„ Mert az az igazság, hogy a Szalamander nem állat vagy kígyó, miként mifelénk tartják, hanem anyag, melyet a földben találnak ”
Vitéz Anita
A hónap elején adta hírül a Magyar Madártani ésTermészetvédelmi Egyesület Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya, hogy 2019-ben az év kétéltűje a foltos szalamandra lett. Az állat Magyarországon fokozottan védett – természetvédelmi értéke ötvenezer forint –, egy terjedő fertőzés miatt pedig háziállatként tartani, szaporítani sem szabad. Gyíkszerű külseje ellenére nem a hüllők, hanem a kétéltűek osztályába tartozik. Az állatot már korábban is nagy becsben tartották: számos hiedelem és szokás kapcsolódott alakjához az ókortól fogva. A hiedelmek nagy része aztán hosszú utat járt be: nemcsak évszázadokon át megőrződött, hanem az állat nevében is fönnmaradt, sőt alapja lett néhány érdekes rítusnak is.
„Ha pedig fölmászik egy fára, amelyből később teknő készül, az abban dagasztott kenyeret is mérgezővé teszi”
Fotó: OSZK Régi Nyomtatványok Tára
Idősebb Plinius és Arisztotelész szerint a szalamandra gyíkszerű, de azoktól eltérő állat, amelynek testén aranyszínű csillagok – foltok – találhatók, teste pedig anynyira hideg, hogy képes eloltani a tüzet. Valójában az állat csak hibernálja magát a téli álom idejére, amelyhez megfelelő, fás-odvas rejtekhelyeket keres, ám amikor az ember a fűtésre használt rönköket és hasábfát meg gyújtja, fölriad, és menekülni kezd a lángoktól. Hidegségének és bőre szerkezetének köszönhetően nem ég meg azonnal, mindezt a szemtanúk könnyedén értelmezhetik úgy, hogy a szalamandra „tűzálló”, tűzben él, és tüzet gyújt.
Szintén ókori vélekedés, hogy a szalamandra bőre halálosan mérgező, és az állat, ha kútba esik, képes megmérgezni annak vizét, ha pedig fölmászik egy fára, amelyből később teknő készül, az abban dagasztott kenyeret is mérgezővé teszi. Noha valójában csak irritációt vált ki az ember nyálkahártyájával érintkezve, és hideg, nyirkos tapintása sem képes eloltani a tüzet, mégis számtalan hiedelem fűződik az állathoz, az ószövetségi zsidó eredetű vagy apokrif vélekedések nyomán születő keresztény természetrajzok pedig csak elmélyítették mindezt.
A Talmud szerint a szalamandra mesebeli állat: hét nap, hét éjjel égő tűzből keletkezik. „A pokol tüzének nincs hatalma a bölcsek (rabbik) tanítványai fölött”, mert „annak sem árt a tűz, aki szalamandra vérével keni magát, még kevésbé lehet hatalma a tűznek a bölcsek tanítványai fölött, akiknek teste csupa tűzből áll”.
Dániel próféta harmadik könyvében maradt fenn egy történet, amely a babiloni fogság idején játszódik. A történet szerint Nebukadnezár babiloni uralkodó hatalmas aranyszobrot állított, amely előtt alattvalói nak hó dol niuk kellett, de „aki nem borul le, és nem imádja, azt még ebben az órában tüzes kemencébe fogják vetni” (Dán 3,11). A király udvarában nevelkedő három zsidó ifjú – Hananja, Azarja és Misael – megtagadta a hódolatot, mondván, „ha a mi Istenünk, akit tisztelünk, meg akar minket menteni, akkor a tüzes kemencéből és a te kezedből is kiszabadít, ó király” (Dán 3,17).
