Hétvégi melléklet

2021. szeptember 11.

0911

Commedia

Vers

Dante Alighieri: La vita nuova XXVII

Olyan nemesnek látszik, oly kevélynek
hölgyem, amint köszön, bólintva szépen
hogy minden nyelv remegve néma lészen
és a szemek ránézni szinte félnek.
 

És mégis ő kit annyian dicsérnek
szerénységnek jár ritka köntösében
mintha égből azért jött volna épen
hogy csodát lássanak a földi férgek.
 

Olyan tetszőnek látja aki nézi
hogy nincs szív amely kéjjel meg ne telljen,
hogy meg nem értheti aki nem érzi.
 

Ajkáról száll fel és a szívbe megy
egy édes, szerelemmel teli szellem
mely így szól a lélekhez: Epekedj!
 

(Babits Mihály fordítása)

A misztikus rózsa

A világ rendje

„Ámor eluralkodott lelkemen, mely tüstént meghódolt neki, s képzeletem adta erejénél fogva oly erősen hatalmába vett...”

Péntek Orsolya
Sandro Botticelli színezett tollrajza, A pokol térképe, amelyet a művész aprólékos műgonddal, fémtűvel mintázott meg, és csak azután húzott ki tussal. A Dante Isteni színjátékához készült pergamenlapon a Pokol bugyrain át vándorló Dante és Vergilius alakja alig éri el a nyolc millimétert
Sandro Botticelli színezett tollrajza, A pokol térképe, amelyet a művész aprólékos műgonddal, fémtűvel mintázott meg, és csak azután húzott ki tussal. A Dante Isteni színjátékához készült pergamenlapon a Pokol bugyrain át vándorló Dante és Vergilius alakja alig éri el a nyolc millimétert
Fotó: AFP/Collection Roger-Viollet

Hétszáz éve, 1321. szeptember 14-én halt meg Dante Alighieri, az olasz irodalmi nyelv megteremtője, minden idők egyik legnagyobb európai költője és írója, az Isteni színjáték szerzője. Életművéről könyvtárnyi irodalmat írtak, az Isteni színjáték olyan festőket ihletett meg, mint Botticelli és William Blake. A fő mű, amely jóval több színjátéknál – inkább világmodell, világértelmezés – semmit sem vesztett érvényéből az elmúlt évszázadokban. Ám ahhoz, hogy pontosan értsük, igen sok háttérismeret szükséges.

Dante Alighierit halálának hétszázadik évfordulóján nemcsak Firenzében, szülővárosában ünneplik, hanem az egységes olasz irodalmi nyelv megteremtőjeként egész Olaszországban, az Isteni színjáték szerzőjeként pedig az egész világon.
Az életmű a hétszáz év alatt semmit sem vesztett érvényéből – újraolvasva a Színjátékot a leginkább az nyűgözi le az embert, hogy a Poklon, Purgatóriumon és Paradicsomon keresztül tett utazás a mai napig mennyire képes megszólítani az olvasót – annak ellenére is, hogy a benne artikulálódó, a skolasztika (Aquinói Szent Tamás) és a platóni magyarázat (Szent Ágoston) világmodelljének nyomait hordozó művet ma már sűrű jegyzetekben kell magyarázni.

Ráadásul Dante életművének köre a hétszáz év alatt folyamatosan tágult: miután Jacopo della Lana és Boccaccio megteremtette a Dante-magyarázatok iskoláját – utóbbi volt az is, aki az eredeti cím, a Commedia mellé odaillesztette a Divina, azaz az isteni jelzőt – , nem volt olyan szellemi kör, magára valamit is adó fejedelmi udvar a Mediciekétől a magyar királyi udvarig, ahol Dante ne lett volna ott a legfontosabb olvasmányok között. (Az első Dante-kódex valószínűleg Velencéből került I. Anjou Károly Róberthez, akinek apja, Martell Károly szerepel is a Színjátékban, a Paradicsom VIII. énekében. Ennek a könyvnek az az érdekessége, hogy a Színjátékot velencei dialektusba írták át benne – egyébként nem tartalmazza a teljes művet.)

