„A gyerek és különösen a kamasz bizony nem udvarias, mint a felnőttek. Akkor tapsol, ha valóban tetszett neki az előadás”
Sárdi Krisztina
Az első, ami Solymosi-Tari Emőkéről bárkinek eszébe juthat, a lelkesedés. Akár az általa kutatott zeneszerzőről, Lajtha Lászlóról, akár a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) ösztöndíjprogramjáról, akár saját szerelemprojektjéről, a zuglói Szent István Filharmonikusokkal rendezett, a kerületi óvodásoknak, általános és középiskolás diákoknak szóló Felfedezőúton-sorozat összművészeti, beavató előadásairól van szó, mindent teljes erőbedobással és azonosulással végez. Mint mondja, másként nem is lehet, ha művészetről van szó. Az MMA Művészetelméleti Tagozatának vezetőjével, Szabolcsi Bence-díjas zenetörténésszel, a Zeneakadémia docensével az élményközpontúság mellett arról is beszélgettünk, miért kap egyre nagyobb figyelmet a művészettel nevelés.
Solymosi-Tari Emőke: A művészetnek magával kell ragadnia az ember lelkét, az egész személyiségét kell megszólítania, megváltoztatnia, növelnie, gazdagítania
– Az összművészetiség szinte a kezdetektől végigkísérte, -kíséri az ön szakmai pályáját. Hogyan alakult ez így?
– A művészetek egységében való gondolkodás mindig is közel állt hozzám. Édesapám, aki irodalomtanárként és könyvtárvezetőként dolgozott, és most, kilencvenegy évesen is fejből szavalja a nagy magyar költőket, rengeteg verset ismertetett meg velem úgy, hogy magyarázás helyett előadta őket. Juhász Ferenc Anyám című eposza úgy ivódott belém, akárcsak zenei élményeim.
Számos tanárom nemcsak abban volt nagyszerű, amit tanított, hanem arra is törekedett, hogy a művészeti ágak, sőt a művészet és a tudomány kapcsolatáról is szó essen, és megnyissa erre fülünket, szemünket, lelkünket. Ilyen volt például a főiskolai zongoratanárom, Tusa Erzsébet, és az első és talán legmeghatározóbb zenetörténet-tanárom, Földes Imre, aki teljesen természetesnek tartotta, hogy egy-egy zenei korszak jellemzőinek ismertetését a korabeli épületek, festmények megmutatásával kezdje. Találkozhattam a magyar művészetpedagógia olyan ikonikus alakjaival is, mint Apagyi Mária zongoraművész-tanár, aki férjével, a néhai akadémikus-festőművész Lantos Ferenccel kidolgozta a különböző művészeti
ágakban született alkotások közti, szerkezeti analógiákra épülő pedagógiai módszert. Az efféle megfelelések tudatosítása egészen új látásmódot hozott számomra, sőt igazi revelációként hatott.
– Milyen értelemben?
– Abban, hogy az összművészeti megközelítés egyrészt a magam számára is megkönnyítette az alkotások befogadását és értelmezését, másrészt azt is megtapasztalhattam, hogy ezáltal mennyivel hatékonyabbá válik a komolyzene megismertetése, megszerettetése, ami életem egyik legfontosabb missziója. Például izgatott, hogy egészen kicsi gyerekekkel hogyan lehet felismertetni a zenei formát, hogyan tudnak egy először hallott zeneműben viszonylag hamar eligazodni. Amikor egy-egy zenei téma elhangzásánál mindig az ahhoz szorosan kapcsolódó festményt vetítettem ki nekik, és egy-egy visszatérő témánál mindig a hozzá tartozó kép tért vissza, a gyerekek sokkal hamarabb tudtak tájékozódni a mű szerkezetében. Az élő zenekari muzsika és a hozzá tudatosan megalkotott képek látványa komplex élményt adott nekik.
