Hála, Uram, köszönet mindenért:
A szenvedélyért, mely cikázva jár át,
A tanulságért, mit düh s árulás ád,
A mérges csókért, mely üdvöt igért,
A tűzért, mely hiába gyúlt ki bennem,
És minden csalódásért, ami ért;
Csak egyet kérek – azt, hogy már ne kelljen
Soká hálásnak lennem mindezért.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Az ember, aki igent mondott a szabadságra
A sötét szobában egy ötvenegy éves férfi ül kopott kabátjában. A fényekből ítélve csak egy gyertya pislákol körülötte. Kezét összekulcsolva figyel. A sötétben fürkész valamit. Mint akinek súlyos terhek nyomják a vállát. Vagy inkább a szívét.
Mit tud ez a szakállas, bánatos tekintetű ember? Mit lát a sötétben?
Aki találkozik Vaszilij Grigorjevics Petrov portréjával, az ott ábrázolt férfira tekintve az orosz író ideáltipikus képével találja szemben magát. De ennél is továbbmehetünk: a nagy betűs Író elevenedik meg a festményen. Egy szerző, akinek alkotásai kitörölhetetlen nyomot hagytak az egyetemes kultúra történetén. Egy ember, akinek gondolatai, intelmei kétszáz éve nap mint igaznak bizonyulnak.
*
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkji kétszáz évvel ezelőtt, 1821. november 11-én született Moszkvában, egy elszegényedett nemesi családban, nyolc gyermek közül a második legidősebbként. Négy éves korában tanult meg olvasni, édesanyja, Marija Nyecsajeva a Bibliából tanította fiát, dadája pedig esténként tündérmeséket és orosz legendákat olvasott neki és testvéreinek.
Dosztojevszkij már fiatalon megismerhette a nincstelenek sanyarú sorsát: apja, Mihail Andrejevics Dosztojevszkij – szigorú, mogorva ember – orvos volt, aki a helyi kórházban ápolt rászorulókat. Dosztojevszkij játszótársai gyakran apja betegei voltak.
A halállal is fiatalon szembesült: kilenc évesen ő találta meg egy vele egyidős kislány holttestét, akinek életét egy részeg férfi oltotta ki. Ez a kép örökre kísértette, és számtalan formában beépítette műveibe.
Tizennégy éves korában apja Szentpétervárra küldte katonai iskolába testvérével, Mihaillal együtt. Egy évvel később itt éri a hír, hogy édesanyja tuberkulózisban elhunyt, néhány év múlva, 1839-ben édesapja váratlanul szintén életét vesztette. A hivatalos jelentésekben a halál okaként agyvérzés szerepelt, de a szóbeszéd szerint saját jobbágyai verték agyon a felesége halála után egyre durvábbá és zsarnokoskodóvá vált férfit. Hivatalosan soha nem derült ki, mi történt.
A feljegyzések szerint erre az időre datálható Dosztojevszkij epilepsziájának kialakulása is. A kór egész életén át végigkísérte, sokszor napokra, hetekre munkaképtelenné tette, ugyanakkor hatással volt művészetére is. Rohamai során időnként olyan euforikus élményben volt része, amelynek ismeretében rendkívüli hitelességgel volt képes eksztatikus állapotba kerülő karaktereket lefesteni. Egy alkalommal úgy írt egy levélben, ez az érzés „oly erős és édes, hogy ezért a pár pillanatért az ember készségesen tíz évet adna az életéből – ha nem az egészet”. Életművében összesen négy epilepsziás szereplővel találkozhatunk, köztük A félkegyelmű című regény főhőse, Miskin herceg vagy A Karamazov testvérek apagyilkosa, Szmergyakov is ettől szenved.
*
Irodalommal 1843-ban kezdett foglalkozni, első művei fordítások voltak, ám mivel ezek nem hoztak számára sikert, saját regénybe fogott. Az 1845-ben megjelent Szegény emberek című első könyvét a szakma jól fogadta, a korszak meghatározó kritikusai közül Visszarion Belinszkij Oroszország első szociális regényének nevezte, míg Nyikolaj Nyekraszov az új Gogolt üdvözölte Dosztojevszkijben.
Ezt követően visszavonult a katonai pályától, hogy kizárólag az irodalommal foglalkozhasson. Következő regényét, az 1846-os A hasonmást, illetve különböző elbeszéléseit azonban kevésbé jól fogadták, és kifejezetten ellenséges kritikákat is kapott, köztük magától Nyekraszovtól, aki főként ideológiai különbségek miatt támadta a fia-tal szerzőt és műveit. Sikertelensége okán ebben az időszakban szegényes életet élt, a nélkülözés mindennapossá vált számára, ráadásul betegsége is súlyosbodott.