Egy idő után a Színjáték saját műfaji határait is áttörte, megjelent a festészettörténetben – a leghíresebb talán Botticelli Pokol-illusztrációja, de elég ismert William Blake és Gustave Doré sorozata is. A teljesség igénye nélkül meg lehet említeni a preraffaeliták Dante-reflexióit, Salvador Dalí munkáit vagy a magyar Gulácsy Lajosnak azt az álomszép vásznát, amelyen Paolót és Francescát, valamint azt, amelyen Dante és Beatrice találkozását ábrázolta.

A zeneszerzők közül Claudio Monteverdi, Liszt Ferenc és Csajkovszkij is kísérletet tett arra, hogy a Színjáték valamely részletét feldolgozza.

Azt, hogy a művészek újra és újra visszanyúlnak a hatalmas vízióhoz, jól jelzi, hogy a huszadik században a filmesek is több adaptációt készítettek a Pokolból, sőt immár a tömegkultúra is újra felfedezte magának a művet, Dan Brown egyik krimijét Dante Isteni színjátéka ihlette, a belőle készült film pedig alig ötéves.

Titánok és gigászok leláncolva a pokolban (Gustave Doré illusztrációja).  Dante – mint ahogy Homérosz, az evangélisták, Shakespeare vagy Cervantes – nem egyszerűen egy irodalmi életművet hagyott hátra, hanem egy olyan világmagyarázatot, amely kijelöli az ember helyét az univerzumban
Titánok és gigászok leláncolva a pokolban (Gustave Doré illusztrációja). Dante – mint ahogy Homérosz, az evangélisták, Shakespeare vagy Cervantes – nem egyszerűen egy irodalmi életművet hagyott hátra, hanem egy olyan világmagyarázatot, amely kijelöli az ember helyét az univerzumban
Fotó: Wikipedia

De mi a titka?

Ahogy a fenti, nagyon felszínesen vázolt recepciótörténetből is látszik, Dante és műve nem hagyja nyugodni a világot immár hétszáz éve – csakúgy, mint a görög mítoszok, a Biblia, Don Quijote története vagy Shakespeare drámái. Nagyon egyszerűen úgy mondhatnánk, hogy a fent felsoroltakkal egyetemben van benne valami, ami több mint irodalom, több mint művészet.

Mondjuk úgy: Dante – mint ahogy Homérosz, az evangélisták, Shakespeare vagy Cervantes – nem egyszerűen egy irodalmi életművet hagyott hátra, hanem egy olyan világmagyarázatot, amely kijelöli az ember helyét az univerzumban.
A Színjátékban megjelenő dantei modell persze valójában nem Dante találmánya.

Ő „csak” egy hatalmas és lenyűgöző művet teremtett a keresztény világkép illusztrá­ciójaként és magyarázataként, egyfajta örök érvényű könyvként, amelyben mindennek és mindenkinek kijelölte a helyét a világban a misztikus rózsa közepében megjelenített – pontosabban meg nem jelenített – Istentől a Föld közepébe fagyott Sátánig, a pokolra került embertípusoktól, ős-karakterektől a purgatóriumban felszabadulni készekig, az intellektuális-érzelmi értelemben felnövő, hatalmas lelki-szellemi utat bejáró paradicsomi lelkekig.

Dante műve egyszerre szintetizálja a középkori világképet, mutatja meg az isteni rendet és kínálja az egyénnek a szellemi-lelki fejlődés útját, miközben megdöbbentően személyes; olyannyira az, hogy bizonyos olvasatban kortárs.

A Dante-olvasatok

Ahhoz, hogy ne vesszünk el a világirodalom eme csúcsteljesítményében, egyrészt Dante korát kell világosan látnunk, másrészt Dante életét, amelynek eseményei alapvetően határozták meg, hogy például melyik kortársát hol helyezte el. Igen, ellenségeit a pokolban, barátait a purgatóriumban, szerelmét, a Színjáték két kulcsfigurája közül az egyiket, Beatricét a paradicsomban látjuk viszont.

Harmadrészt tisztában kell lennünk azzal, hogy az Isteni színjáték korántsem egyrétegű mű: a lehetséges olvasatok száma végtelen, de ha csak a legfontosabbakat vesszük sorra, abból is van három.

Először is, ahogy említettük, a Színjáték egyfajta középkori világképösszegzés és teológiai hitvallás – és ráadásul még nyelvi értelemben is reveláció – Dante koráig az irodalom, a műveltség nyelve a latin volt. Ő volt az első az olasz irodalomban, aki tudatosan, éveken át készülve a feladatra, be akarta bizonyítani, hogy a latintól külön fejlődő népnyelv, a középkori olasz igenis alkalmas arra, hogy írjanak rajta.

