Hétvégi melléklet

2021. szeptember 25.

0925

Lázrózsák

Vers

Kovács István: Virrasztás egy altemplomban

Az altemplom boltíveinek mélyén,
hol négyrét görnyednek az oszlopok,
a kelő nap bezúz fényöklével
egy ólmos álomüvegablakot.
 

Színes cserepei szerteszállnak,
mint tarka lángok, torzó csillagok,
s beleremegnek a holdrozettás
éjszakán túlra vándorló vakok.
 

Nyisd ki kapud, a magadba-zártat…
Hagyd imádkozni a zarándokot.
A kerengõben eltûnõdve szállnak
a fénylõ gregorián dallamok. 

Művész Páholy

Budakeszi srácok

„Igazából ugyanis a valóság tudja hitelesen megrendíteni az embert, nem a ködlovagok könnyen szétfoszló rohama”

Jámbor-Miniska Zsejke

Kovács István sokoldalú személyiség. A második világháború lezárása után néhány hónappal született, megélte a Rákosi-diktatúrát, diákja volt a legendás Eötvös Kollégiumnak, barátságot kötött Rózsa Endrével, Utassy Józseffel, Oláh Jánossal, és Nagy László költői, Göncz Árpád műfordítói támogatását is élvezte. Történész, művész, diplomata. Tudós, a krakkói Lengyel Tudományos Akadémia külhoni tagja, műfordító, Széchenyi-díjas történész és Babérkoszorú-díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségének tagja, akinek a lengyel-magyar barátság nem csupán gyakran ismételgetett frázis, hanem hús-vér kapcsolat. Testvériség, amely történelmünk során sokszor jelentett fogódzót, és akként szolgál most is, amikor a Brüsszelből érkező támadássorozat miatt nagyobb szükségünk van egymásra, mint valaha.

Kovács István: Úgy gondolom, az ember cselekedeteit, gondolatait, mulasztásait az utolsó pillanat határozza meg – annak tudata, hogy létünk bármelyik pillanata az utolsó is lehet
Kovács István: Úgy gondolom, az ember cselekedeteit, gondolatait, mulasztásait az utolsó pillanat határozza meg – annak tudata, hogy létünk bármelyik pillanata az utolsó is lehet
Fotó: MH/Katona László

– Nincs nagyobb misztérium annál, mint könyvet venni a kézbe, és átadni magunkat az olvasás örömének – nyilatkozta korábban. Salföldi otthonában számtalan könyv veszi körül. Egyetért azzal az állítással, hogy sok mindent meg lehet tudni egy emberről az alapján, hogy milyen kötetek sorakoznak a polcán?

– Igen, de az a fontos, hogy olvassa is őket.

– Mostanában mit olvas?

– Írom a közös magyar–lengyel történelmet, A barátság anatómiáját. Ez lesz a lengyel kiadás címe. Az első kötet ősszel jelenik meg lengyelül, a másodikat is befejeztem, most a harmadikhoz olvasom a szakirodalmat, forrásköteteket, emlékiratokat.

– Minek köszönhető, hogy a szíve egy részét a lengyeleknek adta?

– A lengyelek iránti érdeklődésem már gyermekkoromban fellobbant. Nyolcévesen olvastam Rákosi Viktor Hős fiúk című regényét, amelyből azt szűrtem le, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcban mindenki a magyarok ellen harcolt, csak a lengyelek segítettek. Aztán ötvenhatban is áthatotta a légkört, hogy a lengyelek velünk vannak. Ez a két dolog – az olvasmány és egy valóságosan megélt történelmi tapasztalat – elégséges volt számomra ahhoz, hogy elkezdjek lengyelül tanulni. Majd ezerkilencszázhatvankettő tavaszán láttam Andrzej Wajda Hamu és gyémánt című filmjét, amely életem meghatározó élménye volt.

– Miért gyakorolt ilyen nagy hatást önre ez a Wajda-film?

– A varsói felkelés leverése utáni esztendő légkörét idézte meg. Ezerkilencszáznegyvenöt májusában játszódik. A filmbéli
Maciek a reménytelen harcot vívó lengyel fiatalság megtestesítője volt, akiben én ötvenhat magyar hőseit láttam.

– Vészterhes időkben volt fiatal. Nem véletlen, hogy egész életében foglalkoztatták a Dávid és Góliát-küzdelmek, a lehetetlen helyzetekben való helytállás.

