Hétvégi melléklet

2021. október 9.

1009

Rekollekció

Vers

Gyóni Géza: Ősz van

Ősz van. A zöld, lombos ligetből
Csak puszta, zörgő gally maradt…
Oh visszasírom sokszor, sokszor
Az eltűnt, elszállt szép nyarat.
 

Ahogy a hűs akácasorban
Kisértelek, én kedvesem –
Csak a nyarat éreztük akkor
S haladtunk szótlan, csöndesen.
 

Még nem vallottuk meg szerelmünk,
Még akkor nem is tudta más –
De oh köröttünk tisztán szólott
A legékesebb vallomás.
 

A kis kerítésen kihajlott
Egy-egy kiváncsi rózsafa
Szerelmet ontott rózsák kelyhe,
Madár csicsergő ajaka.
 

Csak ép szívemre nem borultál,
Csak ép meg nem csókoltalak –
Oh visszasírom sokszor, sokszor
A csóktalan elszállt nyarat.

A készenlét minden

„Jó volt ott lenni”

„A nagy képekkel úgy vagyunk, mint a nagy Úrral. Meg kell állni előtte, és várni, hogy megszólítson bennünket...”

Kő András

Az érseki rezidencia nagy kapujánál futok össze Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsekkel. Az első benyomásom az, hogy milyen alacsony. Aztán kedvesen nyújtja a kezét, én meg Dicsértesséket mondok. Mondhatok, mert anno a falunkban harangoztam, ministráltam, az orgonát életben tartottam, azaz fújtattam. Ezek dicső tettek voltak, legalábbis akkoriban így éreztem. A plébános úr egyszer rám szólt – miközben a sekrestye előtt a liturgia kezdetére várakoztunk –, hogy egy rendes gyerek kimossa a csipát a szeméből, mielőtt a templomba belép. Aztán máskor magából kikelve ordította, hogy megint én harangozok, tudniillik kongattam. De hát, megértik, ugye, még gyenge, serdülő gyerek voltam. Aztán sok-sok év múlt el és megszerettem a papokat, elsősorban azért, mert megértők és bölcsek voltak. Most meg Bábel Balázs asztala mellett ülök, és kérdezgetem. Ezernyi kérdés várna rá, az összes lehetséges kérdés, és az embernek csak néhányat van joga feltenni. De az első maga után vonja az összes többit…

Bábel Balázs
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

– Shakespeare-i sor: „The readiness is all”. A készenlét minden. Sok szépet elmondtunk az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusról, de keveset tudunk az előzményekről, amelyek lehetővé tették, hogy lélekben méltók legyünk a fogadtatáshoz. Érsek úr napjai, hetei a készületi időszakban hogyan teltek?

– Attól az időtől kezdve, hogy megtudtuk: Magyarország rendezi az ötvenkettedik Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, hosszú ráfutással készültem az ünnepre. A szakirodalom segítségével nagyon sok hittanórán, teológiai előadás során foglalkoztam az esemény elméleti felkészítésével. Ez azt jelentette, hogy a Szentírástól kezdve az egyháztörténet nagyjaival folytatva arra kerestük a választ: hogyan bontakozott ki az Eucharisztia tisztelete, és mit kell tudnunk a lényegéről.

Még közvetlenül a kongresszus előtt is tartottam ebben a témakörben a Felvidéken a magyar papoknak úgynevezett rekollekciót, amely a lelki összeszedettség visszanyerését jelenti. S amikor a Hősök terén álltam, számomra nem olyan volt, mint annak az embernek, aki karácsonykor elmegy a misére, aztán egy évig megint nem. Örömmel nyugtáztam, hogy a kongresszus egy folyamat kiteljesedése volt, amely nagy nemzetközi ünneplést kapott, és nem ért véget. Jó volt ott lenni. Egyszerre volt keresztény katolikus és nemzeti jellegű.

– A sok élmény közül emeljen ki egyet, amely nagy hatással volt önre.

– Különösen Duka bíboros, prágai érsek beszéde tetszett, mert annyira nekünk szólt, a közös közép-európai történelmünk miatt. Neki nem kellett elmagyarázni, hogyan jutottunk el napjainkig. Édesapját az ötvenes években a kommunista rezsim bebörtönözte. Illegális tevékenységéért a pilseni börtönben raboskodott Václav Havellel együtt. Azok a nyugati és hazai ellenzéki rágalmak, hogy itt diktatúra van, nem igazak! Duka bíboros is mondta a beszédében, hogy egy olyan esemény részesei vagyunk, amely a teljes szabadság légkörében valósul meg.