Másodszor személyes lelki utazás a Pokoltól a Paradicsomig – és mint ilyen, gyakorlatilag örök kortárs műként funkcionál.
Harmadrészt pedig van egy olyan, szimbólumokba és összefüggésekbe kódolt tartalmi rétege, ami alkalmassá teszi a művet arra, hogy magasabb értelemben a kontempláció tárgya legyen, köznapi értelemben pedig a különféle rejtett értelmeket kutató tudósok – és futóbolondok, valamint lektűrszerzők – kedvelt olvasmányaként funkcionáljon.

Ami Dante korát illeti, életművét és azon belül a Színjátékot nem véletlenül szokták úgy említeni, mint a középkor nagy szintézisét. Az a skolasztikán, elsősorban az arisztotelészi filozófiai hagyományt keresztény teológiai konstrukcióvá alakító Aquinói Szent Tamáson edzett és formálódott világkép, amely a dantei műben artikulálódik, egyfajta művészi betetőzése, felmutatása a 14. századi európai világképnek. A reneszánsz előtti utolsó nagy összegzés.

Másfelől – primer olvasatban – számtalan, Dante korában élő személy életéről, a velük kapcsolatos pletykákról értesülünk: a Pokolban hemzsegnek a nagyétkű firenzei kereskedők, rossz papok, gonosz politikusok, a Dante-kiadások jegyzetapparátusát átböngészve pedig komplett commedia dell’arte szereposztás bontakozik ki a szemünk előtt, amikor az egyes figurák életét végigolvassuk (a teológiai járatlanságon kívül ez szokta a leginkább elriasztani az olvasókat – ám mondanunk sem kell, megéri a fáradságot).

A műben természetesen megjelenik a guel­fek, a pápaságpártiak és a ghibellinek, a császárságpártiak ellentéte – Dante maga, aki mérsékelt guelfként kezdte, majd száműzték Firenzéből, élete végén már inkább ghibellin eszméket vallott. (Erről később.)

Megjelenik a Firenzéhez való ambivalens viszonya is: a városra hol nosztalgiával tekint a száműzetésből, hol Szodomaként írja le, ahová mégis visszatérne, ha hajlandó lenne őt illendő módon visszafogadni.

Amint említettük, valamelyest a Purgatórium szereposztása is reflektál Dante saját korára – a trubadúrok, költők és művészek nagy része például itt tölti idejét –, a Paradicsom azonban inkább a bibliai személyek, egyházatyák lakóhelye, ily módon inkább a kor erkölcsi képzeteit tükrözi.

Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy Dante korában Itáliában teljesen természetesen élt még az antik világkép. A Pokol folyói megfelelnek az antik korénak, sorra felbukkannak a túlvilág figurái közt a görög-latin mitológia alakjai, nemcsak a maguk valójában, mint Cerberus vagy Minotaurusz, de számtalan mitológiai utalás, célzás formájában is, arról nem is beszélve, hogy a költő túlvilági vezetőjének a pokolban és a purgatórium egy részében Vergiliust választotta.

A középkor Vergiliushoz való viszonyát, ahogy az köztudott, a Negyedik Ecloga határozta meg, amely az interpretatio christiana, a keresztény értelmezés szerint a Megváltó megszületését jósolja meg, ezért Vergilius és életműve (Arisztotelészével együtt) még abban az időszakban is bevett és ismert volt, amikor a többi klasszikus szerző kiavulni látszott az európai műveltségből.

A fenti jelenségre Szerb Antal is felfigyelt, aki A világirodalom történetében azt írja, az olasz középkor elkülönül az európaitól abban az értelemben, hogy nem igazán jellemző rá a trubadúrhagyomány vagy a hűbéri-lovagi kultúra. Megmaradtak a városok és a városi kultúra, és teljesen más az antik hagyományhoz való viszonya, mint Európa többi részének. Sőt Szerb egyenesen úgy véli: Dantét már a „renaissance-hoz csatolja viszonya az antikhoz”.

