Napcsoda

A lélek vonszolja a testet, a hit vonszolja a lelket

Négy hét múlva, szeptember 5. és 12 között Budapest lesz az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus házigazdája, amely a hívők ezreit várja a világ minden tájáról a közös találkozóra és imádságra. Az esemény a híres zarándokhelyek üzenetét is hordozza, amely a hit pajzsán köti össze az embereket: a lourdes-i, a guadalupei vagy a fatimai jelenéshellyel. (A Vatikán e három kegyhely esetében ismeri el, hogy a szóban forgó helyszíneken a Szent Szűz megjelent.)

Néhány éve magam is jártam Fatimában, ahol megtapasztaltam, hogy a hitetlennek nagy kihívás a hit kísértése, a hívőnek pedig a hitetlenség a kihívás mindaddig, amíg csak élünk. Megtapasztaltam azt is, hogy amikor az ember már feladni kényszerül mindent, az imádság az, amibe még belekapaszkodhat, ami reményt adhat a fájdalom, a szenvedés, a mélységes lelki szakadék elviselésére. Minden úthoz hozzátartozik a megpróbáltatás, még akkor is, ha nem egyenlően kapjuk. Ha az ember ki akar jutni a gödörből, nagyon fontos az önereje, de legalább olyan fontos megtalálni hozzá a segítséget.

Például Fatimában.
*

A három portugál pásztorgyermek, Lúcia dos Santos (balra), unokatestvérei, Jacinta Marto (jobbra) és Francisco Marto 1917-ben készült fényképe. Szűz Mária három üzenetet adott nekik. Egyet az első világháború végéről, egyet a szovjet kommunizmusról, a harmadik pedig arról szólt, hogy egy püspök talpig fehérben zuhan a földre lőfegyvertől megsebezve. Ez volt a Szent II. János Pál elleni 1981-es merénylet

Fotó: AFP/Lusa/STR

Fatima. Egykoron két és fél ezer lelket számláló falu Portugáliában, ma a világ leghíresebb kegyhelyeinek egyike. Ha nem a leghíresebb. A természetfölötti jelenések és jelek a történelem írásjelei. Az emberi dolgok elevenére tapintva kísérik a világ folyamatát, miközben a hívőket és a nem hívőket egyaránt ámulatra késztetik. A modern kor jelenései között kétségtelenül Fatima a leginkább prófétai.

A fatimai „robbanás” ezerkilencszáztizenhét május 13-án következett be (majd ezt követően öt alkalommal a rákövetkező hónapok tizenharmadik napján), amikor a Boldogságos Szűz Mária, Isten anyja megjelent három pásztorgyereknek. A jelenések híre gyorsan kezdett terjedni az egész régióban. A gyerekek elmesélték, hogy a Szűzanya elmondta nekik: Isten üzenetet küldött az embereknek, és megígérte, hogy békét hoz a földre, ha imádságra, jóvátételre és felszentelésre vonatkozó kéréseit meghallgatják és teljesítik. Sokan hittek a pásztorgyerekeknek, mások azonban nevetségessé próbálták tenni őket.

Május 13-a vasárnapra esett. Napsütés volt, és az ég gyönyörű kék. A szentmise után a három kis pásztor – Lúcia de Jesus dos Santos (ekkor tízéves), unokaöccse, Francisco Marto (kilencéves) és unokahúga, Jacinta Marto (hétéves) – ebédzsákjukat cipelve elindultak nyájaikkal a Cova da Iria felé, egy kis félkör alakú völgybe, mintegy másfél mérföldnyire Aljustrel községtől. Amíg a juhok békésen legeltek, a gyerekek megették ebédjüket, aztán a közelükben található kövekből kis házat építettek maguknak, ahol ma a Bazilika áll.

