Hétvégi melléklet

2021. augusztus 28.

0828

Találkozás

Vers

Gárdonyi Géza: Ne félj!

Mintha látnám a fehér-ruhás Szentet,
amint Jairus házához közelget,
s hírül hozzák, hogy: Meghalt már a lányka!
Jézus ránéz az elsápadt apára:
„Ne félj, csak higyj!”
 

Ha ránk is így szakad a fájdalom,
szerettünket látva a gyászpadon,
s kiáltjuk: Nincs már, nincs, aki megmentsen!
törjön át Jézus szava a bús csenden:
„Ne félj, csak higyj!”

Művész Páholy

Pöttyrendszer

„…szövés közben találom ki, hogyan oldom meg”

Sárdi Krisztina
„A gobelinnek is a rajz az alapja”
„A gobelinnek is a rajz az alapja”
Fotó: MH/Katona László

Jövő szerdán nagyszabású kiállítás nyílik a Pesti Vigadóban a szeptember 5-én kezdődő, 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából. A mintegy negyven kortárs képző- és iparművész válogatott műveit felvonultató tárlat kurátorával, a Ferenczy Noémi-díjas kárpitművész, grafikus Hauser Beátával, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagjával találkozásról, hitről, félelemről és reményről beszélgettünk, de a gobelinszövés műhelytitkaiba is beavatott minket.

– Életében először rendez kiállítást. Hogyan indult ez a kaland?

– Az MMA ipar- és tervezőművészeti tagozatán a programjainkat mindig egy évre előre kell kitalálni, megtervezni, erre van egy keretösszeg, amiből gazdálkodhatunk, és amelyet kiállításokra, az aktuális szakmai rendezvények támogatására, biennálékra, triennálékra költhetünk. Amikor kiderült, hogy kétezer-húsz szeptemberében Budapesten tartják a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, teljesen önfeledten és természetesen ajánlottam, hogy rendezzünk egy eucharisztikus tárlatot, így váltam a kiállítás kurátorává. Pedig sosem rendeztem még kiállítást, ami egy önálló műfaj, és nem az én területem. Általában művészettörténészek profilja, akik kívülről-belülről ismerik a szakmát, az izmusokat, az áramlatokat és azok képviselőit.

– Miért vállalta el akkor?

– Mert azt gondolom, sosem árt, ha valaki kívülről jön, és más elképzeléseket, új gondolatokat hoz. Ezen túl, ahogy telik az idő, és látom, milyen őrület zajlik a világban, egyre inkább úgy gondolom, Magyarország ebben az egész helyzetben különleges szerepet tölt be, értéket képvisel, amellett, hogy keményen kiáll a saját érdekei mellett. Lehet, nem is véletlen, hogy ez a kongresszus itt és most lesz. Talán éppen a mi hazánk fog békességet, felemelkedést nyújtani sok-sok embernek. A vallás ugyanis közösséget formál, bátorít, barátokat ad, segít átlendülni a nehézségeken, fel- és kiemel a hétköznapokból. A pandémia miatt ennek most még nagyobb a jelentősége.

– Mi volt az az új gondolat, amit meg kívánt valósítani a tárlattal?

– Az volt az elképzelésem, hogy különböző műfajok szerepeljenek együtt a kiállításon. Azt is tudtam, kiket szeretnék felkérni, hiszen az egész életemet művészközegben töltöm, töltöttem, a középiskolától mostanáig, és ismerem a kortársakat. A lényeg pedig maga az eucharisztia misztériuma, Jézus halála és feltámadása, illetve üzenete, a vallás: az, hogy mindez hogyan épül be a művészek életébe, az emberek életébe. Vajon beépül-e egyáltalán?

Nagyon jó volt látni, hogy sok művészt komolyan elkezdett foglalkoztatni ez a téma. Izgalmas volt beszélgetni például Gaál Józseffel, aki őszintén elmondta, milyen alkotói gondolatok, megoldandó feladatok foglalkoztatják a témával kapcsolatban. Ez nehéz feladat, hiszen a vallási téma ábrázolásának sok évszázados múltja van, és nem mindegy, hogy századunkban hogyan közelítik meg, milyen művek születnek.