A csalódott Dosztojevszkij ekkor csatlakozott a radikális Petrasevszkij-körhöz, amelyet szentpétervári értelmiségiek alkottak. Gyűléseiken az Orosz Birodalom megreformálásáról vitatkoztak, olyan témákról, mint a magántulajdon kérdése, a jobbágyság helyzete vagy a cár által veszélyesnek ítélt és betiltott könyvek. I. Miklós cár – az Európán átvonuló forradalmi hullámokat látva – minden értelmiségi szerveződés ellen keményen fellépett, így 1949 tavaszán a rendőrség lecsapott a csoport tagjaira. Dosztojevszkijt és társait halálra ítélték.
December 22-én állították őket kivégzőosztag elé: már a ravaszon pihent a fegyveresek ujja a végső parancsra várva, amikor fehér zászlóval a kezében megérkezett egy hírnök, hogy felolvassa a cár üzenetét, miszerint az uralkodó kegyelmet gyakorolt. (Ez egy gyakran alkalmazott módszer volt a politikai elítéltek megtörésére.)
A félkegyelmű című könyvében így írt a kivégzőosztag előtt töltött percekről:
„A közelben volt egy templom, és a szentegyház tornya, aranyozott teteje tündöklött a ragyogó napfényben. Emlékezett arra, hogy roppant makacsul nézte ezt a tetőt, meg a róla visszaverődő, szikrázó sugarakat; nem tudott elszakadni ezektől a sugaraktól: úgy tetszett, ezek a sugarak – az ő új természete, és három perc múlva valahogy egybeolvad velük… Borzalmas volt a bizonytalanság meg az undorodás ettől az új valamitől, ami majd lesz, sőt mindjárt bekövetkezik; (…) ez alatt az idő alatt semmi sem volt számára súlyosabb, mint az az állandó gondolat: »Mi lenne, ha nem halnék meg?! Mi lenne, ha visszanyerném az életet?! Micsoda végtelenség?! És ez mind az enyém lenne! Akkor minden percet örökkévalósággá változtatnék, nem vesztegetnék el semmit, minden percet számon tartanék, és egyet sem fecsérelnék el hiába!« (…) ez a gondolat végül olyan dühvé fajult benne, hogy azt szerette volna, ha minél hamarább főbe lövik.”
Dosztojevszkij büntetését négy év szibériai kényszermunkára módosították, valamint további hat év külföldi katonai szolgálatra. Fogsága során embertelen körülmények között kellett élnie, csaknem egész nap bilinccsel a kezén és a lábán, válogatott bűnözők között, nehéz fizikai munkát végezve. A táborban mindössze egyetlen könyvet olvashattak: az Újtestamentumot. Szibériában szerzett tapasztalatait a Feljegyzések a holtak házából című könyvében örökítette meg.
*
Amikor 1854-ben szabadult, Dosztojevszkij már nem ugyanaz az ember volt. A fogság ideje alatt jelentős változás állt be gondolkodásában: száműzetésében közelebb került önmagához azáltal, hogy rabtársain keresztül megismerkedett az orosz néplélekkel, és hinni kezdett saját bűnösségében is. Egy bocsánatkérő levelet követően visszakapta nemesi jogait, újra publikálhatott és feleségül vehette Marija Dmitrijevna Iszajevnát, akivel 1857-től az asszony 1864-es haláláig meglehetősen boldogtalan házasságban éltek.
Miután visszatért szeretett országába és körülnézett, rádöbbent, hogy az még jobban megváltozott, mint ő. Azok a progresszív eszmék, amelyeknek a Petrasevszkij-kör tagjaként maga is híve volt, egyre szélesebb körben jelentek meg az új értelmiségi generációk gondolkodásában. Angol, francia és német közvetítéssel a materializmus, a humanizmus és az utilitarizmus egy sajátos nihilizmusként manifesztálódott az orosz társadalomban: a moralitás középpontjából kivonták a vallást, és új erkölcsiséget hirdettek. Ez megrettentette az Isten létéről és szükségességéről éppen csak meggyőződő Dosztojevszkijt. Fejében ekkor született meg öt legnagyobb hatású műve (Bűn és bűnhődés, A félkegyelmű, Ördögök, A kamasz, A Karamazov testvérek) közül az első, a Bűn és bűnhődés gondolata.
