Hétvégi melléklet

2021. augusztus 21.

0821

Rémálom

Vers

Gyóni Géza: Mikor mondom már?

Mikor mondom már: »Asszonyom,
Elmult a harc, mint rémes álom.
Ezer halál kísért nyomon,
S hozsánna néked, asszonyom,
Ur lett az élet a halálon.


Mit hozok néked, asszonyom,
Életnél is fénylőbb ajándék:
Ezer sátán kísért nyomon
S hozsánna néked, asszonyom,
Asszonyhoz nem vitt férfi-szándék.
 

Harc és halál nem űz tovább;
Poklába verve minden sátán.
Látod az Isten mosolyát?
Virágozd fel a nyoszolyát.
Az édenbe megtér már Ádám«…

A sofőr

Relli

„De mégis, öregem, ezek ellen kell valamit csinálni”

Kő András
Dobi István miniszterelnök (1948–1952) és Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság vezetője (1945–1953)
Dobi István miniszterelnök (1948–1952) és Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság vezetője (1945–1953)
Fotó: A szerző archívuma

Hetvenkét évvel ezelőtt, 1949. február 10-én hűtlenség és hazaárulás címén kivégezték azt a férfit, Balázs Aurélt, aki néhány évvel korábban a svéd követségnek dolgozott, Wallenberg sofőrje volt. Kapcsolatait, ténykedését az motiválta, hogy az ellenállás bizonyos formái kötelezőek a magyarság számára. Naivul hitte ugyanis, hogy az oroszok ittléte csupán egy-két hónap kérdése.

A per másodrendű vádlottja, a Bécsben élt Kovács László Gyula, akit először életfogytiglani börtönre, majd tizenöt évre ítéltek, Budapesten jártakor visszaemlékezett a történtekre. Tudomásom szerint Bécsben is hunyt el. A vele való beszélgetést teljes terjedelmében megőrizte a hangszalag, amely pontos képet ad arról, mi várt a magyarságra a kommunista hatalomátvétel után.

*
– Először az Andrássy út hatvanba vittek, aztán a Markóba, aztán tárgyalás, aztán Gyűjtőfogház, végül Vác – sorolta egymás után Kovács László Gyula.

– A perben hány vádlott volt?

– Nyolc.

– Hányat végeztek ki?

– Egyet. Ifjabb Balázs Aurélt. Ő volt az elsőrendű vádlott.

– Önt mivel vádolták?

– Semmiféle konkrét vád nem volt ellenem azon kívül, hogy tudtam Balázs Aurél illegális, konspiratív tevékenységéről.

– Ki volt Balázs Aurél?

– Minden történet végtelen. Az övé is. Balázs Aurél genealógiája a következő: a tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben élt és dolgozott a fővárosban egy Blau nevű mérnök, ő építette a pesti földalattit, Európa első kéregvasútját ezernyolcszázkilencvenöt–kilencvenhatban – így emlékszem. Ez annyira fellelkesített mindenkit, köztük a jóságos és atyai Ferenc Józsefet is, hogy megnemesítette a mérnököt, aki ettől kezdve „von Blau” lett, majd fölvette a Balázs nevet [Balázs Mór, 1849–1897 – K. A.], és besétált a pesti patríciusok közé. A mérnök úr fia a bécsi báró Haas famíliából elvett egy lányt, nekik a Stephansplatz közepén volt egy hatalmas szőnyegimpériumuk. Az öreg Balázs fiát nagyon kedves, finom úriemberként emlegették, a Vár alatt, az Ostrom utcában volt egy gyönyörű villájuk hosszú, furcsa telekkel. A két háború között ő volt a Krupp-művek magyarországi képviselője. Nos, az ő fia az a bizonyos Balázs Aurél, akit ezerkilencszáznegyvenkilencben kivégeztek. Balázs bácsi az ostrom alatt megsebesült a lábán,
s ez akadályozta a munkában.

– Örökölte a fiú az elődök tehetségét?

– Ifjabb Balázs Aurél egy vagyonos, pesti lebemann, aranyifjú volt, jól nézett ki, de semmi több. Amikor aztán elkezdődtek a zsidóüldözések, neki is mentességi papírok után kellett néznie. Relli – ez volt a beceneve – jól beszélt németül. Bedolgozott a svéd követségnek, s akkor jött Wallenberg. Relli a svéd diplomata közvetlen közelségébe került, úgyhogy végül a követség felvette, és Wallenberg sofőrje lett, mert tudott autót vezetni.

– De hiszen Langfelder Vilmos volt a svéd királyi követségi titkár állandó sofőrje, később pedig magántitkára és bizalmasa!

– Igen, ezerkilencszáznegyvennégy decemberétől. És később a végzetes úton. De ennek előtte Relli. Én igazat mondok… Szóval ez bizonyítható tény… Ha nem bizonyítható valami, akkor hozzámondom. Tehát Relli volt egy időben Wallenberg samesza, sofőrje, s a csuda tudja, még mi mindene… Futószalagon állították ki az úgynevezett Schutz-Passokat, a svéd menleveleket.

