Hétvégi melléklet

2021. november 27.

1127

Kétlakiság

Vers

Kosztolányi Dezső: Ha negyvenéves…

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltünődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

Művész Páholy

Záróra után

„Tisztában kell lenni azzal, hogy nem a jövő emberei vagyunk, hanem a múltunk az, ami sokak által megbecsülendő, azt díjazzák”

Sárdi Krisztina
András Ferenc
Fotó: MH/Purger Tamás

Utolsó leheletéig szeretne dolgozni András Ferenc, Kossuth-díjas filmrendező. A nemzet művészének frissen megválasztott alkotóval otthonában, Fellini-filmplakátok közt egy jó kávé mellett beszélgettünk mesterekről és tanítványokról, soha el nem készült forgatókönyvekről, François Truffaut-ról, no meg a Fradiról.

– Kétlaki életet él, a telefonban is említette, hogy csak tanítani jár fel Pestre. Mi köti Kővágóörshöz?

– Minden. Az, hogy odavalósi vagyok, nekem az a legszűkebb pátriám. Ugyan nem ott születtem helyileg, hanem Budapesten, de szinte születésem után rögtön Sümegre költöztünk. Nekem az az őshazám, a Balaton-felvidék. Él ott unokatestvérem is, akit nagyon szeretek, és van egy nagyon erős értelmiségi társaság, akikkel nagyon szeretek lenni, és ők is szeretnek engem. Nagyon sok a kulturális program is.

– Most kapott először osztályt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

– Most először kértek fel erre, korábban még soha senki nem tette, úgy éreztem, nem lehet nemet mondani. Örülök, és köszönöm szépen, hogy megtiszteltek azzal, hogy részt vehetek a Zsigmond Vilmos Mozgóképművészeti Intézet munkájában. Arra vállalkoztam, hogy ha kérdeznek és kíváncsiak, akkor elmondom, amit én tudok, továbbadom.

– Szeret tanítani?

– Nem mondanám tanításnak, mert ez egy művészeti egyetem, és nem klasszikus tanítást kell elképzelni. Inkább kérdezz-felelek jellegű programról van szó, mert annyi mindent meg kell beszélni. Hihetetlen érdekes, hogy mint egy tyúkanyó, ülök középen, és záporoznak felém a kérdések, mert kíváncsiak a „hallgatók”. Ez sem egy frappáns, találó jelző, kifejezés egyébként, klasszikus értelemben ők nem hallgatók. Nagyon jó érzés velük lenni, mert látom, hogy őszintén kíváncsiak, őszinte az érdeklődésük. Nagyon fogékonyak és szenvedélyesek. Nagyon jó alanyok. Ha így fejlődünk, megyünk tovább, akkor remek kis filmrendezők lesznek.

– Hányan vannak?

– Hatan elsősök.

– Milyen a hangulat most az egyetemen? Lenyugodtak a kedélyek a balhé után?

– Semmit sem lehet érezni abból, hogy bármiféle balhé lett volna. Teljesen új épületben vagyunk, a Duna Televízió régebbi szárnyát – amiben a stúdiók, vágószobák, műtermek, a vetítő voltak – alakították át, újították fel, és itt kapott helyet az önálló intézetünk abszolút világszínvonalon felszerelve. Nagyon elegáns, szép a környezet – egy rossz szót nem lehet mondani. Másrészt, akik jelentkeztek, egyetemistának jelentkeztek, és abszolút tudják, mit jelent egy komoly felszereléssel rendelkező intézetben tanulni.

Nota bene: a főiskola, azaz ma egyetem filmes részlege valójában sosem volt azonos a színházival, és balhék mindig is a színészek, rendezők részéről voltak, az ő egymás közti vívódásaikról szóltak. Szerintem, amíg színház lesz, mindig is lesznek ilyen jellegű konfliktusok. És ez nem csak az egyetemre vonatkozik. Hihetetlen botrányosak voltak a vígszínházi események is, amelyekkel kapcsolatban akkor is olyan állásponton voltam, hogy ezek a „provokációk”, ha nem is szükségesek, de mindig valami olyan változás előszelei, amelynek aztán pozitív a végkifejlete. Ahhoz, hogy izgalmas művek születhessenek egy művészvilágon belül, valahol ez is hozzátartozik, hogy meginduljon valamiféle ellenáramlás, ami meghozza a gyümölcsét. Én nem tartom tragikusnak ezeket az eseményeket.