Hauser Beáta: Ahogy telik az idő, és látom, milyen őrület zajlik a világban, egyre inkább úgy gondolom, Magyarország ebben az egész helyzetben különleges 
szerepet tölt be, értéket képvisel, amellett, hogy keményen kiáll a saját érdekei mellett
Hauser Beáta: Ahogy telik az idő, és látom, milyen őrület zajlik a világban, egyre inkább úgy gondolom, Magyarország ebben az egész helyzetben különleges szerepet tölt be, értéket képvisel, amellett, hogy keményen kiáll a saját érdekei mellett
Fotó: MH/Katona László

– Miért volt fontos, hogy az ipar- és képzőművészet együtt jelenjen meg a tárlaton?

– A mi életünkben az iparművészet helyzete jelentősen megváltozott. Megszűntek a szövő-, nyomó-, üveggyárak, az én műfajomat, a gobelint már nem is oktatják egyetemi szinten, és az iparművészek nagy része egyreinkább képzőművészettel foglalkozik, például nagyon sok textiles fest vagy grafikázik – hozzáteszem, én is, hiszen a gobelin alapja a rajz, ami mindig izgatott. Az üvegesek, keramikusok, ötvösök egyre gyakrabban szobrászkodnak.

A kiállítás negyven művésze közt van festő, grafikus, szobrász, üveges, ötvös, keramikus, illetve textilművész. Felkértem olyan alkotókat, akikről tudom, hogy egész munkásságuk a hitük köré épül, mint Gajzágó Sándoré vagy Kárpáti Tamásé, és olyanokat, akikről ezt nem tudom, de szeretem a munkáikat. Mindig a művekből indulok ki, az a lényeg. Arra is törekedtem, hogy különböző korú művészek legyenek jelen: idősebbek, középkorúak és fiatalok. Ámmer Gergő, Paráda Zoltán, Sipos Balázs például a fiatal nemzedék képviselői, és nem tagjai az MMA-nak – ez tudatos döntés volt.

– A kiállítás neve, hívószava a találkozás lett. Miért?

– A szervezése hosszú ideig olyan volt, mint egy hazárdjáték: nem lehetett tudni, hogy valóban találkozunk-e. Tavasz vége felé derült ki, hogy tényleg meg lesz tartva a kiállítás, folytathatom a szervezést. Negyvenegy képző- és iparművész vesz rajta részt. A megkeresésemre nagyon érdekes munkák jöttek, kritikus darabok, az előbb említett Ámmer Gergő például egy gipszöntvénnyel készült, ami egy tányéron húsdarabokat ábrázol, Bárány címmel. Ott van a nála is fiatalabb Paráda Zoltán, aki gyönyörű Jézus-mellszobrot készített.

Olyan mű, amire, ha ránéz a látogató, gyönyörűséget, örömöt fog érezni. Lesz kétoldalú festmény, porcelán alkotás és falikárpit is. Kun Éva Madonnája a gyermekkel uszadékfával egybekomponált kerámia alkotás, Oláh Sándor ötvösművész pedig egy fémkarikába illesztett üveglapon ábrázolja Jézust. A munka különlegessége, hogy a látogató észreveheti magát is az alkotásban, mert a Jézust körülvevő terület tükörrel van borítva, így a néző nemcsak magát, de a körülötte lévő környezetet is láthatja, mondhatni, benne van a világ.

– Hogy állnak az előkészületek?

– Már „csak” a lényeg van hátra. A Pesti Vigadó földszinti és alsó szinti tereit kaptuk meg helyszínnek, és el kell mondanom, hogy előbbi nem nagyon alkalmas kiállításra, illetve magában az egész épületben, mivel műemlék, elég nehéz kiállítani. Legalábbis elsőre azzal szembesültem a rendezésnél, hogy mit nem lehet.

A könyvtár előtti térben majd plakátok hirdetik a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. A földszinten megpróbáljuk beszűkíteni a teret, egy Utolsó vacsora-installációt készítünk. Ebben Olasz Ferenc fekete-fehér fotográfiái adják a hátteret,
a falak szürkék lesznek, és a szemközti falon középen Hefter László nagyméretű üvegkereszt munkája jelképezi Jézust. Ahogy belépünk, az üvegkereszt előtt tizenkét művész posztamensen elhelyezett műveivel találkozunk. Aztán letereljük a látogatókat az alsó térbe, ahol hagyományos kiállítás lesz látható, de abba is igyekszünk egy kis misztériumot csempészni. Nem szeretném, hogy csak úgy fel legyenek rakva az alkotások.