[Szita Szabolcs hosszabb cikkben foglalkozott Langfelder Vilmos személyével: „A történeti kutatás során a svéd követség, szűkebben Wallenberg több autós segítőjére, gépkocsivezetőjére sikerült utalást vagy adatokat találni – írta a szerző. – Langfelder mellett ifjabb Balázs Aurél (Relli), Kállay Kázmér, Jobbágy Tivadar (Teddy), Szél György és a futószolgálati feladatokat is teljesítő Balogh Andor neve említhető.” – K. A.]

Relli átvészelte az ostromot, az apja, az anyja, a testvére is. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Wallenbergnek nyoma veszett, családtagjai azonnal Budapestre jöttek, és elkezdtek nyomozni. Megtalálták Aurélt, és azt mondták neki: „Hát az isten szerelmére! Maga sokáig mellette volt, talán tud segíteni…” Megpróbálták a szálakat összefonni. Relli elmondott mindent, amit tudott, de a Wallenbergek nem akartak belenyugodni abba, hogy semmiféle követhető nyom nincsen. Mindenesetre kétszer vagy háromszor meghívták Rellit Svédországba.

Ismeretes, hogy a Wallenberg család befolyása az országban igen nagy volt: bankjaik voltak, acélvállalataik és így tovább. Ekkor én Balázs Aurélt még nem ismertem, csak tudtam, hogy van egy ilyen nevű fiatal fickó, és valahol találkoztam is vele, de nem emlékeztem, hogy hol. Abban az időben nekünk már megvolt a kis ügynökségünk a Madách Imre úton, árultuk a gépeket. A végén már nem is eredménytelenül képviseltük a Nehézipari Központot Belgiumban. És akkor, egyik nap megjelent nálam Relli apja…

„… a köztársasági elnök és a kivégző hatóság közötti úton a kegyelmi kérvény eltűnt, csak nem küldték, csak nem került elő, és a szóbeszéd szerint aztán reggel fél tízkor érkezett meg, amikor a kivégzés már megtörtént”
„… a köztársasági elnök és a kivégző hatóság közötti úton a kegyelmi kérvény eltűnt, csak nem küldték, csak nem került elő, és a szóbeszéd szerint aztán reggel fél tízkor érkezett meg, amikor a kivégzés már megtörtént”
Fotó: A szerző archívuma

*
– „Kedves fiam – mondta Aurél apja –, hallottam rólad, ismerem a dolgaidat. Itt van az én gyerekem, aki mint tudod, most Svédországban járt. Hallottál erről a Wallenberg-ügyről, a svédek azt mondták, hogy kéne valamit csinálni, adnak neki üzletet az acél- és golyóscsapágygyártás területén, de hát a fiam, tudod, könnyelmű, nagyon kérlek, te már rutinos kereskedő vagy, segíts neki egy kicsit. Adj neki tanácsot, és csináljatok együtt üzletet.” Relli fel is jött hozzám, és mesélt nekem mindenféle nem realizálható üzletről. S egy szép napon a tudomásomra hozta, hogy nagyon érdekes, konspiratív kapcsolatot kötött Svájcban.

Abban az időben, tehát ezerkilencszáznegyvennyolcban született meg a Marshall-terv, Amerika Programja a háborúban veszteséget szenvedett európai országok gazdasági megsegítésére, amibe mi négykézláb másztunk volna bele, de Moszkva azt mondta: nyet! Nem engedték sem a cseheket, sem bennünket, sem a többieket a Marshall-terv áldásaiban részesülni. Nagyon „okosan”, mert tudták, ha mi onnan kapjuk a pénzt, akkor még inkább fütyülünk az oroszokra. Az úgynevezett tőkés országok persze örömmel elfogadták az ajánlatot. Relli nekem elmesélt egy nem egészen logikus történetet a Marshall-tervvel kapcsolatban, amely az ellenállásnak egy bizonyos formája lenne.

– Mindez egy évvel a párizsi békeszerződés után.

– Ezt nagyon nehéz ma már megérteni.

A békeszerződésben benne van, hogy a szövetséges hatalmak elhagyják egy meghatározott időn belül Magyarország területét. Erre az amerikaiak, az angolok, a franciák kimentek, viszont itt maradt hat orosz hadosztály. Avval a hamukával, hogy ha Oroszországból Bécsbe mennek – amely mint ismeretes, hivatalosan megszállt terület volt –, az utánpótlásvonalat biztosítaniuk kell. De ez hülyeség volt, mert miért nem mentek zum Beispiel Csehországon keresztül? Erre mi írástudó, okos magyarok a kávéházban azt mondtuk. „Gyerekek, ezt nem lehet hagyni, hát a szabad világ csak nem tűri?!” Az állandó szlogen az volt: „Meddig tarthat ez még? A ruszkiknak haza kell menniük!”

– Önnek mi volt a véleménye?