Az ifjakat megkötözve a tüzes kemencébe vetették, ám ők a kemence közepébe esve „jártak-keltek a lángok között, dicsőítették az Istent, és áldották az Urat” (Dán 3,23). Azarja imádságára –, amelynek egyes szövegrészleteit ma a szentmise liturgiájából ismerhetjük – „az Úr angyala pedig leszállt a kemencébe, és kiverte a tüzet a lángoló kemencéből. Olyanná tette a kemence belsejét, mintha harmatos szellő fújdogált volna benne. Őket a tűz egyáltalán nem érte, nem sértette és nem háborgatta” (Dán 3,23). A három ifjú ezért közös litániába kezdett. (Ma ezt az Áldott vagy Urunk, atyáink Istene… kezdetű imádságot, amely az egész teremtést: az angyalokat, csillagokat, felhőket, szeleket, földet, növényeket és állatokat, Izrael fiait, levitákat, papokat, minden élőt hálaadásra hív, a zsolozsmában imádkozza a katolikus egyház.) Nebukadnezár ezt látva kihívta a három ifjút, és megtiltotta alattvalóinak, hogy az ifjak istenét káromolják.
A talmudi és ószövetségi, valamint a pliniusi és arisztotelészi szövegek lényegét egy Physiologus nevű, művelt szerző fűzte egybe, megteremtve ezzel a keresztény Európa szalamandrahiedelmeinek alapját. Az általa összeállított könyv félig-meddig mesés állatok és állattörténetek szimbolikus magyarázatainak gyűjteménye, amelyet görögül írt Kr. u. 200 körül Alexandriában, már bizonyíthatóan keresztény olvasóközönségnek szánva.
A Physiologus-mű hatalmas karriert futott be. Népszerűségét jól jelzi, hogy noha eredeti kézirat egy sem maradt fenn, még az ókor folyamán lefordították kopt, etióp és szír nyelvre, később örményre és grúzra is, sőt a Fekete-tenger medencéjének nyugati részéből ismerjük bolgár, orosz és cseh változatát, szír közvetítéssel pedig az arab világba is eljutott.
Physiologus a szalamandraleírásában már világos Krisztus-szimbolikára épít, amelyhez további jó támpontot adott az Izajás prófétánál szereplő, Istentől elhangzó ígéret is: „ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg” (Iz 43,2). „Ha pedig a szalamandra eloltja a tüzet a maga természeténél fogva, mennyivel inkább képesek erre az igazak, akik az igazságban jártak, akik a tüzet eloltották, s akik az oroszlánok száját betömték?” – állapítja meg a tanulságot a szerző, szintén Dániel könyvére utalva, ahol az oroszlánok sértetlenül hagyják a kivégzésre ítélt prófétát.
A nézet elterjedtségét mutatja, hogy angol és német nyelvben az állatot ma is tűzszalamandrának hívják (Fire Salamander, Feuersalamander). A tűzzel való kapcsolata egyébként – szintén Physiologus nyomán – egy másik mágikus tulajdonságokkal fölruházott lénnyel is kapcsolatba hozza: a főnixmadárral.
A főnix a mitológia szerint az ókori görög-római világban a madarak királya, egyben az idő és a lélek újjászületésének jelképe, a keresztény művészetben pedig Krisztusnak, a föltámadásnak, a halál fölötti győzelemnek a szimbóluma. Plinius is említ egy szárnyas, négylábú állatot, amely a ciprusi kohók tüzében él, és ha kimegy a levegőre repülni, holtan hullik a földre. Ennek a feledésbe merült állatnak a története – mutat rá többek között Jorge Luis Borges – beleolvadt a szalamandra későbbi mítoszába.
A keresztény teológusok aztán a főnixszel a test feltámadását bizonyították, míg a szalamandra példájával azt, hogy tűzben is élhetnek élőlények. Szent Ágoston Az Isten városa című művében teszi föl a kérdést: Lehetnek-e a testek örökkétartók a tűzben? „Mit mutassak meg, honnan meggyőződhessenek a hitetlenek, hogy a lelkes és élő emberi testek nemcsak hogy a halállal szét nem oszlathatók, hanem még az örök tüzeknek gyötrelmeiben is megélnek? Mert ezt nem akarják a Mindenható hatalmának tulajdonítani, hanem sürgetik, hogy valami példa által győzessenek meg. Kiknek (azt) feleljük, hogy vannak állatok valóban romlandók és azért halandók, melyek mégis a tűzben élnének.”