Néhány jól megválasztott festmény, szobor vagy éppen egy rövid novella óriási segítséget ad abban, hogy zeneakadémista diákjaimhoz egy-egy fontos zeneművet közelebb vigyek a zenetörténet-órák során. A művészeti ágak kiegészítik egymást, és együtt még inkább képesek magukkal ragadni a lelkünket. Ha belegondolunk abba, hogy a művészetek az emberi történelem hajnalán is együtt voltak, például egy-egy szertartás során, akkor ezen nincs is mit csodálkozni. Amikor huszonnégy éve Záborszky Kálmán karmestertől megkaptam a lehetőséget arra, hogy egy olyan családi hangversenysorozatot szerkesszek és vezessek, amely a zenének a társművészetekkel való kapcsolatát is felmutatja, boldogan vállaltam a feladatot. Izgalmas kihívás volt ennek a különleges sorozatnak az arculatát megteremteni, a tematikus koncerteket megálmodni, és hamar elkezdtük a nagy feltűnést keltő, „mesélős” operaelőadásokat is.
– Minden hangversenynek külön címet adott, ami akkor még nem volt divat…
– Mint ahogyan az sem, hogy a hangversenyeken táncprodukciókat, filmrészleteket láthatott a közönség. Abban is úttörők voltunk, hogy különböző korosztályokat egyszerre tudtunk megszólítani, vagyis ezeket a programokat éppúgy élvezték a felnőttek, mint a gyerekek. A Pastorale címet eredetileg csak az első év összefoglaló címének szántam, de a fogadtatás annyira pozitív volt, hogy sokan tanácsolták, tartsuk meg. A sorozat jövőre lesz negyedszázados, már több mint kétszázötven előadást tartottunk. Ezeket már öt éve a televízió is közvetíti a Pesti Vigadóból. Ezzel párhuzamosan, szintén Záborszky Kálmán kezdeményezésére, tíz éve egy talán még különlegesebb sorozatot is elkezdtünk…
– Ez a zuglói iskolásoknak szánt Felfedezőúton. Sok szakember példának tekinti arra, hogyan lehet a fiatalokhoz az értékes művészeti alkotásokat közelebb vinni.
– Igen, ez sokak szerint egészen egyedülálló. Már több mint háromszáz előadást tartottunk nagycsoportos óvodásoknak, általános és középiskolásoknak kétezer-tizenegy ősze óta. Minden alkalommal legalább háromszáz diák ül a Zuglói Szent István Zeneház nagytermében, vagyis eddig már több mint százezer gyerek jött el, és szinte minden alkalommal vastaps van a program végén. A járvány miatt több előadásunk csak filmes formában valósulhatott meg, ezekről is igen jó visszajelzéseket kapunk, és persze ezek még több diákhoz jutnak el. De igazi, mélyreható élményt csak a személyes találkozás adhat.
– Az összművészetiséghez szorosan kapcsolódik az is, hogy az MMA Művészetelméleti Tagozatát irányítja, amely a kilenc közül egyetlenként tömöríti több művészeti ág képviselőit is.
– Úgy gondolom, hogy aki részt vesz művészeti produkciók létrehozásában, vagy rendszeresen színpadon van, az talán nagyobb alázattal és érzékenységgel foglalkozik a művészetek elméleti oldalával is. Amikor megválasztottak tagozatvezetőnek, számomra már természetes volt az összművészeti gondolkodás. Azzal az igénnyel alakultunk meg kétezer-tizennégy nyarán, hogy a különböző alkotó- és előadóművészeti ágak elméleti megközelítésének is legyen saját tagozata. Mind a nyolc művészeti tagozat lehetőséget kapott arra, hogy a saját területéről egy-egy elméleti szakembert delegáljon, így alakult ki az alapító tagok névsora: Ablonczy László színház, Bertha Zoltán irodalom, Dvorszky Hedvig iparművészet, Sipos János népművészet, jómagam a zene, Sturcz János képzőművészet Sulyok Miklós építészet és Tóth Klára film. Az azóta eltelt hét év alatt a tagozat létszáma több mint a duplájára nőtt, most tizenkilencen vagyunk. Két művészettörténész is „átigazolt” hozzánk, Keserü Katalin és Murádin Jenő.