– Én pesszimista alak voltam, és mindig azt mondtam: „Gyerekek, hát olyan gyorsan nem fog ez menni. Egy-két évbe még beletelik, amíg megszabadulunk tőlük.” Úgyhogy a barátaim kezdtek leköpdösni, hogy én ilyen-olyan destruktív, depresszív fajankó vagyok, aki azt mondja: „Legalább két év.” „Hát meg vagy te őrülve?” Aurél barátomnak azt mondták, hogy ezt az időszakot át kell valahogy hidalni, aztán rendbe jönnek a dolgok. A magyaroknak egyébként is szemükre vetette a Nyugat, hogy a német megszállás alatt nem volt ellenállás, hanem mi egyszerűen azt mondtuk: antifasiszták vagyunk, de senki nem csinált semmit. Most eljött az újabb alkalom, vitális érdek, hogy a Nyugat tudja, milyen ellenállás készül itt. Aurél avval jött, hogy megállapodott a zürichi partnerével: információkat fog szállítani nekik. Noch dazu kijelentette, hogy ebbeli tevékenységében nagyon számít rám, mert én vagyok az okos, akihez a papa vitte. Kovács László, a bölcs.

– Mit válaszolt az ajánlatra?

– Akkortájt még jó kondícióban voltam, de majdnem elszédültem a dühtől. „Hogy mersz nekem ilyet mondani, Aurél? – sziszegtem a fogaim között. – Tudod, hogy ettől a pillanattól kezdve feljelentési kötelezettségem van?” Szegény, ő is elsápadt, és azt felelte: „Azért mondtam el neked, mert tudom, hogy te soha nem csinálnál ilyet.” „Hát ez a második szemtelenség – riposztoztam –, visszaélsz azzal, hogy megbízható ember vagyok.” Egyértelműen a tudomására hoztam, hogy semmiben nem veszek részt. „Azon kívül közlöm – mondtam a végén –, hogy nem tartalak alkalmasnak egy ilyen konspiratív munka elvégzésére, de nem is látom az értelmét.”

– Meg tudta győzni?

– Nem. Elváltunk, persze nem jelentettem fel Aurélt. Kis idő múlva azonban Relli megint megjelent az irodámban és elkezdett mesélni. „Aurél, nekem ne mesélj!”– mondtam neki. Ő azonban mesélt. „Az én válaszom elutasító, én nem vagyok benne semmiben.” „De mégis, öregem, ezek ellen kell valamit csinálni.” „Ezek ellen kell valamit csinálni, igen, de nem így! Nem neked és nem nekem, hanem…” Maradtunk abban a viszonyban, hogy Aurél időnként jött és mesélt. Nem konkrétumokat, de felhozta, hogy megtudott bizonyos dolgokat, ezt, azt, amazt… Közben egyszer-kétszer kimentem Svájcba.

Mi akkor nehézipari gépeket árultunk, és Csepelnek okvetlenül szüksége volt egy automata csőhegesztő berendezésre, amely az idő tájt – az amerikai embargó miatt – nem volt kapható. Aurél viszont hozott nekem egy ajánlatot, hogy egy svájci raktárban originál becsomagolva fekszik egy, a háború utolsó éveiben megjelent komplett csőgyártó gyárrészleg, amelyet száztízezer dollár helyett hetvenkétezer dollárért meg lehet kapni. Adott megbízólevelet is, amellyel felkerestem egy svájci úriembert, és elkezdtünk tárgyalni a csőhegesztő berendezésről. Az úriemberről az volt a benyomásom, hogy nem svájci… Amikor hazaérkeztem, azzal fogadtak az irodában, hogy Balázs Rellit tegnap elfogták.

– Balázs kartonlapján az áll, hogy negyvennyolc szeptember huszonötödikén tartóztatták le. Ön hogyan reagált a hírre?

– Hittem abban, hogy amiben megállapodtunk, az kikezdhetetlen marad. Ez volt, úgy emlékszem, szombaton. Hétfőn este, amikor mentem haza a Galamb utcai lakásomba, fegyveresek jöttek értem, és bevittek az Andrássy út hatvanba. Egy darabig várakoztattak, aztán megjelent egy szimpatikus pofa, leültetett és azzal kezdte: „Nahát, maga most volt Svájcban, mondjon el mindent attól kezdve, hogy a Keleti pályaudvaron felszállt a vonatra. Így-úgy, amúgy…” „Uram, miről van szó?” „Maga úgyis fogja tudni, nem akarom hosszú lére ereszteni, de bizonyára értesült arról, hogy Balázs Aurélt letartóztatták.” „Igen, tudom – mondtam –, hallottam.” „Kitől hallotta?” „A kollégám mondta az irodában.” „Tud gépírni?” „Hát, két ujjal.” „Van idő – tette hozzá –, írja le, mit csinált Svájcban.”

Adtak egy írógépet, leírtam mindent. Akkor még működött a memóriám… Volt azonban olyan dolog is, amit nem akartam leírni. Hogy tudniillik találkoztam X-szel, Y-nal, emigráns magyar kereskedőkkel, a barátaimmal, akik félig-meddig már télakon voltak, két rend ruhát vittem nekik, meg a sétabotjukat. „Leírta?” – kérdezte egy idő után a kihallgatóm. „Leírtam” – válaszoltam.