„…nem úgy voltam, mint Szent Pál, aki egyházüldöző volt, aztán a földre terült, és megvilágosodott…”
„…nem úgy voltam, mint Szent Pál, aki egyházüldöző volt, aztán a földre terült, és megvilágosodott…”
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

– Ferenc pápa viccelődéseit már-már legendaként emlegetik. Korábban olvastam, hogy meglátott egy kisfiút, aki összetette a kezét, amikor találkoztak. A pápa megkérdezte tőle: „Mi van, öcsi, összeragadt a kezed?” Hogyan vélekedik ezekről a tréfás megjegyzésekről?

– Akinek van humora, mindent tud, akinek nincs, mindenre képes – tartja a mondás. XVI. Benedek, aki klasszikus értelemben volt pápa, más ember volt, mint XII. Piusz. Nem vagyunk egyformák. Ferenc pápa Dél-Amerikából jött ember, ahol egészen más életérzés uralkodik, mint Európában. Elmegy az ember a misére, és azt tapasztalja, hogy a dél-amerikai hívek fölszabadultabbak, és másként fejezik ki a liturgia során az örömüket. Afrikában pedig dobolásos éneklés és tánc kíséri. Mi magyarok fegyelmezettek vagyunk a misén. Nálunk az újkortól liturgikus szabályrendszer van.

– Csak sajnálni lehet azokat az embereket, akiknek nincs humoruk, ami vagy van valakinek, vagy nincs. Megtanulni nem lehet.

– A kabaréműsorokat nem szeretem, mert ott szakmányban nevettetik meg az embert. Azt mondja a bölcsességi irodalom
a Bibliában: „Aranyalma ezüsttálcán, ilyen a szó kellő időben kimondva.” Az a humor jó, amikor a helyzethez illően szólal meg valaki. Akkor feltalálja magát, és mond valami humorosat. Amiben benne van a gondolat.
Ez az igazi. Nem úgy, mint a bolondokházában, ahol számmal látják el a vicceket. Valaki aztán felnevet, mire a megjegyzés: „Ilyen számú vicc már nincs.”

– Visszatérve egy kérdés erejéig az eucharisztikus kongresszushoz: mit gondol, jelent-e intellektuális ösztönzést egy pap számára más papok társasága?

– Jelent ösztönzést. De nem szabad egy papi társaságot üres járatú beszédekkel megtölteni. Az olyan legyen, hogy ne unatkozzon az ember. De Gaulle francia tábornoktól egyszer megkérdezték, szokott-e unatkozni? Azt válaszolta: „Egyedül sosem, csak néha, mások társaságában.” Az a jó, ha a papok társasága intellektuális gazdagodást jelent. Attól még jól is érezhetjük magunkat. Nem kell desztillált értelmiségi módon társalogni, hanem oly módon, hogy az együttlét építsen.

– Szaladjunk vissza egy kicsit az időben. Ifjúsága idején mi volt a szellemi tápláléka, kik voltak mesterei, példaképei?

– Az volt a szerencsém, hogy a kecskeméti piaristákhoz kerültem gimnáziumba és kollégiumba, ahol a tornatanár kivételével mindenki pap volt. A piarista rendszer úgy működött, hogy általában ide a kezdőket tették, vagy hagyták tanítani a nagyon öregeket. Olyan emberek, akik életkorban közelebb álltak hozzánk, mint például Lukács László – aki később a Vigília főszerkesztője lett – nagyon sok irodalmi és művészettörténeti élményben részesítettek bennünket. Egymás után hozta el közénk az írókat, minden nagyobb irodalmi művet megtárgyaltunk, úgyhogy nagyszerű volt!

– Ez is bizonyítja, hogy egy bizonyos életkorban milyen fontos, kik a gyerekek tanárai.