Az elmúlt hetekben éjjel-nappal azon gondolkoztam, hogyan rendezem be a teret, van tervem, de nyilvánvalóan a helyszínen derül ki, hogy működik-e. Bízom benne, hogy nem lesz unalmas, hogy nem hagyja érintetlenül a látogatókat. Kíváncsian és izgatottan várom a rendezés időszakát, amelyen Tóth László grafikussal dolgozunk együtt.

– És most végre személyesen is jelen lehet az utolsó simításoknál, nem úgy, mint májusban, Rómában, ahol Ne féljetek! címmel mutatták be ennek az anyagnak egy szűkebb változatát a Római Magyar Akadémián, amellyel akkor lapunkban is foglalkoztunk.

– Igen, lelkesen elkezdtem szervezni a budapesti kiállítást, amikor berobbant a covid. Mindent bezártak, leállítottak, bejelentették a NEK elhalasztását is. Ez számomra nagyon nehéz időszak volt, mert édesanyám váratlanul elhunyt. Ám tavaly december elején felhívott Rómából Komlóssy Gyöngyi, a Collegium Hungaricum tudományos és kulturális titkára, hogy hallott az eucharisztikus kiállításomról, és szeretné, ha Rómában is megrendezném.

Eleinte nagyon elcsodálkoztam, hogy ebben a helyzetben kiállításban gondolkodnak, de Gyöngyi nagyon határozott volt, tudta, hogy tavasszal újra beindul az élet, és a kiállítást is meg lehet majd nyitni. Végül januárban elkezdtem a szervezést. A Falconieri-palotában látható tárlatra huszonkét művész mondott igent.

– Hogy viselte a távrendezéssel járó problémákat?

– Nagyon furcsa volt úgy kitalálni, hogy ültem a számítógép előtt, néztem a kapott alaprajzokat, és megpróbáltam elképzelni, hogyan fog kinézni az egész. Volt azért kinti segítségem, Németh Pál szobrászművész, aki a tervem alapján elrendezte a műveket, aztán a kész kiállítást lefotózta, megmutatta – olyan lett, ahogy elképzeltem. De volt, amit el kellett engednem: a szobrokat például teljesen rábíztam, azokat képtelen vagyok így látatlanban elhelyezni – végül is ez az ő területe. Tulajdonképpen különösebb nehézség nélkül jött létre a tárlat.

– Amelynek Ne féljetek! lett a címe. Miért?

– Nem véletlenül. Úgy éreztem, hogy a pandémia alatt nagyon aktuálissá vált Jézusnak ez az üzenete, amelyet aztán Szent II. János Pál pápa székfoglaló homíliája még erősebbé tett. A covid tombolása alatt ez az a mondat, a biztatás, amire nagy szüksége van mindenkinek. Ne féljetek! Kicsit sajnáltam, hogy nem a budapesti kiállítás kapta ezt a címet, de előbb jött a római tárlat, amikor még nem is tudtuk, hogyan lesz tovább.

– A két kiállítás párhuzamosan is látható lesz, hiszen a római szeptember tizedikéig tart nyitva, a budapesti pedig szeptember elsején nyílik…

– A tárlatot Várszegi Asztrik püspök úr és Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára fogja köszönteni, majd Keppel Márton Péter művészettörténész nyitja meg és elemzi a kiállítást. Mindenki nagy megdöbbenésére Sipos Mihályt kértem meg a Muzsikásból, hogy zenéljen feleségével, Kardos Máriával együtt.

– Mi volt a megdöbbenés tárgya?

– Hogy egy ilyen tematikához népzenét választottam, nem komolyzenét.

– Pedig Beátáról tudható, hogy aktív résztvevője volt a táncházmozgalomnak, annak indulásától kezdve.