– Az elsőéves rendezők november eleje óta elmondhatják, hogy a nemzet művésze tanítja őket – használjuk most ezt a szót az egyszerűség kedvéért. Amikor megkapta ezt az elismerést, címet, több helyen nyilatkozta, hogy kicsit ambivalens érzésekkel fogadta. Miért?

– Mert ez egy életműdíj, ami azt jelenti, hogy egy élet már mögöttünk, mögöttem van, és a bírálók nem azt nézik, milyen
lesz a jövőnk, hanem azt, ami a múltunk. Jómagam is a régi filmjeimért, a munkásságomért kaptam, nem azért, amit most vagy a jövőben csinálok. Ez azért teszi az embert ambivalenssé, mert szembe kell nézni azzal, hogy elszállt az idő, és az élet is véges. Tisztában kell lenni azzal, hogy nem a jövő emberei vagyunk, hanem a múltunk az, ami sokak által megbecsülendő, azt díjazzák.

András Ferenc: Ami magyar, az engem mindig érdekel, az nekem mindig szívügyem, annak mindig drukkolok
András Ferenc: Ami magyar, az engem mindig érdekel, az nekem mindig szívügyem, annak mindig drukkolok
Fotó: MH/Purger Tamás

– De közben éppen új filmen dolgozik…

– Persze, ez egy fajta életösztön. Az az embertípus, amilyen én vagyok, amíg le nem hunyja a szemét, addig dolgozik, reménykedik – ebben a reménységben élek, hogy még tudok valamit csinálni. A barátaim, akik már nincsenek velem, akikkel egy stúdióban dolgoztam, mind az utolsó leheletükig dolgoztak, forgattak, járt az agyuk. Soha nem felejtem el, amit Bacsó Péter mondott jó tizenöt évvel ezelőtt az egyik utolsó filmje forgatásán: „én még csak szeretnék szórakoztatni, jó filmeket csinálni, az embereket arra tanítani, hogy mi az, ami nagyon fontos az életben, amit ne felejtsenek el”. Ez a gondolata nagyon belémivódott. Már akkor úgy éreztem, hogy nekem is ez az életfelfogásom.

– A készülőben lévő filmről tudható, hogy az az ezerkilencszáznyolcvanhatban, A nagy generációval kezdődött trilógia harmadik része…

– Záróra után címmel.

– Elárulhat róla nekünk valamit?

– Nehéz mesélni egy filmről, ami még nincs. Egyrészt azért, mert az ember nem akarja lelőni a poént, másrészt embrionális állapotában egy gyereket se dicsérnek meg, hogy milyen szép a szeme. A lényege – ahogy a címe is mondja –, hogy záróra után vagyunk, és a hatvannyolcas generációnak szembe kell ezzel nézni, hogy ki fog lépni a történelemből. Arról is szól, hogy ez a generáció mit képviselt, mik voltak az attribútumai, mi volt a filozófiája, politikája,
a művészete. Hogy még utoljára milyen érdekességet tud magában rejteni.

– Korábban azt is elmondta, hogy Temesi Ferenccel dolgoznak rajta.

– Igen, a 49/49 című regényének egyik szálát bontjuk ki a filmben. Nagyon szép történet egy régi szerelem kései felújhodásáról, és arról, hogy van-e, lehet-e jövője. A hatvannyolcas gondolatok, eszmék ütköznek a magánéletben is, ez a szerelemre is kihat – ennek lassú elmúlásáról szól. De még nem film, csak lesz.

– Sokszor dolgozik, dolgozott írókkal. Miért?

