„A hercegprímás hosszan elnyúló követségi tartózkodása önmagában kényes helyzetet teremtett...”
Pálffy Lajos
Szeptember 28-án volt ötven éve, hogy Mindszenty József bíboros, Magyarország utolsó hercegprímása tizenöt esztendő után elhagyta az Egyesült Államok Szabadság téri nagykövetségét, s e kényszerű, mozgását, főpásztori tevékenységét sok mindenben korlátozó menedékből a Vatikánba távozott. Az örök városban a számára rendelt Szent János-toronyban található lakrészt aranykalitkának érezve éppen október 23-án, a pápa értesítése nélkül Bécsbe utazott. A kettős évforduló kapcsán Mindszenty József nagykövetségen töltött éveinek talán legszakavatottabb ismerőjével, kutatójával, Somorjai Ádám történész, bencés szerzetessel beszélgettünk.
Mindszenty József és VI. Pál pápa
Fotó: Somorjai Ádám archívuma
– Kezdjük egy kicsit távolabbról, az előzményekkel. Kiszabadulása után, ezerkilencszázötvenhatban, rádiószózatának ismeretében miben látta Mindszenty József a kiutat október végén, november elején?
– A forradalom napjaiban neki csak szűk öt nap szabadság jutott. E napokban tájékozódott. Ő is úgy vélte, hogy győzött a forradalom, és visszatér a koalíciós időszak.
– Hol tartózkodott, kiket fogadott, kik voltak a környezetében az utolsó napokban?
– A magyar katonák, akiket a Nagy Imre-kormány küldött érte Felsőpeténybe, Pálinkás-Pallavicini Antal őrnaggyal az élen, biztonságáról gondoskodva hozták be Budapestre, a budai Várban lévő prímási palotába. Palotának nevezzük, de ez csak egy emeletes ház, amelyet addig az Akadémia kezelt. Fogadta az újjáalakult pártok vezetőit, különböző személyiségeket, arisztokratákat. Nem fogadta viszont helynökét, Hamvas Endrét, aki hiába előszobázott nála. Hamvas Mindszenty letartóztatása és elítélése után, ezerkilencszázötven július tizennyolcadikától szentszéki kinevezéssel apostoli kormányzóként vitte az Esztergomi Főegyházmegye ügyeit, amellett, hogy negyvennégytől a Csanádi Egyházmegye püspöke is volt.
– Miért választotta menedékül ötvenhat november negyedikén hajnalban éppen az amerikai követséget a hercegprímás? Kinek a tanácsára hallgatott?
– Ő maga írja le az Emlékirataim című művében, hogy sofőrje eltűnt, a Parlamentből nem tudott visszamenni a prímási palotába, ahonnan hajnalban eljött. Tehát valakitől megkérdezte, hogy melyik a legközelebbi követség. Azt a választ kapta, hogy az amerikai, így hozta meg a döntését. Utólag azt is tudjuk, hogy amikor a Parlament déli bejáratához közel, az első emeleten üldögélt tanácstalanul, titkárával, akkor meglátta őt egy magyar katonatiszt, nevét jegyezzük föl, Nagy Kálmán alezredes, és ő vetette föl az amerikai követség gondolatát, majd kísérte el odáig.
Somorjai Ádám: Önmagát a kommunisták hatalomátvételét el nem ismerve az ország első közjogi méltóságának tartotta, tehát ugyanazon a protokolláris szinten tudta, mint az amerikai elnököket, ezért ilyen minőségében írt leveleiben a magyar történelemről
– Az, hogy egyáltalán beengedték, és ott is maradhatott, az nem a bevett eljárások közé tartozik. Mégis, miért dönthettek így? Ki hozta meg a döntést?
– Nem tudjuk pontosan. Deák András kollégám kutatásai szerint Tildy Zoltán, Nagy Imre kormányának államminisztere amerikai kapcsolatai révén érte el, hogy maradhasson. Más források szerint akkor éjjel hívta fel a Fehér Ház az egyik nemzetközi jogszakértő professzort, hogy ilyen esetekben mi a jogszokás. Mindenesetre fél órán belül, reggel nyolc órára megérkezett a washingtoni engedély: a hercegprímást és titkárát befogadhatta a budapesti amerikai követség. Donald Kursch amerikai diplomata szerint a vonatkozó dokumentumokat – kényes természetűek lévén – megsemmisíthették a külügyi alkalmazottak.