– Azt hiszem, ennek a létfelfogásnak a forrása ötvenhat ősze. A Fodor Szanatóriumban gyerekeskedtem, ahol édesanyám telefonkezelőként dolgozott. A szanatórium tőszomszédságában fekvő Budakeszin a nemzetőrséget szervező fiatalok azt kérték Sziklai Sándor ezredestől, hogy adja ki a házában található fegyvereket. Válaszul kilőtt az ajtón keresztül, és súlyosan megsebesítette a tizennyolc éves Márity Lászlót, akit jól ismertem, amolyan pártfogóm, nagy barátom volt. Láttam, ahogy egy kerítéskapura fektetve hozták be a szanatóriumba.

– Sokkoló látvány lehetett…

– Az volt, teljesen átvérzett a ruhája. Elvitték az egyes pavilonba, hogy megoperálják, de gerinclövése volt, ezért megbénult.
A forradalom leverése után a legdrágább nyugati gyógyszereket is behozatták, hogy talpra állítsák és felakasszák, bár a szanatórium igazgatója, aki őt operálta, közölte a pufajkásokkal, hogy nincs esély a gyógyulásra. Meghalt még mielőtt tolókocsiból felakasztották volna.

Ezek az élmények mélyen bevésődnek egy gyerekbe. Ismertem azokat a fiatalokat, akik Márittyal együtt kérték a fegyvereket, közülük többen kimenekültek, de akik maradtak, azokat mind elítélték. Volt egy osztálytársam, aki egy szabómester fia volt, az apját azért akasztották fel, mert szerepelt azon a fotón, amelyen Sziklai holttestét többen körülállták. Ötvenhat valóságosan átélt emlékét az ember nem tudja kiölni magából. Emiatt tanultam meg lengyelül, és ezért kezdtem el ezernyolcszáznegyvennyolccal foglalkozni.

– Ráadásul ön negyvenötben született, abban az időszakban, amikor háborús traumák emésztették a társadalmat. Édesapja azelőtt eltűnt, hogy ön megszületett.

– Nem volt semmi különös abban, hogy én úgy születtem meg, hogy apám már feltehetően nem élt, mert málenkij robotra elhurcolták, és soha nem tért vissza. Az általános iskolában osztálytársaimnak körülbelül az egyharmada hozzám hasonlóan félárva volt. Nekem, hogy úgy mondjam, a félárvaság természetes volt, hiszen beleszülettem.

Anyámnak volt tragédia, hogy három hónapnyi házasság után, magzattal a méhében özvegyen maradt. Hatéves koromig a nagyanyámnál nevelkedtem Igriciben, egy Borsod megyei faluban. Amikor anyám a szanatórium telefonkezelőjeként megkapta a szanatóriumban bezárt templom lakószobává átalakított sekrestyéjét, magához vett, így az általános iskolát már Budakeszin végeztem. Erről A gyermekkor tündöklete című regényemben írtam, amiből játékfilm is készült Budakeszi srácok címmel.

– Édesanyja megözvegyüléséről és félárvaságáról egyetemistaként írta első versét.

– Igen, 1945. VIII. 19. volt a címe, de egyetlen kötetbe sem tettem bele.

– Érzelmi okokból?

– Igen, érettebb költőként már úgy éreztem, hogy túláradó érzelem sodorja ezt a hatvanöt novemberében fejben írt verset. Később egyszerűbb eszközökkel, ugyanezt megírtam anyámról és saját gyerekkori sorsomról.

– Amikor első verseit írta, már történelem–lengyel szakos egyetemi hallgató volt.

– Harmadéves voltam, és azt hittem, hogy ezek a versek egy felhevült állapot múló lázrózsái csupán.

– Nem így történt!

– Nem, mert az Eötvös Kollégium jó műhely volt számomra minden szempontból.

– A legendás jelzővel illetik azt a kollégiumot. Tényleg az volt?

– Akkor igen! Legalábbis a legendája túlélte megszüntetésének évét, ezerkilencszázötvenet. Ezernyolcszázkilencvenötben
Eötvös Loránd az apjáról elnevezett Eötvös József Collegiumot a tehetséges vidéki diákok felkarolása céljából alapította. Falai között egyfajta szellemi elitképzés is folyt. Nem véletlen, hogy ötvenben megszüntették. Később, ötvenhatban Tóth Gábor jóvoltából, aki a kollégium igazgatója lett, félig-meddig életre keltették. A kollégium régi épületébe ötven után beköltözött az Irodalomtudományi Intézet, amely gyarapította az általa bekebelezett kollégiumi könyvtárat, és azok, akik szakkollégisták lettek, bejárhattak oda éjjel-nappal.

Ha néhány diák összeállt, meghívhattak egy általuk kiválasztott tanárt szemináriumvezetőnek. Hihetetlen munkatempóra ösztönözte az embert az, hogy egy tekintélyes professzor diákja lehetett. A kollégium szellemi életéhez az is hozzátartozott, hogy a Költészet napján a Pegazusra felkapaszkodni akaró diákok felolvasták verseiket. Egy ilyen alkalommal hallhattam Rózsa Endre költeményeit. Nagy hatással voltak rám, mielőtt még írásra adtam volna a fejem.