– Mindig írókkal dolgoztam, ezt szögezzük le. A legtöbb író nagyon jó barátom, akikkel hihetetlen öröm és megtiszteltetés volt együtt dolgozni, akik felvállaltak, amire a mai napig büszke vagyok. Sajnos már ők is kilépnek az életből, például Munkácsi Miklós, aki egy pár hónapja halt meg, vagy Gion Nándor, aki nagyon jó barátom volt, és nagyon értékes műveket csináltunk együtt. Temesi Ferivel most szinte ikertestvérként vagyunk együtt. Nagyon szerettem Dobai Péterrel, Bereményi Gézával dolgozni, nagyon jóban voltam Galgóczi Erzsébettel és Kardos G. Györggyel is. Örkény István végtelenül szerette az első filmemet, nagyon ragaszkodott hozzám, folyton keresett nekem partnereket, történeteket – a sajátjait persze sosem ajánlotta… Nagyon jó barátom volt Hernádi Gyula. Úgy gondolom, ez egy ilyen szakma, mindez hozzá tartozik. Az utóbbi időben pedig Kincses Elemér marosvásárhelyi rendező-íróval próbáltunk több forgatókönyvet megvalósítani, de egyiket sem akarták a felsőbb szervek.

– Hogyan lehet kezelni ezeket a viszonyokat?

– Ott van a könyvespolcon vagy húsz fűzött könyv, azok az el nem fogadott forgatókönyveim.

– Észrevettem.

– Most van egy új tendencia, hogy az MMA Kiadó megjelenteti őket. Kiadták már a Dobai Péterrel írt Magyar keresztet, aztán Munkácsi Miklós A hullám újhulláma című forgatókönyvét is, úgyhogy megjelennek lassan nyomtatásban, ha már film nem lett belőlük. De egy filmrendezőnek ilyen az élete. Olvasom, hogy a legnagyobbaknak: Fellininek, Viscontinak sem fogadták el minden ötletét, volt, hogy nekik sem sikerült. Ez ilyen. Tudomásul kell venni és továbblépni.

– Bár gondolom mindegyik olyan, mintha a gyermeke lenne, és nehéz választani közülük, de mégis van olyan, amelyik még mindig motoszkál a fejében, hogy jó volna megcsinálni?

– Több ilyen van, sőt inkább ilyenek vannak. Tudniillik mire ebbe a fázisba eljut a film, a történet, az ember már legalább fél évet foglalkozott vele, benne van a munkája, a lelke. Nehéz elengedni. Amit nagyon sajnálok az utóbbi tíz évből, hogy nem valósult meg, az Kincses Elemér Soha című önéletrajzi regényének adaptációja, mert az egy igazán remek könyv.

– Valóban az. Jómagam nemrég akadtam rá Kolozsvárott, maradandó olvasói élmény, de itthon nem nagyon ismerik…

– Ha precízek szeretnénk lenni, akkor azt kell mondani, egyáltalán nem ismerik – ami elég nagy baj. Több bizottságon is átment a forgatókönyv nagy tetszéssel, de aztán jött egy váltás, és végül nem akarták megcsinálni. Már voltak helyszíneink, stábunk, még román koprodukciós társ is volt benne, aztán kiderült mégsem kell. Úgyhogy nem csináltuk meg. Nagyon sajnálom, mert pont olyan hihetetlen akarattal, energiával álltam neki, mint az első filmemnek, és azt éreztem, ebből ugyanolya nagy dobás lehetne. A történet is olyan, szép, okos, humoros, ugyanakkor nagyon humanista…

– Az ötvenes éveket gyerekszemmel látni, láttatni pedig kifejezetten érdekes,

– A szerelmi szál is valami olyan gyönyörű… de aztán nem lett belőle semmi. Vagy például szerettük volna megcsinálni – nem is feltétlenül én, hanem a színészek – A veri az ördög a feleségét folytatását. Meg is írtuk, de azt mondták, ugyan már, ki emlékszik erre, és elutasították. Miközben nem tudok olyan helyre elmenni, legyen akár piac vagy hivatal, ahol ne kérdeznének a folytatásról. Ilyenkor az ember nyel egyet, és kész. Gion Nándor legszebb regényéből, A latroknak is játszottból se lett film, pedig az is fantasztikus.

– Giont mintha mostanában újra felfedeznék, életműsorozata jelenik meg.

– Ez szóba is került az M5 csatornán vetített In memoriam műsorban, amit a Magyar Művészeti Akadémia felkérésére én csináltam. Annyira fantasztikus író volt, művei olyanok, mint Jókaiéi, akár minden mondatukat át lehetne venni. Sajnos nagyon korán távozott. Ráadásul fontos, „fehérfolt-történeteket” írt meg, Bácskáról például, ahol a magyar svábság a kisebbség kisebbsége lett.