– A legelején egyébként még nem, csak ezerkilencszázhetvenháromtól. Mivel budaörsi voltam-vagyok a Muzsikás-táncház volt a törzshelyem, de mindenhová elmentem, ami csak létezett, például Sebőékhez, a Jánosi-, a Téka-táncházba, és folytathatnám a sort, hiszen majdnem tíz évig táncházaztam. Az életem fontos része, nagyon sokat kaptam tőle. Azt gondolom, hogyha jó magyar embereket akarunk nevelni, akkor el kell engedni a fiatalságot táncházba, ahol nagyon jó impulzusokat kaphat. Mert nem csak a táncról van ott szó.

– Hanem?

– Kezdetnek ott van, hogy egyáltalán miben táncolsz. Anno eleinte elmentünk farmerben, aztán szoknyára váltottunk, mert rájöttünk, hogy abban könnyebb forogni, mert a sok szoknya lendületet ad, de még egy is. Megtudtuk azt is például, hogy a magyar táncoknál az ütemeknél felemelkedünk, a gyimesi táncoknál pedig éppen ellenkezőleg: lefelé kell mozdulni. De nem lettem táncszakértő, nem elemezgetném ezt tovább, csak példának hoztam arra, mennyi mindenféle tudással, ismerettel találkozhat az ember egy táncházban. A hetvenes években jártunk kint Erdélyben is, még láthattuk, hogyan élnek, milyen viseletben járnak és hogyan táncolnak, zenélnek a nagy öregek, az egész falu apraja-nagyjával együtt. Maradandó élmény volt.

– Alkotásaiból, munkásságából mégis hiányzik ez a népi, népművészeti vonal…

– Még amikor erős táncházas voltam, az egyik munkámban kérték, hogy legyenek népi jegyek, és számomra is meglepő volt, hogy akkor még nem igazán tudtam beépíteni a gobelinbe a népművészetet. Megcsináltam a feladatot, de kicsit pikírt lett.

Az akkori időkben volt egy rosszízű, erőltetett, kicsit művi felfogás, amitől próbált az ember szabadulni, és a táncház, illetve az azzal feltáruló eredeti népművészet kezdte kinyitni a szemünket a valós hagyományaink felé. Sokat gondolkodtam ezen, és gondolkozom most is. Úgy érzem, hogyha majd megérik bennem ez a dolog, akkor majd szinte természetesen, magától értetődően születik meg, és akkor tényleg jó lesz.

– Milyen a tényleg jó alkotás?

– Hiteles. Valóban olyan, amit gondolok.

– Jól tudom, hogy eredetileg a textil nem is vonzotta?

– Nagymamám varrónő volt, és nem engedett oda a varrógéphez, mivel az háborús károsult volt, nagypapa pótolta a lábát vasdarabbal, ezért nem lehetett hozzányúlni, csak messziről figyelni. Gyerekkoromban se varrni, se kötni, se semmi ilyet nem tanultam meg. A szakközépiskolai felvételin az ötvös-keramikus szakot jelöltem meg, mert fúrós-faragós-rohangálós gyerek voltam, de Borbás tanár úr közölte, hogy kislányhoz a textil illik.

Ott aztán végigmentünk mindenen: nyomott anyag, szövött anyag, tervezés, gobelinszövés. Amikor jött a főiskolai felvételi, már tudtam, hogy igazából rajzolni szeretnék – viszont nem mertem megmondani. Úgy gondoltam, a gobelin jó lesz, mert annak is a rajz az alapja. És így lettem textiles. Előfelvételivel kerültem be az Iparművészetire. Akkor ott aztán nagyon komolyan elkezdtem gondolkozni azon, hogy milyen szőnyeget akarok.

– Milyet akart?

– Úgy indultam neki, hogy lakótelepi lakásokba való, olcsó, de ízléses szőnyegeket fogok tervezni, ám aztán nagyon nem erre ment az utam. Kockás blúzban, farmerban, harcos, öntudatos, akaratos lányként azonnal kihívtam magam ellen a sorsot és a tanáraim ellenszenvét. Meg akartak törni. Ez ellen úgy küzdöttem, hogy folyamatosan rajzokat és figurális terveket készítettem, amelyekbe belevittem a problémáimat.

Az emberek kezdtek érdekelni, az életük, viselkedésük, gondolkodásuk. Sokat törtem a fejem a műfajon, mi tetszik benne és mi nem, hogy én milyen gobelineket szeretnék készíteni. A figurális gobelinek, a tiszta színek, az emberről, az életről szóló tematika mellett döntöttem. A lényeg az volt, hogy a megtervezett rajzot kell megszőnöm, és ebből alakult aztán ki a félsoros szövés.