A középkori kereszténység immáron Szent Ágostonnal is kiegészítette addigi ismereteit, és a szalamandrát a tűzzel szembeni megmaradására alapozva a tisztítótűzben szenvedő lelkek és az állhatatosság jelképévé tette. A későbbi szerzők még tovább mennek, és úgy vélik, hogy a szalamandra a jó tüzet szítja, és csak a rosszat oltja el. Ezt továbbgondolva a középkori szimbolikus természetrajzi könyvek (bestiáriumok) Jézus szavaira hivatkozva már egyenesen Krisztus-szimbólumnak tartják az állatot: „azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön” (Lk 12,49).
A jó és rossz tüzeket megkülönböztető tulajdonságánakköszönhetően a világi gondolkodás is fölfigyelt rá: a szalamandra ezzel az igazságosság, Justitia attribútumává is vált, ezért gyakran szerepeltették világi címerekben, jelképekben és jelmondatokban. A Notre Dame 1220 körül épült Utolsó ítélet-kapuján is például már ebben a minőségben szerepel, sőt I. Ferenc francia királynak egyenesen címerállatává vált: több ábrázolás is szerepel az általa alapított reneszánsz galériában a szalamandráról.
I. Ferenc jelmondata („Nutrior et extinguo”) is erre vonatkozik. A jelmondatban két olyan ige van, amely az élet alapvető jelenségeihez kapcsolódik: táplál és kiolt. Jelentésük az évszázadok alatt a latin nyelv hihetetlen gazdagsága miatt árnyalódott is, így ha egy mondaton belül egymás mellé kerülnek, sejtelmesen többértelmű üzenetet hoznak létre. Jellemző a reneszánsz kor rejtett értelmet kedvelő emblémáira, hogy ezzel játszik. Táplálkozom és meghalok: az alapjelentés az élet közismert törvényére mutat rá. Minthogy azonban a latin nem tesz különbséget alanyi és tárgyas ragozás közt, jelenti azt is ez a mondat: tápláltatom általa és kioltom őt (tudniillik a szalamandra a tüzet). A jelmondat játéka abban áll, hogy értelmezhető közhelyes igazságként is – élünk és meghalunk –, de ugyanaz a nyelvi forma az ellenkezőjét jelentve a közhelyben rejlő élettörvény erejével ruházza föl a mitikus lény tulajdonságait. Miközben filozofikussá emeli az állat természetfölötti erejét, az emberi lét örök kérdéseinek szférájába emeli titokzatosságát, és ezáltal alkalmassá teszi különleges szellemi minőségek – például a humanista értelmiségi szerep – identitásának szimbolizálására.
Tűzzel való kapcsolata persze – különösen az antikvitásból eredő mérgező mivoltával és (sárkány)gyíkszerű küllemével kiegészítve – a keresztény gondolkodásban arra is módot adott, hogy Sátán-jelképként értelmezzék, ahogyan ezt Sevillai Szent Izidor tette. Hasonló vélekedés több középkori képzőművészeti alkotáson is megnyilvánul: Justus van Ghent Keresztrefeszítés című triptychonján (1460–1464) a szalamandra azonos az Úr által készíttetett tüzes érckígyóval (Szám 21,8–9), és az Izrael fiait megmaró kígyók is (Szám 21,6) szalamandra formájúak.