*
Amikor a játékszenvedélye miatt adósságokba keveredett írónak egy hónapja maradt leadni egy új regényt, felbérelt egy gyorsírónőt, akinek a segítségével mindössze huszonhat nap alatt megírta A játékos című művét, amelyhez saját függőségét használta ihletforrásként. A közös munka olyan jól sikerült, hogy a gépírónő, Anna Grigorjevna segítségét kérte a Bűn és bűnhődés befejezéséhez is. A mű készületei alatt szerelmet vallott a nála huszonöt évvel fiatalabb nőnek, akivel 1866-ban házasodtak össze.
Felesége kezébe vette Dosztojevszkij ügyeit: rendbe szedte kéziratait, saját hozományából kifizette férje hitelezőit, és közben gondoskodott a folyton betegeskedő – és időnként extrém módon féltékeny – férfiról is. (Az asszony Emlékeim című memoárjában örökítette meg a rajongásig szeretett férfi alakját, akire gyakran csak úgy hivatkozik: „felejthetetlen férjem”.) A házaspár nászútra indult, amely végül négy éven át tartott, Németországban, Svájcban, Olaszországban és Csehországban is éltek ez idő alatt. Négy gyermekük közül ekkor születik meg az első, Szonja, akit három hónapos korában tüdőgyulladás miatt elveszítenek.
Dosztojevszkij az utazás évei alatt írja meg következő, talán legszemélyesebb nagyregényét, A félkegyelműt, amelynek főhőse a hétköznapi élet dolgaira vak, eszményien tiszta és jóságos Miskin herceg.
*
Élete utolsó tíz évében Dosztojevszkij valóságos ikonná vált Oroszországban: rendszeresen hívták felolvasóestekre, könyvei pedig nagy példányszámban fogytak. Mindebben hatalmas szerepe volt a feleségének, akinek tanácsára saját kiadót alapítottak. Következő nagyregényéből, az Ördögökből háromezer példányt adtak el. A kamaszt 1875-ben jelentette meg, majd élete végéig dolgozott utolsó, legjelentősebbnek tartott művén, A Karamazov testvéreken, amelyben megpróbálta összegezni valamennyi jelentős regényének központi gondolatát, és egyúttal kijelölni Oroszország számára
a megfelelő utat egy új, krisztusi szereteten alapuló társadalom felé.
Élete utolsó éveiben állapota folyamatosan romlott, egyre gyakoribb és egyre hevesebb epilepsziás rohamok gyötörték, 1878-ban pedig Aljosa fia, szintén egy roham következtében meghalt. Dosztojevszkijnél 1881. január 26-án alakult ki tüdővérzés. Ezt követően ágynak esett, állapota pedig napról napra súlyosbodott. Halálos ágyán a Bibliából olvastatott fel feleségével, aki mindvégig mellette volt.
Ötvenkilenc éves korában érte a halál 1881. február 9-én. Felesége így emlékezett erre a pillanatra: „Amikor eljött a vég, én és gyermekeim szabadjára engedtük kétségbeesésünket: sírtunk, zokogtunk, jajveszékeltünk, csókolgattuk a nekünk oly drága halott még meleg arcát és kezeit; minderre csak homályosan emlékszem, azt viszont pontosan tudom, hogy világosan átéreztem, hogy ezzel a perccel véget ért elmondhatatlan boldogsággal teli magánéletem, s hogy lelkileg mindörökre elárvultam. Számomra, aki oly forrón, annyi odaadással szerettem a férjem, s olyan büszke voltam arra, hogy ez a ritka mód magasztos erkölcsű ember megtisztelt szerelmével és barátságával, a veszteség pótolhatatlan volt.”
Dosztojevszkijt a szentpétervári Tyihvini temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírján egy János evangéliumából vett idézet olvasható, amely egyúttal A Karamazov testvérek mottója: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem."
*
Dosztojevszkij hatása a világirodalomra és a társművészetekre felbecsülhetetlen. Életműve kétszáz éve folyamatosan tárgya különböző tudományterületeknek, a filozófiának vagy a pszichológiának éppúgy, mint az irodalomnak. Rendkívül összetett, többszöri olvasásra csábító regényeihez nem lehetséges pusztán egy szempontból közelíteni, minden olvasás újabb és újabb távlatokat nyit a lehetséges értelmezési horizontokon.
Dosztojevszkij irodalmi újításai közül Goretity József, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Szlavisztikai Intézetének igazgatója a polifonikus regény megteremtését emelte ki lapunknak. Mint mondta, az író a hagyományos, monologikus elbeszélői pozícióval – közismertebb nevén: mindentudó elbeszélővel – ellentétben olyan narrátort alkalmaz, aki nem áll fölötte a többi szereplőnek, nem tud többet náluk. Hogy ezt megvalósítsa, a karakterekhez grammatikai második személyben kell viszonyulnia, vagyis párbeszédbe kell lépnie velük.