A tagválasztások során pedig kilenc új levelező tag kapcsolódott be a munkánkba, kétezer-tizenötben Csernyus Lőrinc és Márkus Béla, tizenhétben Berlász Melinda, Kincses Károly és Pécsi Györgyi, rá két évre pedig Kucsera Tamás Gergely, Kulin Ferenc, Sebő Ferenc és Szakolczay Lajos. Büszkén mondhatom, hogy tagjaink egyharmada Széchenyi-, illetve Kossuth-díjas. Az új tagok felvételénél igyekszünk odafigyelni arra, hogy a különböző művészeti ágak szakemberei nagyjából egyenlő arányban legyenek jelen. Demokratikus módon, valamennyi művészeti ág elméleti megközelítését kell képviselnünk.
– Mi a feladata tagozatvezetőként?
– Elsősorban éppen az előbb említett egység megteremtése. Konkrétabban: előkészítem és levezetem a tagozati üléseket, koordinálom az akadémikusok munkáját, felkérem őket feladatokra, például egy-egy konferencia megszervezésére, begyűjtöm a sokféle díjra, ösztöndíjra érkezett javaslatokat, egyeztetem, milyen témában írjunk ki pályázatokat, felterjesztéseket írok. Fontos, hogy az elnökséget a tagozatvezető köti össze a tagokkal, tehát részt vesz minden elnökségi ülésen, képviseli a tagozata véleményét, érdekeit, javaslatait, akár kritikáit. Másrészt átadja a tagozatnak, hogy az elnökségben milyen döntések születtek, esetleg milyen viták folytak, vagyis közvetítő szerepet tölt be.
De a lista igen hosszú: a tagozatvezetőnek nagy szerepe van a tagozati tanulmányutak megszervezésében, abban, hogy a tagozat kezdeményezésére milyen könyveket adjon ki az MMA Kiadó, átadja a tagozati díjakat, ellenőrzi a tagozati ösztöndíjasok beszámolóit és még sokáig folytathatnám. Az én feladatom talán annyiban összetettebb, mint a többi tagozatvezetőé, hogy különböző művészeti ágak elméleti szakembereinek munkáját kell összehangolnom. Mi, a tagozatunkban csak együtt tudunk eredményt elérni. Hiába vagyunk nyitottak, ez nem jelenti azt – és nem is szabad ebben a hamis hitben ringatnunk magunkat –, hogy ettől már szakértői is vagyunk a többi művészeti ágnak. Tehát valamennyiünknek meg kell bíznia a többiek szakmai tudásában, értékítéletében, véleményében, tapasztalatában.
– Hogyan lehet demokratikusan összehangolni ennyi különböző területet? Milyen elvek, szempontok mentén tudnak döntéseket hozni?
– A legfontosabb szempont az érték: hogy mennyire magas művészeti minőséget képvisel az adott produktum, mennyire hiteles tudományosan az adott kutatás, mennyire járul hozzá a társadalom szellemi kincseinek gyarapításához.
– Mit jelent pontosan a művészetelmélet?
– Szó sincs arról, hogy elefántcsonttoronyban ülő szakemberek csupán fogalmakat találnának ki a művészet mibenlétéről. Persze ez is része, ahogyan a tudományos feldolgozás, elemzés, értelmezés, a történeti, filozófiai, szociológiai, pszichológiai megközelítés, a hagyományok feltárása és továbbéltetésük segítése. Megalakulásunkkor, amikor együtt fogalmaztuk meg az ars poeticánkat, széles értelemben gondoltunk a művészetelméletre. Idetartoznak például
a pedagógia, a recepció, a kritika kérdései is. Bár az MMA főként a huszadik századi és a kortárs magyar művészetnek köteleződött el – jómagam is Lajtha László zeneszerzői életművét kutatom –, nem elhanyagolható az sem, hogy a korábbi századok elfeledett vagy feltáratlan művészeti értékeit tudatosítsuk, újraértelmezzük.