– Az előbb, ahogy bejöttünk a szobába, megakadt a szemem a folyosón a Dögkeselyű francia és japán nyelvű plakátján.

– Ezek a világban a legnagyobbak mellett voltak kirakva. A francia a Champs-Élysées minden sarkán ki volt rakva. Novemberben mutatták be a filmet, nagyjából ugyanakkor, amikor hagyományosan elkészül az újbor,
a beaujolais, ami a franciáknak óriási ünnep – és a beaujolais mellett közvetlenül hirdették a filmet, ami óriási dicséret. Nekem szívet melengető élmény volt. Felkerült
a Pariscope címlapjára is.

– Ami a legnagyobb példányszámú kulturális programmagazin.

– Amikor karácsony táján kimentem Párizsba, a distributeur, a forgalmazó, Joel Caron megkérdezte, mit szeretnék, mert bármit megad nekem, annyira sikeres volt a film. Belevágtunk egy közös projektbe, de aztán nem lett belőle semmi, mert egy másik filmje nagy bukás lett, és nem volt pénze rá. Ennek ellenére, volt egy időszak, amikor gyakran mentünk Párizsba, és koprodukciókban dolgoztunk. Amerikába is hívtak, New Yorkba, Chicagóba, Miamiba. Ott találkoztam egy producerrel, Frank D. Tolinnal, aki nem akarta elhinni, hogy ilyen jó, és nincs benne amerikai pénz vagy munka. Azt mondta, kizárt dolog! Le akart velem szerződni tíz filmre. Arra az ajánlatra én mondtam nemet.

– Miért?

– Úgy éreztem, ki akarnak használni, ellopni az ötleteimet. Intő jel volt, hogy a barátaim, akik korábban kimentek, nem forgattak, pedig azért mentek ki. Akkor volt ötéves a kislányom, őt és a feleségemet se akartam itthagyni. De kalandnak jó volt.

– Nem beszélt még a japán plakátról.

– Tokióban a Dögkeselyűt a legnagyobb amerikai filmek mellett hirdették. Tizenháromezer kilométerre innen, ami hihetetlen dolog volt nekem. Nem véletlen szerintem, hogy amikor François Truffaut-val találkoztam, a hatalmas irodájának falán az egyetlen kép a Jules és Jim japán plakátja volt. Gondoltam, hogyha neki ez a legfontosabb, akkor én is erre vágyom, hogy legyen egy japán plakátom, és az élet, Isten megadta, hogy nekem is legyen.

– Hogyan találkozott Truffaut-val?

– Abban az időben elkötelezett híve voltam a francia újhullámnak, François Truffaut, Jean-Luc Godard volt a mindenem. Géniusz­nak tartom őket, a mai napig hihetetlenül szeretem az egész stílust, gondolkodásmódot, könnyedséget, lazaságot. Belmondo halála kapcsán most háromszor is láttam egymás után a Kifulladásigot, amit franciául kívülről fújok, és észrevettem, hogy magyarul rosszul van fordítva szinte az egész. Summa summarum, az egész onnan indult, hogy az hyères-i fesztiválon vetítették a Veri az ördög a feleségét, sőt még díjat is nyertem vele. Téma voltam, Truffaut saját elmondása szerint már ott felfigyelt rám. Aztán ment a Dögkeselyű Párizsban nagy sikerrel. Emellett van nekem egy Szabó László nevű színészbarátom kinn, aki Godard-ral és Truffaut-val is dolgozott. Utóbbi végül is rajta keresztül üzente meg, hogyha Párizsban járok, szeretne velem megismerkedni. Így találkoztunk aztán.