– Csokonai írja, hogy kanász marad az, akinek a nevelője kanász. Olyan tanárok kellenek, akik tudásban és emberségben eszményekké válnak. Felnézhetünk rájuk. Az a baj, hogy megszűnt az iskolában a tekintély. Kivettek minden fegyelmező eszközt a pedagógusok kezéből. Na és még egy: nem kontraszelekcióval kell a tanári pályára menni, hanem azért, mert hivatásnak tekinti valaki. A piaristákról úgy beszéltek, mint egy tanító rendről, és én az úgynevezett gyengébbekre is tisztelettel emlékszem vissza, mert később, amikor már volt összehasonlítási alapom, láttam, hogy még azok is minőséget képviselnek, akiket nem tartottak kiemelkedőnek. De becsületesek voltak, és szerették a gyereket. Egy szó, mint száz:
a gimnázium volt az én első szellemi táplálékom, amely irányt mutatott.

– A tanyavilágból, az egyszerű paraszti sorból való származás mennyire határozta meg a gondolkodását?

– Erősen, mert földön járó realitással szemléltem a világot. Ugyanakkor apám literátus ember volt, kilencvenöt éves koráig olvasott. Rengeteg Petőfi-verset tudott fejből. Gazdag szókinccsel rendelkezett. Tehát, ha nem tizennegyedik gyerekként születik, talán másként alakul a sorsa. Apám részt vett az egyházi indíttatású agrárifjúsági reformmozgalomban, a KALOT-ban, amely a huszadik századi magyar történelem legsikeresebb civil szerveződéseinek egyike volt. Ott ismertették meg a fiatalokkal többek között Bálint Sándor néprajztudóst és az akkori kiemelkedő egyéniségeket. Hallgatták őket. A KDNP elődje ezerkilencszáznegyvennégytől-negyvenkilencig Néppárt néven létezett. Apámat parasztképviselőként indították a választásokon. Érdeklődött a szellemi dolgok iránt.

Parasztemberként is olvasta például Hóman Bálint és Szegfű Gyula, a huszadik század legnagyobb hatású magyar történészeinek könyveit. Szerb Antal két fontos kötetét, A világirodalom történetét és a Magyar irodalomtörténetet. Ilyen szempontból is szerencsés családban születtem, mert apám szerette az irodalmat meg a történelmet. Meg a politikát is. Tőle tudom, hogy Barankovics István, a Néppárt elnöke utolsó parlamenti beszédében így búcsúzott: „Embernek lenni az embertelenségben annyit tesz, mint hasonlítani Isten képére”. Apámnak utolsó éveiben nagyítógépet szereztünk, hogy ne kelljen lemondania kedvenc időtöltéséről. Mindig mondta, hogy a család unokáinak büntetés az olvasás, mert ők technikai kütyükkel foglalkoznak.

– Őriz olyan könyveket, amelyek az édesapja polcain őrködtek?

– Hogyne. Az Arany-összest még ő kötötte be nekem, és kalligrafikus írással, a költő nevével látta el. Gondoljunk a népi írókra: egy jó részük parasztember volt. Sinka például vagy még Veress Péter is. Autodidakta módon képezték magukat, meg olyan emberek között forogtak, akiktől tanulni lehetett.

– A jó könyvek pótolják az egyetemet?

– Nem pótolják, de műveltséget adnak.

– Az egyháztörténetben kiknek a neve van felírva a zászlajára?

– Akik nagyon fontosak voltak számomra, és mindig szívesen foglalkoztam velük, azok a történelmi múlt részesei: Pázmány Péter, Prohászka Ottokár vagy Mindszenty. Mert az élők, akik tanítottak, azok között nagyon sok van. Nehéz kiemelni közülük bárkit is. Kosztolányi írta Pázmányról: „…közelebb áll hozzám, mint bármelyik más prózaírónk. Szinte naponta olvasom. Az a vastag kilenc kötet, melyet a magyar tudományos egyetem adott ki, imádságoskönyve, hitvitái, haragos prédikációi, és országmentő levelei napjaim kedves enyhülete és fölfrissítője.”

– Kosztolányi azt is írta, hogy a bíbornok, az esztergomi érsek „Maga vallja, hogy »felmelegített tintával« ír. Tollán forró tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is. Füstölgő állapotban kotorja ki szavait, melyeken még érzik egy barbár élet nyersesége, s minden tő és gyök messze-messze időről regél. Ő a magyar próza atyja és törvényhozója.…” Mikor döbbent rá arra, hogy a papi hivatást kell választania? Egy folyamat eredménye volt a felismerés, vagy egy pillanat megvilágosodása?

