Hétvégi melléklet

2021. szeptember 4.

0904

a 34.

Beszéd

Az elvetett mag

„Főméltóságú Pápai Legátus Úr, Szentséges
Atyánk Követe!
Áldott, ki az Úr nevében jön, hozsanna
a magasságban! Ezt énekli a magyar föld sokat
dolgozó népe, így köszönti azt, aki a mi urunk
Jézus Krisztus földi helytartójának, Szent Péter
utódjának követségében jön hozzánk.
A mindennapi verejtékező földműves nép
katolikus hívei hisszük és valljuk, hogy a mi
urunk Jézus Krisztus jelen van
a legméltóságosabb Oltáriszentségben, s ezt
a kincset a római katolikus egyházunkra bízta.
De azt is hisszük és valljuk, hogy a földön
szántott barázdában elvetett mag, mindennapi
kenyérért csorduló verejtékünk közelebb visz
minket a Teremtő Istenhez az Oltári-
szentségben. Jézus Krisztus azzal tüntetett ki
minket, földműves népet, hogy a mi kezünkből
kikerülő kenyeret választotta palástjának.
Erről a hitről teszünk itt tanúságot
Szentséges Atyánk követe előtt.
Ezt hoztam el a földműves nép nevében.
Fogadja ezt a hitvallásunkat, mint katolikus
magyar lelkünk legdrágább ajándékát.
Áldja meg a Szentséges Jézus minden lépését!
Dicsértessék a Jézus Krisztus!”


Ezekkel a gondolatokkal köszöntötte Eugenio
Pacelli bíborost, a későbbi XII. Pius pápát
a „földműves magyar nép nevében” Balla
Sándor 1938-ban Budapesten, a 34.
Eucharisztikus Világkongresszuson. A beszéd
díszesen bekeretezve egy fényképpel együtt
Sándor bácsi becses kincse volt.
„Megjegyzésem – írta saját kezével a beszéd
szövege után – Ezzel vége volt a rádió által is
közvetített üdvözleteknek, s a legátus
a székemhez jött, kezet fogott velem, melyet
megcsókoltam. Utána jöttek Serédy
hercegprímás és sokan mások. Hát még
az utcán! Körülfogtak és csodáltak. Boldognak
érezte magát, aki kezet foghatott velem.
Csodálatos hatása lehetett beszédemnek,
hiszen az összes újságok hozták arcképemmel
együtt. Így elértem azt, igénytelen földmunkás
létemre, velem egyenrangú halandónak
íly nagy megtiszteltetés soha nem adatott.”
Az akkor százesztendősnek mondott, de pár
évvel fiatalabb lakiteleki gazda, Balla Sándor
leszármazottjai a mai napig a település lakói.


Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus
Kongresszus helyszíne ismét Budapest lesz,
szeptember 5. és 12. között.

A lakiteleki Jézus Szíve-templomot idén 95 esztendeje, 1926. szeptember 8-án, Kisboldogasszony ünnepén szentelte fel Révész István (jobbról) kecskeméti prelátus plébános, későbbi tábori püspök. Ő volt az, aki erőt és fáradságot nem kímélve megszervezte Kecskemét környékén a tanyasi iskolai hálózatot, és ott tanyasi lelkészségeket hívott életre. A felsőalpári határ, a mai Lakitelek hitéletét, az itt élő emberek boldogulását különösen szívén viselte a derék pap. Ez lehetett az oka annak, hogy Balla Sándort (balról) kérte fel a köszöntésre
A lakiteleki Jézus Szíve-templomot idén 95 esztendeje, 1926. szeptember 8-án, Kisboldogasszony ünnepén szentelte fel Révész István (jobbról) kecskeméti prelátus plébános, későbbi tábori püspök. Ő volt az, aki erőt és fáradságot nem kímélve megszervezte Kecskemét környékén a tanyasi iskolai hálózatot, és ott tanyasi lelkészségeket hívott életre. A felsőalpári határ, a mai Lakitelek hitéletét, az itt élő emberek boldogulását különösen szívén viselte a derék pap. Ez lehetett az oka annak, hogy Balla Sándort (balról) kérte fel a köszöntésre
Fotó: MH

Védőbástya

Két pápa hazánkban

„A pap tartja kezében Jézus vérét, melynek tiszta habjai lemossák egy egész világ vétkeit”

Vitéz Anita
Két pápa hazánkban
Fotó: Egy korabeli képeslap

„Tudod, hogy én láttam élőben a pápát?” – szegezte nekem a kérdést Dédanyám valamikor 2003 nyarán, nagyatádi otthonában, ahol minden nyarat töltöttem (és töltök, Istennek hála, azóta is). Tizenhat éves voltam, akkor már rég tudtam, hogy történész leszek, ezért esténként beültem hozzá, és kértem, hogy meséljen, az izgalmasabbnak vélt dolgokat pedig közben jegyzeteltem.