Különösen oda kell figyelnünk a határon túli magyar művészetre és persze ugyanígy a nemzetközi kapcsolatokra is, hiszen a magyar kultúra az egyetemes kultúra része. Fontos számunkra az is, hogy a közönség közelebb kerülhessen a művészeti alkotásokhoz és a művészekhez. Hogy minél többen tudjanak ne csak ismereteket, hanem valódi, az egész személyiséget megmozgató, mélyreható művészeti élményt szerezni, de növekedjen tájékozottságuk, igényességük is. Tehát a művészetközvetítés, a művészettel való nevelés, a művészeti ismeretterjesztés – bár ez utóbbi kifejezést nem szeretem – szolgálata, elősegítése fontos cél számunkra, egyetértésben az elnökség, illetve a művészettel nevelés ügyét különösen szívén viselő elnökünk, Vashegyi György törekvéseivel.
– Az előbb használt élmény, annak átadása, a varázslat mind olyan kifejezések, amelyek központi szerepet töltenek be Emőke életében. Miért fontos a művészetet innen megközelíteni?
– Lehet máshonnan? Számomra ez annyira egyértelmű, mint az, hogy lélegeznünk kell. A művészetnek magával kell ragadnia az ember lelkét, az egész személyiségét kell megszólítania, megváltoztatnia, növelnie, gazdagítania. Kodály mondta, hogy „sokszor egyetlen élmény is elég ahhoz, hogy a fiatal lelket megnyissa a zenének, és ezt nem lehet a véletlenre bízni, ez az iskola kötelessége”. Ez nagyon fontos mondat. Minden gyereknek meg kell adnunk a lehetőséget a művészettel való találkozásra, függetlenül attól, hogy a családja ezt fontosnak tartja-e, vagyis attól, hogy milyen a szociokulturális háttere. Ezért bízta ezt a feladatot Kodály az általános iskolára, ahová mindenki jár.
– Miért nem szereti az ismeretterjesztés kifejezést?
– Szintén Kodály jegyezte meg egyszer, némi elkeseredettséggel, hogy számológépeket nevelünk. És valóban: az oktatásban a bal agyfélteke fejlesztése abnormálisan túlteng, ami beláthatatlan hátrányokat okoz a társadalom életében. A művészet elsősorban a jobb agyféltekére hat, illetve harmonizálja a két agyfélteke működését. Ezért volt igaza Kodálynak, amikor azt mondta, hogy a művészet „a teljes emberré válás nélkülözhetetlen feltétele, alapja, tápláléka”. Ő bámulatosan jól látta a lényeget, holott akkor még alig voltak ezzel kapcsolatos tudományos vizsgálatok. Azért nem szeretem az ismeretterjesztő kifejezést, mert az is inkább a bal agyféltekével kapcsolatos.
Egy diákoknak rendezett „ismeretterjesztő”, vagy inkább mondjuk így: „beavató” koncertnek elsősorban az élményről kell szólnia, és csak másodsorban arról, hogy közben új ismereteket is szereznek. A Pastorale- és a Felfedezőúton-koncerteken, vagy különösen az egyetemi óráimon természetesen rengeteg ismeretet is átadok, de ezt úgy kell tennem, hogy általa a hallgatóság művészeti élményét növeljem, és azt segítsem, hogy még jobban elvarázsolódjanak a művészeti alkotás által. Ha az egyetemi hallgatókkal sikerült megszerettetnem a tanított kompozíciókat, kiválóan fognak vizsgázni az elméleti tananyagból is. Orfeusz mítoszának lényege, hogy énekével és hangszeres játékával még az alvilág urainak fagyos szívét is képes volt megolvasztani. Amikor hangversenyt vagy összművészeti programot szerkesztek, amikor műsorvezetőként ott állok a színpadon, a közönséget abban kell segítenem, hogy teljes valójában hangolódjon rá a művészeti produkcióra.