– Én nem úgy voltam, mint Szent Pál, aki egyházüldöző volt, aztán a földre terült és megvilágosodott. Kétségtelen, hogy vallásos környezetben nevelődtem, ministráltam és így tovább, de ez még nem volt ok arra, hogy a papi pályát válasszam. Valójában régész akartam lenni, vagy családi indíttatásból mezőgazdász is tudtam volna lenni. A döntés a gimnázium végéhez, az érettségihez köthető. Láttam olyan példákat, amelyek vonzókká váltak a számomra.

– Van-e egyáltalán valamilyen követendő szabály ahhoz, hogy valaki jó pap legyen?

– Erről az egyháztörténetben sokat vitatkoztak. Kinek van hivatása? Mert – ahogy említettem – nem mindenkinek az isteni megvilágosodással jön meg az ihlete. X. Szent Piusz nagyon egyszerűvé tette a kérdést: legyen kedve hozzá, alkalmas legyen rá testileg és lelkileg és az egyház fogadja el. Akármennyire akar egy testi fogyatékos pap lenni, sajnos nem lehet. Megesik, hogy valakinek jó értelmi képességei vannak, de pszichikailag éretlen. Nem tudja, hogy mit akar. Elmúlik felette az idő, és még mindig hezitál. Az élet egyéb területein is.

– Emlékszik arra, hogy pappá szentelése után miről szóltak az első prédikációi?

– Nagyon érdekesen alakult… A Központi Szemináriumban a Hittudományi Akadémiára jártam, és ott megígérték, hogy hatodévre még visszamehetünk, és egy évig bent lakhatunk. Aztán megvolt az újmisém vasárnap, hétfőn és kedden pedig a kerti munkákkal foglalatoskodtam, szerdán azonban már arra gondoltam, hogy készülnöm kell a vasárnapi prédikációmra. Úgy döntöttem, hogy a nyár folyamán majd elmegyek ide-oda-amoda újmisésként. Bementem a kapálásból a szobába, és ott találtam egy papot, aki azt mondta: „Most jöttem Vácról, nekünk azonnal mennünk kell!” Megjegyzem: Vácott szenteltek pappá, de én gyóni születésű vagyok, és a pap oda jött értem.

Beültetett a Trabantjába, és indultunk Kállóra, a Cserhát vadregényes tájai között megbúvó dél-nógrádi falvak egyikébe. Ott egy nagyon érdekes pap fogadott, apám jó barátja, bizonyos Kozár Gyula, aki nagy KALOT-vezér volt. Róla később derült ki, öreg korában mondta el, hogy rokonságban volt az orosz cári családdal. Kisgyerekként kimenekítették, és Kárpátaljára került. Kárpátalján aztán olyan magyar ember lett belőle, hogy annál nagyobb nem kell. Egyébként látszott
a fizimiskáján, hogy nem paraszt származású. Nagy, szálfa ember volt, sasorral. Mindenképpen magához, Kállóra akart vinni engem. Igen ám, de a gödöllői dombság keleti felén fekvő valkói papnak olyan betegsége támadt, hogy azt mondták, meg fog halni. Őt kellett helyettesíteni. A valkói pap kórházba ment, leélt még harminchárom évet, de én ott ragadtam Valkón. Azt mondta a kórházba menet előtt az atya: „Itt nagy keresztje lesz magának. Minden áldott nap kell prédikálnia, ha mást nem, rövidet.”

– Meddig maradt Valkón?

– Két évig. És ezért nem tudom, mit prédikáltam az elején. Nem emlékszem arra, hogy miket mondtam…

– De megoldotta a felkérést.

– Megoldottam. Sokan jártak akkoriban Valkón templomba.

– A mából kiindulva: milyen viszonyban van a szavakkal, a munkaeszközeivel? Úgy tudom, retorikát is tanultak annak idején.

– Tanítottam is. A szó, a beszéd, az ember legnagyobb szellemi ajándéka az Istentől. Még úgy is, ha valaki néma, és le kell írnia a gondolatait, a vágyait. Nem véletlenül kezdődik így az Újszövetségben János evangéliu-
ma: „Kezdetben volt az Ige.”

