„Tisztában kell lenni azzal, hogy nem a jövő emberei vagyunk, hanem a múltunk az, ami sokak által megbecsülendő, azt díjazzák”
Sárdi Krisztina
Utolsó leheletéig szeretne dolgozni András Ferenc, Kossuth-díjas filmrendező. A nemzet művészének frissen megválasztott alkotóval otthonában, Fellini-filmplakátok közt egy jó kávé mellett beszélgettünk mesterekről és tanítványokról, soha el nem készült forgatókönyvekről, François Truffaut-ról, no meg a Fradiról.
– Kétlaki életet él, a telefonban is említette, hogy csak tanítani jár fel Pestre. Mi köti Kővágóörshöz?
– Minden. Az, hogy odavalósi vagyok, nekem az a legszűkebb pátriám. Ugyan nem ott születtem helyileg, hanem Budapesten, de szinte születésem után rögtön Sümegre költöztünk. Nekem az az őshazám, a Balaton-felvidék. Él ott unokatestvérem is, akit nagyon szeretek, és van egy nagyon erős értelmiségi társaság, akikkel nagyon szeretek lenni, és ők is szeretnek engem. Nagyon sok a kulturális program is.
– Most kapott először osztályt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
– Most először kértek fel erre, korábban még soha senki nem tette, úgy éreztem, nem lehet nemet mondani. Örülök, és köszönöm szépen, hogy megtiszteltek azzal, hogy részt vehetek a Zsigmond Vilmos Mozgóképművészeti Intézet munkájában. Arra vállalkoztam, hogy ha kérdeznek és kíváncsiak, akkor elmondom, amit én tudok, továbbadom.
– Szeret tanítani?
– Nem mondanám tanításnak, mert ez egy művészeti egyetem, és nem klasszikus tanítást kell elképzelni. Inkább kérdezz-felelek jellegű programról van szó, mert annyi mindent meg kell beszélni. Hihetetlen érdekes, hogy mint egy tyúkanyó, ülök középen, és záporoznak felém a kérdések, mert kíváncsiak a „hallgatók”. Ez sem egy frappáns, találó jelző, kifejezés egyébként, klasszikus értelemben ők nem hallgatók. Nagyon jó érzés velük lenni, mert látom, hogy őszintén kíváncsiak, őszinte az érdeklődésük. Nagyon fogékonyak és szenvedélyesek. Nagyon jó alanyok. Ha így fejlődünk, megyünk tovább, akkor remek kis filmrendezők lesznek.
– Hányan vannak?
– Hatan elsősök.
– Milyen a hangulat most az egyetemen? Lenyugodtak a kedélyek a balhé után?
– Semmit sem lehet érezni abból, hogy bármiféle balhé lett volna. Teljesen új épületben vagyunk, a Duna Televízió régebbi szárnyát – amiben a stúdiók, vágószobák, műtermek, a vetítő voltak – alakították át, újították fel, és itt kapott helyet az önálló intézetünk abszolút világszínvonalon felszerelve. Nagyon elegáns, szép a környezet – egy rossz szót nem lehet mondani. Másrészt, akik jelentkeztek, egyetemistának jelentkeztek, és abszolút tudják, mit jelent egy komoly felszereléssel rendelkező intézetben tanulni.
Nota bene: a főiskola, azaz ma egyetem filmes részlege valójában sosem volt azonos a színházival, és balhék mindig is a színészek, rendezők részéről voltak, az ő egymás közti vívódásaikról szóltak. Szerintem, amíg színház lesz, mindig is lesznek ilyen jellegű konfliktusok. És ez nem csak az egyetemre vonatkozik. Hihetetlen botrányosak voltak a vígszínházi események is, amelyekkel kapcsolatban akkor is olyan állásponton voltam, hogy ezek a „provokációk”, ha nem is szükségesek, de mindig valami olyan változás előszelei, amelynek aztán pozitív a végkifejlete. Ahhoz, hogy izgalmas művek születhessenek egy művészvilágon belül, valahol ez is hozzátartozik, hogy meginduljon valamiféle ellenáramlás, ami meghozza a gyümölcsét. Én nem tartom tragikusnak ezeket az eseményeket.