Az elmúlt évtizedekben rengeteg komoly tudományos vizsgálat volt a művészet általi nevelés hatásáról szerte a világon. Kecskeméten, Barkóczi Ilona vezetésével már hatvankilenctől folyt egy négyéves pszichológiai hatásvizsgálat arról, hogy a Kodály-koncepció szerinti oktatás milyen pozitív hatásokkal jár. Azóta is számtalanszor bizonyították a művészeti tevékenység „transzferhatását”, azt, hogy például az emelt óraszámban zenét tanuló, táncoló gyerekek a közismereti tárgyakból, például matematikából, magyar irodalomból vagy éppen idegen nyelvből is jobban teljesítenek. Már a Barkóczi-féle kutatások egyik legfontosabb eredménye is az volt, hogy a művészettel nevelés a szociokulturális hátrányokat is képes kiegyenlíteni. Ez óriási jelentőségű a társadalom szempontjából.
– A művészet általi nevelés fontosságát Vashegyi Györgyön kívül Freund Tamás agykutató, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is sokszor hangsúlyozza.
– Igen, nagyon tisztelem őt, és gyakran idézem a szavait. Ha erről a kérdésről kérnek tőlem előadást, biztos, hogy kivetítem több fontos mondatát, például egy interjúból származó nyilatkozatát, ami igazi jelmondatunk lehet: „nemcsak mindennapos testnevelés kell, hanem mindennapos katarzis is”. És akkor itt visszamehetnénk az ókori görög filozófusokig, akik hasonlóan fogalmaztak. Az, hogy az MTA és az MMA elnökének is szívügye a művészettel való nevelés, a belső világ gazdagítása, és ezáltal a kisebb-nagyobb közösségek harmóniájának megteremtése, szerintem különleges pillanat, páratlan lehetőség az ország számára. Nem értem, hogy ennyi – immár cáfolhatatlan – tudományos eredmény miért nem hat jobban az oktatás struktúrájára. Freund Tamás azt is sokszor elmondta már, hogy egészen tizennyolc éves korig kellene biztosítani a művészettel való nevelést a diákoknak, tehát ennek nem csak kisgyermekkorban van jelentősége. És azt is gyakran elmagyarázza, hogy akkor tudjuk előhívni az emlékeket, vagyis akkor tudunk eredményesen tanulni, ha az emlékre a belső világ rányomja a pecsétjét.
– Mit jelent ez?
– Ha közömbös számunkra az, amit elő kellene hívnunk, nehezebben tudjuk felidézni. Ha viszont kialakult vele kapcsolatban valamiféle érzelmi viszonyulásunk, ez sokkal könnyebben fog menni. A kreativitásunk, vagyis az, hogy tudunk-e újszerű választ adni egy adott problémára, nagyban függ attól, mennyire komplex a belső világunk. Márpedig az érzelemvilágunkat leginkább az aktív művészeti tevékenység és a művészeti alkotások befogadása által tudjuk gazdagítani, egyedivé tenni.
Említettem már a hetvenes években megjelent hazai pszichológiai hatásvizsgálati eredményeket. A Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület képviseletében a Nemzetközi Zenei Nevelési Társaság, vagyis az ISME számos konferenciáján vehettem részt szerte a világon, Norvégiától a Kanári-szigeteken, Olaszországon és Malajzián át Azerbajdzsánig. Ezeken a tanácskozásokon is mindig ismertetik a kutatási eredményeket, és ugyanarra a következtetésre jutnak, amire az itthoni kutatók is.
– Mire?
– Röviden szólva arra, hogy a művészet valóban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy teljes emberek legyünk, és az oktatásban prioritást kellene élveznie a művészeti tevékenységnek, a művészettel való találkozásnak. Alapvető kérdés a tanárképzés, és az is, hogy a művészetek fontosságát a közismereti
tanárokban is tudatosítsák. Ezt például az UNESCO kétezer-ötös vilniusi művészetpedagógiai konferenciáján is kimondtuk, sok ország küldötteiként, teljes egyetértésben. Emberközpontú társadalmat kéne építenünk a fogyasztás- és profitorientált, pénzközpontú társadalom helyett! Márpedig ehhez az belső harmóniánkat is meg kellene erősíteni.