– Mit jelentett a tanítás az ön számára?

– A hivatásom egyfajta gyakorlása volt. Kötelességem. Mert a pap mindig tanít.
Az óvodásoktól az egyetemistákig minden korosztályt tanítottam. Akár a hittanórámon, akár a prédikációmmal. Azt is mondhatom, hogy a tanítás késztetés, hogy az ember átadjon valamit. Aztán vannak, akik kiemelkedően ezt a feladatot kapják.

– A prédikációt tartó pap szüntelenül próbára teszi önmagát, önnön lényét. Mit követeljen, mit várjon magától?

– Hogy olyat mondjon, amit kíváncsiságból ő is meghallgatna.

– Leírja beszédeit?

– Már csak vázlatokat, de leírják utólag. Alapvetően a nem író „próféták” közé tartozom. A Szentírásban, az Ószövetségben vannak olyanok, mint például Jeremiás, akik írtak. De vannak olyan próféták is, akik nem írtak. Például Jónás. Amit mondok, azt leírják. Persze van úgy, hogy egy-egy irodalmi vagy történelmi tanulmány megírására kérnek, ilyenkor tollal megírom a szöveget, és utána megy a gépbe. Tehát én kézzel sokkal gyorsabb vázlatot írok magamnak, mintha
a számítógép előtt ülnék.

– Nem szeret úgy prédikálni, hogy olvassa a mondanivalót?

– Nem. Kivétel az, amikor kimért, rádiós mise van a rádióban.

– Azt nyilatkozta egyszer: megesik, hogy egy hétig készül a szentbeszédre. Itt jegyzem meg, hogy a Nobel-díjas francia Francois Mauriac mondta idősebb korában egy interjúban: „Mindennél jobban, a zenénél is jobban szeretem most a csöndet, mert Istennel nincs csönd.”

– Igen, mert az Isten szól hozzánk – így gondolja. Mauriac nagyon mélyen hívő ember volt. Marista szerzetesekhez járt, és náluk lett elsőáldozó ezernyolcszázkilencvenhatban. És még mindig élményként maradt meg. De ugyanígy látta az élet fonákságát. A regényei – A méregkeverő, a Viperafészek, Az éjszaka vége, A szerelem sivataga és a többiek – éppen azt bizonyítják, hogy ismerte az életet, gondjának és bajának a hordalékaként. Bízott Istenben, és így tudott naggyá lenni. Ő volt az, aki Gabriel Marcel francia zsidó filozófust megszólította, aki sok jó kritikát írt Mauriac könyveiről.
Küldött neki egy levelet, amelyben ez állt: „De uram, végül is, maga miért nem tartozik közénk?” És leírja Mauriac, hogy úgy érezte, Isten szólítja meg. És akkor, ezerkilencszázhuszonkilencben Gabriel Marcel áttért a katolicizmusra, és filozófiáját később „keresztény egzisztencializmusként” értelmezték.

– A szó ünnepe. Száz szép magyar vers címmel verses vallomást jelentetett meg. Mi indukálta ezt a vallomástételt?

– Tudták rólam, hogy szeretem a verseket, és kértek, hogy szedjek össze száz olyan verset, ami nekem élményt jelent. Még kiegészítettem később százötvenre, és Magyar Zsoltárok lett a címe. A Központi Szemináriumban és Vácott is az volt az óhaj, hogy állítsak össze a könyvekből és a versekből egy olyan listát, amelynek darabjait már-már kötelező elolvasni. És akkor összeszedtem egy csomó könyvet és verset, és miután tanítottam szónoklattant, retorikát is, a verses délutánokon ezeket az irodalmi műveket vettük elő. Vácott, a zeneiskola közreműködésével zenei betétek is elhangzottak. Utána sokáig emlegették, hogy a papnövendékek verseket mondtak. Igényes közönség jött rá, pedig nehéz verseket is adtam föl, például Shelley Óda a nyugati szélhez című költeményét, Tóth Árpád fordításában.

– Mit gondol, az a tény, hogy érsek lett, szegényítette vagy gazdagította irodalmi életét?

– Azt hiszem, nem szegényítette. Ha megmaradok káplánnak, akkor is olvastam volna, akkor sem mondok le a jó könyvekről. Annyiban szegényített, hogy nincs talán annyi időm az irodalomra és a művészetekre, mint szeretném.