– Milyen jogi helyzetben tartózkodott Mindszenty az amerikai követségen?
– Mindszenty az emlékirataiban végig asylumról ír, ami politikai menedékjogot jelent. Az amerikaiak azonban nem ismerték el a politikai menedékjogot, csak a menedéket, humanitárius okokból. A diplomáciai iratokban ötvenhat-ötvennyolc körül elő-előfordul az asylum kifejezés, de egy idő után tisztázták a kérdést, és azután refuge-ról, menedékről írnak. A hercegprímás hosszan elnyúló követségi tartózkodása önmagában kényes helyzetet teremtett az amerikai diplomaták számára, akiknek meg kellett harcolni Budapesten maradásukért, ezért őrizték immunitásukat.
– Idővel biztos kialakult egy rutin. Mivel teltek a hercegprímás hétköznapjai, ünnepei a Szabadság téri elzártságában?
– Minden reggel szentmisét mondott, természetesen latin nyelven. Ott misézett az íróasztalán, jobb híján ez volt az oltár. Erről fényképfelvételek is vannak. Vasárnaponként az olasz, francia és más követségek munkatársai is részt vehettek reggeli miséjén, ilyenkor angolul prédikált, erős latinos akcentussal. Étkezését a követségi cafeteria készítette elő, ebédjét, vacsoráját egyedül fogyasztotta el. Bejárhatott a követségi könyvtárba, olvashatta az angol és más nyelvű irodalmat, a Neue Zürcher Zeitungot, a magyar lapokat, de kérésére az amerikaiak beszereztek neki vidéki lapokat is. Délutánonként, amikor véget ért a munkanap, az ügyeletes tiszt kíséretében fél óra egészségügyi sétát tett a belső udvarban. Az ablakon nem nézett ki, mert nem akarta látni a szovjet emlékművet. Éjszakánként az első időkben nem vetkőzött pizsamára, csak végigdőlt a kanapén, így akart engesztelni Magyarországért.
– Miben reménykedett, mit tervezett, min dolgozott a legtöbbet ez alatt az idő alatt?
– Végig az emlékiratain dolgozott, amely szónak ekkor más volt a jelentése. Meg akarta írni Magyarország történetét abból a szempontból, hogy a tatárjárás, törökdúlás pusztításai után az egyház milyen módon járult hozzá az ország újjáépítéséhez. Tíz kötetben gondolkodott, az utolsó kötet lett volna a saját életrajza. Mint tudjuk, csak ez az egy kötet jelent meg, de ezt már Bécsben írta meg. Ezen túl számos levelet írt, elsősorban az amerikai elnökökhöz és politikai vezetőkhöz, illetve hatvanhárom után, amikor az amerikaiak már engedélyezték, VI. Pál pápához és Cicognani vatikáni bíboros államtitkárhoz. Csak két elnök válaszolt neki, Kennedy, az első katolikus elnök és Nixon, amikor a távozásával kapcsolatban váltottak levelet. A Vatikánból – szigorúan a washingtoni külügyminisztériumon át – rendre érkeztek válaszok, persze több hónap késéssel.
– Miről is szólnak az amerikai elnököknek írott levelek? Remélt rájuk választ?
– Menedéket ötvenhat november negyedikén kapott. Mindegyik évfordulón vagy rövid táviratban, vagy hosszabb levélben köszönetet mondott ezért a hivatalban lévő elnöknek. Ezen túl pedig tájékoztatta az elnököket a hazai helyzetről. Önmagát a kommunisták hatalomátvételét el nem ismerve az ország első közjogi méltóságának tartotta, tehát ugyanazon a protokolláris szinten tudta, mint az amerikai elnököket, ezért ilyen minőségében írt leveleiben a magyar történelemről. Nixon elnököt pédául arra kérte a vietnami háború elején, hogy valami „Vietnam-szerű megoldás” kellene a közép-
európai nemzetek felszabadítására is.