– De hogyan lehet ezt megvalósítani, amikor már amúgy is annyi órája van a diákoknak? Hová fér el a plusz drámajáték, tánc, bábjáték, szobrászat, bármi?
– Természetesen nem plusz óraszámban kell gondolkozni. Inkább kevesebb óra lenne jó. Az egész oktatás koncepcióját, a nevelés elsődleges céljait kellene átgondolni. A művészeti tevékenység a közismereti oktatás szerves részévé válhatna. Számos régi hagyományt eleveníthetnénk fel. Például a barokk idején az egyházi iskolákban a történelemoktatáshoz iskoladrámákat használtak. Erről Medgyesy S. Norbert művelődéstörténész írt egy nagyszerű monográfiát Iskola-drámák címmel. Az MMA Kiadó adta ki két éve, éppen a mi tagozatunk kezdeményezésére és támogatásával. Tagozatvezetőként arra kértem a kutatót, úgy írja meg a kötetet, hogy akár a mai iskolák is tudják használni, tehát az elméleti alapvetésen kívül egyfajta forrásként, szöveggyűjteményként is lehessen használni.
Persze, új iskoladrámákat is lehet írni. Ha egy gyerek úgy ismeri meg az adott történelmi eseményt, hogy eljátszik belőle akárcsak egy epizódot, és ezáltal átéli a hős dilemmáit, akkor nem felejti el, megmarad benne az élmény. Kisebbik fiam osztályával és a szülőkkel egyszer elmentünk a drégelyi várba, hogy ott eljátsszuk a törökök elleni csatát. Legalább húsz éve történt, de máig emlékszem rá magam is. Tanári munkám során is azt látom, hogy az érzelmi azonosulás segít megjegyezni azt, amit tanítok. Vegyük például az Aida című operát. Arról szól, hogy az etióp rabszolgalány (titokban királylány) a hazáját vagy az ellenséges Egyiptomot képviselő szerelmét választja. Ha ezt – némi színészettel, ami elengedhetetlen egy tanárnak – sikerül hatásosan előadni a diákoknak, és átérzik a főhős belső vívódását, akkor a lehető legteljesebb csend lesz a teremben.
– Azon gondolkoznak, ők hogyan döntenének?
– Igen. Befelé figyelnek. Tehát nem elég intellektuálisan közelíteni a tárgyhoz, az agykutatás eredményeiből tudjuk, mennyire fontos az emocionális közelítés is. Vagyis a teljes személyiségnek kellene részt vennie az oktatásban és a tanulásban is. Nekem is ilyen tanáraim voltak, akiket a beszélgetésünk elején már emlegettem: Földes Imre, Tusa Erzsébet, Kroó György, Komlós Katalin, Dobszay László, Somfai László, Ujfalussy József, Rajeczky Benjamin, Szőllősy
András és még sok zseniális zeneakadémiai tanár – mind tudtak az érzelmeinkre is hatni. Az óráik olyan felvillanyozók tudtak lenni, hogy a mai napig emlékszem rájuk –, de nem feltétlenül a dátumokra, évszámokra, definíciókra, hanem a mozdulataikra, szemvillanásaikra. Sohasem fogom elfelejteni, ahogyan például Kroó György tanította nekünk Beethoven A távoli kedveshez című dalciklusát.
– Mit csinált, mikre emlékszik?
– A befejező dal egy bizonyos részleténél tett egy olyan karmozdulatot, ami által átérezhettük, hogy ő hogyan viszonyul ehhez a zenéhez, és épp ezért egy pillanat alatt a „miénk” lett ez a dalciklus. A mai napig meghatódom, amikor ezt a rész tanítom, és remélem, hogy én ugyanezt az élményt tudom átadni a saját diákjaimnak. Napestig tudnék hasonló példákat mondani. Ahogy Földes Imre csillogó szemmel széttárta karját, hogy megmutassa, milyen bámulatra készteti őt a zeneszerző egy váratlan harmóniai fordulata.