– A tudós érsektől, az irodalom barátjától kérdezem: ön szerint melyik magyar költő foglalkozott a legtöbbet verseiben
az Istennel?


– Hát, Adyt mondják…

– „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten. (Ady: Az Úr érkezése – a szerk.) Milyen érdekes, érsek úr születési helye Gyón, ahol nagy költőnk, Gyóni Géza is született. Foglalkozott vele is?

– Hogyne. Előadást tartottam róla, és egyszer-kétszer megkértek, hogy írjak előszót a kiadásra kerülő verseihez. Még a kommunizmus alatt is, hatvanhétben, amikor halálának ötvenedik évfordulójára emlékeztünk Gyónon. Nekem megvan a teljes életmű. Sokat forgattam a verseit. Megérintett. Megjelenik előttem a táj, amikor azt írja, hogy „Ősz van. A zöld, lombos ligetből / Csak puszta, zörgő gally maradt… / Óh, visszasírom sokszor, sokszor / Az eltűnt, elszállt szép nyarat.” Személyesen ismertem azt az embert, aki hazahozta a fellelt verseit.

– Gyóni Gézára is illik, amit Kiss József mondott Petőfiről: „Nem adatott néki ülni őszi fényben / A tölgyek alatt.”

– A mai fiatal nemzedék talán nem is hallott Gyóni Gézáról, aki a békéscsabai Áchim családból származott. Édesapja Áchim Mihály volt, Gyón község evangélikus lelkésze – a település temetőjében van a sírja –, Áchim András pedig, a parasztképviselő a másod-unokatestvére. Amikor egy belügyes „barát” felkeresett, mert kiszemelt emberük voltam, akkor egyszer azt mondtam nekik: „Nézzék, Bajcsy-Zsilinszkyről itt utca van elnevezve, és progresszív embernek tartja a baloldal is, pedig tudniuk kell, hogy a testvérével, Gáborral együtt ők ölték meg Áchim Andrást, a „parasztvezért”. Csak hümmögtek, hogy hát, igen…”

– Önre is vadászott a belügy?

– Időnként felkerestek vagy berendeltek.

– És amikor berendelték, miről kérdezgették?

– Mit csinálok, mivel foglalkozom, és megmondták, hogy mit nem csinálhatok.

– Börtönben is volt?

– Nem, nem. De rendszeresen jöttek, időnként váratlanul. Legutoljára nyolcvankilenc december hetedikén, ami Szent Ambrus napja a katolikus egyházban.

– A rendszerváltás alapvetően ahhoz az esztendőhöz kötődik, mivel abban az évben voltak a legjelentősebb események.

– Reszkettek is egy kicsikét… Kérdezte az egyik, hogy „Mi lesz itt?” Akkor már gúnyolódtam velük, mert volt humorérzékem. Azt mondtam nekik: Nézzék, imádkozzanak Szent Ambrushoz, és kérjék a közbenjárását! Ő kezdetben olyan rendőrféle volt, mint maguk, Milánó kormányzója, majd püspöke.

– A technikai civilizáció rohamos előretörése mit von maga után?

– Egy újfajta világ áll előttünk, amelyben – valljuk meg – nem érezzük már jól magunkat. Azok, akik beleszülettek, nem gondolják ezt. És én úgy vagyok a technikával, mint az élet többi dolgával, hogy jóra és rosszra használható. Ahogy egy kés használható okosan, ugyanúgy gyilkolásra is. A mobiltelefon is használható jóra, de ha nincs egyetlen könyv sem a szobában, ez hová vezet?

– Ha tehetné, kinek a festményét tenné ki a szobája falára? Kérdezem ezt azért, mert egyházművészeti tevékenysége is fontos szerepet tölt be az életében.

– Rembrandt Tékozló fiúját.

– Miért?