A magyar származású Albrecht Dürer pedig – akiről később a szalamandra egész másféle szerepét tárgyalva még egyszer szó lesz – a Lovag, a Halál és az Ördög című, 1513-as rézmetszetén örökíti meg úgy, mint a lovag máglyahalálára utaló állatot, erkölcsi tartalom nélkül. Kortársa, Hieronymus Bosch A Gyönyörök kertje című triptychonjának Édenkert-táblaképén is fölbukkan: az Élet kútja körüli vízből egy háromfejű szalamandra mászik ki, amely a tűz elemének képviselőjeként szoláris jellegű, s az életre, az újjászületésre utal (1503–1504).
A mitikus szálakkal átszőtt természetrajzoktól eltávolodva érdemes még két további tulajdonságra kitérni, amelyet a hagyomány a szalamandrának tulajdonít. Egyrészt a tűzzel való kapcsolata nyomán összefüggésbe hozták a reneszánsz idején fölfutó alkimista aranycsináló képzetekkel, másrészt úgy tartották, képes tűzálló selymet szőni.
Ez utóbbihoz a fő forrást egy 12. század derekán keletkezett levél jelentette, amelyet állítólag János pap, a földi paradicsom utópisztikus uralkodója intézett a bizánci császárhoz. János pap alakja a keresztes háborúk idején, a kereskedelmi és kulturális transzfer fölerősödésével került be az euró pai köztudatba. Ekkor terjedt el a történet, miszerint létezik egy távoli keresztény ország, amelyet egy pap vezet, országának lakói között vannak egyszarvú és egyszemű emberek, faunok, kentaurok, szatírok, pigmeusok, óriások, vademberek, emberevők, amazonok, brahmanok, a folyókban drágakövek folynak víz helyett, és gyógyító, fia talító források szelik át a birodalmat. János pap palotája aranyból és drágakövekből épült, ágya zafírból van, asztalánál naponta harmincezer ember lakik jól; az országban nincs szegénység, éhség és bűn.
Az európai államokban hihetetlenül gyorsan elterjedt a legenda Jánospapról, aki meszsze keleten él: országa hamar a középkori utópiák egyikévé vált, áttételesen a földi Paradicsom kifejeződésévé. (Ezt az utópiát használta föl a magyar történelem viszontagságaira vonatkoztatva Arany János is a János pap országa című versében.)
János pap tehát – vagy legalábbis a bőrébe bújva egy jó tollú, művelt szerző – levelet intézett Mánuel bizánci császárhoz, és a levél olyan csodákat szed lajstromba, mint aranyásó hangyák, égig érő tükör, amely mindent elárul a birodalomról, kavicsok, amelyek láthatatlanná teszik az embert és megvilágítják az éjszakát. Az említett levél egyik szakasza így hangzik: „Birodalmunkban fellelhető egy szalamandrának nevezett féreg. A szalamandrák tűzben élnek és gubódznak, abból az udvarhölgyek kinyerik a selymet, s szövetet meg ruhát szőnek. Mosás és tisztítás gyanánt a tűzbe vetik ezeket a selyemszöveteket.”
A különleges selymet szövő szalamandra éghetetlen és tűzzel tisztított vásznairól nem mellesleg Marco Polo is említést tesz. „Mert az az igazság, hogy a Szalamander nem állat vagy kígyó, miként mifelénk tartják, hanem anyag, melyet a földben találnak.” Eleinte senki sem hitt neki, később azonban a „szalamandrabőrként” árult, valójában azbesztből – beszédes, régi nevein kőlen, hegyilen, bányalen – készült szövetek bebizonyították a szalamandra valóságát.
Itt érdemes áttérnünk a szalamandrának az alkímiában betöltött szerepére. Noha ez még ókori gyökerű, a kora újkorban, Paracelsus, a 16. századi reneszánsz polihisztor működése nyomán vált széles körben ismertté. Eszerint a négy elemnek – tűz, föld, levegő és víz – mind-mind van egy szelleme, azaz géniusza, közülük a tűzé pedig maga a Szalamandra. A szalamandra Paracelsus világában egy jó szellem, aki elévődik az emberrel, de ha fölingerlik, rosszat tesz, kincset rejt el, de meg is mutatja a helyét. Paracelsus adta neki a „tűzszínszárnyú géniusz” nevet is, ő nevezte először az „Alkímia Szalamandrájának”, „Legvörösebb Szalamandrának” és „Bölcsek Szalamandrájának”, amely az alkimista aranycsináló hagyományokhoz vezet bennünket.