A köztünk lévő, kerek nyolcvanévnyi korkülönbség ideális volt. Dédikének a huszadik század minden fontos, ismert sorsfordító eseményéről volt valamiféle saját élménye, legyen szó az első világháború kitöréséről, szeretett édesapjának katonai szolgálatáról, a Rinya mellett megrekedő 1944–45-ös frontvonalról, a nagyatádi ferences vértanú Hajnal Zénóról, kitelepítésről, államosításról, meghurcolásról vagy utána a szocializmus szürke hétköznapjairól.
Volt élménye az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszusról is.

Akkor, harmincegy évesen már négygyermekes családanya volt, a budapesti kirándulást pedig egyfajta apa-lánya programként, ajándékba kapta mélyen vallásos ükapámtól. Két dolgot említett meg az eseményről: az egyik, hogy a hatalmas tömegben addig-addig sikerült „furakodniuk” – még mindig előttem van a ráncok között élénken villogó, huncut kék szeme, ahogyan ezt a szót kimondja –, amíg egészen közel kerültek az oltárhoz. Innen láthatta szabad szemmel, „élőben a pápát”.

A „pápa” persze csak később lett pápa, 1939-ben, amikor a hazánkban legátusként járó Eugenio Pacelli bíborost XII. Piusz néven megválasztották – ennek viszont 2003-ra már alig volt jelentősége. Dédike tényleg a pápát látta, még a pápaság előtti korából. (Sőt utóbb olvastam csak hozzá, hogy a Pa­celli bíborossal érkező vatikáni delegációnak tagja volt Giovanni Battista Montini helyettes államtitkár is, a későbbi VI. Pál, így tehát két későbbi pápa tartózkodott egyszerre hazánkban.)

A másik apróság, amit rendszeresen fölidézett, az élmény monumentalitására vonatkozott. A korabeli híradók és a fennmaradt archív fényképek is jól láttatják az ünnepre földíszített Budapestet, a zsúfolásig telt Hősök terét, ahol Gábriel arkangyal oszlopa mögé oltár került, méghozzá a római Szent Péter-bazilika főoltárának pontos mása. Az emlékmű mögött felhúztak két ideiglenes harangtornyot is hangszigetelt sajtószobákkal. Dédike másik emléke éppen ezekhez kapcsolódik. Amikor a téren elhelyezett harangok zúgni kezdtek, ő odasúgta apjának: „Milyen gyönyörűen szólnak!” Erre a közelükben álló férfi hozzájuk fordult, és bemutatkozott: „Szlezák László vagyok, én öntöttem a harangokat.”

Hogy pontosan milyen harangok laktak a két toronyban, arról Dédike nem mesélt. Szlezák László viszont a leghíresebb magyar harangöntők egyike, nála termékenyebb mester azóta sem volt. Ha az országot járjuk, ma is számtalan alkotását hallhatjuk fölcsendülni a déli és esti Úrangyala vagy a szentmisék idején.

Szlezák tizenkét esztendős korától fogva dolgozott – előbb inasként, majd önál­lóan – a szakmában. Működése kezdetén, az első világháborúban meg kellett érnie, hogy az általa öntött harangokat beolvasztják, és az érc imádságra hívó csengése fegyverzajra változik. A háború végétől műhelye azonban föllendült, a legjobb időszakában száz ember dolgozott a keze alatt, ő pedig olyan megbízatásokat kapott, mint 1928-ban a pesti ferencesek 3600 kilogrammos harangjának megalkotása, amely ekkoriban az ország legnagyobbjának számított. Még ebben az évben Aranykoszorús mesterként ismerték el, későbbi munkáin ezt mind feltüntette. Több mint ötezer harangot öntött 1953-ban bekövetkezett haláláig, zömmel újraöntötte az első világháború során hadi célokra lefoglalt és elszállított harangokat is.

Munkásságának legnagyobb harangját, a csaknem nyolctonnás alkotást 1930-ban készítette el a budapesti Szent István-bazilika részére. Az időpont nem véletlen: ekkor ünnepelte hazánk a Szent Imre-évet, Imre herceg halálának 900. évfordulóját, amelynek nagyszabású ünnepségsorozatát azóta történeti emlékezetünk leginkább az 1938-as eucharisztikus kongresszus főpróbájaként tartja számon. A nemzetközi eseményen részt vett többek között hét bíboros, köztük XI. Piusz pápa legátusa, valamint csaknem száz külföldi püspök is. Országszerte rendeztek lelkigyakorlatokat és népmissziókat, amelyeken csak Budapesten több mint százharmincezren vettek részt.