Ahogy Tusa Erzsébet lelkesen vezényelt, miközben azt mutatta nekünk egy zongoraórán, hogy Horowitz hogyan játszik egy Scarlatti-szonátát. Ahogy Komlós Katalin elmesélte, milyen élmény volt számára, amikor először hallotta Wagner zenéjét a bayreuthi Festspielhausban. Amikor Somfai László egészen feldobódva hozta be Bach Magnificatjának egy akkor egészen új, historikus felvételét, hogy kinyissa a fülünket arra, micsoda hatalmas különbségek lehetnek ugyanazon mű különböző koncepciójú előadásai között. Máig élő emlék ez, még ma is képes vagyok úgy hallani a darabot, ahogy vele akkor rácsodálkoztunk.
– Hogyan lehet valamit így átadni?
– Vásárra kell vinni a bőrünket! Azonosulni kell a művészeti produkcióval. A tanárnak is teljes valójával kell tanítania. A lelkesedésemet is át kell adni, nem csak az ismereteket, mind a diákoknak szóló koncerteken, mind az egyetemistáknak. A Felfedezőúton-sorozat koncertjein ezért is ülök kinn a színpadon, hogy érezzék a gyerekek, egy vagyok közülük. Hogy lássák, ahogyan figyelem a zenét, vagy amikor tapsolok, tehát hogy ne maradjak kívül az egészen. Az én lelkesedésem is hat rájuk. Ez amúgy nagyon sokat kivesz az emberből. Sokszor nyolc nap leforgása alatt hat előadásnapunk van, és mindegyik napon legalább háromszor lemegy ugyanaz a program. Bejön a háromszáz gyerek, leül, figyel, lelkesedik, és együtt jutunk el a katarzisig. Aztán jön félóra szünet, ami alatt le kell csillapodnunk, hogy újra elölről tudjuk kezdeni.
– Hogyan lehet a kamaszok figyelmét fenntartani?
– Feszesen, organikusan szerkesztett produkciót kell létrehozni, amely jó ritmusban pörög. Fontos a változatosság, az, hogy sokféle érzékszervre hassunk. Bár a középpontban mindig a zene áll, hiszek abban, hogy a különböző művészeti ágaknak együtt kell megjelenniük. Zenemű után táncprodukció, aztán vers, majd kivetített festmény, persze mindig úgy, hogy tematikájuk alapján szorosan kapcsolódjanak egymáshoz. Tudni kell, hogy a különböző korosztályok mennyi ideig képesek egy dologra figyelni. A Felfedezőúton-sorozatban mást nyújtunk az öt-tíz éveseknek és mást a tíz-tizennyolc éveseknek. Az összekötő szövegekhez elengedhetetlen a vetítés, hogy minél szemléletesebb legyen, amit mondok.
A rendszeresség is fontos, azaz a diákok minden évben jönnek, és nagyon jól emlékeznek arra, hogy az előző években az előadás számukra élményt adott. Éppen ezért várják az új produkciót. Az élmények tehát egymásra rakódnak. Alapvető, hogy a legmagasabb művészi értéket az általunk produkálható legmagasabb minőségben kell nyújtanunk, mert a gyereknek ösztönös érzéke van a minőség felismerésére, és azt is észreveszi, ha valami nem stimmel. A gyerek, és különösen a kamasz fiatal bizony nem udvarias, mint a felnőttek. Akkor tapsol, ha valóban tetszett neki az előadás.
– Megéri a sok erőfeszítés?
– De még mennyire! Szólisták, zenekar, karmester, táncosok – néha mind rettenetesen elfáradunk, ez tény. De amikor azok
a kamaszok, akik a beléjük nevelt előítéletek miatt korábban azt hitték, hogy őket egyáltalán nem érdekli a komolyzene, az opera, a balett, a mi előadásunk után mégis ragyogó arccal, hosszan tapsolnak, vagy amikor a Pastorale-sorozatban a felnőttek odajönnek és elmesélik, hogy a családjukban még mindig szívesen emlegetnek egy évekkel korábbi produkciót, az a legnagyobb öröm! Olyankor tudjuk, hogy jó úton járunk. Adunk valamit az embereknek, amitől boldogabbak lesznek.