Amikor bementem, az irodájában várt. Ennél nagyobb élmény nincs, mint amikor a mester meg akar téged ismerni. Beszélgettünk – meglepődött, hogy mennyit tudok a pályájáról. Ide tartozik, hogy a Truffaut-val való találkozás előtt nem sokkal járt Magyarországon Godard, és akkortájt ünnepelte az ötvenedik születésnapját. A Magyar Televízió akkori szerkesztője, Árvai Jolán kitalálta, hogy a látogatásából, a szülinapi ünnepléssel együtt, csináljunk portréfilmet. El is készült az anyag, ám végül nem mehetett adásba, a vágószobából keverés előtt, ahogy volt, elvitték, és megsemmisítették. Egyszerűen kidobták a szemétbe. Ilyen világ volt itt. De ezt is le kellett nyelni, mint mindent. Szóval beszélgetünk Truffaut-val, említem neki a Godard-ral való találkozásomat Pesten. Mire azt mondja: „Hát él még az az állat?” Életem egyik meghatározó élménye volt.

– Mit gondol a mai magyar filmtermésről?

– Rettenetesen sok film készül. Van, amit látok, van, ami tetszik is, egy-kettő kifejezetten. Tulajdonképpen most jó helyzetet érzek, ez az új vezetés, úgy látom, jó irányba halad. Nincs kétségbeesett hangulatom.

– Mit látott legutóbb, ami tetszett?

– Nemrég néztem meg az Apró meséket az egyik unokám javaslatára, és tényleg jó volt. Nagyon tetszett a Kertész Mihályról szóló Curtiz, alaposan kitalált, szellemes.

– Ezek szerint nyolc unokája közül van, aki érdeklődik a filmezés iránt?

– Inkább csak mostanában kezdenek érdeklődni, de úgy tűnik, hogy van, sőt a tizennégy éves Nelli kifejezetten tárgyszerűen kérdez például az egyetemről is, hogy hányan vannak a hallgatók, kik, hogyan mennek ott a dolgok. A filmjeimet a kisebbek és az idősebbek „hivatalból” is ismerik, az ifjúsági alkotásokat, például a Kárókatonákat látták is. Franci, aki most fog érettségizni, érdeklődik talán a legjobban, külön szeretne velem beszélgetni, az Apró meséket is ő ajánlotta. De máskor is javasolt már, kifejezetten jó érzéke van hozzá. Persze ő már streamcsatornákon nézi a filmeket. A nagyfiúkkal is szoktunk filmekről beszélgetni, velük nagyon jó az összhang. Ők fociznak, és miután futballdrukker is vagyok, és azt is nagyon meglehet velem beszélni, így van témánk.

– Melyik csapatoknak szurkol?

– Mindig a Barcelonának szurkoltam, a hazaiak közül pedig a Fradinak. Nem is tudok másnak drukkolni, csak annak, akit szeretek. Ha nincs benne valami, ami engem lelkileg, érzelmileg megfog, akkor nem tudom átérezni. Nem ad pluszimpulzust csak azért nézni két angol csapatot, mert jól fociznak. Ugyanakkor szeretem nézni a Lipcsét, ahol három magyar van, és hát fantasztikusan jó csapat.

Nagyon élveztem az utolsó két-három mérkőzésüket. Valahogy a filmekkel is úgy vagyok, hogy kell valami lelki kötés hozzájuk. Szeretem az összes grúz filmet, többször voltunk ott, majdnem csináltunk is egyet Zichy Mihályról. Ugyanígy vagyok a lengyelekkel, oroszokkal, mert jók. A tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji orosz kultúrát amúgy is sokra tartom Gyagilevtől Kandinszkijon át Dosztojevszkijig. De visszatérve: ami magyar, az engem mindig érdekel, az nekem mindig szívügyem. Annak mindig drukkolok.

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Karinthy Frigyes: Miniatűrök (18.)

A vers lelke

Kedves és vidám társaságban, ahol még élnek egy emberibb kor hagyományai, alakult ki ez a - tárgyam szempontjából – figyelemre méltói társasjáték.

Valaki azt kérdezi:
– Micsinál a micsoda a micsodán, meddig micsinál a micsodája?
A társaság gondolkozik, aztán az egyik kivágja:
– Megy a juhász a szamáron, földig ér a lába.
Mire a kérdező elégedetten:
– Úgy van.