Ezek az alkimista hagyományok, noha eredetükre vonatkozóan egyelőre csak találgatni tudunk, a kora újkorban észak-magyarországi bányavárosokban is adatolhatók. Bevilaqua Borsody Béla, aki az 1930-as években többek között a bányászhagyományokkal és egyéb céhes hagyományokkal is foglalkozott, fölhívja a figyelmet arra, hogy maga Paracelsus is megjárta Magyarországot, eljutott a zömmel németek lakta bányavárosokba, és a bányák közelében fakadó, rézszulfátos forrásokban kereste a közönséges fémeket arannyá változtató Bölcsek Kövét. A szepességi Szomolnokon a vizet egyenesen „Magyar Csodavíznek” hívták rezesítő hatása miatt, ezért gyakran poharakat, söröskupákat, ivóedényeket helyeztek bele. Szomolnok Paracelsus nyomán más alkimistáknak is kedvelt úti céljává vált, a sajátos „alkímiaturizmus” pedig hatni kezdett a hiedelmekre amúgy is fogékony bányászvidéki lakosságra, ezért a bányászélettel kapcsolatos babonák (mint a jól ismert bányatörpék) alakjai közé beépült a szalamandra figurája is.
„Mindez azt mutatja – írja Bevilaqua Borsody Béla –, hogy a szepesi bányászság és az alkémista diákság mestertitkot őrző, kabalás bűvölései és a Szerencse Szelleméről szóló babonái egybefolytak a Felvidéken az alkémisták által terjesztett Salamander-babonával.”
Az ismert és elterjedt természetrajzoknak, valamint az észak-magyarországi bányavárosok hiedelmeinek összefonódásával a szalamandra a magyar kultúrának is izgalmas szeletévé vált. Míg az irodalomban zömmel antik műveltségi alapokon bukkan föl, addig van egy egészen különleges szokás, amely bejárta Európát, és néhány évtizeddel ezelőtt német nyelvterületen még gyakorlat volt. Ez a szalamandrás szokás pedig a bányavárosok közösségi hagyományaiban is fennmaradt szinte a 19. század végéig.
A 15–16. században az aranycsinálós-alkimista babonák népszerűek voltak a diákok között fennálló közösségek – fraternitások, azaz testvériségek – körében is. Ezek a közösségek számtalan rítust alakítottak ki: nemcsak a munkára, hanem a kötetlen mulatozásra is, amelynek akkor is állandó kísérői voltak az alkoholos italok. A magyar diákos mulatságok többnyire sörrel és borral zajlottak, ám csak a sörös összejöveteleknek voltak társasági vonásai, mi több a céhekhez hasonló kötött szokásrendje. „A Bursa céhi eredetű, katonás fegyelme érzik meg a seres szokások és a seres dalok kötött formáin” – avat be bennünket Bevilaqua Borsody Béla a kora újkori, szertartásos sörözésekbe. Ezeknek a szertartásoknak többféle forgatókönyvük lehetett, mi azonban most csak egyre térünk ki: a Salamander-ivásra.
A szalamandra – ahogy akkoriban hívták, latinosan Salamander – különleges képességei folytán, a hozzá kapcsolódó bibliai szövegeknek és mágikus hiedelmeknek köszönhetően tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a fiatal diákok számára egyszerre fejezze ki a tudást és a misztikumot, miközben a hozzá kapcsolódó rituálé közösségi alkalomba oltott sörfogyasztás is volt. A halhatatlanság, műveltség, a lángész jelképeként olyan sajátos rítust hívott életre, amely népszerűségét évszázadokig megőrizte, különösen olyan helyeken, ahol a sörfogyasztás népszerűbb volt, mint a borkészítés. Az alkímia és a bányászfolklórbeli vonatkozások mellett ez lehet az oka annak, hogy Magyarországnak épp a német ajkúak által lakott, északi vidékein terjedt el és maradt fenn, Selmecbányán például majdnem a 20. századig.