– Az elsőéves rendezők november eleje óta elmondhatják, hogy a nemzet művésze tanítja őket – használjuk most ezt a szót az egyszerűség kedvéért. Amikor megkapta ezt az elismerést, címet, több helyen nyilatkozta, hogy kicsit ambivalens érzésekkel fogadta. Miért?
– Mert ez egy életműdíj, ami azt jelenti, hogy egy élet már mögöttünk, mögöttem van, és a bírálók nem azt nézik, milyen
lesz a jövőnk, hanem azt, ami a múltunk. Jómagam is a régi filmjeimért, a munkásságomért kaptam, nem azért, amit most vagy a jövőben csinálok. Ez azért teszi az embert ambivalenssé, mert szembe kell nézni azzal, hogy elszállt az idő, és az élet is véges. Tisztában kell lenni azzal, hogy nem a jövő emberei vagyunk, hanem a múltunk az, ami sokak által megbecsülendő, azt díjazzák.
András Ferenc: Ami magyar, az engem mindig érdekel, az nekem mindig szívügyem, annak mindig drukkolok
– De közben éppen új filmen dolgozik…
– Persze, ez egy fajta életösztön. Az az embertípus, amilyen én vagyok, amíg le nem hunyja a szemét, addig dolgozik, reménykedik – ebben a reménységben élek, hogy még tudok valamit csinálni. A barátaim, akik már nincsenek velem, akikkel egy stúdióban dolgoztam, mind az utolsó leheletükig dolgoztak, forgattak, járt az agyuk. Soha nem felejtem el, amit Bacsó Péter mondott jó tizenöt évvel ezelőtt az egyik utolsó filmje forgatásán: „én még csak szeretnék szórakoztatni, jó filmeket csinálni, az embereket arra tanítani, hogy mi az, ami nagyon fontos az életben, amit ne felejtsenek el”. Ez a gondolata nagyon belémivódott. Már akkor úgy éreztem, hogy nekem is ez az életfelfogásom.
– A készülőben lévő filmről tudható, hogy az az ezerkilencszáznyolcvanhatban, A nagy generációval kezdődött trilógia harmadik része…
– Záróra után címmel.
– Elárulhat róla nekünk valamit?
– Nehéz mesélni egy filmről, ami még nincs. Egyrészt azért, mert az ember nem akarja lelőni a poént, másrészt embrionális állapotában egy gyereket se dicsérnek meg, hogy milyen szép a szeme. A lényege – ahogy a címe is mondja –, hogy záróra után vagyunk, és a hatvannyolcas generációnak szembe kell ezzel nézni, hogy ki fog lépni a történelemből. Arról is szól, hogy ez a generáció mit képviselt, mik voltak az attribútumai, mi volt a filozófiája, politikája,
a művészete. Hogy még utoljára milyen érdekességet tud magában rejteni.
– Korábban azt is elmondta, hogy Temesi Ferenccel dolgoznak rajta.
– Igen, a 49/49 című regényének egyik szálát bontjuk ki a filmben. Nagyon szép történet egy régi szerelem kései felújhodásáról, és arról, hogy van-e, lehet-e jövője. A hatvannyolcas gondolatok, eszmék ütköznek a magánéletben is, ez a szerelemre is kihat – ennek lassú elmúlásáról szól. De még nem film, csak lesz.
– Sokszor dolgozik, dolgozott írókkal. Miért?