– Utóbbi mit jelent?

– A „rendes”, „normális” szövés úgy néz ki, hogy egy sorhoz egyik irányba és másik irányba is végig kell vinni a fonalat oda-vissza, ez ad ki egy sort. Ha csak egyszer megyünk végig, akkor minden második felvető kilátszik, ez a félsoros szövés. Ez a felületen pötty formájában jelentkezik, én pedig ezt a pöttyrendszert használom a figura megformálására. Egyébként ez a pöttyös vagy más néven félsoros szövés alapjára bontja a szövés technikáját. De csíkokkal is el lehet játszani ugyanezt, a csík és pötty-rendszereket lehet együtt is használni.

Szeretek grafikus terveket készíteni, mert alkalmat ad arra, hogy szinte függőleges vonalakat is megpróbáljon szőni az ember. A klasszikus francia gobelin egyébként nem használja a félsoros szövést, ott a formákat több árnyalattal, lépcsőszerűen hozzák létre. Úgy kell elképzelni, hogy az egyik szín egy nyelvecskével belemegy a másikba, és ebből messziről nézve árnyalatok jönnek létre, azonban közelről nézve inkább lépcsőszerűek.

A félsorosban nem lehet különálló formákat felépíteni, míg a klasszikusban igen, mert ott egymásra tudnak épülni a technika miatt a formák, a félsorosban egyszerre kell kezelni a felületet, miközben nagyon kell figyelni, mert egyszerre több különböző dolgot kell megformálni. A másik nagy különbség, hogy félsorosban nem hátulról szőjük a gobelint, mint klasszikusan, hanem az elejéről, illetve talpára állítva, mert látnom kell, hogy néz ki a figura keze, arca, hova kerül a szeme, a szája, az orra.

– Mennyi idő, amíg elkészül egy alkotás?

– Egy négy négyzetméteres gobelin akár csaknem egy évig is készülhet. De ezzel kapcsolatban mindig elmondom, ez azért is van, mert a tervet egy az egyben nem tudom megszőni. Másrészt van, aki gyorsabban, van, aki lassabban dolgozik. A szövőszéken a terv nem másolat lesz, hanem ott, az adott körülmények között, felvetőre, fonallal születik újra. Jó, hogy van a felvető mögött egy rajz a figura körvonalával, de szövés közben találom ki, hogyan oldom meg. Rengeteg improvizálás van benne.

A Végül című hullámos gobelinemnél például menet közben rájöttem, hogyha úgy akarom megszőni, ahogy lerajzoltam, akkor három év alatt sem lesz kész, tehát kénytelen vagyok gyorsítani rajta, már csak azért is, mert határidőre kellett elkészülnöm. Arra is rájöttem, nem tudom olyan aprólékosan megszőni az idő rövidsége miatt, tehát megtartottam az alapformákat, de aztán improvizáltam.

A felület pedig azért hullámos, mert a sok ferde, fektetett szövés meghúzza a felvetőt, és amikor lekerül a munka a szövőszékről, azonnal hullámossá válik a felülete. Mindezt tudtam, és tudatosan készítettem el így ezt a gobelint. Ezért mondtam mindenkinek, hogy nem bízhatom a munkát szövőnőre, miközben én magam sem tudom, hogy fogom megoldani.

– Szövőnőre?

– Igen, van erre példa. Hajnal Gabriella festőszakon végzett, ezért nem tudott szőni, viszont volt egy aranyos szövő nénije, aki mellett ott ült, és irányította. De ő nem improvizált annyira, illetve el sem tudom képzelni, hogy lehet másnak megmondani, éppen hogyan szőjön. Arról nem is beszélve, hogy a szövőnek is vannak saját elképzelései, ha nem irányítják, akkor nyilvánvalóan meg is valósítja őket. Ezen túl meg is változott a szakma.

– Hogyan?