A Salamander-ivás minden esetben tisztelgés a rítusra összegyűlt társaság egy tagja, egy ünnepelt előtt, akinek a szalamandra majd szerencsét hoz. Akinek a nevére tehát az első korsót ürítik, azé a legnagyobb tisztességadás. A rítust az ivásvezető (Rex Bibendi, azaz az Ivászat Királya) vezeti föl egy szablyával háromszor az asztalra csapva, akinek a jelen lévő társaság (Corona, azaz Koszorú) válaszol. Ezután a Rex Bibendi hármas vezényszóval előkészítteti a sörfogyasztást, majd utasítást ad a korsók fenékig kiürítésére. Az üres korsókkal történő zajcsapás vezeti föl a Salamander végét, a Rex Bibendi ezután berekeszti a vezényelt szertartást, és köszönti a kitüntetett figyelemben részesített vendéget. Az áldomás világszerte természetesen latinul zajlik, így bárki megértheti és bekapcsolódhat, mert közös a nyelv, akárcsak a római rítusban.
A fönti szertartást is megörökítő Bevilaqua Borsody Béla az általa gyűjtött selmecbányai adatok alapján úgy tartja, hogy a Salamander-ivás magyarországi, egészen pontosan bányavárosi eredetű, és innen terjedt el Paracelsus és alkimista társai nyomán, valamint a kora újkori peregrinációnak és céhes vándorlásnak köszönhetően Európában. Bár valójában sokkal inkább fordított átvételről lehet szó, amelynek gazdag magyarországi lenyomata is maradt, a céhek és a diáktársulások hasonlósága, a szalamandrakultusz éltetése és a rituális sörfogyasztás mellett akadnak még magyar vonatkozású érdekességek és összefüggések.
A késő középkori és kora újkori alkimista titkos testvériségeknek éppen úgy volt jelvényük és a jelvénnyel ellátott ládájuk, mint a céheknek és a diáktársaságoknak. A jelvényhasználat szokása Itáliából ered, és többek között a magyar származású ifjabb (ajtósi) Albrecht Dürer mester vitte bolognai vándorútjából Németországba. Ugyanaz a Dürer, akinek föntebb már említett, 1513-as rézmetszetén szerepel a szalamandra, és akinek apja magyarországi aranyműves – az alkimisták számára vonzó és megbecsült foglalkozás – volt.
A Dürer által meghonosított céhi testvériségi jelvényeken szereplő jelmondat, a „Vivat Fratrum Caritas” kezdőbetűi (V. F. C.)
torzultak utóbb a Salamander-ivás rituális, immáron a diákhagyományok között szereplő fölkiáltásának („Vivat, Crescat, Floreat!”) rövidítésévé (V. C. F.).
A 18–19. századra a Salamander-ivás levedlette az alkimista vonásokat, helyébe a közösségi jellegében kiteljesedő nemzeti eszme lépett, így maga a rítus is a nemzeti szabadság jelképes és ünnepi, nagy tisztességű szertartásává vált. Amikor a német nemzeti ébredés idején E. T. A. Hoffmann megírta az Arany virágcserép című, alkimista szalamandrás regényét, a Burschenschaftok épp népszerűségük zenitjén álltak.