– Miért?

– Azért, mert nemcsak kitűnő versek voltak, hanem kendőzetlenül idézték meg a múltat és szóltak a jelenről. Az Ősz, 1964 című vers úgy végződik, hogy „A terméketlen kín egét / sasok ekéi szántják… / …Ki akaszt végre már belé / egy értelmes barázdát?” Ez az állítás és ez a kérdés a hatvanas évek kádári világának légkörét jelenítette meg. Rózsa Endre olvasta első verseimet, és ő kért fel hatvanhat szeptemberében, hogy adjam oda őket egy készülő antológia számára. Ezt az antológiát pedig a benne szereplő költők saját értékrendjük és esztétikai elveik alapján maguk szerkesztik. Akkor már magabiztos voltam, mert az Irodalomtudományi Intézetben dolgozó kitűnő irodalomtörténész, Kiss Ferenc, aki több kollégista költőt lebeszélt a versírásról, velem az ellenkezőjét tette: bátorított rá.

– Ez a híres antológia, az Elérhetetlen föld a Kilencek kötete, Győri László, Kiss Benedek, Konc József, Mezey Katalin, Molnár Imre, Oláh János, Utassy József, Rózsa Endre és az ön versei szerepelnek benne. Bíztak a kiadásában?

– Eleve arra számítottunk, hogy a gyűjteményt nem fogja sem a Magvető, sem
a Szépirodalmi Kiadó kiadni, ezért magánkiadásban akartuk megjelentetni. Ehhez kellettek lektori jelentések, így a legjelesebb költőkhöz, Juhász Ferenchez, Kormos Istvánhoz, Nagy Lászlóhoz és Váci Mihályhoz fordultunk lektori véleményért. Nagy László volt, aki teljes odaadással mellénk állt.

– Az előszót is ő írta.

– Így igaz, Nagy László ezt az előszót még hatvanhét karácsonyán megírta, de az antológia csak hatvankilenc késő őszén jelent meg. Ennek is érdekes a története. Darvas József, az Írószövetség nagyhatalmú elnöke, aki egy időben a Rákosi-korszak kultuszminisztere is volt, élete utolsó szakaszában rájöhetett arra, hogy mégiscsak rossz ügy mellé állt, amikor a kommunista diktatúrát teljes mellszélességgel kiszolgálta. Egy alkalommal összeszólalkozott Aczél Györggyel, aki maliciózusan megjegyezte neki, hogy manapság már nem létezik népi irodalom, és nincs is utánpótlása.

Darvas erre nem tudott mit válaszolni. Kiss Ferenc e letargikus állapotában tette le elé az antológia kéziratát. Persze számunkra ennek a felosztásnak, hogy népies-urbánus, nem volt jelentősége, mert szerintünk sem ez, sem az nem volt a kötet, hanem mindkettő egyszerre. De Darvast a kézirat meggyőzte. Érv lett a számára, hogy mégiscsak létezik a nemzeti hagyományokat markánsan felvállaló költészet. Így az Írószövetség, amely egyébként nem foglalkozott könyvkiadással, az ő támogatásával jelentette meg a kötetet.

– Irodalmi pályája szépen ívelt felfelé. Eközben aktívan foglalkozott a lengyel nyelvvel is, fordított?

– Az első kötetem, A havon forgó ég megjelenésére négy évig kellett várnom. A kötet csak hetvenháromban, Nagy László hathatós közbelépésére látott napvilágot. Műfordítói pályám viszont valóban szépen ívelt fölfelé. Mivel lengyelül magam tanultam a Varsányi–Kerényi-féle nyelvkönyvből, amikor felvettek az egyetemre, még hadilábon álltam az élő nyelvvel. Ezerkilencszázhatvanháromban egy Andrzej Żeliński nevű lektort neveztek ki a lengyel szak élére, aki eredetileg Olaszországba akart menni.

Oda úgy juthatott ki, ha előbb két évet itt tölt az ELTE Szláv Tanszékén. Dúlt-fúlt mérgében, és rajtunk állt bosszút, kegyetlenül szigorú volt. Ráadásul szinte minden tárgyat ő tanított. Azok a hallgatók, akik a konyhanyelvet már tudták, ami elkényelmesítette őket, majdnem mind elvéreztek az első vizsgákon. Én, aki kénytelen-kelletlen bevágtam az egész nyelvtant, és ezzel stabil alapokra tettem szert, sikeresen vettem az első akadályokat. Azt, hogy – Németh Lászlót idézve – beültem a fordítók gályapadjába, Nagy Lászlónak köszönhetem.