– Mindig írókkal dolgoztam, ezt szögezzük le. A legtöbb író nagyon jó barátom, akikkel hihetetlen öröm és megtiszteltetés volt együtt dolgozni, akik felvállaltak, amire a mai napig büszke vagyok. Sajnos már ők is kilépnek az életből, például Munkácsi Miklós, aki egy pár hónapja halt meg, vagy Gion Nándor, aki nagyon jó barátom volt, és nagyon értékes műveket csináltunk együtt. Temesi Ferivel most szinte ikertestvérként vagyunk együtt. Nagyon szerettem Dobai Péterrel, Bereményi Gézával dolgozni, nagyon jóban voltam Galgóczi Erzsébettel és Kardos G. Györggyel is. Örkény István végtelenül szerette az első filmemet, nagyon ragaszkodott hozzám, folyton keresett nekem partnereket, történeteket – a sajátjait persze sosem ajánlotta… Nagyon jó barátom volt Hernádi Gyula. Úgy gondolom, ez egy ilyen szakma, mindez hozzá tartozik. Az utóbbi időben pedig Kincses Elemér marosvásárhelyi rendező-íróval próbáltunk több forgatókönyvet megvalósítani, de egyiket sem akarták a felsőbb szervek.
– Hogyan lehet kezelni ezeket a viszonyokat?
– Ott van a könyvespolcon vagy húsz fűzött könyv, azok az el nem fogadott forgatókönyveim.
– Észrevettem.
– Most van egy új tendencia, hogy az MMA Kiadó megjelenteti őket. Kiadták már a Dobai Péterrel írt Magyar keresztet, aztán Munkácsi Miklós A hullám újhulláma című forgatókönyvét is, úgyhogy megjelennek lassan nyomtatásban, ha már film nem lett belőlük. De egy filmrendezőnek ilyen az élete. Olvasom, hogy a legnagyobbaknak: Fellininek, Viscontinak sem fogadták el minden ötletét, volt, hogy nekik sem sikerült. Ez ilyen. Tudomásul kell venni és továbblépni.
– Bár gondolom mindegyik olyan, mintha a gyermeke lenne, és nehéz választani közülük, de mégis van olyan, amelyik még mindig motoszkál a fejében, hogy jó volna megcsinálni?
– Több ilyen van, sőt inkább ilyenek vannak. Tudniillik mire ebbe a fázisba eljut a film, a történet, az ember már legalább fél évet foglalkozott vele, benne van a munkája, a lelke. Nehéz elengedni. Amit nagyon sajnálok az utóbbi tíz évből, hogy nem valósult meg, az Kincses Elemér Soha című önéletrajzi regényének adaptációja, mert az egy igazán remek könyv.
– Valóban az. Jómagam nemrég akadtam rá Kolozsvárott, maradandó olvasói élmény, de itthon nem nagyon ismerik…
– Ha precízek szeretnénk lenni, akkor azt kell mondani, egyáltalán nem ismerik – ami elég nagy baj. Több bizottságon is átment a forgatókönyv nagy tetszéssel, de aztán jött egy váltás, és végül nem akarták megcsinálni. Már voltak helyszíneink, stábunk, még román koprodukciós társ is volt benne, aztán kiderült mégsem kell. Úgyhogy nem csináltuk meg. Nagyon sajnálom, mert pont olyan hihetetlen akarattal, energiával álltam neki, mint az első filmemnek, és azt éreztem, ebből ugyanolya nagy dobás lehetne. A történet is olyan, szép, okos, humoros, ugyanakkor nagyon humanista…
– Az ötvenes éveket gyerekszemmel látni, láttatni pedig kifejezetten érdekes,
– A szerelmi szál is valami olyan gyönyörű… de aztán nem lett belőle semmi. Vagy például szerettük volna megcsinálni – nem is feltétlenül én, hanem a színészek – A veri az ördög a feleségét folytatását. Meg is írtuk, de azt mondták, ugyan már, ki emlékszik erre, és elutasították. Miközben nem tudok olyan helyre elmenni, legyen akár piac vagy hivatal, ahol ne kérdeznének a folytatásról. Ilyenkor az ember nyel egyet, és kész. Gion Nándor legszebb regényéből, A latroknak is játszottból se lett film, pedig az is fantasztikus.
– Giont mintha mostanában újra felfedeznék, életműsorozata jelenik meg.