– Hadd mondjak ezzel kapcsolatban egy történetet. Vanyó László professzor, pápai prelátus – sok könyve jelent meg, görögül és latinul tökéletesen tudott –, ezerkilencszázhatvanhatban elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát is. Tudott festeni és rajzolni. Többek között Szőnyi is a tanára volt. De egyszer megnézte Rembrandt Tékozló fiúját és azt mondta: „Én sohasem fogok tudni így festeni!” Pedig tudott festeni. A nagy képekkel úgy vagyunk, mint a nagy Úrral. Meg kell állni előtte, és várni, hogy megszólítson bennünket. És így vagyunk a nagy képekkel is. Megállunk, és várjuk, hogy megszólítsanak bennünket.

– Látta A két pápa című filmet?

– Láttam.

– Mi a véleménye róla?

– Kicsit bulváros.

– De Anthony Hopkins és Jonathan Pryce nagyot alakított.

– Az más. Benedek nagyon nagy pápa volt! Teológusként, gondolkodóként az utóbbi idők legnagyobbja. A huszonegyedik század Szent Ágostona. A megszólalásai száz év múlva is megszólalások lesznek, amit érdemes olvasni. Filozófiában, biblikumban, zenetörténetben nagyon képzett volt. Támadták, mert konzervatívnak tartották, holott azt mondta: „Én értékeket őrzök.” Hozzá hasonló csak az egyházatyák között van. Amikor még nem volt pápa, megírta a könyvében – én olvastam –, hogy ha egy pápa úgy érzi, nem tudja ellátni a feladatát, akkor le kell mondania. Valami olyasmit hallottam, hogy egy idegen helyen éjszaka felébredt, és nem tudott tájékozódni. Eltévedt. És akkor számot vetett önmagával, és úgy érezte, nem tudja már átfogni a teendőit.
De a frissessége, hála Istennek, megmaradt.

– Milyen tanácsot adna azoknak a fiataloknak, akik papi pályára készülnek?

– Ha kedvük van hozzá, ne hezitáljanak, és akarjanak papok lenni. Mikor az a pap, aki engem a Trabantjával elvitt Kozár Gyulához három nappal az újmisém után, amikor nagyon meg voltam ijedve, hogyan alakul majd a sorsom, egyszerű falusi papként azt mondta: „Szív köll ehhez, komám!”

– Azt hiszem, ön boldog ember.

– Nem vagyok mindig boldog, de sosem vagyok boldogtalan.

Karinthy Frigyes: Miniatűrök (14.)

Ó, élet tükre, művészet!

A színházból vegyes érzésekkel jöttem el: maga a darab, ez a Mari-Anne szíve című, mint az élet hű ábrázolása, kénytelen volt tetszeni nekem, vagy hogy mondjam, kénytelen voltam elismerni, hogy tetszik, hatással is volt rám, felizgatott és nyugtalanított: de már abból, hogy ezt ilyen körülményesen nyögöm ki, arra kell következtetnem, hogy ez a tetszés nem valami közvetlen és egyszerű, hanem szintén körülményes módon alakult ki.

Ugyanis az a harc, ami a hősnő lelkében dúl a darab folyamán, hogy tudniillik a férjét, Lajost, szeresse-e, amiért jó és nemes és nagylelkű, és megbocsátja neki, hogy Alfréd reménytelen szerelme, de csakis azért, mert reménytelen, Alfréd iránt leküzdhetetlen szenvedélyt kelt a szívében – avagy inkább Alfrédot szeresse, amiért meg tudja érteni, hogy Mari-Anne képtelen nem szeretni a férjét is, abból az alkalomból és azért, mert Lajos, a férj, belenyugszik abba, hogy ő Alfrédot szereti és nem őt, pedig csakugyan – na, szóval ez a harc számomra nem egészen kielégítő, avagy legalábbis nem egészen megnyugtató elintézést nyert azáltal, hogy Alfréd főbe lőtte magát, a férj pedig leugrott a kastély csillagásztornyából, s így Mari-Anne megtört és immár használhatatlan szívét nyújthatja csak át Ödönnek. Tudniillik izé… nem megy a fejembe, hogy ha valakinek a lelkében egy harc dúl, ebben a harcban miért kell hősi halált halni mindenkinek, csak éppen Mari-Anne, a harc boldogtalan csatavesztett tábornoka marad életben.