Ő ajánlott be az Európa Könyvkiadóhoz, Gimes Románához, aki újonnan kinevezett munkatársként a lengyel irodalom kiadásával foglalkozott. Óriási szerencsém volt, mert Gimes Romána Edward Stachura akkoriban megjelent második regényét szerette volna lefordíttatni. Kaptam tőle öt-hat oldal próbafordítást, majd a teljes regényt is, ami Szekercelárma, avagy emberek a téli erdőn címmel jelent meg hetvenháromban. Ez volt az első nyomtatásban megjelent irodalmi művem. Legalábbis társszerzője voltam a lengyel regény magyarul megjelent változatának.

A történet a szerelemről és a munkáról szólt, vagyis arról, ami az embert élteti. Azonosulni tudtam a főhőssel, aki maga a „vagabund költő”, Stachura volt. Később lefordítottam négy elbeszélését és több versét is. Az El condor pasa című elbeszélésből hangjáték készült, amelyet Huszárik Zoltán rendezett a rádióban, s a dalokat maga Stachura kísérte gitáron. Fájt, hogy hetvenkilencben, negyvenkét évesen öngyilkos lett.

– Melyik fordítás jelentette a legnagyobb kihívást?

– Marian Brandys Napóleon és a lengyelek című könyve, amelynek Kozietulski és a többiek volt lengyelül a címe. Jan Leon
Hipolit Kozietulski a közvetlenül Napóleon mellé beosztott lengyel könnyűlovas-ezred egyik századparancsnoka volt. Azzal lett híres, hogy százada ezernyolcszáznyolc november harmincadikán, a korábbi napokban sikertelenül ostromolt Somosierrai-hegyszorost tizenhárom percig tartó rohammal bevette, és ezzel megnyílt az út Madrid felé. Andrzej Wajda A légió című filmjében megörökítette a bravúros rohamot. Marian Brandys könyvének fordítása nem volt könnyű.

Hogy sikerrel vettem az akadályt, abban Göncz Árpádnak is szerepe volt, aki korábban elragadtatott ismertetést írt a Szekercelármáról. A hétszáz oldalnyi lefordított szövegből együtt néztünk át sorról-sorra úgy száz oldalt. Megszívlelendő tanácsokat adott, amelyek minden fordító számára iránymutatásul szolgálhatnak. Ma is hallom tanácsait: „Ide figyelj, ez egy hosszú mondat, ebből nem kászálódsz ki, nyugodtan tagold három részre! Ne tapadj rá a szövegre! Mindig találd meg a gondolathangsúlyt, és amikor fordítasz, minden mondatot félhangosan mormolj, mert akkor egyre másra hullnak ki a felesleges szavak, szótörmelékek, és egyszeriben helyreáll a rend a mondatban.”

Rengeteg verset fordított Krzysztof Kamil Baczyńskitól Tadeusz Nowakon át Bohdan Zaduráig. Szépirodalmi prózai művet a Szekercelármán kívül csak kettőt fordítottam lengyelből. Az egyik Jarosław Iwaszkiewicz Vörös pajzsok című regénye volt, amelyben az író, a harmincas évek divatjához igazodva, megteremtette az antihőst, akinek tehetetlensége, cselekvésképtelensége engem rendkívül taszított. Így az, hogy nem tudtam azonosulni a regény szellemével és főhősével, a tizenkettedik század középső harmadában élt Szendomiri Henrik herceggel –, aki egyébként a regényben is szereplő tettre kész császár, Rőtszakállú Frigyes kortársa volt – hellyel-közzel a fordításon is érzékelhető.

– Izgalmas a hivatásidentitása, hiszen egyszerre történelemtudós, művészember és polonista is. Milyen előnyei származtak ebből az összetett személyiségből?

– Történészként számomra óriási előny, hogy úgy szakadhatok el az általam megrajzolt történelmi helyzettől, hogy egy másik nézőpontot annak valóságába beemelve más fénytörésbe illeszthetem a helyzetből következő eseményeket. A szépirodalmi eszközökkel gazdagított, ugyanakkor szigorúan tényeken alapuló esemény izgalmasabb lehet, mint az, amely csak száraz okadatolásban gyökerezik. A história szereplőinek megrajzolásánál a költői szabadság sokat jelent, mert úgy jeleníthetem meg a legköznapibb hőseket is, hogy nemcsak szigorúan az adott helyzetbe, eseménybe zárva léteznek, hanem egy tágabb világban, amely az idő hullámtörő gátjain túláradva belemosódhat a mi mindennapi létünkbe is. Persze ahhoz, hogy mindez hiteles legyen, a jó mondatokon kívül levéltári kutatásokra és a szakirodalom szerves ismeretére van szükség.