A személytelen, eltárgyiasító „ő van” kijelentés helyett a „te vagy” dialogikus eljárást kell alkalmaznia, megvalósítva ezzel az emberhez – bárkihez, látszódjék az akár a legsekélyesebbnek vagy a legnagyobb bűnösnek is – mint egyszeri és megismételhetetlen, titokzatos lényhez való krisztusi viszonyulást, odafordulást. „Az egyes, monologikusnak látszó megszólalások ezáltal mindig valamely dialógusra, pontosabban végtelen számú, a monológon belül megvalósuló dialógusokra épülnek. Talán ennyiből is látszik, hogy egyrészt bonyolult narrációs eljárásról, másfelől a puszta elbeszélői eljáráson túlnövő antropológiai és vallásfilozófiai problémáról van szó” – fejtette ki.
Ezzel függ össze az a tény is – fűzte tovább Goretity József –, hogy regényei „szabálytalan” és „formátlan” regények, ha más, nyugat-európai regényekhez hasonlítjuk. Dosztojevszkij ugyanis a szokványos regényműfajtól eltérően mindenféle, mondjuk úgy, regénybe nem illő tartalmakkal „terheli meg” a regényeit: mélylélektannal, antropológiával, társadalomfilozófiával, vallásfilozófiával, az emberi lét nagy kérdéseivel – mutatott rá.
Goretity József arra is ráirányítja figyelmünket, hogy a szerzőnél viszonylag kevés vagy szűkszavú környezet- és személyleírás szerepel, és ha ad is ilyet, annak majdnem mindig metaforikus, vagy még inkább szimbolikus értelme van. Példaként a Bűn és bűnhődés főszereplőjének, Raszkolnyikovnak a szobáját említette, amely koporsóra emlékeztet, és ily módon szerves részét képezi a művön végigvonuló feltámadástörténetnek, míg A Karamazov testvérek apagyilkosa, Szmergyakov arcának leírásából kiderül, hogy bár fiatal emberről van szó, ugyanolyan öreges, aszott, ráncos képe van, mint a példabeszédbeli Nagy Inkvizítornak.
„Dosztojevszkij írásainak, véleményem szerint az az egyik nagy titka, hogy ötvözni tudja az olvasmányosságot a gondolati mélységgel. Művei jelentős részét valamely populáris műfajban szólaltatja meg, még ha nem is tartja be maradéktalanul e populáris műfajok szabályait. Mindemellett ezek a népszerű műfajok meg vannak terhelve olyan lélektani és filozófiai kérdésekkel, amelyek minden érző és gondolkodó ember érdeklődésére tarthatnak számot. Ki vagyok én? Mi végre vagyok a világban? Mi az életem értelme? Mi számít bűnnek és mi nem? Van-e Isten vagy nincs? Van-e túlvilági lét vagy nincs? Jár-e mindenkinek a megbocsátás, a paradicsomi élet? Ez egyben azt is jelenti, hogy rengeteg rétege van minden Dosztojevszkij-szövegnek: ki-ki megtalálhatja benne a saját intellektusának, felkészültségének vagy érdeklődésének megfelelő témát. És mivel mindezekről alapvetően kérdéseket, illetve különböző nézőpontokból adott különböző válaszokat tartalmaznak ezek a szövegek, együttgondolkodásra és állandó polémiára késztetnek” – fogalmazott Goretity József.
*
„Az ember világhoz való viszonya mindig szövevényes, mert a lénye egyszerre józanul racionális és szenvedélyesen irracionális. Az ember az a rejtély, amelyet a művek megfejteni hivatottak, őt akarja Dosztojevszkij szinte minden szereptől és külsőségtől lecsupaszítva megérteni” – ezt Hidas Zoltán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tudományos dékánhelyettese mondta lapunknak az író műveinek filozófiai vonatkozásairól.
A filozófus úgy fogalmazott, Dosztojevszkij hősei számára a legnagyobb létkérdéseknek húsba vágó tétje van, úgyszólván ezeket testesítik meg, mindig a végsőkre irányulva folytatnak hosszas és lázas vitákat, ettől mondható egzisztencialistának ez az irodalom. Sokszor valószerűtlen helyzetekben, súlyos elvi problémák körül zajlanak amúgy jelentéktelen cselekmények, a szereplők következetesen gondolják, élik és – nyilvánvalóan a szerzővel együtt – szenvedik végig a világhoz való sajátos viszonyukat, annak minden következményével és feloldhatatlan ellentmondásával, és ez ad ezeknek az alkotásoknak filozófiai rangot – tette hozzá.