Miután elolvasta, csóválni kezdte a fejét: „De hát maga tárgyalt ezzel és ezzel az emberrel…” Kiderült, hogy a megbízólevélnek a másolatát, amelyet Aurél a csőhegesztő berendezés ügyében írt, megtalálták a papírjai között. Elmondtam, hogy a berendezésre mennyire szüksége van Csepelnek, ezt-azt, amazt. Sorra tisztáztuk, hogy kinél és merre jártam. Egészen odáig ment, hogy megszálltam X genfi hotelban, amelyben a berni követség foglalt nekem szobát. Bernben a kereskedelmi attasé ünnepelt és kijelentette: „Kérlek szépen, nem kell a hotellal törődnöd, a titkárságunk már rendelt neked szobát.” Ez nekem már nem volt kóser, hogy a követség szobát rendelt nekem egy olyan hotelban, amit nem ismertem.

A százados olvasta a leírást, és amikor a genfi hotelhez ért, megjegyezte: „Itt valamit kihagyott.” Én tudtam, hogy mit hagytam ki, de azt feleltem: „Ne haragudjon, nem tudom… Kezet mostam, tán vettem egy másik inget és utána lementem.” „Itt valamit kihagyott” – ismételte. „Százados úr, segítsen!” „Hát szóval… itt volt egy telefon. Mikor maga megérkezett, a portásnál volt egy telefonszám, a telefonáló arra kérte, hogy hívja majd vissza. Így igaz?” „Így igaz.” Hogy mondjam: nem volt kellemes érzés, hogy nyolc nappal később ülök az ÁVH–n és az arcomba vágják: volt egy telefonhívás.

Azt kérdezte a százados, hogy kinek telefonáltam. Hogy valójában kivel beszéltem, azt nem mondtam el, viszont kidumáltam magamat: egy jól ismert magyar iparosnak, egykori gyártulajdonosnak vittem egy öltöny ruhát, ő pedig gyerektápszert küldött az unokájának. „Nagyon sajnálom – zárta le a kérdezősködést a százados –, de elrepült az idő. Ne haragudjon, menjen ki az előszobába, és reggel hétkor majd visszajövök. Most még nem tudok magának semmit sem mondani.” Egy szó, mint száz: minden lépésemről és minden telefonomról tudtak! Reggel hétig ültem egy helyiségben, szemben velem Ady, Petőfi és Lenin. Imádkoztam Ady Endréhez. „Drága Endre bátyám, bocsásd meg, hogy ilyen környezetbe jutottál.” És elmondtam halkan legalább harminc Ady-verset.

*
– Mikor jött vissza a százados?

– Ahogy ígérte, hét óra körül. Kedélyes ember volt, aki azzal kezdte: „Ide figyeljen! Nyugodtan mondjon el mindent, értse meg, nekünk nem az az érdekünk, hogy magát lebuktassuk. Mi mindent tudunk, és maga nekünk értékes ember. A mi érdekünk és a maga kollégájának is az az érdeke, hogy magát ebből a szarból, amibe belekeveredett, kiszedjük.” Mert Balázs Aurél konspirált. Mondjak el tehát mindent, amiről tudomásom van. Reggel kilenc felé járt, amikor a százados megszánt, és azt mondta. „Menjen haza dolgozni.” „Én nem megyek haza, kérem szépen, tegnap este óta nem mosakodtam, most kiutazom a földalattival a Széchenyi fürdőbe, ott rendbe hozom magam, megborotválkozom, aztán bemegyek az irodámba.”

– Mivel búcsúzott a kihallgatója?

– Meg kellett esküdnöm, hogy ha az ügyben bárki jelentkezik nálam, azonnal jelentem. Megesküdtem persze mindenre. De még hozzátettem: „Százados úr, azért most a következő időben a fél szemét rajtam fogja tartani?” Azt felelte: „Kovácskám, nem a fél szememet, mind a kettőt!”

– És ezek után kiutazott a földalattival a Széchenyi-fürdőbe?

– Nem a földalattival, hanem egy fekete autóval. Abban az időben még kissé amatőr volt az ÁVH. Beültem az autóba, és kiadtam az ukázt: „Uraim, a Széchenyi-fürdő, hogy tiszta legyek, aztán a Dorottya utca, este pedig a Galamb utca. Megkönnyítem a munkájukat.” „Na, nem… – rázták a fejüket –, hát szóval… nem kell ezt mondani magának, majd mi kitaláljuk.” „Ahogy gondolják…” Ezek az őrültek! Ott állt a fekete autó egész éjjel a Galamb utcai lakásom előtt. Másnap reggel hét órakor bementem az irodámba. Röviden összegzem: hétfőn este vittek be először, kedd reggel elengedtek. De előtte még felvettek a svájci tartózkodásomról egy hosszú jegyzőkönyvet. A péntek esti igazgatósági ülés nyolcig tartott a Százéves sörözőben, utána siettem haza. Hát nem vártak megint azzal a szöveggel, hogy a százados úr kéri, írjam alá a jegyzőkönyvet. Ez aztán nyolc évig tartott!

*
– Miként folytatódott az eljárás?