Ennek a kicsoda-micsoda játéknak szóban forgó társaságban idővel bajnokai fejlődtek. Büszkén vallom, hogy magam is közéjük tartozom, akik szemrebbenés nélkül vágják ki a legnehezebb és legritkább verssorokat a jól feltett kérdésre: ráismernek drámákból vett idézetekre, sőt szállóigékre, keresztül-kasul, az egész magyar költészettörténetből vett példákra. A játék lényege az, hogy a verssor minden szavának megfelelő, szótani értelemben vett kérdő névmásokból állítjuk össze a sort, ebből kell aztán kitalálni.

Ahogy gyakorlás közben a fülem differenciálódni kezdett, megfigyeléseket tettem magamon a kitalálás feltételeinek lélektanához. Bármilyen gyorsan jöttem rá, ízlelgetve nyelvemmel és fülemmel, a kérdezett verssorra, a hozzá való közeledés mindig három fázisból állott, mint mikor nagyobb kategóriákból kisebb kategóriák felé haladunk.

Először a műfajt éreztem meg, hogy drámai vagy elbeszélő, vagy népdalszerű. Aztán a sornak valamilyen megközelítő, nagy általánosságban értett tartalmát. Végre a költő egyéni hangját, a stílust. Ezután bukkant fel bennem a verssor.

Ez a három fázis néha tudatos volt, ilyenkor megtörtént, hogy jeleztem is őket, ilyenformán:
– Ez valami ballada... aha... valami naiv esemény van benne... valószínűen a népköltészetből... hosszú lejáratú... izé... Arany Jánostól van... megvan!... „Ó, irgalom atyja, ne hagyj el...” az Ágnes asszonyból.

Egyszer az is megtörtént, hogy majdnem pontosan körülírtam egy olyan verssornak a tartalmát, amiről utóbb kiderült, hogy nem is találhattam ki, mert nem ismertem. Megmondtam, hogy tájleírás, naplementével, ehhez hasonló dolgokkal. Máskor a magyar L'Aiglon (Sasfiók) utolsó soráról („Adassa rá fehér egyenruháját”) kitalálás előtt megmondtam, hogy drámából való, mégpedig nem eredeti nyelvén.

Ez a produkció, versekről lévén szó, a „daltalan szívek” korában (soha ilyen verstelen nem volt Európa, mint ma) a legtöbb embert untatja – jobbik esetben hüledeztek, álmélkodtak az outsider hallgatók, varázslatról beszéltek, azt mondták, ez már gondolatolvasás vagy összebeszélés, hogy lehet az, hogy néhány „kicsoda, micsodá”-ból az ember felismerjen sok ezer verssor közül egy bizonyosat?

Ha logikusan, tehát prózai értelemben (ne felejtsük el: vers és próza – ez nemcsak két műfaj, hanem két szemlélet, két lehetősége a lelki életnek, két világ, ha úgy tetszik – a valóságé és a rejtelemé, az értelemé és a sejtelemé) nézem a dolgot, a csodálkozóknak kell igazat adni. Mert végre is, akár vers, akár próza, filologice és filozofice a mondott és írott beszéd végeredményben mondatokból áll, vagyis ítéletekből, és a mondat, akárhogy variáljuk, logikus építmény, állandó alkatrészekből: alany és állítmány, jelző, tárgy és határozó.

Ez a csekély számú alkatrész – pláne a magyar nyelvben, ahol a részek helye is meglehetősen adva van - aránylag nem sok permutációt enged meg – a kérdő névmásokkal való behelyettesítés után néhány csoportban kellene hogy felosztódjék minden elképzelt és elképzelhető mondat, és minden csoport alapkérdése végtelen sok mondatra kellene hogy rápasszoljon. Hogy van az mégis, hogy erre a kérdésre, „mire kicsoda, micsinál a micsoda?” csalhatatlanul megérzem, hogy kizáróan ezt jelentheti, „talpra magyar, hí a haza!”? – semmi egyebet, holott ilyen összeállítású mondatot milliót konstruált és konstruálhat még az emberi beszéd?