– Már nem tíz négyzetméteres gobelineket szövünk, hanem kisebbeket. Ferenczy Noémi egyik fontos hatása éppen az volt, hogy személyes gobelineket kezdett készíteni. Ahogy az előbb is említettem, dekorációból nálam is átment mássá, személyes, belső indíttatású, gondolati-lelki tevékenységgé. Emberekkel, állapotokkal, érzésekkel foglalkozom. Nagyon le is egyszerűsítettem a figuráimat, nincsenek tömegjelenetek. Úgy érzem egyébként, hogy szép lassan ez a táncházas múlt is össze fog állni nálam – bár már nagyon rég nem szőttem.

– Majdnem tíz éve, ha jól tudom. Miért?

– Egyrészt nem jött olyan ötlet, amiért mindent félredobjak. A szövés nehéz, hosszú dolog, nem fogok azért leülni, hogy szövögessek. Nem mindegy, mit sző az ember, és nagyon ki akarom találni, meggondolni, amit csinálok. Másrészt nem lehet
– legalábbis én nem tudom – a grafikázást meg a szövést párhuzamosan csinálni. Ha nekiállok egy-egy grafikának, az nem egy-két óra, hanem napok, hetek, hónapok munkája, gobelineknél meg van, amit egy évig vagy hosszabb ideig készítek. Mert az alkotásnak, ahogy a művészetnek is, van tudatos és ösztönös része.

Amikor éppen csinálod, és csak úgy jön ki a kezedből, amit nem is igazán lehet megfogalmazni. Persze, ha nagyon eleged van, akkor jöhet szünet, ami nem baj, mert legalább, amikor folytatod, akkor kicsit új szemmel nézheted az addig végzett munkádat. Miután az MMA tagja lettem, le kellett írnom, mit, hogyan, miért csinálok, és nagyon furcsa volt írásban elmagyarázni ezt az egészet. Arról nem beszélve, hogy más gondolatok kellenek a grafikához és mások a szövéshez.

– Milyen értelemben?

– Ha rajzolsz, és nagyon benne vagy, nehéz átugrani kicsit szőni. Nem tesz ez jót a szövésnek, mert én pontosan látom, melyik részénél nem figyeltem, csak úgy szőttem. Hiszen alapvető, meghatározó maga a technika, a felvetőben kell létrehozni a munkádat, ezért mindig kihangsúlyozom, hogy a szövés nem másolás. A szövésnek a határidő sem tesz jót, ahogy más műfajnak sem. Figyelni kell, hagyni, hogy csak az adott témával legyen tele a fejem, és ne vigyen el egy új gondolat, új terv más irányban.

Hosszú ideig kell ugyanarra a munkára koncentrálni. A grafikának is persze a gondolati töltet a lényege, de a rajzban az a jó, hogy teljesen szabad formákkal jön létre a munka, sokszor ösztönös, ötletszerű, olyan, mint amikor a jazz-zenészek elkezdenek improvizálni. Ha beindul az agyad és a kezed, jönnek egymás után a formák, élvezetesen és nagyon izgalmasan alakul a rajz. Bár mindkettőnek van tudatos és ösztönös része is – ahogy az előbb mondtam –, nem lehet úgy csinálni, hogy egyik percben ide ülök, a másikban meg oda. Bele kell ásni magad, mert akkor lesz idő és esély a kibontakozásra. Persze csak úgy rajzolgatni, folyamatosan lehet és kell is.

– Úgy érzem, hogy nem fogunk egyhamar új Hauser-gobelint látni…

– A gobelinben úgy gondolom, kitaláltam, mit akarok csinálni, a grafikában meg úgy érzem, még mindig csak keresem. Az is lehet, hogy lustaság is van benne – valamiért könnyebb leülni rajzolni. Mostanság egészen pici füzetekbe kezdtem el rajzolni, csak úgy, napközben leülök, és húzogatom a vonalakat. Ugyanakkor jó lenne már egy rendes önálló tárlat, ahol a gobelinjeimet együtt rakom ki a grafikákkal – persze jelen körülmények között túl sok helyről kellene összeszedni az anyagomat, illetve anyagilag sem egyszerű, de egyszer szeretném megcsinálni.

Közben belecsaptam ebbe a kiállításrendezésbe, ami egyébként teljesen ösztönösen jött. Már két és fél éve foglalkozom ezzel, és úgy érzem, már semmi sem mindegy. Igenis nagyon fontos éveket élünk mi most. Úgy tűnik, mintha nem történne semmi, miközben rettenetesen fontos történelmi korszak tanúi vagyunk, különösen Magyarország tekintetében. A művészetnek az is feladata, hogy ezeket az időket lereagálja. Egyfajta tudósítóvá kéne válni, hogy tükrözzük ezt a korszakot – és ne akárhogy. Műveket kell létrehozni, amelyekkel megmutatjuk, milyen a világ, illetve milyenek vagyunk benne mi. Van min gondolkoznunk.