De nemcsak ez rendhagyó a legnagyobb középkorszintézisnek, az Isteni színjátéknak az európai középkorhoz való viszonyában. Hanem, ahogy említettük, a bő száz évvel azelőtt született Danténak majd csak a ficinói szellemi körben, a reneszánsz Firenzében feléledő platóni gondolathoz való viszonya is, amely ugyan megjelent Szent Ágostonnál, ám korántsem úgy és abban a fénytörésben, mint később, a 15. században a neoplatonikusoknál.

Szerb Antal nem meglepő módon erre is utal, amikor azt írja, a platonizmus hol nyíltan, hol földalatti erőként az egész középkoron át jelen volt, ám Platón szerelemtanának hatása csak az olasz trecentóban kezdődött meg, épp Dante és kortársainak tudós szerelmi lírájában. A platóni tanítás – emeli ki Szerb – pedig egyszerű megalapozást ad „a középkorból átmaradt nőtisztelet-normának. A reménytelen szerelem attitűdje, melyet az előtt Madonna-kultusz színezett, most az Égi Szerelem nevét és értelmét nyeri el” – írja. Itt el is érkeztünk a dantei életmű kulcsához, legfontosabb szereplőjéhez és egyben szimbólumához: Beatricéhez.

A nő, aki Istenhez vezet

Dante kilencévesen, 1274 tavaszán látta meg a nyolcéves, bíborszínű ruhát és virágkoszorút viselő Beatricét mindkettejük szülővárosában, Firenzében. Az Új életben így ír: „Ámor eluralkodott lelkemen, mely tüstént meghódolt neki, s képzeletem adta erejénél fogva oly erősen hatalmába vett, hogy mindent kénye-kedve szerint kellett cselekednem.” Beatrice egy gazdag bankár, Folco Portinari lánya volt. Dante életre szóló szerelme nem teljesedhetett be: apja Simone
de Bardihoz adta feleségül lányát, és Beatrice huszonnégy évesen 1290-ben meghalt.

Az egykorú visszaemlékezések szerint a költő kis híján belehalt a gyászba. Mégis Beatrice – és átvitt értelemben a transzcendenssé tett Szerelem – lesz aztán vezetője „élete felétől”, amikor egy „sötét erdőbe” kerülvén arra eszmél, hogy az égi nő elküldte hozzá Vergiliust, hogy vezesse át a Poklon, majd a Purgatóriumon, ahonnan majd ő (az időközben elhunyt, a Paradicsomba került) Beatrice vezeti tovább Istenhez.

A dantei Beatrice-képben sok minden összegződik: a valós nő emléke – a legtöbb irodalomtörténész kiemeli, hogy Beatrice a korabeli, eszményített, lovagok által körülrajongott nőkhöz képest valós személy –, a szerelem fő létélménnyé és teológiai élménnyé transzformálása, tágabb értelemben azonban a Beatrice-szerelem mintha az említett platóni szerelemtan egy korai illusztrációja lenne.

Amit majd csak a Dante halála után bő egy évszázaddal megszülető reneszánsz filozófus, Marsilio Ficino Platónt magyarázva fejt ki, hogy tudniillik a földi szépség és a földi szerelem voltaképp Istenhez, az istenszerelemhez vezet – különösen cseng hát össze Beatrice alakjában a két nagy firenzei gondolkodó szerelemképe.

Pál József irodalomtörténész, az MTA doktora, aki egy egész tanulmánykötetet szentelt a Színjátéknak (Silány időből az örökkévalóba – Az Isteni színjáték nyelvi és tipológiai szimbolizmusa, JATE-Press, 1997) Beatricéről szólva úgy vélekedik, hogy szerepe a műben és a dantei világképben csak Krisztuséhoz hasonlítható. A legfontosabb közös bennük a földi tevékenység és az égi szerep abszolút realitása, ugyanakkor Beatrice alakjából hiányzik az univerzális megváltás eszméje. Éva, Mária és Beatrice a színjáték három legfontosabb nőalakja.

Beatrice szerepe, hogy feltárja a költő előtt a titkos valóságot, ő a scientia és a sacra doct­rina „engedelmes szolgálólánya”, hiszen a Krisztus által megváltott ember ismét hibát követ el, ez a hiba egy megváltott világban azonban csak egyéni lehet, így a megváltás is csak az egyéni síkon lehetséges. Beatrice feladata, hogy feltárja az igazságot, és így visszavezesse a bűnöst a helyes útra.