A feljegyzések szerint Lúcia, aki később Dorottya-rendi, majd karmelita apáca lett, s a coimbrai karmelita kolostorban élt, így emlékezett a történtekre:

– Hirtelen villámlást láttunk. Úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk. Nyájainkkal csak félúton jártunk a lejtőn, amikor újabb villámlásra figyeltünk fel. Csak néhány lépéssel mentünk tovább, midőn egyszer csak az egyik tölgyfabokor felett – ahol ma a Jelenési kápolna áll – egy fehér ruhába öltözött hölgyet pillantottunk meg. Ragyogóbb volt, mint a Nap, tisztább és intenzívebb fényt sugárzott, mint egy csillogó vízzel töltött kristályüveg, amikor az égő nap sugarai átsütnek rajta. A kezei között rózsafüzért tartott. Aztán a hölgy megszólalt:

– Ne féljetek! Nem ártok nektek.

– Honnan jöttél? – kérdezte Lúcia mindhármuk nevében.

– A mennyből.

– Mit akarsz tőlem? – lelkesedett Lúcia.

– Azért jöttem, hogy megkérjelek benneteket, gyertek ide még öt alkalommal, a következő hónapok tizenharmadik napján, ugyanebben az órában. Később elmondom, ki vagyok, és mit akarok.

Kis idő múlva a hölgy folytatta:

– Hajlandók vagytok felajánlani magatokat Istennek, és elviselni minden szenvedést, amelyet rátok fog küldeni a bűnök jóvátételére, a bűnösök megtéréséért?

– Igen, hajlandók vagyunk – válaszolta Lúcia mindhármuk nevében.

– Akkor sokat kell szenvednetek, de Isten kegyelme lesz a vigaszotok.

Végül a hölgy azt mondta:

– Imádkozzatok mindennap a rózsafüzér segítségével, hogy a háború véget érjen, és békét szerezzünk a világ számára.

– Aztán – mondta Lúcia – a Szűzanya [ekkor már Szűzanyának nevezte a hölgyet – K. A.] nyugodtan emelkedni kezdett, felfelé, keleti irányba, míg végül eltűnt a világűrben. Úgy tetszett, hogy a fény, ami körülvette, utat nyitott neki a menny felé.

A gyerekek elbűvölten álltak, és az eget kémlelték. Magukhoz térve a nap hátralévő részét a Cova da Iriában töltötték. Megállapodtak azonban, hogy senkinek sem szólnak a történtekről. E megállapodás ellenére Jacinta, a legfiatalabb, folyamatosan azt kiáltotta: „Ó, milyen szép hölgy!” Még aznap este elárulta az anyjának a titkot. Ezzel kezdődött a három gyerek és családtagjaik kálváriája, amelyet a Szűzanya megjósolt.

*
A július 13-i jelenés során a Szűzanya három titkot tárt fel a gyerekeknek. A „titok” első és második része elsősorban a pokol látomásáról, Mária Szeplőtelen Szívének tiszteletéről, a második a világháborúról és azokról az előre nem látható, mérhetetlen károkról szólt, amelyeket Oroszország okoz az emberiségnek azzal, hogy elpártol a keresztény hittől, és totalitárius, kommunista rendszert épít ki.

Mindezt senki sem láthatta előre ezerkilencszáztizenhétben.

Az első két „titok” kulcsszava a „lelkek megmentése” volt. A három fatimai pásztorgyerek látja, hallja, megjegyzi, és Lúcia,
a legtovább élő tanú (kettőezer-ötben halt meg, 98 éves korában) írásba is foglalja élményeiket és a leírtakat három borítékba zárja. Majd amikor a leiria-fatimai püspöktől parancsot, a Szűzanyától pedig engedélyt kap erre, a portugálul fogalmazódott harmadik fatimai „titkot” közös megegyezéssel Szent II. János Pál pápa kettőezerben nyilvánosságra hozza.