– Ez szóba is került az M5 csatornán vetített In memoriam műsorban, amit a Magyar Művészeti Akadémia felkérésére én csináltam. Annyira fantasztikus író volt, művei olyanok, mint Jókaiéi, akár minden mondatukat át lehetne venni. Sajnos nagyon korán távozott. Ráadásul fontos, „fehérfolt-történeteket” írt meg, Bácskáról például, ahol a magyar svábság a kisebbség kisebbsége lett.
– Az előbb, ahogy bejöttünk a szobába, megakadt a szemem a folyosón a Dögkeselyű francia és japán nyelvű plakátján.
– Ezek a világban a legnagyobbak mellett voltak kirakva. A francia a Champs-Élysées minden sarkán ki volt rakva. Novemberben mutatták be a filmet, nagyjából ugyanakkor, amikor hagyományosan elkészül az újbor,
a beaujolais, ami a franciáknak óriási ünnep – és a beaujolais mellett közvetlenül hirdették a filmet, ami óriási dicséret. Nekem szívet melengető élmény volt. Felkerült
a Pariscope címlapjára is.
– Ami a legnagyobb példányszámú kulturális programmagazin.
– Amikor karácsony táján kimentem Párizsba, a distributeur, a forgalmazó, Joel Caron megkérdezte, mit szeretnék, mert bármit megad nekem, annyira sikeres volt a film. Belevágtunk egy közös projektbe, de aztán nem lett belőle semmi, mert egy másik filmje nagy bukás lett, és nem volt pénze rá. Ennek ellenére, volt egy időszak, amikor gyakran mentünk Párizsba, és koprodukciókban dolgoztunk. Amerikába is hívtak, New Yorkba, Chicagóba, Miamiba. Ott találkoztam egy producerrel, Frank D. Tolinnal, aki nem akarta elhinni, hogy ilyen jó, és nincs benne amerikai pénz vagy munka. Azt mondta, kizárt dolog! Le akart velem szerződni tíz filmre. Arra az ajánlatra én mondtam nemet.
– Miért?
– Úgy éreztem, ki akarnak használni, ellopni az ötleteimet. Intő jel volt, hogy a barátaim, akik korábban kimentek, nem forgattak, pedig azért mentek ki. Akkor volt ötéves a kislányom, őt és a feleségemet se akartam itthagyni. De kalandnak jó volt.
– Nem beszélt még a japán plakátról.
– Tokióban a Dögkeselyűt a legnagyobb amerikai filmek mellett hirdették. Tizenháromezer kilométerre innen, ami hihetetlen dolog volt nekem. Nem véletlen szerintem, hogy amikor François Truffaut-val találkoztam, a hatalmas irodájának falán az egyetlen kép a Jules és Jim japán plakátja volt. Gondoltam, hogyha neki ez a legfontosabb, akkor én is erre vágyom, hogy legyen egy japán plakátom, és az élet, Isten megadta, hogy nekem is legyen.
– Hogyan találkozott Truffaut-val?
– Abban az időben elkötelezett híve voltam a francia újhullámnak, François Truffaut, Jean-Luc Godard volt a mindenem. Géniusznak tartom őket, a mai napig hihetetlenül szeretem az egész stílust, gondolkodásmódot, könnyedséget, lazaságot. Belmondo halála kapcsán most háromszor is láttam egymás után a Kifulladásigot, amit franciául kívülről fújok, és észrevettem, hogy magyarul rosszul van fordítva szinte az egész. Summa summarum, az egész onnan indult, hogy az hyères-i fesztiválon vetítették a Veri az ördög a feleségét, sőt még díjat is nyertem vele. Téma voltam, Truffaut saját elmondása szerint már ott felfigyelt rám. Aztán ment a Dögkeselyű Párizsban nagy sikerrel. Emellett van nekem egy Szabó László nevű színészbarátom kinn, aki Godard-ral és Truffaut-val is dolgozott. Utóbbi végül is rajta keresztül üzente meg, hogyha Párizsban járok, szeretne velem megismerkedni. Így találkoztunk aztán.