„A mű tehát – írja Pál József – végső soron nem más, mint Beatrice »hatása« vagy szándékának megvalósulása, amely a reveláció révén éri el a vezetett személy újbóli megváltását.”

Beatrice a szó szoros értelmében visszavezettette-visszavezette a költőt az Isteni színjáték háromszor harminchárom énekén keresztül Krisztushoz. Ám hogy miért vezetheti vissza, miáltal lesz vezető, abban igencsak különbözik a középkori teológiai konstrukciókban megjelenő nőktől.

Beatrice, az égi vezető egy földi szerelem – csak a Színjáték során égi szerelemmé transzformált érzés – által válik ennyire fontossá és az életmű kulcsfigurájává!

A titkok

Az Isteni színjátéknak és általában a dantei életműnek, gyakorlatilag annyi olvasata van, ahány korszak – és ahány összeesküvés-elmélet.

Épp ezért gyakorlatilag mindegy, melyikre fókuszálunk először.

Az első a hármas számból és a hármas számnak a műben betöltött különleges szerepéből indul ki. Dante, ahogy említettük, háromszor harminchárom énekben és egy előhangban, azaz összesen száz énekben írta meg túlvilági utazását. Ráadásul minden versszak háromsoros, úgynevezett terzina.

A hármas szám kiemelt szerepéről a teo­lógiában és a kora keresztény világképben külön esszét (sőt könyveket) lehetne írni, most talán elég annyi, hogy a legnagyobb vallási misztérium, az Atya-Fiú-Szentlélek hármassága, pontosabban egysége a hármasság jegyében Dante korának központi gondolata és problémája volt.

A műben a három háromszorosa, azaz a kilences szám jegyében áll a túlvilág elrendezése: a Pokolban, a Purgatóriumban és a Paradicsomban kilenc kör, kilenc gyűrű és kilenc ég van. Ez a fajta hármasság híven követi Aquinói Szent Tamás világbeosztását, aki 3×9 szférába rendezte a makrokozmoszt.

Nemcsak a hármasság matematikája jelenik meg azonban a műben, de komplex csillagászati és matematikai ismeretek is: Dante például a Színjáték egészén keresztül pontosan meghatározza egy-egy jelenet idejének csillagászati koordinátáit, így a mai napig ki lehet számolni, hogy mely időpontban ért a Pokol, a Purgatórium vagy
a Paradicsom bizonyos pontjaira.

Tudjuk azt is, hogy a Színjáték maga egy húsvéti utazás, a Pokolba az 1300. év nagypénteki napján lép be, ugyanazon év április 10-én, húsvétvasárnap ér el a Pur­ga­tó­­rium­ba, majd szerdán délben a Paradicsomba.

Noha a Pokol és a Purgatórium is telített teológiai jelképekkel, a legtöbb olvasata a Paradicsomnak van, amelynek középpontjában, ahogy Géczi János írja A rózsa és jelképei – A keresztény középkor című munkájában, ott magasodik a „misztikus rózsa”.

Dante, bár Beatrice vezetésével eljut Istenig, nem tudja leírni, nem találja rá a szavakat, ezért csak arról ad számot, hogy miként jelenik meg a misztikus rózsából áradó fény a hozzá legközelebb állókon. „Amivel mégis közelebb férkőzhetett az elmondhatatlannak ítélt, de kimondandó lényeghez, az egyetlen jelkép: a rózsáé volt” – írja a szerző.
És hogy miért? Mert Istent nem lehet önmaga szerint, saját lényegében szemlélni, mint a műben szintén megjelenő bukott angyalt, a részletesen leírt Lucifert, a Föld közepébe fagyott „Dist”.

Isten csak jelképében, Danténál a rózsában mutatható meg, amely amúgy elsősorban Mária-jelkép a keresztény teológiában. Dante a mű csúcspontján a virág arany közepéből szemléli a mennyei fehér rózsát, amelynek minden szirma egy-egy fehér ruhás üdvözültből áll, ez a virág pedig nem más, mint a szeretet centruma, amely „mozgat napot és minden csillagot”. (A színjáték mindhárom része a csillagok, azaz a stelle szóra végződik egyébként.)