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Karinthy Frigyes: Miniatűrök (10.)

Füst Milán: Boldogtalanok

Levél a költőhöz

Kedves Barátom, ez, amint látod, nem magánlevél, hiszen kinyomtatva kapod meg – de a formát azért ne tekintsd a kritikus nyegle ötleteskedésének: amiről, daraboddal kapcsolatban ezúttal beszélni akarok, sok tekintetben szubjektív természetű reflexió, a kettőnk személyes ügye is, azonkívül, hogy irodalmi ügy.

Darabod megvitatása és méltó méltánylása terjedelmes tanulmányt igényelne – s én, aki ezt a darabot nagyon súlyos és kivételes értéknek tartom, tiszteletlen volnék, ha e rövid időre, mely rendelkezésünkre áll, a műítész maskaráját ölteném magamra. Maradok hát dolgozóruhámban, ha nem haragszol – s az „anche io sono” szerényen szerénytelen jelszavát előrebocsátva, nem mint kritikus, hanem mint író szólok hozzá a kérdéshez. Ez talán a legbecsületesebb álláspont is.

Arany János egyik kritikájában (valamelyik verskötetről beszél) sok csűrés-csavarás után egyszerre csak, mondat közepén, abbahagyja a szépen fölépített kritikai levezetést, és így tör ki nagy őszintén: „Ej, tulajdonképpen úgy vagyok én ezzel a könyvvel, mint a cigány, akinek zeneiskolai növendéket mutatnak be, hogy ítélje meg a játékát.

Darabig hümget, vakarja a fejét, dadog – aztán csak kinyújtja a kezét a hegedű után, mondván: tessen csak ideadni, mingyárt megmutatom, hogy gondolom én.” Ez a példa egyike az író-kritikus legőszintébb vallomásainak. Valljuk be, kedves barátom, egymásnak és magunknak őszinte augur-nevetéssel, a mi egész kritikai módszerünk, adott műre alkalmazva, egyetlen mondatban összefoglalható – és ez a mondat így hangzik: én hogy csináltam volna.

Tehát beszéljünk a tényállásról. Darabodat előadta az „Írók Színháza” – ott voltam, és mint tanú igazolom, hogy igen nagy sikere volt. A közönségnek nagyon tetszett – a színészek lelkesen és jól játszottak: minden hatott, aminek hatnia kellett, színpadi nyelven szólva „maradék nélkül kijött az egész”. Ez az eredmény téged igazol, akinek művészi hitvallását félreérthetetlen egyenességgel és lelkes bátorsággal hirdeti ez a ritka módon egységes és tömör alkotás. A legnagyobb hódolattal hajtom meg zászlómat e vallás előtt, mely nem az én vallásom – hiszen, homlokegyenest ellenkező szertartások között, ugyanazt az istent imádjuk mind a ketten: az igazságot.

A tiédet általában naturalizmusnak hívják – gyűjtőnév ez, az alkotás, az életábrázolás két (csak kettő van) lehetősége közül az egyik. Törvényét talán így szövegezhetném meg: az élet tökéletes leírása, a dolgok és emberek tökéletes jellemzése fölöslegessé teszi azoknak erkölcsi és esztétikai értékelését az író részéről – ez az értékelés, ki-ki számára, bentfoglaltatik abban az indulatban, amit az élet tökéletesen sűrített ábrázolása kivált a hallgatóból.

Elmondom nektek, hogy áll a dolog, milyenek ezek, és milyenek azok, elmondom nektek, milyen az élet, csak azért mondom el, mert ti nem látjátok olyan élesen, mint én: ha aztán sírtok vagy nevettek, a könnyetekből és a mosolyotokból megtudhatjátok (és talán én is onnan tudom meg), hogy amit mutattam nektek, jó-e vagy rossz, szép-e vagy csúnya, helyes-e vagy helytelen. Aki ennél többet akar, önmagát áltatja és másokat is – túl nagyot markolva kevesebbet fog, nem tudja kitágítani a művészet hatalmi körét, de méltóságát sérti meg a kudarccal, ami előbb-utóbb minden bölcselkedést, tendenciás értékelést, javító vagy változtató szándékot, szépítgető és idealizáló erőfeszítést utolér a valósággal való küszködésben.