– Párhuzamokat is von a karakterei között?

– Az idő emberi találmány, én pedig igyekszem kicsit elszakadni tőle. Amikor a varsói felkelésről írok, természetes módon megjelenik előttem ötvenhat budapesti felkelése, a varsói események gyerekhőseiben pedig a pesti srácok. Tudatában vagyok annak, hogy a varsói felkelés drámájában ott lüktetnek a tizenkilencedik század reménytelen helyzetben vívott lengyel mozgalmai, felkelései, szabadságharcai. Közülük kiemelhető az ezernyolcszázhatvanhárom-hatvannégyes szabadságharc, amelyet a lengyelek teljesen reménytelen helyzetben robbantottak ki Orosz-Lengyelországban. Húszezer félig-meddig gerilla – köztük négyszáz magyar önkéntes – harcolt háromszázezer fős reguláris hadsereg ellen. Józan ésszel akár ítélkezni is lehetne e hihetetlen véráldozattal járó vállalkozás felett. Ugyanez érvényes a negyvennégy
augusztus elsején kirobbantott és hatvanhárom napig tartó varsói felkelésre is.

E drámai napok során a Varsóban összevont, gyatrán felfegyverzett Honi Hadsereg tizenötezer fiatal katonáját veszítette el, a rommá lett fővárosnak pedig kétszázezer lakosa esett áldozatul a reménytelen helyzetben vívott harcoknak, a kíméletlen megtorlásnak. Lengyelország nyugati szövetségesei ugyanolyan tétlenek voltak, mint a Visztulánál lábhoz tett fegyverrel álló Vörös Hadsereg. Mégis, a Varsóban kiomló vértenger érzelmi-tudati márványlappá jegecesedett, amely rendíthetetlen támpontja lett a negyvenötöt követő kommunista diktatúrában felnövekvő nemzedékeknek. A legmegdöbbentőbb tanulsággal szolgálhat az, hogy e márványlapon pont a rendszerváltozás után támadnak már-már kitölthetetlennek tetsző hasadékok.

– Idevág egy másik idézet öntől: Nem hiszem, hogy sérült, huzatos történelmi tudattal el lehet végezni a jelen feladatait. „Huzatosnak” látja jelenleg a magyarság történelemtudatát?

– A huzatos történelmi tudat egyfajta tiltakozás, egyfajta tagadás folyománya. Az általános és a középiskolában, de még az egyetemen is azt sulykolták belénk, hogy a legpocsékabb nemzet vagyunk. És nemcsak a második világháborúban játszott szerepünk miatt, hanem azért is, mert Dózsa parasztfelkelőin, Rákóczi kurucain, a szabadságharc vörössipkásain, ezerkilencszáztizenkilenc vöröskatonáin kívül nem tudunk igazi hősöket felmutatni, és az ő tetteiken kívül nem is voltak értékelhető eredményeink, cselekedeteink. Mert például hiába győzött Hunyadi János Nándorfehérvárnál, ha nem szabadította fel a jobbágyait…

Jellemző az, hogy a Himnuszt is nemesi-nacionalista szellemi produktumnak igyekeztek beállítani egy időben. Bizony azt nem akartuk elfogadni, hogy semmirevaló elődök utódai vagyunk. E pozitív szellemű tagadásnak azonban megvan a veszélye, az, hogy a tudati vákuumot hagymázas képzetek, gőzös ostobaságok tölthetik ki. Ennek számtalan példáját láthatjuk ma is. Ezért lenne szükség arra, hogy valós történelmi ismeretek töltsék ki a sziporkázónak tetsző ködgomoly helyét. Igazából ugyanis a valóság tudja hitelesen megrendíteni az embert, nem a ködlovagok könnyen szétfoszló rohama.

Többet el tudunk érni, ha képben vagyunk az igazsággal, mint akkor, ha tévképzetek bűvöletében élünk. Vannak kitűnő fiatal történészeink, akik felkészültek arra, hogy az igényt felébresszék a társadalomban a reális történelmi ismeretek iránt. Nem könnyű feladat, de nem reménytelen. A honfoglalás koráról szólva van egy új régész nemzedék, amelyik a korszak kutatását leletekre alapozza, és nem akar sem többet, sem kevesebbet elmondani, mint amit a leletekből ki lehet olvasni. A felhabosított mítosz magát az évezredekben gyökerező, valóságelemeket tartalmazó mítoszt is kompromittálja.

– Érzékeljük, hogy az átlag magyar mentalitás nagyban különbözik, mondjuk a svédtől, az angoltól, a kínaitól, de a lengyelek mintha sok kérdésben hasonlóan gondolkodnának, mint mi. Ön szerint a néplelkek közelsége jelenik meg a politikában is, a Visegrádi Együttműködésben?