A nemzeti szabadság diákok által éltetett, jelképes jelentésében maradt fönn a Salamander-ivás afelvidéki bányavárosokban is, sőt Németországban még a 20. század derekáig. A rítus nyugat-európai fennmaradását jól példázza, hogy az Orvosi Hetilap – alcíme szerint a „Honi s külföldi gyógyászat és kórbuvárlat közlönye” – hasábjain 1873-ban megjelent egy strasbourgi tudományos konferencia beszámolója, amelyben különféle bonctani kutatási eredmények mellett a szerző azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az egyetemi tanárság és diákság közös díszvacsoráján „számos beszéd és toast lett elmondva és számos Salamanderrel befejezve, melyek eredménye végre is víg kedv és sok barátságos kézszorítás lett a tanárok és tanulók között”.
A szalamandrakultuszt éltető diákrítusok, céhes és alkimista hagyományok mellett persze az európai és magyarországi magas kultúrában is nyoma van az állattal kapcsolatos szimbolikának: a skála meglehetősen széles a már említett E. T. A. Hoffmann Arany virágcserép című munkájától az 1930-as évek közép-európai irodalmán át az 1970-es években született bolgár sci-fiig. A klasszikus diákhagyományokat sok tekintetben tovább örökítő Eötvös Collegium neveltjeként Eckhardt Sándor irodalomtörténész mutatta ki a magyarországi, részben magyar nyelvű reneszánsz lírában a szalamandrajelkép megjelenését, gondolatmenetét, utóbb pedig – a szintén Eötvös collegista – Szörényi László fűzte tovább.
Eckhardt 1928-as cikkében a fönt említett Physiologus magyarországi recepciótörténetét, a mitikus lények és az eredeti szövegben sajátos állathiedelmek magyar költészetben való megjelenését vizsgálta számos újlatin párhuzammal. Kimutatta többek között, hogy a szalamandra megjelenése egy Peire Ramon de Tolosa nevű középkori költő verse nyomán jelenik meg Petrarcánál, akitől pedig Balassi Bálint emeli át egyik Júlia versébe. (Balassinál az állat már a lángoló szerelem jelképe, ahogyan Francesco di Gior gio 15. század végi érméjén is a lángoktól körülvett szalamandra a reménytelen szerelem emblémájaként tűnik föl ezzel a felirattal: „Őt mulattatja, engem kínoz [a tűz]”).
A hazai sort később 1716-ban egy Schez Péter nevű, osztrák származású jezsuita költő és földrajztudós folytatta.
Schez Péter Metamorphosis Hungariae című művében helyezte antik mitológiai kontextusba a magyar történelmet. Szörényi László hívta föl a figyelmet arra, hogy a műben Carpathus – a Kárpátok allegorikus alakja – birtokában van egy éghetetlen könyv. A könyvhöz úgy jutott hozzá, hogy amikor Vulcanus a körmöci aranybányákhoz sietett, kigúnyolta sántikálását egy Asbestus nevű fiú, akit ezért Vulcanus megátkozott, és megmaratott mérges szalamandrával. A fiú meghalt, de csontjából száraz, éghetetlen, szőhető és fonható kő – azbeszt – vált. A történetben szimbolikusan sűrűsödik öszsze mindaz, amit föntebb különböző szálakon, de mind-mind említettünk: a felvidéki aranybányákhoz fűződő alkimista képzetek, a halálos mérgű tűzgyík alakja, amelynek egyik különleges tulajdonsága, hogy éghetetlen fonalat sző.
A sort még számtalan képzőművészeti és irodalmi alkotással lehetne folytatni, helyette azonban összegzésül és útravalóul csak annyi álljon itt: a szalamandra egyetemes antik és keresztény szimbolikája nyomán szerves részévé vált a középkori európai kultúrának.
A tűzből születő megújulás, az isteni oltalom és a sérthetetlenség jelképeként teljesedett ki a szellemi és anyagi értékteremtő közösségekben – diák- és céhes testvériségekben –, hogy aztán ezek a közösségek a kötetlen-kötött Salamander-ivás rítusával egy nagyobb közösség, a nemzet összetartozástudatát erősítsék.
Mindez talán hűsítő gyógyír lehet a keserű magyar sörkoccintós tilalom, az 1849-es aradi kivégzések okozta sebre is.