– Betettek egy pincébe, a kihallgatók sorában pedig a századost felváltotta egy alezredes, civilben. Értelmes, kellemes, tényleg nagyon szimpatikus ember. Pál volt a családneve. Szép szobája volt, később hallottam, hogy ismert ügyvéd volt a polgári életben – s aztán az ötvenes évek elején öngyilkos lett. [Pál-Paul Ákos a Rajk-ügy és más koncepciós perek miatt szolgálati fegyverével lőtte agyon magát. – K. A.]

– Végig tagadta, hogy tudott a Balázs Aurél-féle konspirációról?

– Végig tagadtam. Miközben csűrte-csavarta az alezredes a szálakat. Egyszer csak megjegyezte: „Nagyon sajnálom, de Balázs Aurél azt mondja, maga tudott az ő működéséről… Akarja, hogy szembesítsem?” „Tessék?” Megállt bennem a véráram. Szegény Rellit olyan tíz-tizenöt perc múlva felhozták…

– Milyen benyomást keltett?

– Nem nézett ki rosszul, de az álla és a keze reszketett. Később magam is megtapasztaltam, hogy ha az ember huszonnégy órán keresztül a nedves pincében ül, és utána kijön a normális környezetbe, különös módon elkezd reszketni. Azt mondja neki az alezredes. „Na, Balázs, itt van, tessék… Kovács úr azt állítja, hogy…” De nem vártam meg, amíg szegény Relli válaszolni tudott volna a reszkető állával. Még ki se nyitotta a száját, amikor nekiugrottam, mint egy vadállat: „Te utolsó gazember, te engem ezekbe a piszkos ügyeidbe bele akarsz keverni, mikor nagyon jól tudod, hogy én… Svéd jogokról beszéltem veled és gépekről, te pedig vagy olyan arcátlan…” A kirohanást persze csak azért csináltam, hogy időt adjak neki és emlékeztessem a megállapodásunkra. De hát, hogy ha az ember életéről van szó…

– Pál alezredes hogyan reagált a kirohanásra?

– Egy darabig nézte a komédiát, aztán megszólalt: „Na, Balázs, hát igaz, amit Kovács mond?” Relli azt válaszolta: „Igen, ő nem tudott semmiről.”

– Tehát tartotta magát az ön által kikényszerített megállapodásukhoz.

– Igen. Pál alezredes azonban ezután így folytatta: „Balázs, akkor a tegnap esti jegyzőkönyvbe mondott vallomását visszavonja?” Ebben a percben szegény Relli zavartan mocorogni kezdett, és megadóan visszakozott. „Nem, azt nem vonom vissza.”

– Bizonyára megverték.

– Nem, hozzá sem nyúltak. Kiderült, hogy az ő ügye teljesen tiszta. Az első perctől kezdve ellenőrizték. A futár, aki az ő „postáját” vitte – nem mondom meg a nevét, nagyon ismert név volt, csinos nő, egy angol–magyar vállalat igazgatójának a titkárnője – az összes jelentést, miegyebet előbb elvitte az ÁVH-ra, és mindent lefényképeztek.

– Ebben a pillanatban ön is sarokba szorult.

– Ott is maradtam. „Igen, tudtam a dolgairól – mondtam –, de hát mit használ ennek a szerencsétlennek, ha engem belekever! Én nem csináltam semmit.” Rellit elvitték, engem még legalább hatszor kihallgatott Pál alezredes. A végén azt kérdezte: „Mindent értek, csak egyet nem: mondjon egy motivációt, miért nem jelentette fel Balázst?” „Kérem szépen – feleltem –, én olyan világban nőttem fel… jó ismerősöm volt, akinek az apja azzal keresett meg, hogy vigyázzak a fiára… Hát az ilyet nem jelenti föl az ember.” Előrehajolt a széken, úgy tette fel a következő kérdést: „Ezt maga hogyan formulázná?” „Ha már itt formulázni kell, akkor tessék beírni, hogy kispolgári gátlásaim akadályoztak meg ebben.”

– Legközelebb mikor találkozott Balázs Auréllal?

– Az egyik vasárnapi misén. Egy házimunkás, nagy tisztelőm, elintézte… Akkor még a Markóban liberálisabbak voltak az állapotok. Relli elmondott pár dolgot, mire én hozzátettem: „Nem haragszom, csak egyet mondjál meg: miért kellett neked elmondanod azt, hogy tudtam a dolgaidról?” „Én, kérlek, tagadtam, tagadtam, tagadtam, de három nap múltával Pál alezredes azt mondta: »Kár ezért a Kovácsért. Olyan értelmes, értékes ember, de hát tagad. Én tudom, hogy maguk között volt valami, de hát tagad, tagad, tagad, és hát… fizikai eszközöket kellett alkalmazni. Mondhatom magának, hogy már elég rossz állapotban van.«”

– Miközben ön…

– Miközben én kint ültem a Városligetben, a Gundelben a barátnőmmel, és szívtuk magunkba az édes életet. Ennek az álságos dumának Relli beugrott, s így magyarázkodott nekem a mise alatt – erősen raccsolt: „Kéhrlek, ismerem azt a makacs ehrdélyi fejedet, hát csak nem hagyom, hogy egy ilyen hülyeség miatt agyonvehreted magad.” Mert arra gondolt: meddig tarthat még? Csak pár hétről lehet szó. S ezért vallotta be, hogy tudtam a konspirációról. „Ne beszéljünk róla – mondtam –, úgy történt, ahogy a sors akarta.”