– Nyilván ebben van szerepe annak is, hogy ez a térség Jaltában, sőt előtte, már negyvenhárom végén, a teheráni konferencián szovjet érdekszférába került. Köztes-Európából így Kelet-Európa lett. A köztes- Európa fogalmát Giuseppe Mazzini fiatal olasz politikus, forradalmár írta körül az ezernyolcszázharminc-harmincegyes lengyel szabadságharc leverése után, amikor egy cikkében arról szólt, hogy Oroszország és Germánia között létezik egy térség, ahol az egykori Jagelló-birodalom, illetve a mohácsi csata után összeomlott Magyar Királyság népei élnek.

Az volt a végkövetkeztetése, hogy a nagyhatalmak között őrlődő kis népek el fognak pusztulni, ha nem fognak össze. Kossuth ennek szellemében dolgozta ki a dunai konföderáció tervezetét. És voltaképpen ezt vetette fel Németh László a trianoni békediktátum után, amikor a kelet-európai kis népek kulturális tejtestvériségét igyekezett tudatosítani. És ez a gond foglalkoztatta Bibó Istvánt is a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról szólva.

– Lengyelországot először autóstoppal járta be. Hogyan lett a fiatal lengyel szakos diákból diplomata?

– Először hatvanhárom nyarán utaztam Lengyelországba. Varsóba érkeztem, és onnan mentem tovább autóstoppal. Az autóstopos generációkról egyébként a Zajti fivérek stúdiója dokumentumfilmet készített, amelyet a közeljövőben mutatnak be. Tudtam, hogy magyar zászlóval kell kiállni az út szélére, mert akkor egykettőre felveszik az embert. Valóban így volt. Poznań határában ácsorogva igyekeztem Szczecinbe menni, amikor megállt egy férfi. Kiderült, a poznańi Műszaki Egyetem hallgatója volt ötvenhatban. Mint megtudtam, minden magyarokkal szolidáris tüntetésen és akcióban részt vett annak idején. És életében most először találkozott magyar emberrel.

Noha csak a közelbe ment, ragaszkodott hozzá, hogy megreggeliztessen. Hiába szabadkoztam, hogy már túl vagyok a reggelin, erőnek erejével elvitt egy városszéli étterembe. Helyettem aztán ő állított le egy teherkocsit, és ajánlott a sofőr pártfogásába. A teherautó vezetőjének útja egy faluba vezetett. Közölte, hogy délután arrafelé már nincs forgalom, és felajánlotta, szálljak meg náluk. Kiderült, hogy négygyermekes özvegyember. A legidősebb gyermek tálalta fel a vacsorát. Az volt számomra a legmegrendítőbb, hogy a vacsora előtt mindenki letérdelt a konyhában függő Szűz Mária-kép elé, és imádkozott.

Másik élményem hatvannégy nyarához köt. Többedmagammal mentem Gdańskba. A tengerparton sétáltunkban egy gdanski őrnaszád parancsnok meghallotta, hogy magyarok vagyunk, és mindnyájunkat meghívott az őrhajóra. Ötvenhatról, a pesti harcokról kellett mesélnünk, nemcsak neki, hanem a katonáinak is. A rendszerváltozás után aztán lehetőséget kaptam arra, hogy az addig többek által rögeszmének tartott lengyelbarátságomat és annak építését hivatali háttértámogatással végezhessem.

– Felismerték a lengyel-magyar kapcsolatokban rejlő lehetőségeket annyira, hogy erősen támogassák a diplomáciai tevékenységét?

– Nem volt olyan lelkes a támogatás. A varsói nagykövetségen, ahol kilencven szeptemberétől kulturális tanácsosként dolgoztam, a vegyes ideológiájú munkatársak, akik az Antall-kormány év végi bukásában reménykedtek, buzgóságomat magánhobbinak tekintették. Ennek ellenére eredményesen lehetett dolgozni, ha az ember eltökélten dolgozni akart. Kilencvenegyben egy Litvánia közeli kisvárosban, Sejnyben lelkes lengyel fiatalok a magyar nagykövetség támogatásával a kis népek, néptöredékek megismerésének céljával létrehozták a Határvidék Alapítványt és Központot, amely aztán a következő év májusában megrendezte az Erdélyi Kultúrák Hetét.

Tíznapos eseménysorozat volt, amelyen részt vett például Kallós Zoltán, de a meghívottak között voltak románok és szászok is. Egyik hozadéka ennek az emlékezetes rendezvénynek, hogy Varsóban beindult a ma is működő táncház. A programsorozat szervezése szinte teljes egészében rám hárult, de az ennek során szerzett tapasztalatokat krakkói főkonzuli működésem során hasznosítani tudtam.