Annyi tehát máris kiderült ebből a játékból a vers lelkének megértéséhez, hogy egy verssor karakterére, magára a verssorra rá lehet ismerni tisztán a szavak szótani elhelyezéséről – ez tehát a versnél legalább olyan lényeges tulajdonság, mint a benne foglalt tartalom. Több mint lényeges – döntő, végzetesen elhatározó tulajdonság, amiből mindjárt következik is az első, fontos megállapítás: hogy a vers éppen abban különbözik a prózától, hogy a benne foglalt tartalom nem fejezhető ki prózában – a vers tehát ott kezdődik, ahol a próza végződik –, a vers tartalma prózára nem fordítható le, nem azért, mert bonyolultabb, sokrétűbb, mint a próza, hanem azért, mert egészen másvalami, máshonnan eredő, nem közös forrású alkotása a képzeletnek, mert nem az értelemből, hanem, úgy látszik, annak megkerülésével, közvetlenül a lélekből ered – hogy tehát a versnek nincsen és nem lehet „elmondható” „tartalma”; nagyon jól emlékezem, diákkoromban (akkor költő voltam) milyen komikusan hatott rám az a naivitás, hozzá nem értés, amivel az esztétikatanárom felszólított, hogy mondjam el a felolvasott versnek a „tartalmát”.

Igen jól éreztem ugyanis, csak nem tudtam volna kifejezni akkor, hogy a versnek nem lehet „tartalma” – vagy inkább a versnek nem lehet olyan „tartalma”, ami a formájától különválasztva is jelentene valamit, amit ki lehetne hámozni belőle, mint valami magot –, mert a vers nem másféle kifejezése a prózában is elgondolható tartalomnak, nem rövidebb vagy hosszabb, nem kötöttebb vagy lazább, nem szigorúbb vagy szabadabb valami a prózánál – hanem lényegében más, úgy látszik, összefogóbb és egészebb megnyilatkozása lévén a stílusban élő egyéniségnek, talán nem is kevesebb, mint az egyéniség tulajdon stílusában való megnyilatkozásának legnagyobb lehetősége, legmagasabb foka: ahol kifejezés és mondanivaló, forma és tartalom, külalak és belérték egy és ugyanaz, szétválaszthatatlan egész: önmagát magyarázó értelem, közvetlen jelentés.

És itt dől el az egész, sokat vitatott formakérdés, aminek hamis felvetése, a fogalmak összekuszálása következtében, tette lehetővé a költészet állítólagos forradalmát, azt azt álképletet, amit „szabad vers” néven termelt ki magából, mint valami technikai felfedezést, egy „daltalan szívű” század. Persze, aki a versben megkülönböztet formát és tartalmat, mondanivalót és „technikát", gondolatot és annak „művészi” kifejezését – annak a számára kézenfekvő lehetőség, hogy a technikát fejleszteni lehet, függetlenül a tartalmától, „megkötni” vagy „felszabadítani” – mindenesetre: újítani. Vers – ritmus és rím nélkül! – (úgynevezett belső dinamikával – mindjárt kiderül, micsoda álfogalmat takar ez a nagyképű szó!) – nem hasonlít ez a büszke műfajelnevezés veszedelmesen a drót nélküli telefon és füst nélküli lőpor műszavakhoz? Forradalom és maradiság így állanak egymással szemközt a költészetben, mint két szörnyű tévedése a „daltalan szívek”-nek – utóbbi az esztétikában mint tartalomkereső, ellensége a versnek – előbbi az alkotásban mint formabontó, aki
a fürdővízzel együtt természetesen a gyereket is kidobja.

A valóság pedig egyszerűen az, hogy a daltalan szív számára akár esztétikus, akár költő az illető, lelke mélyén, öntudatlanul, éppen olyan érthetetlen valami, hogy miért kell bizonyos gondolatokat és észrevételeket versben elmondani, mint az, hogy értelmes ember úgy fejezze ki magát, hogy megszakítson egy gondolatot egy rokonhangzású szó kedvéért, hogy a következő sor vége éppen olyan hangzású legyen, mint az előző sor vége. Aki a versben „formakérdést”, „művésztechnikai” kérdést ismer, függetlenül a verstől, annak a számára a „szabad vers” felfedezése után, elismerem, roppant nevetséges valami lehet, hogy kiváló szellemek, mélységes gondolatok és érzések hordozói, világmegváltó eszmék terhesei azzal bajlódnak évszázadokon át, a megváltó eszmék kifejezése közben, hogy rokon hangzású szavakat fogdostak össze, ilyeneket, hogy aszongya „tavasz” és „havaz”, amiknek semmi köze egymáshoz, értelemben: igazán olyanféle látvány, mintha a nagy próféta, mikor az emberiség sorsát irányító hegyibeszédet tart, közben legyeket fogdosna. Hát nem furcsa? Petőfi leül március tizenötödikén, hogy megszövegezze a magyarság felszabadulásának proklamációját, egy újkori Macbeth jóslatát, mely hivatva van bejelenteni és előidézni a szabadságharcot, millió ember önkéntes vére hullatását, új alkotmányt, új történelmet – és közben azon töri a fejét, hogy „esküszünk” úgy végződjék, hogy „leszünk”, és „ember” az olyanféleképpen hangozzék, mint „nem mer” és „domborulnak”, az „leborulnak”!