1938. május 25-én délután öt órakor megkondultak a Hősök terének harangjai. De nemcsak a helyszínen zúgtak, hanem a főváros valamennyi templomában is
1938. május 25-én délután öt órakor megkondultak a Hősök terének harangjai. De nemcsak a helyszínen zúgtak, hanem a főváros valamennyi templomában is
Fotó: Fortepan

A Szent Imre-év egyértelmű sikere buzdította Serédi Jusztinián hercegprímást arra, hogy támogatókat szerezzen az 1938-as eucharisztikus kongresszus budapesti rendezéséhez, amely nem mellesleg államalapító királyunk, Szent István halálának kilencszázadik évfordulója is volt egyben.

Az 1930-as emlékévnek tematikusan és „technikailag” is a kongresszus lett a folytatása, a Trianonban megtépázott ország pedig ezzel kettős szentévet ünnepelhetett, hiszen a kongresszus lezárását követően, másnap elkezdődött a Szent István-év.

Ilyen előzmények után kondultak meg 1938. május 25-én délután öt órakor a Hősök terének harangjai. De nemcsak a helyszínen zúgtak, hanem a főváros valamennyi templomában is. Harangszóra vonult a papság a Vajdahunyad várától a Hősök terére: elöl a kispapok négyes sorokban vezették föl a klérust, összesen százkilencven püspököt, harminchét érseket, élükön Serédi Juszti­niánnal, a házigazdával.

Amikor a harangok elhallgattak, rövid csöndet követően harsonaszó jelezte, hogy elindult Eugenio Pacelli bíboros, aki a pápa nevében osztott áldást a téren térdelő tömegnek. Kezdetét vette a 34. Eucharisztikus Világkongresszus Budapesten.
Az ünnepnek akkor is, mint most, egy város adott otthont, nem pedig ország. Ez utóbbi azért érdekes, mert az állam területén nem ez volt az első Eucharisztikus Világkongresszus: 1912-ben Bécsben, az Osztrák–Magyar Monarchia fővárosában már sor került egy alkalomra. Azóta a Monarchia fölbomlott, a trianoni országvesztés okozta lelki sebekre pedig gyógyír volt az egyházi világesemény. A főváros az ezeréves magyarságot jelenítette meg, magába foglalva nemcsak Budapest, hanem az ország, sőt, amennyire lehetett, az elcsatolt területek lakosságát is.

Ezt a földrajzi horizontot viszonylag jól reprezentálta, hogy háromszázezer budapesti részvevő mellett mintegy ugyanennyi, kétszázötvenezer vidéki – köztük Ükapám és Dédanyám is – fölkereste a négynapos eseményt. Rajtuk kívül a világ minden tájáról várták a résztvevőket, csakúgy, mint most. Huszonötezer külföldi jött, két állam azonban megtiltotta polgárainak, hogy ide utazzanak: a náci Németország és a bolsevik Szovjetunió. E kettő távolmaradása – és szembenállása – Magyarország történelmi identitását, „két pogány közt” a „kereszténység védőbástyája” szerepét erősítette. (Különös játéka a történelemnek, hogy idén másfajta hídszerepet vállalhat hazánk a kongresszussal, hiszen Ferenc pápa a Hősök terén bemutatandó záró szentmise előtt találkozik majd I. Bartholomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárkával, aki Erdő Péter bíboros hívására érkezik a kongresszusra.)

Aki Budapestre jött – legyen fővárosi, vidéki, határon túli vagy külföldi – óriá­si, átgondolt részletekkel felöltöztetett teret látott maga körül mindenütt, ahol csak programja volt a kongresszusnak.

Fő helyszínként akkor is, mint most, a Hősök tere szolgált. A millenniumi emlékmű, amely a magyar honfoglalás ezeréves születésnapjára készült, nemcsak fizikai, de lelki értelemben is alapot adott az Eucharisztikus Világkongresszus díszleteinek.

Magát a fölépítményt Lechner Jenő, a szecessziós építészetről ismert Lechner Ödön unokaöccse tervezte. Az emlékmű kolonnádja közé vékony pillérekkel tagolt, lapos teraszos modern alépítményt tettek, amelyhez két torony kapcsolódott – írja az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus honlapján róla szóló cikk. Az alépítmény közepére került az oltárbaldachin, amely a római Szent Péter-bazilika Bernini által tervezett barokk főoltárbaldachinjának
a mása, nyolcadakkora méretben. A faszerkezetekre függönyöket álmodtak, amelyen a magyar és az Eucharisztia fő szentjeit ábrázolták.