A professzor szerint Dosztojevszkijt igazán naggyá az teszi, hogy rendkívüli éleslátással olyan dilemmákat elővételez a szereplők összeütközésében, amelyek korunk szellemi foglalataiként az egész huszadik századi gondolkodást jellemzik. „Számos nyugati gondolkodó fedezte fel őt magának, elsőként talán Nietzsche, aki lelki rokonaként és a legnagyobb pszichológusok egyikeként tekintett rá. Dosztojevszkij azóta is sokaknak kínál belátásokat érzékeny pszichológiai ábrázolásaival, de filozófiai szempontból jelentősebbek a művek kiélezett gondolatkísérletei. A radikálisan végigvitt problémák radikális tettekben jelennek meg, középpontban a szabadság, a bűn, az értelem és végső soron a semmivel való szembesülés ügyeivel” – mondta.
Hidas Zoltán megrendítőnek nevezte az Ördögök azon jelenetét, amelyben az abszolút emberi szabadság bizonyítására, Isten elleni lázadásból és úgymond az ember iránti szeretetből az egyik szereplő, Kirillov öngyilkosságot követ el, mivel úgy gondolja: „Aki legyőzi a fájdalmat meg a rettegést, az maga isten lesz”. A filozófus szerint az önelégültség küzd itt a szenvedő lélekkel, és az előbbi kerekedik felül. A nyugati világ nihilizmusának ez Dosztojevszkijnél egyfajta végpontja.
Rámutatott arra is, hogy Dosztojevszkijt emberi bensőre szegeződő figyelme távolította el fiatalkori haladáshitétől, az emberiség harmóniájának szocialisztikus utópiájától, mert a társadalomfilozófia gyakori derűlátásától eltérően az emberi természetben rejlő rossztól sem tudott eltekinteni. „Szibériától kezdve Dosztojevszkij a megváltást kereső ember egyéni és közös lehetőségeit akarta irodalmi eszközökkel felmérni. Ennek során sajátos orosz eszmeként bontakozott ki nála a nép, a föld és a parasztság eszménye, a későbbi szociológia nyelvén szólva a funkcionális társadalommal szemben a bensőséges közösség vágya. Ezt a vágyat Dosztojevszkij szerint a krisztusi szeretet tudja betölteni, szemben a hatalommal, sőt ahogy egy helyen írja: ha valaki bebizonyítaná, hogy »Krisztus az igazságon kívül van, inkább maradnék Krisztussal«” – fogalmazott.
Hidas Zoltán kitért A Karamazov testvérek híres jelenetére, a Nagy Inkvizítorról szóló példabeszédre is, amelyet egy testvérpár, a szerzetes Aljosa és az ateista Ivan Karamazov beszélgetésében utóbbi bocsát vitára. „A történet szerint Jézus megjelenik a 16. századi Sevillában, csodákat téve felismerteti magát, mire az agg főinkvizítor elvezetteti, majd egy hosszú monológban eligazítja, végül kiutasítja őt a világból.
A berendezkedett világ hatalma ugyanis nem tűri a szabadság felforgató erejét, a tömegek kordában tartásához szerinte kényszerítésre van szükség. A misztikus lelkület és a valódi személyek közti felebarátság azonban Dosztojevszkijnél kétségek közt vergődve is érvényes és felszabadító lehetőségként jelenik meg az örökkévalóhoz való viszonyban. A szociológus Max Weber éppen emiatt a legnagyobb írók közt említi Dosztojevszkijt, aki a »nem ebből a világból való«, messianisztikus jóság és a világ diabolikus erői közti ellentétet felülmúlhatatlanul ragadta meg” – mondta Hidas Zoltán.
*
Dosztojevszkij életművének vizsgálatakor tehát nem lehet eltekinteni mély, megrendíthetetlen hitétől. Következésképpen kulcsfontosságú figyelembe venni vallását, az ortodoxiát is, amely valamennyi regényének mintegy az origójában áll.
„Az ortodoxia, ahogy a szó jelentése is sejteti, az igaz hitre koncentrál, és bár a katolikus vallásnál is hűségesebb a hagyományokhoz, mégis kevésbé dogmatikus” – fejtette ki lapunknak Kirilla Teréz, ortodox hívő. Mint mondta, az igaz hit egyszerre feltételezi az egyetemes igazság megismerését, amihez szükségeltetik a hagyományos tanítások megértése, másrészt elengedhetetlen a személyes vonatkozás.