A mű rejtett értelmét a számokban és jelképekben keresők általában ugyanazt a hibát követik el Danténál is, mint máshol:
a szimbólum (a misztikus rózsa, a költő elé életútja felén odatoppanó fenevadak, a párduc, az oroszlán és a nőstényfarkas, az örök tűz, a fényfolyó, az isteni sas) azért szimbólum, mert szavakkal kimondhatatlan tartalmakat, tartalmi összefüggéseket sűrít.

A dantei fő mű „titkos értelme” filológiai munkával és meditációval is kibontható egy-egy logikai-intuíciós ív mentén – e dolgozat keretei egyik olvasat bővebb kifejtését sem teszik lehetővé –, ám olyasféle keresztrejtvényt, amelynek egy megfejtése van, ne várjunk az Isteni színjátéktól.

Amelyet természetesen magyarra is többen megpróbáltak lefordítani. A legismertebb Babits Mihály 1922-ben teljessé vált fordítása. Ő maga hosszasan ír a műről Az európai irodalom történetében, és figyel­meztet: ahova Vergilius és Beatrice elvezetnek, az nem valamiféle élettől idegen képzelet üres fantazmagóriája. „Ellenkezőleg: maga az Élet ez, fölfokozva, sűrítve, mélyítve és kiteljesítve, egy másik regiszterben, ennek az innenső világnak a hangjaival, képeivel, sőt szagaival és illataival teli.

Ez a fantasztikum az Élet anyagából van szőve és az Életet jelenti” – írja, hozzátéve, hogy korántsem Dante sorsáról van itt szó, hanem általában az emberéről, amely az élet útvesztőjében küzd a Megváltásért, „s az emberléleknek ebben az olthatatlan istenhez-törekvésében van a Költemény misztikus és metafizikai háttere s mintegy titkos értelme” – írja.
Babits fordítása a magyar műfordítás-irodalom csúcsteljesítménye, ám a 21. századi olvasónak keményen meg kell küzdenie a magyarul szóló terzinák értelmével. Csakúgy, mint a 19. századi tolmácsolók, Császár Ferenc és Szász Károly változataival.

A legutóbbi fordítást Nádasdy Ádám készítette a műből. Az alig pár éve, 2016-ban kiadott munka érdekessége, hogy noha a terzinákat nem tartotta meg, lelki-pszichológiai értelemben hihetetlenül pontosan és szépen visszaadja a dantei utazást, csakúgy, mint a dantei nyelv sokszínűségét, a 14. századi élő olaszt, amely, ahogy említettük, épp Dante révén vált végleg irodalmi nyelvvé. (Danténak a Színjátékban megjelenő nyelvtörténeti-nyelvleírói utalásai szintén külön esszét érdemelnének.)

A Színjátékon túl
 

Noha Dante halálának hétszázadik évfordulóján értelemszerűen a fő mű áll a figyelem középpontjában, Dante – ahogy ma mondanánk – nem „egykönyves” szerző.

Az 1265 májusában született költő alig tizenhét éves volt, amikor első szonettje megjelent. Első nagy művét, az Új életet
(La vita nuova) 1292 és 1294 között írta, a könyvet a kor egyik ismert költőjével, a Színjátékban is megjelenő Guido Cavalcantival való barátsága ihlette, és a korban megszokott módon a verseken túl a költeményekhez írt saját kommentárjai is olvashatók benne – ez az a kötet, amelyben Dante először vall az anyanyelvhez való viszonyáról is. („Szándékom eleitől fogva nem volt más, mint köznyelven írni.”)

Állítólag egy látomás miatt határozta el, hogy a filozófia felé fordul, az 1300-as évek elején keletkezett művek javarészt teoló­giai-filozófiai-politikai fejtegetések.

Közéleti szerepe elválaszthatatlan az életműtől: már huszonnégy évesen a firenzei lovasságnál teljesített szolgálatot a ghibellinek elleni csatában, volt a firenzei városháza elöljárója, azaz priorja.

Firenze ebben az időben nagyon megosztott volt: a guelfek, azaz a pápa hívei mindenben szemben álltak az egységes európai világi irányítást kívánó császárhívekkel, a ghibellinekkel. Ám a guelfek sem voltak egységesek: a pápapárti fekete guelfek radikalizmusával szemben a fehér guelfek megengedőbbek voltak. Dante a fehérek sorait erősítette, sőt a béke érdekében még azzal is megpróbálkozott, hogy száműzze hivatalánál fogva az ellenfeleket, köztük saját jó barátját, Guido Cavalcantit.