Lechner Jenő úgy nyilatkozott, hogy az oltárt úgy kellett a térszerkezetben megvalósítani, hogy az „építmény formában és színben (…) kifejezze azt, hogy a katolikus hitélet középpontja ezekben a napokban a mi fővárosunk. Amikor az Eucharisztikus Világkongresszuson a pápa kiküldöttje Budapesten a szentmisét mondja, a római pápai oltár mennyezetének hasonmása borul föléje. Ez kifejezi a katolicizmus egységét” – idézi az alkotó szavait a cikk.

Nem csak a Hősök terét díszítették föl: a főváros több pontján is a legkülönfélébb díszeket rakták ki. Világító IHS (Jézus nevének görög rövidítéséből származó monogramja – a szerk.) felirat került a Gresham-palota elé, a mai Széchenyi térre, és közterületi virágágyásokból megformázták a Lánchíd képét és egy kelyhet is.

A program egyik leglátványosabb eleme a május 26-i, esti körmenet volt, amelynek során a Szent István-bazilikából a Szent István gőzösre vitték az Oltáriszentséget.

A gőzöst nyolc további hajó kísérte. Egy hajón kivilágított körmeneti kereszt; két hajón hatalmas gyertya; a következő hajón ötven harsonás és imádkozó apácák; majd negyven, dalmatikába öltözött kispap füstölőkkel; és a vezérhajón a pápai legátus és a bíboros térdelve az Oltáriszentség előtt. Majd még öt hajó, az ötödiken szintén kivilágított kereszt. A menet megkerülte a Margit-szigetet, és visszatért az Eötvös térre.

A hidak gyönyörű látványt mutattak speciális díszítéseikkel. A visszaérkezés után szentségi áldás következett. Amikor a körmenet visszaindult a Szent István-bazilikába, elkezdődött a tűzijáték a Gellért-hegyen, ahol a Citadelláról ötvenméteres kereszt világított le a városra.

A kongresszus nem csak korabeli lépték szerint számított monumentálisnak. A magyar katolicizmus fénykorát, a barokk kort megidéző díszletek és programok – különösen a Szent István-évfordulóval – a magyarok számára identitáserősítő üzenettel bírtak, külföld számára pedig hazánk politikai pozícióit erősítették. Nem véletlen, hogy az elhangzott beszédek burkoltan, néhol nyíltan utaltak a náci és bolsevik befolyástól való függetlenségre.

Akkor még nyilván nem tudták, hogy a 34. Eucharisztikus Világkongresszus nemcsak az utolsó kongresszus volt a második világháború előtt, hanem Európában az egyik utolsó békés nemzetközi esemény is a világégést megelőzően. Fő sikerét elsősorban a pozitív nemzetközi visszhang jelentette: a világegyház és a külföldi sajtó is elisme­rően nyilatkozott a magyar szervezők munkájáról, növelve ezzel hazánk világpolitikai presztízsét. A katolikus egyesületek erősödtek a társadalomban, az egyház közéleti tekintélye pedig megnőtt – utóbbiban nem kevés szerepe volt annak, hogy a kongresszus kihasználta a média és tömegtájékoztatás nyújtotta lehetőségeket.

A sikert jól mutatja, hogy XII. Piuszban is nyomot hagyott itteni látogatása. Mindszenty József bíboros az emlékirataiban elbeszéli: 1945. december 8-án fogadta őt a Szentatya „leírhatatlan atyai kedvességgel”. „Kérdéseiből, megjegyzéseiből arra is következtethettem, hogy alaposan ismeri és nagyon értékeli nemzetünket és a magyar katolicizmust. Hazánk iránti érdeklődését az 1938-ban Budapesten rendezett Eucharisztikus Világkongresszus keltette fel, amelyre mint pápai legátus érkezett az ország fővárosába. (…) Örülök – mondotta – hogy eljöttél. Örülök, hogy a magyar nép, amelyet 1938-ban az Eucharisztikus Világkongresszuson megszerettem és szívembe zártam mély vallásosságáért, ma, a kereszt árnyékában is ragaszkodik hitéhez.”

Mindszenty bíboros zalaegerszegi plébánosként maga is jelen volt a kongresszuson, a papok többségéhez hasonlóan kivette részét a lelkipásztori munkából.