„Hívőként nekem személyesen, a magam egyedi és egyszeri módján kell eljutnom az egyetemes igazságig. A hittanítások útjelzők, de az út bejárása csak a személyes szabadság révén lehetséges. Éppen ezért az ortodoxiában nincs katekizmus, nincs dogmagyűjtemény. Hívőként olvashatom viszont a Paterikont, a sivatagi atyák tanításait, az egyházatyák beszédeit vagy a szentek tanításait a Filokáliából. Ez olyan mennyiségű olvasnivalót jelent, hogy bőven elegendő egy életre, feltéve, hogy nem szakkönyvként olvasom őket, hanem türelmes meditációval, imákkal egybefűzve, remélve, hogy egy napon a tanítások szellemisége személyesen megérint, mintegy megszólít. Ha ez bekövetkezik, akkor mondhatom, hogy megtettem az első lépéseket azon a bizonyos úton az igazság felé” – fogalmazott Kirilla Teréz.
Mivel az ortodox felfogás szerint az igazság – jegyezte meg – nem elvont bölcsesség, hanem maga is Személy, Krisztusban megtestesülve, ezért nagyon fontos a Jézus-ima gyakori felidézése. Ilyen értelemben is abszolút ortodoxnak tartja Dosztojevszkijt, mondván, nem kétséges, hogy legnemesebb hőseinek – mint Zoszima sztarec vagy Miskin herceg – eszméi azokból a gondolatokból, érzésekből és lelkiállapotokból táplálkoznak, amelyek hívők százainak a lelkében fogantak meg a Jézus-ima hatására, generációkon át öröklődő ívekben. Az író ugyanakkor nem tesz konkrét utalást a Jézus-imára, de Kirilla Teréz szerint aki ismeri ennek a hagyományát, netán maga is gyakorolta az imádságot, aligha vannak kétségei efelől.
„Dosztojevszkij regényeiben az ember azáltal születik újjá lelki-szellemi kríziseiből, a kierkegaardi értelemben vett kétségbeesésből például, hogy elkezd hinni Istenben, az emberiség boldogságában hinni pedig egyet jelent számára a halálból feltámadó Isten-emberbe vetett reménnyel” – hangsúlyozta, szintén a Nagy Inkvizítor jelenetét hozva példának, amelyben szavai szerint Krisztus követése nem jelent mást, mint a személyes szabadság teljes felvállalását, annak minden nehézsége ellenére.
Hozzátette: nem a halál kérdése az elsődleges, hanem hogy szabad szeretetből rátalálunk-e arra az útra, amelynek végén elérkezünk a Mennyei Vigasztaló országába. „Ha nem találjuk meg ezt az utat a magunk számára, akkor a halál végleg pontot tesz a kiúttalanságunkra. Ha viszont rátalálunk, akkor a halál nem lehet akadály számunkra. Nincs végpont, csak szabad emelkedés a világosságban” – mondta.
Kirilla Teréz úgy véli, ezért hozza be Dosztojevszkij A félkegyelműben ifj. Hans Holbein A halott Krisztus teste a ravatalon című képét (egy festményt, amely olyannyira megdöbbentette az írót, hogy feleségének kellett félrevonnia a kiállításról, nehogy epilepsziás rohamot kapjon) az ikonok világának ellentételezésével, hogy rámutasson: ha Krisztustól elfordulva a szeretet szabad útjának választása helyett a rossz, a hazugság, a gyűlölet uralma alá hajtjuk a földet, akkor nem marad más kifejezni valónk, mint a halál totalitásának ábrázolása. Mint mondta, az ikonok világát a szeret belső, szabad világossága táplálja, a hagyományok szerint ugyanis valamennyi ikonnak mint a szellemi valóság ábrázolásának az alapja az úgynevezett fehér fény. És ez nem más, mint a Vigasztaló országának világossága.
*
A gyertyafénynél egy ötvenegy éves férfi ül, kopott kabátjában, kezét összekulcsolva. A semmibe réved. Szíve telis-tele félelemmel. Ő már tud valamit. Egy emberiséget lát, amely hamarosan nemet mond a világosságra. Aki úgy dönt, hogy belép ennek a férfinak a világába, ugyanezen a sötét, kietlen helyen találja magát.
Dosztojevszkij azonban nem hagy minket magunkra. Gyertyát gyújt, amelynek gyengécske lángja, meglehet, épphogy csak pislákol, de immár kétszáz éve emlékeztet: a sötétséget csak a fény űzheti el.
Az Emil Ludwigé juttatja eszembe. Ha parancsolják, az időszerűség is. Néhány év előtt volt a Napóleon halálának – most néhány hónap múlva lesz a Tolsztoj születésének századik évfordulója.
Emil Ludwig úrnak, a jeles német biográfusnak is, hallom, jubileuma van ebből az alkalomból. Vagy kétszázezer példányt adtak el ebből a Napóleon-életrajzból Németországban és egyebütt, főként Amerikában.