Ezt a levelét megtaláltam, nem csupán a budapesti követségi Mindszenty-anyagban, amelynek neve Cardinal Files, hanem a washingtoni külügyminisztérium központi anyagaiban, sőt Nixon elnök saját levéltárában is Austinban, Texas fővárosában. A válasz a két kivétellel mindig szóban érkezett. A budapesti ideiglenes ügyvivő szóban közölte vele, hogy az elnök megkapta levelét. Az elnökök és apparátusuk el akarták kerülni azt, hogy vég nélküli levelezésbe bonyolódjanak a hercegprímással, aki számukra egy homályos középkori alkotmányról, közjogi tisztségről beszélt. Mindszenty többször csalódottan vette tudomásul, hogy nem kap írott választ, ennek ellenére szorgalmasan írta leveleit, az elnökökhöz összesen hetvennyolc levelet és táviratot írt tizenöt év alatt.
A Vatikánban a Szent János-torony bejáratánál, amely lakóhelye lett, maga a Szentatya, VI. Pál pápa várta és köszöntötte Mindszenty Józsefet
Fotó: Somorjai Ádám archívuma
– A katolikus Kennedy, valljuk be, elég semmitmondó, mondjuk úgy, hogy udvariassági választ küldött, de legalább válaszolt. Adu vagy kolonc volt Mindszenty amerikai szempontból?
– Ő magát adunak képzelte el, feltételekről írt, amelyeket el kell fogadtatni a budapesti rezsim képviselőivel az ő kiutazása fejében. Az amerikaiak számára kolonc volt, de ezt sohasem éreztették vele. A détente, az enyhülés éveiben amerikai szempontból végig akadály volt a budapesti kormánnyal való jó kapcsolat kialakítása szempontjából.
– A kutatások szerint négyszer is szóba került az, hogy különféle feltételekkel elhagyhatja a követséget. Mit kellett volna megtennie, és miért döntött a maradás mellett?
– Ötvennyolc októberében bíborosként a pápaválasztásra volt hivatalos, akkor azért nem hagyta el a követséget, mert a budapesti rezsim – ahogy mindvégig nevezte az új kommunista uralmat – nem garantálta, hogy ki- és visszaengedik. És ő nem hagyhatta el az országot, ahol szerinte már minden antikommunista politikus meghalt, csak ő maradt életben. Hatvannégy júniusában hasonló volt a helyzet, VI. Pál megválasztásakor. Így már két pápaválasztás idején nem vett részt a konklávén. Tébécés betegségének kiújulásakor, hatvanöt őszén vasakarattal kitartott, és a betegségéből csodás módon, néhány hét alatt meggyógyult. Hatvanhét őszén, tiltakozásul, hogy a budapesti rezsimet oly módon ismerte el az Egyesült Államok, hogy a követséget nagykövetségi szintre emelte, és nagykövetet is szándékozott küldeni, ki akart „sétálni” a kapun. De végül maradt, egyrészt a hozzá intézett személyes pápai felszólítás miatt.
Vagy az amerikai diplomaták kommentárjai szerint azért, mert értesült arról, hogy a sajtó már közzétette szándékát, és így elérte célját: világszerte megtudták, hogy tiltakozott az amerikai döntés ellen. A történetet elég részletesen rekonstruáltam az amerikai diplomaták, Mindszenty napi jegyzetei és emlékiratai alapján. Más forrásokat is lehet majd remélni, például König bíboros (Bécs érseke a kérdéses időszakban – a szerk.) hagyatékát, aki hatvanhétben négyszer látogatta meg őt, de személyes levéltárának feldolgozásával még várni kell kétezer-harmincnégyig.
– Mit tudunk a kérdéses nagykövetségi időszakban, főleg annak a végén egészségének állapotáról? Mikor jelentkeztek a tébécés problémák?
– Mindszenty hatvannégy éves volt, amikor a követségre került, és az idők folyamán nem fiatalodott. Aszketikusan élt, korához képest keveset volt beteg. Tébécés fertőzését, megbetegedését még Rákosi fegyházában szerezte az ötvenes évek derekán, a követségen csak kiújult a fertőző kór. Rutin egészségi vizsgálatait a belgrádi amerikai nagykövetségen élő háziorvosa, doktor Lynksy végezte, aki szükség esetén ideutazott. Rendszeresen fogorvosi kezelést is kapott, szintén egy amerikai orvos részéről. Kiutazását az is sürgette, hogy a három érintett kormányzat, Budapest, Washington és a Vatikán számára kezelhető volt ugyan egy követségen élő főpap esete, de sem az amerikaiak, sem a Kádár-rezsim számára nem volt megoldás arra, mi legyen, ha ott hal meg a Szabadság téren. Budapestnek mindenképpen kellemetlen lett volna egy hazai temetés, bármelyik alternatívát engedélyezik, például, ha szülőfalujában, a vasi Csehimindszenten temetik el csendben, vagy Esztergomban, hívei és papsága jelenlétében…
– Mi állt a döntés és utazás hátterében, mik voltak az előzményei?