– A testvérvárosi kapcsolatokkal sokat foglalkozott. Ez lenne a lengyel–magyar barátság lelke?

– Hetven testvértelepülési kapcsolat létrehozásában vettem részt, és ezeknek egy része ma is működik. Persze meghatározó a politikai térben való együttműködés, de a lényegét ennek a barátságnak a testvértelepülési kapcsolatok adják, amelyek nem merülnek ki az önkormányzatok vezetőinek cseréjében, fesztiválokon való esetenkénti
részvételekben, hanem emberi-szellemi pilléreit az iskolai diákprogramok, a kisvállalkozók, óvodák, nyugdíjas otthonok, könyvtárak élő kapcsolatai alkotják. Így a barátság valóságos tartalommal töltődhet fel. Ebben egyébként fontos szerepet vállal itthon a néhány éve létrejött Wacław Felczak Alapítvány, Lengyelországban pedig a Felczak Intézet.

– Ezt tartja a legjelentősebb eredményének diplomataként?

– Fontosnak tartom azt is, amikor a kilencvenes években majdnem teljesen megszűnt a magyar könyvek kiadása Lengyelországban, az így támadt válság felszámolásában részt vehettem. Elsősorban olyan könyveket szerettem volna kiadatni, amelyek a lengyelekben tudatosítják azt, hogy miért érdemes minket szeretni. Nagy eredmény volt, hogy amikor Krakkó Európa Kulturális Fővárosa lett kétezerben – máig sem tudom, miként történt meg ez a csoda – a Magyar Nemzeti Galéria száz híres festményét egy igazán impozáns kiállításon sikerült bemutatni Az impresszionizmus sodrában címmel.

– Milyennek látja most a kapcsolatokat?

– Jónak tartom, annál is inkább, mert szinte szükségállapotot élünk meg az állandósult ideológiai nyomás miatt, és ebben a helyzetben létfontosságú a V4-ek, korunk és térségünk négy testőrének egymás melletti kiállása. De ez a kiállás a Balti- és az Adriai-tenger közötti tágabb térség országaira is vonatkoztatható… A leginkább támadott kormányok a lengyel és a magyar. Együttműködésük nagy erőt jelent a védekezéshez.

– Milyen területeken érzékel hiányt, hogyan lehetne tovább erősíteni a kapcsolatot?

– Fontos lenne megemlíteni, hogy a tankönyvekben ne csak egy-egy mondatnyi utalás szerepeljen a V4-országok, illetve a szomszédos országok történelmének legfontosabb sorsfordulóira. Tudjunk többet egymásról! Az állami televíziókban lényeges híreket kellene adni egymásról, riportokkal, termékeny vitákkal gazdagítva. Emellett az együttműködés gazdasági hozadékát, kulturális sikereit jobban tudatosítani kell az emberekben. Ne alakuljon ki az az egyes politikai erők által sugallt olyan tévképzet, miszerint a V4 mesterségesen összetákolt képződmény. Igenis, tudatosodjék az, minden állampolgár érdeke, hogy a V4-ek létezzen, erőt mutasson, gazdasági és kulturális értelemben virágozzék.

De a kudarcokat is meg kell említeni! Megszűnt a Debreceni Egyetemen a lengyel tanszék, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a szlovák tanszék, míg a cseh és lengyel tanszék éppen csak vegetál. Nincs Magyarországon gimnázium, ahol a lengyel nyelvet oktatnák, holott kilencven előtt több is volt. Nem sikerült még összeállítani a korszerű lengyel–magyar szótárat sem, részben a szakemberek hiánya miatt, holott a szótárkészítés alkalmat teremtett volna arra, hogy a magyar, illetve lengyel tanszékek összefogjanak, munkakapcsolatot teremtsenek. Az egyéni és közösségi együttműködés alapja a jó szótár. És meg kell ismernünk egymás nyelvét, a közvetítő angol nyelv kevés egymás alaposabb megértéséhez.

– Amikor szenvedélye lett a lengyel kultúra, gondolta volna, hogy a lányának is valahol kijelöli ezzel az útját? Kovács Orsolya Zsuzsanna lengyelországi magyar nagykövet sokat kaphatott ebből a szeretetből gyerekkorában.

– Sejtettem, hogy a gyerekeimet is érdekelni fogja Lengyelország, de azt nem gondoltam volna, hogy ezen a szinten. Az alapokat megteremtettük, amit elértek, az az ő érdemük, az ő munkájuk eredménye.

– Azt mondják önről, akik jól ismerik a munkásságát, hogy az örökkévalóság és abban az ember pillanatnyi léthelyzete mozgatja a fantáziáját. Jutott valamire ennek a kérdésnek az értelmezésében?