*
– Az elsőfokú tárgyaláson milyen ítéletek születtek?

– Halál, életfogytiglan, életfogytiglan, nyolc év, nyolc év, nyolc év… és így tovább.

– A többiek hogyan keveredtek bele az ügybe?

– Őket Balázs Aurél – ahogy a nagykönyvben meg van írva – beszervezte.

– Utána is maradtak a Markóban?

– Nem. December huszonnegyedikén mind a nyolcunkat kivittek a Gyűjtőfogházba. Balázs Aurélt betették az úgynevezett halálos zárkába. Mi öten ültünk egy kétszer négy méteres kis cellában. Kényelmetlen volt, de a társaság nagyon jól alakult, csupa intellektuel verődött össze.

Az élet pedig aránylag kedélyes, már amennyire egy börtönben az lehet. A régi fegyőrök még megvoltak, igaz, ordítottak, de hát nem bántottak senkit. Hetente kaptunk csomagot és könyveket, saját ruhánkban maradhattunk, mert a népi demokráciának még nem volt rabruhája. És sétálhattunk naponta húsz percet.

– Mikor volt a másodfokú tárgyalás?

– Minket erre már nem „hívtak meg”, csak ítélethirdetésre vezettek elő megint a Markóban.

– Újra találkozott Balázs Auréllal?

– Hogyne. Kettesével bilincseltek össze minket, engem Rellivel. Pár szót beszéltünk. A tanács előtt levették rólunk a bilincset, és akkor elhangzott, hogy a Népbíróságok Országos Tanácsa az elsőrendű vádlott halálos ítéletét megerősíti, és mivel cselekménye súlyosan sérti a népi demokrácia érdekeit, a tanács úgy döntött: Balázs Aurél kegyelmi kérvényét nem terjeszti fel a köztársasági elnöknek.

– Ennek érvényt is szereztek?

– Igen. Időközben azonban a Balázs család nagy apparátust mozgatott meg annak érdekében, hogy Rellit megmentsék. A Wallenbergekkel – mint már említettem – jó kapcsolatban voltak, s a kontaktus most felerősödött. Wallenbergék a svéd királyi házon keresztül interveniáltak, de – ettől kezdve nem tudok bizonyítani. Tudomásom szerint a svéd királyi ház közbenjárt a köztársasági elnöknél, aki akkor Tildy vagy Szakasits volt [1948-ban váltották egymást – K. A.], és kérték, hogy kegyelmezzen meg Aurélnak.

Akkor azonban, ott a Markóban mi erről semmit sem tudtunk. Kísérteties volt, ahogy a László-tanács előtt álltunk és hallgattuk az ítéletet. László egy idősebb, nagyon ápolt úr volt, vékony bajusszal, ellenben az ülnökök mondhatni félhülyék, akik zsíros kenyereket ettek, és időnként elaludtak. S ebben a miliőben a nagyon ápolt doktor László azt mondta doktor Szalaynak, az ügyésznek. „Akkor ügyész úr, gondoskodik arról, hogy holnap reggel hét órakor a kivégzés megtörténjék?” Szalay felugrott és hajbókolva azt válaszolta. „Igenis, tanácsvezető úr, igenis… Holnap reggel természetesen… Holnap reggel…”

– Balázs Aurél hogyan viselte a jelenetet?

– Szegény Relli mellettem állt, érte a vállam a vállát, csak annyit éreztem, hogy egy kicsit úgy… szóval megmozdult a teste.
Az ítélethirdetés után a folyosón rövid ideig állva beszélgettünk. Relli még elmondott egy pár részletet az ügy hátteréről, amit én nem ismertem. Akkor mondta el például, hogy ki volt az áruló… Egyébként férfias módon tartotta magát. Én próbáltam megerősíteni, hogy a tanács döntése ellenére bízzon a kegyelmi kérvényben és a svédekben. Emlékszem, azt mondta: „Vigyázzatok a feleségemre.” Fiatal, csinos felesége volt, talán két éve voltak házasok. „Törődjetek Erzsébettel…” – kérte.

„Természetesen, amennyire módunkban lesz, mindent elkövetünk…” – ígértem. Relli még keserű mosollyal mondta: „Igazán pech, hogy most kell meghalnom, amikor az ország felszabadulása már csak napok kérdése.” Erre nem tudtam mit válaszolni, de eszembe jutott Relli édesanyja, aki az elsőfokú tárgyalás reggelén a Markó folyosóján fiának odaszólt: „Kümmern dich nicht, es dauert schon nimmer lange!” Ne búsulj, már nem tart sokáig! Visszanézve alig hihető a naivitás, de akkor ez volt az általános hangulat az országban – mindenki ezt akarta hinni.

– Balázs Aurélt a másodfokú ítélet másnapján végezték ki?