Ismétlem, kedves barátom, a Boldogtalanok puritán naturalizmusának hatása igazolja hitedet.

A napisajtó, természetesen, igaztalan volt daraboddal szemben – ez a darab, a maga nemében, hibátlan egész. De engedd meg, hogy mint megrögzött optimista és dualista, akinek makacs hite, hogy nem egyféle, hanem kétféle igazság van, s ez a kétféle igazság mozgatja az élő és változó világot: engedd meg, mondom, hogy ebben a részleges meg nem értésben a magam részéről jellemző és biztató tünetet lássak. Valahogy így gondolom, ebben az esetben a kettősséget, ha nem untatlak vele.

Az, amit naturalizmusnak nevezünk, az élet és a lélek tiszta ábrázolása mint egyetlen és legfőbb művészi cél, a művészet kezdetei óta mindig megújuló, mindig visszatérő iskolája volt a tehetségnek: éppen úgy, ahogy az alapját alkotó anyagelvű és fatalista szemlélet mindig iskolája volt és lesz az egészséges emberi gondolkodásnak – elmaradhatatlan próbája az oroszlánkörmöknek, a legnagyobb kompozíciókkal egyenértékű tanulmány a festő műhelyében – ám a közönség korok szerint változó ízlését hol a műhely érdekli jobban, hol a mű.

Mostanában talán inkább az utóbbi, de ez még nem biztos. Ami engem illet, ha tőlem függene, az iskolákban csak naturalista műveket taníttatnék, s azokon mutattatnám be a művészet törvényeit – ami pedig a drámát illeti mint a színjáték művészetét, darabod előadásán megint megállapíthatták a hozzáértők, hogy a színész tehetségét mindig és újra a naturalista színpad próbálja ki és bontja ki tökéletesen – ezen a színpadon lehet csak alkalma jó színésznek lenni, hogy jó komédiás lehessen idővel.

Milyen nagyszerű volt Forgács Rózsi, ez a telivér színésznő, akit a becsületes naturalizmus hanyatlása háttérbe szorított – és milyen „jók voltak”, de igazán, Gách Lilla, Toronyi, Halmi Margit, K. Harmos Ilona és a többiek. Szép előadás volt, rég láttam ilyet – emlékszel a Tháliára? Ha jól emlékszem, együtt néztük Henschel fuvarost – együtt tapsoltuk Kürthy Jóskát és Judik Etelt, a jó iskoladarab jó színészeit.

Iskola… Tehetség… Oroszlánkörmök… Munka… Van-e még más tartalma is a művészetnek? Te mintha azt akarnád mondani, kérlelhetetlen és meg nem vesztegetett magányodban mégis összevont szemöldökkel és elkomolyuló arccal: nincsen. Én, jól tudod, még mindig tűnődöm. Tudom, hogy jó pap holtig tanul, de „kancsalul festett egekbe nézve”, megkérdem a művészt: tudod-e, mire való a tehetség, mire való a munka, mire való, amit tanultál? Valamire, ami talán mégis több ennél.

Mert nem tudom elfelejteni, ha a nézőtérre nézek, hogy ezek, akik ott ülnek, nem halott figyelők, nem életük mérlegét követelő halni térők, akiknek leszámolást kell nyújtanom, megmutatni nekik, hogy mit ért az életük: hanem élő, bizakodó, várakozó emberek, akiknek holnapjuk is van, akik ha ma este lefeküsznek, holnap reggel felébrednek megint: erre a reggelre is kell adnom nekik valamit, hogy az én lesújtó igazságomat el tudják viselni, egy kis útbaigazítást, egy kis tanácsot, egy kis kedvet, egy kis hangulatot, ha mindjárt hazugat is az élet igazsága kedvéért. S ha úgyse sikerül? Rostand-ból idézek, a romantikusból: On ne se bat pas dans l'espoir du succès. És írni kell tovább, kedves barátom.

Nyugat, 1923. március 1.