Amikor bementem, az irodájában várt. Ennél nagyobb élmény nincs, mint amikor a mester meg akar téged ismerni. Beszélgettünk – meglepődött, hogy mennyit tudok a pályájáról. Ide tartozik, hogy a Truffaut-val való találkozás előtt nem sokkal járt Magyarországon Godard, és akkortájt ünnepelte az ötvenedik születésnapját. A Magyar Televízió akkori szerkesztője, Árvai Jolán kitalálta, hogy a látogatásából, a szülinapi ünnepléssel együtt, csináljunk portréfilmet. El is készült az anyag, ám végül nem mehetett adásba, a vágószobából keverés előtt, ahogy volt, elvitték, és megsemmisítették. Egyszerűen kidobták a szemétbe. Ilyen világ volt itt. De ezt is le kellett nyelni, mint mindent. Szóval beszélgetünk Truffaut-val, említem neki a Godard-ral való találkozásomat Pesten. Mire azt mondja: „Hát él még az az állat?” Életem egyik meghatározó élménye volt.
– Mit gondol a mai magyar filmtermésről?
– Rettenetesen sok film készül. Van, amit látok, van, ami tetszik is, egy-kettő kifejezetten. Tulajdonképpen most jó helyzetet érzek, ez az új vezetés, úgy látom, jó irányba halad. Nincs kétségbeesett hangulatom.
– Mit látott legutóbb, ami tetszett?
– Nemrég néztem meg az Apró meséket az egyik unokám javaslatára, és tényleg jó volt. Nagyon tetszett a Kertész Mihályról szóló Curtiz, alaposan kitalált, szellemes.
– Ezek szerint nyolc unokája közül van, aki érdeklődik a filmezés iránt?
– Inkább csak mostanában kezdenek érdeklődni, de úgy tűnik, hogy van, sőt a tizennégy éves Nelli kifejezetten tárgyszerűen kérdez például az egyetemről is, hogy hányan vannak a hallgatók, kik, hogyan mennek ott a dolgok. A filmjeimet a kisebbek és az idősebbek „hivatalból” is ismerik, az ifjúsági alkotásokat, például a Kárókatonákat látták is. Franci, aki most fog érettségizni, érdeklődik talán a legjobban, külön szeretne velem beszélgetni, az Apró meséket is ő ajánlotta. De máskor is javasolt már, kifejezetten jó érzéke van hozzá. Persze ő már streamcsatornákon nézi a filmeket. A nagyfiúkkal is szoktunk filmekről beszélgetni, velük nagyon jó az összhang. Ők fociznak, és miután futballdrukker is vagyok, és azt is nagyon meglehet velem beszélni, így van témánk.
– Melyik csapatoknak szurkol?
– Mindig a Barcelonának szurkoltam, a hazaiak közül pedig a Fradinak. Nem is tudok másnak drukkolni, csak annak, akit szeretek. Ha nincs benne valami, ami engem lelkileg, érzelmileg megfog, akkor nem tudom átérezni. Nem ad pluszimpulzust csak azért nézni két angol csapatot, mert jól fociznak. Ugyanakkor szeretem nézni a Lipcsét, ahol három magyar van, és hát fantasztikusan jó csapat.
Nagyon élveztem az utolsó két-három mérkőzésüket. Valahogy a filmekkel is úgy vagyok, hogy kell valami lelki kötés hozzájuk. Szeretem az összes grúz filmet, többször voltunk ott, majdnem csináltunk is egyet Zichy Mihályról. Ugyanígy vagyok a lengyelekkel, oroszokkal, mert jók. A tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji orosz kultúrát amúgy is sokra tartom Gyagilevtől Kandinszkijon át Dosztojevszkijig. De visszatérve: ami magyar, az engem mindig érdekel, az nekem mindig szívügyem. Annak mindig drukkolok.