– Igen, másnap. Nagyon különös volt, hogy ott fekszel egy szalmazsákon a zárkában és tudod, hogy tőled nyolcvan vagy százhúsz méterre egy embert, akivel tegnap még beszéltél, most felakasztanak. Szóval olyan… valószínűtlen érzés volt. És hát múlt az idő, volt hét óra és volt nyolc, és még mindig nem nyitották a zárkát, hanem csak nyolc óra harminc perc körül, ami teljesen szokatlan volt. Később megtudtuk: elővezették Balázst, és akkor egyszer csak – állítólag – jött valami küldöncféle, aki azt mondta a jelen lévő ügyésznek, hogy utasítást hozott a központtól, amelynek értelmében a kivégzést még nem kell végrehajtani, mert… Szóval – halasztás. És akkor ott vártak, vártak, majdnem egy órát vártak, és nem történt semmi. A végén aztán türelmetlenek lettek a jelen lévő emberek, hivatalos személyek, és azt mondták: megvan a jogerős ítélet, megvan a parancs – és körülbelül egy órával később, mint ahogy tervezték [8:15-kor –
K. A.] mégis csak kivégezték.

– A svéd királyi ház tehát nem tudta megmenteni azt a férfit, aki valamikor Wallenberg sofőrje volt.

– Később jött a hír – ugyancsak nem tudom megerősíteni –, hogy a svéd királyi ház közbenjárt a köztársasági elnöknél, és olyan hatást keltett, hogy Tildy vagy Szakasits azt mondta [1949-ben már Szakasits Árpád volt az elnök – K. A.]: „Megkegyelmezek.” De a köztársasági elnök és a kivégző hatóság közötti úton a kegyelmi kérvény eltűnt, csak nem küldték, csak nem került elő, és a szóbeszéd szerint aztán reggel fél tízkor érkezett meg, amikor a kivégzés már megtörtént.

– Mindezt nem tudja megerősíteni?

– Nem tudom megerősíteni. De a körülmények arra utalnak, hogy másképpen nem történhetett. Hiszen hét órakor nem hajtották végre a kivégzést, ez is bizonyítja, pedig mindenki ott volt.

– Ifjabb Balázs Aurél kartonján a következő olvasható: „Született ezerkilencszáztizenkilenc január negyedikén. Anyja Haas Erzsébet. Kivégezve: ezerkilencszáznegyvenkilenc február tizedikén. Száznyolcvankettő centiméter magas, haja barna, kopaszodó. Szemüveget visel. Két gyermek apja…”

– Érdekes, hogy a két gyermeket elfelejtettem.

– Tud valamit Balázs Aurél családtagjainak sorsáról?

– Nem sokat. Csak annyit, hogy amikor ötvenhat októberében, a forradalmi események során Vácról szabadultam, valaki megadta Aurél bátyjának a címét, aki kiment Argentínába. Levelet írtam neki, és ő válaszolt. „Te vagy az első, aki jelentkezik – írta –, mi, a család, nem tudunk a világon semmit, tájékozatlanok vagyunk az utolsó napjait illetően.” A választ követően nagyon sokáig gondolkoztam, hogy helyes volt-e felvenni a kapcsolatot, de a végén úgy döntöttem: semmi értelme az egésznek, és megszakítottam a levelezést. Nem írtam meg, hogy a letartóztatását követően mi történt Auréllal. Szegény Rellinek már teljesen mindegy volt, a szülők meghaltak. És a csinos felesége, Erzsébet, akire nekünk vigyáznunk kellett volna, mert megígértem, alig egy évvel a férje kivégzése után hozzáment egy olasz vagy egy spanyol diplomatához, aki szerzett neki útlevelet és elvitte Magyarországról. Boldogan éltek, amíg…

Karinthy Frigyes: Miniatűrök (9.)

Osvát Ernő…

A … pontok a címben fejezzék ki zavart habozásomat: hogy írjam-e, Osvát Ernőnek, Osvát Ernőről, Osvát Ernőhöz? Kifelé fordulva, az olvasó felé, mint konferanszié: vagy szembefordulva vele, lesütött szemekkel és tétován kinyújtott kézzel, vajon megszorítja-e még, megérdemlem-e még? Legyek tárgyilagos – van-e szüksége rá a legtárgyilagosabb embernek, akit ismertem? lehetek-e fenntartás nélkül őszinte a legmelegebb őszinteséghez?

Látom figyelő tekintetét, hallom biztató, jóságosan csúfondáros, leleplező kis nevetését, ahogy köntörfalazni próbálok, általános szempontokat keresek, komolykodva taglalni akarom érdemeit, egyéniségét, nagy körmondatba fogok – vidám nevetését, mikor belesülök mondókámba, összehúzott szemmel, mintha csak egy szót keresnék, holott nem tudom folytatni – amivel közbeszól: jól van no, kedves uram, hagyja ezt abba, és térjen rá arra, amire gondol, saját magára. Mi baj, no ebadtát? mi fáj? mi sérti? mi kéne? mivel foglalkozik mostanában? Mit ír? Mit szeretne írni? Mit dugdos ott a noteszben – ide vele, hadd látom.
Ez… ez semmi, szerkesztő úr… ezt nem szántam írásnak… ez csak olyan feljegyzés… inkább magamnak… ezt igazán csak magamnak…

De Osvát határozottan, parancsoló indulattal nyújtja ki a kezét: ide vele. Végre zavartan vállat vonsz, és odaadod az írást, amiről valami félszeg, furcsa makacsságból azt hitted, hogy nem való nyilvánosság elé.