– Rekonstrukcióm szerint, amelyet nem mindenki oszt, a hercegprímásnak az a vágya volt a kiváltó ok, hogy Amerikában, vagy bárhol a szabad világban megjelenhessenek az emlékiratai. Az amerikaiak, különösen a második nagykövet, Alfred Puhan, megértette vele, hogy addig szó sem lehet a kiadásról, amíg az ő vendégük. Korábban az amerikai Spellman bíboros segítségében is reménykedett, de ő hatvanhét decemberében meghalt. Ekkor a magyar származású amerikai John Sabo plébános segítségét kérte. Azt, hogy utazzon Bécsbe, és onnan intézze az emlékiratok kiadását. Sabo az Indiana állambeli South Bendben működött, az Amerikai Magyar Liga elnöke volt, s tizennégy éven át rendszeresen ellátta őt miseintenciókkal, miseszándékokkal és a stipendiummal, az elmondott misék árával.
Ezért a bíboros a bizalmába fogadta, bár szorosabb kapcsolatot nem engedélyeztek az amerikaiak vele. A közvetlen kiváltó ok talán az volt, hogy az amerikaiak által nem engedélyezett levelezésbe kezdett Sabóval. Miután a washingtoni külügyminisztérium visszaküldte az egyik levél eredetijét, mondván, hogy nem kézbesíthető, mert nem tarthat kapcsolatot magánszemélyekkel, bevonta az akcióba az őt látogató König bíborost is, aki a diplomáciai mentesség örve alatt kivitte a követségről és az országból a levelet, majd postán feladta a címzettnek. Az amerikaiak értelmezésében ezzel viszont visszaélt a diplomáciai mentességgel.
Ráadásul König ezerkilencszázhetven januárjában részletes interjút adott Mindszenty helyzetéről a Famiglia e mese olasz folyóiratnak, és ily módon újból megsértette a diplomáciai mentességet. Ezért az amerikaiak kétszer is szóbeli jegyzékben tiltakoztak a Vatikánnál. Ez indíthatta el a folyamatot, hogy VI. Pál a maga kezdeményezéséből fogadta Péter János magyar külügyminisztert, és előhozta neki a Mindszenty-ügyet. A hazai történetírás még nem figyelt föl arra a körülményre, hogy pápák protokolláris okokból nem szoktak külügyminisztert fogadni. A pápák államelnököket, miniszterelnököket fogadnak. A külügyminiszteri tisztség ugyanis a pápa második helyettese rangjának felel meg.
– Miért nem engedték az amerikaiak az emlékiratok megjelenését? Különösen annak tekintetében érdekes ez, hogy a megírásukhoz csak Bécsben fogott hozzá?
– A diplomáciai mentesség fogalmával összeegyeztethetetlen volt, hogy a követségen született emlékiratok megjelenjenek, különösen úgy, hogy szerzőjük is ott tartózkodik. Végül a kiadással kapcsolatos szerződés aláírása, amelynek híre megjelent a világsajtóban, váltotta ki azt, hogy Budapest interveniált Rómában, VI. Pál pápa pedig arra kényszerült, hogy magára vállalja a felelősséget, és dekretálja, elrendelje az esztergomi érsekség megüresedését. Azt, hogy megírásukhoz Bécsben fogott hozzá, csak utólag tudjuk bizonyossággal kijelenteni, mert az amerikai iratokban végig mint emlékiratok, memoirs kerülnek említésre, és az évek múltával dokumentálható, hogy ezek kötetszáma gyarapodott. Előbb egy kötetről, majd négy kötetről, majd hat kötetről szólnak
a dokumentumok.
– Hogyan, milyen útvonalon és körülmények között vitték ki Mindszentyt az országból, és ki volt jelen a megérkezésénél? Hol szállásolták el?
