomban, így Pannóniában is voltak szentélyei, a leghíresebb Savariában, a mai Szombathelyen.
Oroszlán és macska
Férje, Ozirisz egyes kultuszokban Szaraphiszként tűnik fel, míg nővére, Nephtüsz Széth társa. Nephtüsznek és Ozirisznek is van közös gyermeke: Anubisz, a sakálfejű isten, a halottak istene, a római időktől az alvilág kapuőre. Széth a legkülönösebb egyiptomi isten. „Gonosz”, hiszen megöli Oziriszt, megvív Hórusszal – de mégiscsak a Napbárka legfontosabb őre. Állatként is ábrázolják, de nem azonosítható, hogy milyen állatot formáz. Szimbolikusan ő jeleníti meg Egyiptom egyik felét, míg a másikat Hórusz.
Az Újbirodalomban a Napbárkán betöltött tisztsége ellenére egyszerűen kizárták az isteni kilencségből, és helyébe Hórusz lépett. Széth a vihar és a sivatag istene is, a római korban pedig a feketemágusok fordultak hozzá. Egyes ábrázolásokon vízilóként vagy krokodilként jelenik meg: úgy hitték, ha ezeket az állatokat ledöfik, akkor Széthet gyilkolják meg. A disznót az egyiptomiak tisztátalannak tartották – ez az állat is Széth egyik formája volt.
A további istenek közül szót kell ejteni Ptahról, aki a kézművesek patrónusa, a Nap irányítója, állata az Ápisz-bika, amely egyben az ő „ba”-ja is.
Szahmet oroszlánfejű istennő. Amikor az emberek az ősidőkben Ré ellen fordultak, Szahmetet küldte ellenük, akit végül csak úgy tudtak eltéríteni a tökéletes pusztítástól, hogy lerészegítették. Párja és kevésbé félelmetes formája Básztet, a macskaistennő, a szerelem, a vidámság és a zene istennője. A két istennő alakja idővel összemosódott, olyannyira, hogy egy mítoszban Thot majom próbálja visszahívni az istennőt Egyiptomba, aki hangulata szerint hol macskává, hol tomboló oroszlánná változik – írja Kákosy.
A holtak világa
Az egyiptomiak úgy hitték, hogy a halottak a megfelelő szertartások elvégzése után az istenekhez hasonló transzcendens lényként születnek újjá a túlvilágon – írja Liptay Éva, a Szépművészeti Múzeumban látható kiállítás kurátora a tárlat katalógusában.
A halál után két minta állt rendelkezésre: Ré napistené és Oziriszé, akinek testét nővérei, Ízisz és Nephthüsz a sakálfejű isten, Anubisz közreműködésével keltették életre. Az egyiptomiak szerint a túlvilág a föld alatt található, kapuja a sivatag szélén van, ott, ahol a nap lebukik, és megkezdi éjjeli útját a holtak birodalmában. A halottakat a thébai, 18. dinasztia kori elképzelések szerint a hegy istennője, Imentet fogadja, és a napistennel együtt az ő méhéből születnek újjá. (Ez az istennő néhol azonosul Hathor tehénistennővel is.) A halotti rituálék során kulcsfontosságú volt a halotti szobor és az álajtó, amelyen az elhunyt „ka”-lelke beléphet a túlvilágból a kultusz helyszínére, és beköltözhet az őt ábrázoló szoborba.
A halott lelke ezen túl, ahogy említettük, a „ba” madár képében is közlekedett az elképzelések szerint.
A halottak általában szűk családjuk körében pihentek. Mágikus védelmükről a Halottak könyve elnevezésű szöveggyűjtemény szerint az úgynevezett mágikus téglák gondoskodtak, amelyekre a megfelelő égtáj képe került (fekvő sakál, múmia, fáklyát jelképező nádszál, dzset oszlop).
Ahhoz, hogy a személy továbbélhessen, az egyiptomiak szerint nem volt elég a halhatatlan lélek. Meg kellett őrizni a testét is, erre szolgált a mumifikálás. A belső szerveket eltávolították, és egy külön edényben, az úgynevezett kanópuszedényben helyezték el. A halottakra amuletteket helyeztek, így szívszkarabeuszokat, tjetet, azaz Ízisz-csomót vagy dzset oszlopot, amely Ozirisz jelképe, és a megújulást szimbolizálja.
A sírleletek között találjuk az úgynevezett usébtiket, halotti szobrokat, amelyek a halottat jelenítették meg, de egy idő után szerepük az volt, hogy elvégezzék a túlvilági munkákat a halott helyett.
Szó esett a szívszkarabeuszokról. Liptay Éva leszögezi: a szívet az egyiptomiak a gondolkodás, az emlékezet és a tudat központjának tartották. A szívszkarabeusznak – a szkarabeusz maga az egyik legfontosabb életjelkép – feladata az volt, hogy mágikusan biztosítsa Ozirisz ítélőszéke előtt az ítélet szerencsés kimenetelét. Ezért vésték rá azt a szöveget, amely felszólítja a szívet, hogy ne valljon a halott ellen Ozirisz előtt.
Amint láttuk, az egyiptomiak elképzelései a világról vagy az istenekről nem egy esetben továbbéltek – az egyiptomi kultuszok zavartalanul továbbéltek és terjedtek a Római Birodalomban, ahol az egyiptomi varázslókat kiváló szakembereknek tartották, Ízisz istennő kultusza pedig gyakorlatilag latinizálódott.
Az egyik legismertebb Ízisz-pap a kultúrtörténetben a Kr. u. 125 körül született Lucius Apuleius római regényíró, aki Az aranyszamárban le is ír egy Ízisz-szertartást, igaz, épp a legizgalmasabb résznél, a kultuszcselekmény leírásánál elhallgat, vallási titokra hivatkozva.
Ennek ellenére a legtovább élő egyiptomi kultusz Íziszé – egyes elemei, figyelmeztetnek a vallástörténészek, kimutathatók még a kora középkori Mária-tiszteletben is.