Gratulálok neki. Ehhez mindenesetre. A kétszázezer példányhoz. Viszont nekem csak egyetlenegy példányhoz van közöm, ahhoz, amit elolvastam. S mivelhogy a dolog természeténél fogva a többi százkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc példányban ugyanaz van, ez a rettenetes nagy szám – legalább számomra – nem világítja meg jobban se Napóleont, se Emil Ludwig urat, mintha utóbbinak művét kéziratban, előbbit személyesen lett volna szerencsém bizalmasan ismerhetni.
Mert hát mégiscsak ez a fontos. Ez az egy példány, a sok egy ember számára – ez világ kezdetétől, s úgy látszik, immár világ végéig (bár a múlt évtized fiataljai beszéltek valami „kollektív lélek”-ről) lényegesebb mértéke volt és lesz minden értékelésnek, mint az a bizonyos valami, amit általában sikernek szoktak nevezni, s általában ilyenfajta számokkal mérnek, hogy, mondjuk, Emil Ludwigot kétszázezer példányban olvassák, és Napóleon négyszázezer embert fogott el vagy győzött le itt meg itt.
A kétfajta siker közt határozottan van rokonság. Csak az a kérdés, milyen természetű. Az egyikről, Emil Ludwigéról, számomra már valószínű, hogy nem nagyobb, mintha csak egy ember olvasta volna el, mondjuk én, és annak, mondjuk, jobban tetszett volna. Lássuk a másikat.
Lássuk ám, de hol?
Emil Ludwig könyvében, sajnos, sehol. Az egész könyvben Napóleonról van ugyan szó, hogy hová járt iskolába, kikkel érintkezett, ki volt a szeretője, és miket mondott, olyankor, mikor nyilvánvalóan tudatában volt, hogy akiknek mondja, egyenesen és kifejezetten oly célból jegyzik fel szavait, hogy azokat száz év múlva Emil Ludwig felhasználhassa könyvében, annak bizonyítására, hogy Napóleon volt akkora ember, amekkoráról Emil Ludwignak érdemes könyvet írni – de ez a Napóleon semmi egyebet nem csinál, mint adalékokat az életrajzírók számára. Ilyenek vannak a könyvben: „Ebben az időben Napóleon már érzi, hogy a sors embere.” „És Napóleon felismeri a történelmi pillanatot.”
Képünk abban a pillanatban ábrázolja Napóleont, amint éppen felismeri a történelmi pillanatot.
Határozottan felemelő kép, csak nem nagyon alkalmas az elképzelésre. S éppen azért, olvasás közben, ahogy szabadon csapongó képzettársításaimat figyelem, mindenki eszembe jut, a nagynéném Bécsből, Hornyák tanár úr, akivel egyszer beszéltem Napóleonról Visegrádon, Chateaubriand, aki szintén ilyen hősnek érezte Napóleont, csak sokkal régebben, mint Ludwig – szóval mindenki, csak éppen…
Azazhogy.
Egyszer maga Napóleon is eszembe jut, ennek a Napóleon-életrajznak olvasása közben. Eszembe jut, de olyan erővel, olyan élesen, hogy meghökkenek – mi ez? megbolondultam? honnan tudom én ezt? hiszen én nem ismertem személyesen Napóleont… becsületszavamra, sose láttam.
A borogyinói ütközetről van szó. Emil Ludwig részletesen tárgyalja, hogy Napóleon az ütközet előtt hogy állt szemben történelmi végzetével, mely őt milliók végzetévé tette. És ahogy ezt olvasom, valahol, hátul az agyamban, ahol úgy látszik nem gondolatok vannak, hanem Valóságos Emlékek, a valóság tükre, lustán és értelmetlenül egy nagyon éles és színes kép bukkan fel.
Furcsa, groteszk kép.
Napóleon az ütközet reggelén megkapta Párizsból a reichstadti herceget ábrázoló festményt – beállíttatja sátrába, a tábornokok bejönnek, körülállják Napóleont, és meghatott tisztelettel, hallgatva asszisztálnak a fenséges látványhoz, ahogy a Sas itt, a harcok mezején, néhány pillanatra elmélyed a távoli fészekben pihegő Sasfiók képmásának szemléletébe… Napóleon szemébe könny szökik, nem tud szólni, csak int, hogy hagyják kissé magára a képpel. A tábornokok tisztelettel és meghatva kivonulnak a sátorból: odakünt egymásra néznek, bólintanak. Persze, az Oroszlán nem szereti, ha gyöngének látják – egyszerű apának, aki gyermekére vágyik. Napóleon egyedül marad a sátorban.