De az írás mégis nyilvánosság elé kerül, a tied és az enyém és az övé – és csodák csodája, az a nyilvánosság, amire te gondoltál, amit te ismertél, amiről azt hitted, nem adhatod oda az írást, mert nem érti meg, nem neki való: ez a nyilvánosság egyszerre eltűnik, mintha föld nyelte volna el, és jön helyette egy másik, egészen új, friss, ismeretlen, csodálatos hadsereg, amit mintha csak a mi varázsszavunk pattantott volna ki a föld alól, Xerxész légiója, mely szomjasan, várakozón, lelkesen figyel rád, minden szavad megérti, röptében kapja el gondolatod, s már várja, biztatva, tátott szívvel a következő szót. És megszületik a Nyugat, irodalmunk egyik leggazdagabb fénykora, a legbátrabb, legbüszkébb harci kiáltás, ellenség és jó barát felé, mely itt dörgött a magyar bércek alatt, s visszhangzik még érthető, egyetlen vezérszólamával, a nyomában kelt százféle hang zűrzavarán keresztül.

Ennek a kornak sok bábája között Osvát Ernő volt az, akinek kezén megmenekült a gyerek.

Most itt áll előtte, huszonöt évesen, tékozló fiú, megöregedve kicsit, kicsit kiábrándultan, kicsit züllötten, hogy számot adjon viselt dolgairól, és megköszönje életét.

És látja biztató tekintetét, s megint csak önmagáról tud beszélni. Emlékszik-e még, szerkesztő úr, görbe vasbotomra és egyenes derekamra? Első beszélgetésünkre? Valaki jött, mielőtt befejezhettük volna, kéziratot hozott – s azóta, úgy érzem, ezt a beszélgetést soha nem tudtuk befejezni: hiszen én mondani akartam akkor valamit… Azóta sokszor találkoztunk, s én mindig újra belekezdtem a hosszú körmondatba, de mindig újra volt valami vagy valaki, aki megzavart. Másra tereltem a szót: szerkesztő úr, mit szól hozzá, feltalálták a repülőgépet! Nagyon helyes – akar írni róla? Igen – üdvözölni a Repülő Embert, a magyar költészet nevében – L'homme, qui vole!… Szerkesztő úr, feltalálták a mozgóképet… akar írni róla?… igen, megírom A mozgófénykép metafizikáját… Szerkesztő úr, olvastam egy könyvet… Akar írni róla?… Szerkesztő úr, tegnap eszembe jutott, milyen furcsa, hogy az emberek… Írja meg, kedves uram. Szerkesztő úr, nagyon megbántottak – félreértettek, törvény elé állítanak egy gondolat miatt… Írja meg, kedves uram, védekezzék. Szerkesztő úr… a nők, a gyerekek, a barátok, a csillagok… Meg kell írni, meg kell írni, kedves uram, számítok rá a jövő számban, helyet hagyok önnek. És odafordul ahhoz, aki megzavart: hát ön? megírta már?

És elmentem és megírtam, ahogy tudtam: a repülő embert, a mozgóképet, a könyvet, amit olvastam, a barátot, akit megismertem, a nőt, akit szerettem, a gyereket, a csillagot… De a mondókámat, ami miatt felkerestem önt, szerkesztő úr, tizenöt évvel ezelőtt, még mindig nem tudtam kinyögni. És nem tudom kinyögni most se, ezen az egyetlen napon, mikor alkalmam volna rá – egyetlen nap, mikor önről van szó és nem mirólunk. Pedig éppen…

Osvát biztatón néz rám, és felhangzik jóságos, csúfondáros kis nevetése. Hagyjuk a dadogást, kedves uram – mit akar mondani magáról? Mivel foglalkozik? Mi az, amiről azt gondolja, álszemérmes félszegségből, hogy csak maga érti, hogy ez személyes ügy, hogy nem tartozik a nyilvánosságra, hogy még előttem is rejtegetni kell? Mi az ott – hé, mi az ott a noteszben? De igen – láttam, valami feljegyzés – ide vele, ide vele csak! ez jobban érdekel engem!

Szerkesztő úr – ezt igazán nem lehet – ez semmi – ezt nem mutatom meg – ezt mégse lehet így –, inkább megírom majd – tetszik tudni, mostanában megint nagyon érdekel az új lélektan: Freud Zsigmond követői és ellenfelei… erről lehetne talán egy cikket… gondoltam… néhány adatot jegyeztem itt fel magamnak, sebtében, a saját élményeimből is… tetszik tudni, ezt az érdekes kérdést, az öntudatlan szerepét az álomban, akarom megvilágítani – és ez itten egy erre vonatkozó adat, hogy el ne felejtsem… egy furcsa, zavaros álom, amelyben szerkesztő úr is előfordult – és úgy volt, mintha az apám lett volna.
Majd kifejtem – nagyon érdekes lélektani probléma.

Nyugat, 1923. június 16.