És egyáltalán – miért halt hősi halált a Lajos meg az Alfréd a harcban, mely Mari-Anne lelkében dúlt? Nem értem ezt a dolgot, ha én az északi harctéren vagyok, és a déli harctéren Gyula van, hogy jövök én ahhoz, hogy én attól elessek? Na persze, persze, a Mari-Anne egy finom és valódi női lélek, rajongó és boldogtalan lélek – de hát azért izé… egyszóval: törvénybe kellene iktatni végre, amit már régen hangsúlyozok, hogy a női lélek boldogtalanságát, mint olyan közveszélyes betegséget, amibe mindig más hal bele, nem a páciens – a közbiztonságra való tekintettel, kötelező módon, hivatalosan gyógykezeljék.

No de ezt csak mellékesen jegyeztem meg, hiszen a mindenekfölött szent és sérthetetlen Művészet magaslatáról nézve a dolgot, ez a jelentéktelen gyakorlati kérdés eltörpül az egyetlen lényeges és fenséges szempont előtt: hogy tudniillik igazat írt-e a nagy Művész, híven adta-e vissza az életet, ilyen-e a női lélek, mint amilyennek Mari-Anne lelkét ábrázolta – mert hiszen a többi nem fontos, lévén a Művészet az Élet Tükre.

Hát kérem. Hát igen. Hát ilyen. Azaz hogy… de szót szóba ne öltsek.

Tudniillik másnap megismerkedtem Líviával. Nekem mindjárt nagyon tetszett Lívia, őszinte ember vagyok, megmondtam a férjének is. A férj rezignáltan, de megértően, szelíden bólintott. Később, mikor jobban kezdtem ismerni Líviát,
és kiöntöttem előtte kétségeimet, ő is bizalommal lett hozzám, és elmondta a harcot, ami lelkében dúlt. Hát, kérem, kiderült, hogy nem tudja, mit tegyen, a férjét szeresse-e, amiért jó és nemes és nagylelkű és megbocsátja neki, hogy az én reménytelen szerelmem leküzdhetetlen szenvedélyt kelt a szívében irányomban – avagy inkább engem szeressen, amiért meg tudom érteni, hogy ő képtelen nem szeretni a férjét is, amiért belenyugszik abba, hogy ő engem szeret és nem őt, pedig csakugyan.

Ahogy ezt Lívia könnyezve és fátyolos szemekkel elmondta nekem, kimondhatatlan szorongás és félelem fogott el, eszembe jutott a Mari-Anne szíve című darab – sőt, őszintén szólva a Mari-Anne című darab már előbb eszembe jutott, mikor beleszerettem Líviába –, és most lesújtva és szorongva állapítottam meg magamban, hogy íme, milyen igaz ez a darab, milyen nagyszerű és tökéletes, íme, csakugyan ilyen az élet és a női lélek. Már éppen ki is akartam ezt mondani, már nyitva volt a szájam, hogy elmondjam Líviának, hogy milyen érdekes darabot láttam, és hogy mennyire illik az esetünkre – amikor Lívia szavamba vágott, és így folytatta: „Tudja, Sándor, úgy van ez, mint abban a Mari-Anne szíve című darabban, amit múlt héten néztünk meg a férjemmel. Nagyon tetszett nekem, nagy hatással volt rám, szegény férjemre is nagy hatással volt – ennek a darabnak köszönheti, hogy nem vágta magát pofon, mint a Gézát, aki udvarolt nekem, mielőtt a férjem látta ezt
a darabot.”

Hát kérem.

Én mindenesetre nagyon örülök, hogy Lívia férje engem nem vágott pofon annak a darabnak a hatása alatt, mely az életből ellesve ábrázolta Lívia férjét, aki nem vág engem pofon, hanem megért engem, minek következtében Lívia férje, aki különben pofon vágott volna, nem vágott pofon, vagyis tényleg úgy van az életben, mint a darabban, illetve úgy van
a darabban, ahogy az életben, azazhogy…

Ezek után pedig van szerencsém bejelenteni, hogy a Művészetet, az Élet Tükrét, amelyben az Élet meglátja önmagát, és visszatükrözi a Művészetet, valamint az Életet, melyben a Művészet képe tükröződik, egyszóval az egész városligeti tükörpalotát, amiben ez a sok tükör tükrözi a tükröket, ott egye meg a fene, ahol van, és tiszteltetem Mari-Anne-t, Líviát és Gézát és Lajost, és Ödönt és saját magamat, nekem ebből elég volt.


Ki kérdezett? 1926