– Úgy gondolom, hogy Zrínyinél jobban senkinek sem sikerült megfogalmaznia ezt: „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, / Órám tisztességes csak légyen utolsó. / Akár farkas, akár emésszen meg holló: / Mindenütt felyül ég, a´ föld lészen alsó.” Úgy gondolom, az ember cselekedeteit, gondolatait, mulasztásait az utolsó pillanat határozza meg – annak tudata, hogy létünk bármelyik pillanata az utolsó is lehet.

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Karinthy Frigyes: Miniatűrök (13.)

Kosztolányi: Readingi fegyház

A Nyugat pünkösdi száma meglepetésképpen hozta Kosztolányi pompás fordítását. Ötödik vagy hatodik magyar átköltése ez Wilde világhírű balladájának, aminek sikerét talán csak a Poe Hollója szárnyalta túl. Az egyik hatvan, a másik harminc év óta izgatja a magyar lant hivatottait, hogy nyelvünk hangszerére átírják: valóságos költői verseny alakult ki közöttük, nagyban hozzájárulva nemcsak a magyar költészet gazdagodásához, de a műfordítás, sőt ezen túl a vers problémájának megértéséhez is.

Kosztolányi műfordításairól sokat írtak már. Számomra e hallatlanul izgató és tanulságos műfaj két lehetősége közül ő képviseli klasszikus tisztaságban azt az egyiket, aminek az ellentétes tökéletességét Arany János érte el, szemben Vörösmartyval például – nem véletlenül –, hiszen Kosztolányi formavilága egyébként is rokonabb a Vörösmartyéval, mint az Aranyéval.

Kosztolányi elsősorban magyar verset akar csinálni az angol vers nyomán. Mindjárt kiderül, hogy ez a törekvés mennyire nincs ellentétben a teljes tartalmi hűséggel, mint ahogy a műfordító Kosztolányi ellen emelt felületes vádak rebesgették itt-ott – nincs ellentétben, sőt biztosítja azt. Ennek megfelelően – nyelvi értelemben – konzervatív, arisztokrata, majdhogy azt nem mondtam, katolikus. Számára a magyar nyelvkincs, úgy, ahogy birtokában van, kerek, befejezett egész, nemcsak hogy nem szegényes anyag a nyugati nyelvkincsből épített alkotások rekonstruálására, de sőt sokkal gazdagabb azoknál – színesebb, tarkább, válogatásra több lehetőséget nyújt, bőkezűbben lehet bánni vele –, a fordítás ragyogóbb, szélesebb, pávásabb lehet az eredetinél anélkül, hogy bármit elvenne belőle – nem más, mint amaz, hanem több.

Neki a műfordítás nem arra való, amire Kazinczyéknak s kései unokájuknak, a protestáns, puritán Aranynak kellett – nem alkalom rá, hogy „nyelvünket gazdagítsuk és tsinosítsuk”, beléoltva az idegen nyelv ízét és zamatát is –, épp ellenkezően, arra való alkalom, hogy kevélyen és nagylelkűen, teljes pompájában kitárjuk és kiborítsuk, dicsekedve vagyonunkkal, azt a ragyogó nyelvkincset, ami Pázmány Péter lelkében és szájában dúsabb volt már, mint a nyelvújítás után, mikor teleszítta magát német és francia nedvekkel.

Az Arany János-i fordítóművészet alkotásában mindkét nyelv aromáját ízlelhetjük – fel lehet ismerni, a költő szándékából, azt a nyelvet, amiből átültette (milyen németesen magyar és mégis tökéletesen magyar a Ballada a száműzött grófról – milyen angolosan magyar és mégis tökéletesen magyar Hamlet, milyen skótosan magyar és mégis tökéletesen magyar a Dismal mocsár vagy a Sir Patrick Spens!), mert ez a puritán művészet fukarabban adja önmagát, hogy többet szívjon fel az idegenből. Emez gyűjtés, takarékosság, absztrakció, protestantizmus –
a Kosztolányié pazarlás, pompa, szertartás.

De íme, hogy kettős a lélek, hogy a másik centripetális erőnek is meg kell lennie ott, ahol ilyen hevesen nyilatkozik meg a fogalmak felől menekülő képek centrifugális rohanása, a formai pazarlás – érdekes, frappáns módon igazolódik abban a megkapó ellentétben, hogy Kosztolányi lírája az utóbbi években egyre puritánabb, egyszerűbb, tisztultabb formák felé lassul. Erről külön kell megint írni. Kosztolányi újabb verseiről itt csak annyit, hogy úgy látszik, a műfordításban éli ki művészetét: eredeti verseiben azt a valamit kezdi keresni, ami a költészetben több mint művészet: közvetlen kinyilatkoztatás.

Nyugat, 1926. június 15.