Nehéz is védekezni a daltalan szív egészséges nevetése ellen, és a költő, akiben a vers lelke él, kezdettől fogva tört szavakat dadog – valóban, mit felelhet? Tetten érték a nevetséges rímjátékon – ő érzi, hogy igaza van, de nem meri kimondani –, ki hinné el neki, hogy ez a játék a vers határtalan birodalmán belül azonos a legvéresebb igazsággal –, hogy a világ megváltása igenis szavakon múlik –, hogy kezdetben az Ige volt és az Igéből lett az Értelem – nem megfordítva, mint ahogy a logika hirdeti, mikor fogadalmakat vesz alapul, amikhez szavakat keresett az értelem.

Nos, hát igen – ez a két szó csak a fülemben találkozott; de ha valódi versről van szó, mérget vehettek rá, hogy az értelemben is közük van egymáshoz. Furcsa, ugye, hogy mélység, igazság s annak egyetlen érthető és helyes és felfogható kinyilatkoztatása jött létre, azaz egyetlen, legrövidebb és leggazdaságosabb kifejezése a gondolatnak, mint két pont közt egyetlen egyenes vonal, szóval a tökéletes meghatározás: egyszerűen úgy, hogy két szó a szavak tengerében véletlenül hasonlóan hangzott? Furcsa és mégis így van.

Und was ich stelle
Auf dieser Welt,
Ist, wie auf einer Welle
Gestellt.
(Goethe)

Íme, egy igazság: aki tömörebben és igazabbul és helyesebben és logikusabban akarja kifejezni, okvetlenül lazábban és enyhébb és hamisabb és a gondolattól eltérőbb prózát kap. És íme, mégis, miután felfogtad a legegyszerűbb és legigazabb ítéletet, ami e mondatban foglaltatik: álmélkodva jössz rá, hogy a mondat keresztül-kasul, széltében-hosszában rímel és cseng és bong. Megint csak a halhatatlan Leonardo da Vinci mondását tudom alkalmazni, amit már annyiszor alkalmaztam: ez a vers jó (helyes és igaz!), mert szép.

Mi mást jelenthet hát ez a megismerés, mint azt, hogy valahol lent, a fogalmak és szavak születésének mélyében a szavak és fogalmak összefüggenek, kettős gyökerük van –, hogy a „víg-asztal” azért rímel a „vigasztal”-ra, mert a víg asztal csakugyan vigasztal. És a valódi vers ütemében és rímeiben felfedezi ezt a titkot, fogalmak és szavak, szó és gondolat és kifejezés, kifejezés és közlés közös származásának titkát. Amit a „szabad vers” dilettánsai keresnek, a belső dinamika régen megvan: kezdettől fogva megvolt, úgy hívják, hogy ütem és rím.

Máskor beszélek majd arról, amit az elején feldobtam: az egyéniség és stílus kérdéséről, arról, hogy a stílusból éppúgy következtetni lehet egyetlen, élő egyéniség jelenlétére, mint megfordítva (Krisztus létezésének kérdése például, hogy el ne felejtsem!) – most csak egyet még, azok számára, akikben esztétizáló, költészetelemző hajlandóság van: vigyázzatok! a valódi vers, melynek lelke van, elemezhetetlen és felbonthatatlan, mint az eleven lélek – a valódi versnek csak a hatását lehet magyarázni és értelmezni, magát
a verset nem.

Ki kérdezett?, 1926