Dante épp a pápánál járt diplomáciai küldetésben, amikor 1301 novemberében Charles de Valois, VIII. Bonifác pápa küldötte átjátszotta a hatalmat a fekete guelfeknek Firenzében. Dantét pénzbüntetésre és száműzésre ítélték a távollétében, és mindenét elkobozták. Egy év múlva máglyahalálra változtatták az ítéletet, ezért Dante száműzetésben élte le maradék életét.

Vendégeskedett többek között Veronában és Padovában, közben diplomáciai eszközökkel igyekezett a különféle fehér guelf csoportok közt közvetíteni, végül azonban szakított a guelfekkel, és ahogy fentebb írtuk, a ghibellin nézetekhez közelített – ami természetesen a Színjáték vonatkozó soraiban is tetten érhető.

Vándorlásai során Párizsban is megfordult, ahol filozófiát és teológiát tanult.

Az 1300-as évek elejéről származó művei a Vendégség (Convivi) és a A nép nyelvén való ékesszólásról (De vulgari eloquentia), illet­ve számtalan szerelmes-allegorikus vers.

Pálfordulása 1309-re tehető, amikor VII. Henrik, Luxemburg hercege Itália ellen indult, ő pedig episztolát írt neki, javasolva, hogy foglalja el Firenzét – szülővárosa azonban kiállta az ostromot, s noha Henriket Rómában császárrá koronázták, hamarosan meghalt, így elveszett Dante álma is.

A költőnek, aki élete végén Romagnában élt Guido Novello da Polenta vendégeként, innentől nem volt esélye hazatérni: 1321. szeptember 14-én itt érte a halál.

A Színjáték megírásához már 1306 őszén hozzákezdett, és élete végéig dolgozott rajta más művei mellett. (Ezek közt eddig még nem említettük Az egyeduralomról című traktátust.)

A fő művet 1321 őszén, halála előtt fejezte be. Maláriában hunyt el ötvenhat évesen. Sírja a ravennai Szent Ferenc-székesegyház oldalkápolnájában van.

Karinthy Frigyes: Miniatűrök (11.)

Babits: Sziget és tenger

Strófák prózában

Most olvastam el, egy félóra alatt, hatása alatt vagyok. Akarok is lenni: szeretném, ha a hangja, színe, melege, idegessége közvetlenül villódzna át azon, amit írok róla, ha „felismernék rajzomon egy-egy vonást, mit szellemujja von". Ez úgyse tanulmány, csak jegyzetek – az idegrádió leadta a hírt, az idegfelvevő megtalálta a hullámhosszúságot, felvette az egészet, érzem idegeim reszketésén, most az egyszer, kísérletből, nem viszi át a tulajdon kondenzátorába, hogy átalakítsa más erővé – közvetlenül közvetíti tovább a rezgést ugyanazzal a hullámhosszal –, állítsa be az olvasó is felvevőkészülékét.

A hír nagy támadás, eddig a legnagyobb, harc az utolsó csepp vérig, az egész fronton, döntő ütközet, rengeteg halottal, minden csapat, legénység, tüzérség, repülők összevonása – a költő élethalálharca magával, gondolataival, életével, költészetével –, két világ, a belső és a külső szinte eszméletlenül őszinte, vad összecsapása. Hullámhossz: az ő stílusa. Ritka feszültség – kevés idegrendszerben van rá megfelelő felvevő.

Szinte félelmes látvány: nem emlékszem ilyen kétségbeesett őszinteségre, mint ami itt tárul elénk – a haldokló Adyé hűvös formalizmussá fakul mellette. De értsen meg, aki átlapozza és talán csodálkozik borzongásomon – itt nem az érzések és ösztönök őszinteségéről van szó: az érzéssé, ösztönné vált, érzésnél, ösztönnél mélyebbre idegződött gondolatok őrjöngő őszintesége keres magának utat, kifelé.

A Gondolat vérben és gyomorban és májban van itt már, s úgy sikolt fel, bárhol érintsék a testet, mint más költőnél az úgynevezett érzés, primitív formája a gondolatnak.

A gondolat dobálózik, hánykolódik itt, testtéváltan, mint

fájás az idegben...

vonzás a kőben...