Mindszenty József bíboros a Hősök terén gyóntat a kongresszus ideje alatt. A felvétel jól mutatja lelkipásztori működésének arányait: „Mindszenty keveset beszél a pap evangéliumot hirdető szerepéről, valamivel többet az eucharisztikus misztérium felidézésének, megismétlésének titkáról, de a legtöbbet a gyóntatószékről”
Mindszenty József bíboros a Hősök terén gyóntat a kongresszus ideje alatt. A felvétel jól mutatja lelkipásztori működésének arányait: „Mindszenty keveset beszél a pap evangéliumot hirdető szerepéről, valamivel többet az eucharisztikus misztérium felidézésének, megismétlésének titkáról, de a legtöbbet a gyóntatószékről”
Fotó: Fortepan

Ismert kép, ahogy a Hősök terén gyóntat a kongresszus ideje alatt. A felvétel jól mutatja lelkipásztori működésének arányait: monográfusa, Balogh Margit hívja föl a figyelmet arra, hogy „Mindszenty keveset beszél a pap evangéliumot hirdető szerepéről, valamivel többet az eucharisztikus misztérium felidézésének, megismétlésének titkáról, de a legtöbbet a gyóntatószékről”.

Mindszenty bíboros egyik prédikációvázlatában így vall a papi szerepről: „A pap tartja kezében Jézus vérét, melynek tiszta habjai lemossák egy egész világ vétkeit. A pap azért él, hogy ezzel az áldozati vérrel odalépjen a haragvó ég és a vétkes föld közé; hogy az Istent lehozza az emberekhez, és az embereket fölvigye az Istenhez! (…) Ha a pap néz a kezére, a feloldozó és átváltoztató kezére, megszédül a hatalom örvényétől és kérdi: honnan van ez nekem, a gyarló embernek?”

Az Eucharisztia – magyar nevén Oltáriszentség – a katolikus tanítás szerint ugyanis Jézus áldozati teste és vére a kenyér és a bor színe alatt, ahogy ő ebben a jelképben az utolsó vacsorán keresztáldozatát elővételezte, és mint örök emlékezetét az egyházra hagyta. Jelenléte a két szín alatt nem jelképes, hanem valóságos. A kenyér (ostya) és bor átváltoztatása kizárólag szentmisében és kizárólag fölszentelt pap érvényes liturgiáján keresztül történik, hiszen a jézusi parancs – „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – fölhatalmazza a tanítványokat, hogy megemlékező tettüknek olyan ereje és érvénye legyen, mint az övének volt, vagyis hogy a kenyeret és a bort hálaadás keretében az ő jelenlétének és megváltó művének kifejezőjévé tegyék. Ezért érezhette Mindszenty bíboros, hogy „megszédül a hatalom örvényétől”, amikor „feloldozó és átváltoztató kezére néz”.

Az Eucharisztia „az egész keresztény élet forrása és csúcsa” kétezer éve változatlanul. S hogy ez mennyire élő, azt jól jelzi, hogy hazánk legelső ismert Oltáriszentség-himnuszát ma is számon tartjuk az áldozási énekek között. Az 1508-ban, Budán készült Nádor-kódex őrizte meg Ave salutis hostia – Üdvözlégy, üdvösséges ostya címmel, kultúrtörténeti érdekessége, hogy hozzá tartozik az egyik első ismert magyarországi kotta is. Szövegét és dallamát Bogisich Mihály adta ki 1888-ban, igazán széles körben ismertté pedig a dallamra írt új szöveg tette: a két világháború között Sík Sándor, a piarista papköltő és irodalomtudós írta hozzá a népénekben ma már első versszakként ismert, Ó, Uram, nem vagyok én méltó… kezdetű négy sort.

A liturgiában az átváltoztatást Úrfelmutatás követi, amelyet rendszerint csengő- és harangszó kísér. Ha pedig ezt Magyarországon halljuk, akkor jó esély van arra, hogy a zengő érc épp a Szlezák-műhelyből került ki. Amikor pedig épp nem Úrangyala-imádságra hív, akkor jó, ha eszünkbe jut: egy pap kezében az imént vált Krisztus testévé
és vérévé a kenyér és a bor.

Vers

Ave salutis hostia

Idvözlégy idvösségös hostya
Istennek tiszta anyjának fia,
Mert tégödet hitben látlak,
Tisztán s teljességgel hiszlek.
 

Mert te vagy én idvözítőm,
Mind ez velágnak megváltója,
Bizony istennek szent fia,
Ki a keresztfán feszülteték.
 

Mikor a pap az igét elvégezi,
Nem állhat kenyérnek állatja,
Hanem leszön Krisztus teste,
Ki a keresztfán áldoztaték.
 

Én istenöm, Tégöd dícsérlek,
Lelkömmel én felmagasztallak,
Szentháromság dicsértessék,
És ez ige miá áldoztassék.