És most.
Egyedül maradva körülnéz. Tudja, hogy odakint a tábornokok egymásra néznek, bólintanak és azt gondolják, hogy a nagy ember nem szereti, ha gyöngének látják, egyszerű apának, aki egyedül szeretne könnyezni, fiára gondolva. Azt is tudja, hogy ehhez körülbelül két perc kell, amíg ezt így elgondolják a tábornokok. Tehát legalább két percig kell egyedül lennie. Ez egy kicsit sok, tekintve, hogy a könny, amit a szép jelenet kiváltott, abban a pillanatban visszaugrott, mikor a tábornokok kimentek. Napóleon unja a két percet. Unalmában egész közel megy a képhez, ami egyáltalán nem érdekli, lehajol, és a körmével egy vastagabb festékcsíkot kezd vakargatni, kíváncsian, hogy meg van-e már száradva, és egyáltalán milyen furcsák ezek a festők, ilyen csíkokat kenegetnek a vászonra, és abból kép lesz. A puha festékből egy picike a körme alá megy: ez elég hozzá, hogy most már csak ez a köröm érdekelje – a másik körmével piszkálni kezdi. Még mielőtt sikerült volna kipiszkálni, eszébe jut, hogy a két perc valószínűleg letelt már – visszalép a képtől, elhomályosítja a szemeit, és kissé remegő hangon kiszól, hogy bejöhetnek már.
Furcsa kép, furcsa Napóleon, nemde? Ez bizony egy hiú, nagyképű, kicsinyes pojáca, uraim, nem férfi, legjobb esetben mulatságos komédiás.
Viszont ezt a képet, amiből kiderült az igazság, olyasvalaki árulhatta el, aki megleste Napóleont, mikor egyedül volt. Mondom, szinte meghökkenek – honnan a csudából él bennem egy ilyen éles emlék, amiből Napóleont és az egész Napóleon-kérdést jobban megértem, mint száz kötet Emil Ludwigból?
Honnan ismerem én Napóleont személyesen?
Aztán eszembe jut.
Tolsztoj Háború és béke című regényében olvasható ez a jelenet, csaknem ilyen részletesen.
Persze, nem szóról szóra. De hiszen éppen ez az.
Mert, jól értsük meg, nem azon vitatkozom én most, hogy Tolsztoj ítélete helyesebb-e Napóleonról (puszta véletlennek tartom ugyanis, hogy Tolsztoj véletlenül nem sokra becsülte Napóleont – ez azon múlik, hogy a tulajdon látomását így értelmezte-e vagy úgy), vagy Emil Ludwigé. Én csak azt állapítom meg, hogy Tolsztojnak van látomása Napóleonról, Emil Ludwignak pedig nincs. Hogy a Tolsztojé látomás, vagyis a valóságnak megfelelő, érthetetlen, de nyilvánvaló hűség, az abból derül ki, hogy íme, még mielőtt tudtam volna, honnan, az élmények erejével jelentkezett képzeletemnek abban a sikerében, amelyben az élmények emléke szokott jelentkezni.
Tolsztoj Napóleonja él, Emil Ludwig Napóleonja nem él.
Ez magában nem volna különös, hiszen régi dolog, hogy a múltat, mint létezettet, ugyanaz a művész látja jobban a történelemírónál, aki a létezőt is jobban látja a politikusnál. A különös – és ez már, művészeten túl, az ítéletek világába tartozik –, hogy Tolsztoj regényében Napóleon mellékfigura, jelentéktelen epizódalakja ama hősök történetének, akikről a regény szól: egyszerű emberekről, Jancsiról és Juliskáról.
Ez persze már megfontolandó.
Napóleon – jelentéktelen, kicsinyes, nevetséges figura ott, ahol Jancsi mélységesen és nagyszerűen ember, és Juliska mélységesen és nagyszerűen asszony?
Ki tudja!
Romániában élt, állítólag tíz évvel ezelőtt egy százhúsz éves ember, akiről azt állították, hogy személyesen ismerte Napóleont! Egy német újságíró meglátogatta ezt az embert, és szívdobogva faggatni kezdte, milyen ember volt a császár. A derék aggastyán megsimogatta szakállát, pislogni kezdett, mint aki rengeteg emléke közt válogat (istenem! annyi embert ismert), aztán felcsillant a szeme.
– Ja… Sie meinen Napoleon? Ja, ja… ich hab' ihn gekannt… ja… ja… Nna, also… er war halt e' herzensguter Mensch… aba' dumm!!!
Pesti Napló,
1928. szeptember 8.