Igazság!

dadog, felordít, rohanni kezd, megáll, összecsuklik, hangosan felzokog. Mindent megpróbál, ravaszkodik is, be akarja csapni önmagát, hazugságon keresztül győzni az igazságért! Felveszi régi ruháját, a versformák csilingelő páncélját: úgy ostromolja egy darabig a kegyetlen várat – hiába!

„szók... szók... mért hagytok dadogni?!” – ordít fel végre dühöngve, ledobja a páncélt, a ruhát, az inget – szemérmetlen meztelenségben esik neki, foggal és körömmel.

Aztán „megint elölről”.

Minket lekötve tart egy furcsa léthez mágus Szokás vagy szoptatós Remény...

Most elfárad, cselhez folyamodik – majd énekelni fog, talán kicsalogatja rejtekhelyéről a kegyetlen ellenséget,
az Igazságot. Itt szinte tragikomikussá válik – az egyik versét, miután hiába gyötörte benne értelmét, hogy megértse
az érthetetlent, váratlanul így fejezi be, zárjelben (Dúdolva):.....

És a dúdolás, ami alatt könnyed, merengő, szórakozott dallamot, ringató altatózenét értünk, a legnehezebb fajsúlyú bölcselkedéssé válik a torkában. Ilyenek vannak benne:

Magad szeretője! Magad gyilkosa!

Emberi hús, lélek fészke, vánkosa!

Oh, jaj, emberi hús! mennyi harc vasa vágott melegedve, hasztalan tusa Keresztre feszített véres Krisztusa!

Ez neki egy dúdolás! – mondanám pesti nyelven! ez egy altatózene, amivel elzsongítja, elállítja a kínzó gondolatgépet – milyen lehet akkor, mikor teljes gőzzel működik?!... ez egy altatódal!... más, rendes ember számára ébresztőórának is túl erős!

Csak gondolattal lehet reagálni rá: ez a költő képtelen mást adni, mint gondolatot. Utca, délelőtt című könnyed kis versecskéjében mindössze ilyen sorok vannak:

Hiszen még a Föld sincs legyőzve!

Most rázza terhét Tokióban...

Ádáz kutyáját nézi, és ilyenek jutnak eszébe: Égi gazda, bosszú, megbocsátás, s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz.

Más helyen, könnyed formában, Géraldy modorában megpendített szonátát intonál (Míg keztyűddel és kalapoddal babrálsz), s közben ilyen akkordokat fog:

Micsoda magvak őrlődnek itt? Micsoda robbanás készül? Oh, kedvesem, az isten majd csak tudja, mit akar velünk!...

ez a gépbezárt nyugtalanság, melyben már őrült iramok dobognak, Csak gondolattal lehet reagálni rá.

Az Eszme Északi-sarkán és Déli-sarkán bukkan fel, más-más ruhában ismeretlen átjárókat keres. Beburkolózik, mint Scott, karcsú, repülőgépre száll, mint Amundsen. Most tropikus őserdőkből kapunk hírt róla – meztelenül irtja a bürköt, ösvényt vág magának az Ismeretlenben. S néha megilletődve megáll – egy fakult jelzőtábla, elejtett írás, fába vágott kezdőbetűk!
Itt már járt valaki – hozzá hasonló magános utazó, ki az Igazságot kereste, bölcsészetben, versben, képben, zenében. Ő is leteszi névjegyét – s megy tovább – még sok az ismeretlen. S elviszi magának az emléket – itt Goethe járt...

Az istenek halnak, az ember él...

Itt Szókratész...

„Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenkié, csak a magosabb lelkeké...” (az előszóból).
Itt Nietzsche...

Nem állatot kívánok, nem is embert!

Többet...

S végre...

Boldogtalan, ki magasan fut...

– itt a Názáreti.

Ady, mondják, próféta volt – látnok, megjósolta bűnbe esett nemzetének bűnhődését, mint Ézsajás. Egy nemzetét csak. Babits, e különös, csaknem eszelős könyvében, mely a negyvennyolcas nemzet összeomlása utáni Vörösmartyt juttatja eszembe, kora túl van a próféták korán – Keresztelő János, valakit sejt, valakit ígér kínzó látomásaiban: az ő nemzetéből származó valakit, akihez nemcsak
az ő nemzetének lesz köze.

Nyugat, 1925. november 1.