– Budapesten Puhan nagykövet felsorakoztatta a nagykövetség diplomáciai személyzetét, akik a bíborossal kapcsolatban voltak. Amikor Mindszenty meglátta őket, nem egyenként búcsúzott el tőlük, hanem megáldotta őket, és sorfaluk között ment le a lépcsőn. Rossi érsek, bécsi apostoli nuncius Mercedesébe szállt be. Előbb eltévesztette, mert a sofőr melletti, úgynevezett anyósülésre ült. Amikor észrevette, hogy a nuncius hátul ül, kiszállt, ekkor történhetett, hogy megáldotta Budapestet és egyházmegyéjét, majd az őt megillető helyre ült, hátul jobbra.
Egyeztetett módon, konvojban kísérték Hegyeshalomba, majd Schwechat repülőterére, ahol Agostino Casaroli érsek, vatikáni titkár köszöntötte őt. Az Alitalia menetrend szerinti járatával érkeztek meg Fiumicino repülőterére, Rómába, ahol Jean Villot bíboros államtitkár várta, akinek a kocsiján érkezett be Mindszenty a Vatikánba. A Szent János-torony bejáratánál, amely a lakóhelye lett, maga VI. Pál pápa várta őt. Erről fényképfelvételek is vannak. Ez a kiutazás megítélésem szerint egy diadalút volt, egyre magasabb szinten fogadták, végül a Szentatya köszöntötte őt.
– Mit vitt magával a poggyászában, s mit fejben? Milyen tervekkel érkezett Rómába?
– Poggyásza személyi poggyász volt, római tartózkodását eleve nem tervezte hosszúra. Emlékiratainak kéziratait az amerikaiak, egyeztetett módon Bécsbe, a Pázmáneumba szállították le az ősz folyamán, ahol megtelepedni szándékozott. Vatikáni lakóhelyét aranykalitkának tartotta, ahonnan elmenekült. Sietségét az váltotta ki, hogy megtudta: kiutazása előtt, a háta mögött a Vatikán aláírt egy megegyezést Budapesten, hogy külföldön hallgatni fog, tehát nem fog nyilatkozni a kommunista kormány ellen. Ezért tiltakozásul, diplomáciai előkészítés nélkül, október huszonharmadikán elhagyta a Vatikánt, és Bécsbe utazott repülőn. Anélkül, hogy ezt mondjuk az osztrák szentszéki követséggel közölte volna. Nem volt tudatos, hogy ez az ötvenhatos forradalom tizenötödik évfordulóján történt. Ki akarta adni emlékiratait, és miután eldőlt, hogy a nyugati magyarság, köztük az emigránsok nem kapnak saját püspököt – ő kettőt is akart, egyet Amerikába, egyet Európába –, maga kezdte el apostoli útjait a külföldi magyarság körében.
– Leírt végül valamit a tízkötetesre tervezett munka elejéről, maradtak fönn egyáltalán ennek nyomai?
– Igen, többkötetnyi kézirat van, egyelőre jobbára feldolgozatlanul Budapesten, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány Levéltárában. Ez volt a tulajdonképpeni „Emlékirataim”. Akkor változtatta meg ezt a címet, amikor belátta, hogy tíz kötetben nem lehet kiadni az írásait. Ekkor a követségi emlékiratokat elnevezte „Történelmi munkáim”-nak, amin dolgozott, saját történetét pedig „Emlékirataim”-nak. Első alkalommal a Welt am Sonntag hetvenegyes karácsonyi számában közölt nagyinterjúban olvasható ez a distinkció, amelyet a párizsi Irodalmi Újság hetvenkettes januári számában magyarul is megjelentetett.
– Végrendelete ellenében – csak akkor temessék magyar földbe, ha kimentek az oroszok innen – földi maradványait kilencvenegyben mégis hazahozták Máriacellből. Hogyan történt ez?
– Bizonyossággal keveset tudunk mondani, mert erről eltérnek a megszólalók véleményei. Bármilyen ezzel kapcsolatos válasz, ha nem pontos, élő embereket, illetve a közelmúltban meghalt személyeket sérthet. Pontosságot pedig ne várjunk el olyan eseménnyel kapcsolatosan, amelynek időszaka nem kutatható még a levéltárakban. Épp idén telik le a harminc esztendő, így ideje lenne ennek a kérdésnek is utánajárni. De ezt már bízzuk a fiatalabb nemzedékre.