Akkor kerül erre sor, amikor a három pásztorgyerek közül boldoggá avatja Francisco és Jacinta Martót. (Előbbi ezerkilencszáztizenkilencben, utóbbi ezerkilencszázhúszban halt meg, mindkettő spanyolnáthajárványban.) A fatimai Béke-völgyben ezerkilencszáztizenhét július 13-án kinyilatkoztatott a „titok” harmadik része. Lúcia ekképpen idézte föl a látottakat:

„Miasszonyunk bal oldalán, egy kicsit magasabban láttunk egy angyalt, bal kezében lángpallossal, szikrázva lángokat bocsátott ki magából, mintha föl akarná gyújtani a világot. De a lángok kialudtak, amikor találkoztak a Miasszonyunk felénk nyújtott jobbjából áradó sugárzással. Az angyal jobb kezével a Földre mutatva hangos szóval mondta: »Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!«”
Ez az evangélium kezdetére emlékeztet: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumnak!” (Mk 1,15.)

Lúcia nővér megjegyezte: „…láttunk egy fehérbe öltözött püspököt, akiről úgy gondoltuk, hogy ő a Szentatya.” A nővér egyetértett azzal a magyarázattal, amely szerint a „titok” harmadik része egy prófétai látomás, amely az üdvtörténet próféciáihoz hasonlítható. Hangsúlyozta meggyőződését, hogy a fatimai látomás elsősorban az ateista kommunizmus egyház- és keresztényellenességére vonatkozik, valamint a hit 20. századi vértanúinak mérhetetlen szenvedéseire. A kérdésre, hogy „a látomás főszereplője a pápa?” – Lúcia nővér azonnal azt válaszolta: „Igen!” És emlékezett arra, hogy a három pásztorgyerek nagyon elszomorodott a pápa szenvedése miatt, s Jacinta ezt ismételgette: „Szegény Szentatya! Sokat kell szenvednie a bűnösökért!” Lúcia nővér így folytatta: „Mi nem ismertük a pápa nevét. Az úrnő nem mondta meg. Nem tudtuk, hogy XV. Benedek, XII. Pius, VI. Pál vagy II. János Pál volt-e, de a pápa volt az, aki sokat szenvedett,
és minket is szenvedésre késztetett.”

*
Az augusztus 13-i jelenésről a gyerekek lemaradtak, ugyanis Outrem polgári prefektusa letartóztatta és kihallgatta őket, majd megpróbálta kicsikarni belőlük a hazugságukat elismerő vallomást, de ők nem voltak hajlandók erre. Szabadon bocsátásuk után a Szűzanya augusztus 19-én jelent meg nekik Valinhos település mellett, Cova da Iriától nem messze.

Ami ezerkilencszáztizenhét október 13-án történt, az Napcsoda címmel vonult be az egyháztörténetbe. Hetvenezer ember volt jelen a Cova da Iriában – hívők, hitetlenek (ateisták), kíváncsiskodók, valamint újságírók, akik kizárólag azzal a kifejezett céllal érkeztek, hogy „leleplezzék a csalást”. Mindenki átázott a folyamatos esőtől, egészen
a jelenés pillanatáig.

A lisszaboni Diaro de Noticias ezerkilencszáztizenhét októberi száma a következőket hozta:

„Mindenki izgalommal várta a délutáni egy órát, a jelenés idejét. A szeles eső minden oldalról csapdosta a tömeget, mégsem mozdult el senki a kiválasztott helyről. A három pásztorgyerek is odaért pontosan. Azonnal letérdeltek a felállított diadalkapu alatt; mellette oltár is volt. Kivétel nélkül mindenki, hívő és kíváncsiskodó nagyon meghatódott. Mivel az esernyők nyitva voltak, a gyermekek kérték a jelenlévőket, hogy csukják be őket. Akkor történt a csodálatos dolog, ezrek szeme előtt: a Nap halványan ezüstszínűvé vált; úgy kezdett forogni, mintha villany hajtotta volna. Az ijedségtől
s talán a tűző Nap hatására – aznap akkor sütött ki először – a sok ezer ember sírva esett térdre, s összekulcsolt kezüket az ég felé emelték. Az arcokon igazi elragadtatás volt, s úgy látszott, mintha mindenki magánkívül lett volna. Sírtak és imádkoztak az egyszerű lelkek a szenzációs esemény láttán.”

Egy akkoriban neves újságíró, bizonyos Avelino d’Almeida az O Seculo antiklerikális napilapban így számolt be a történtekről:

„A Nap tompa ezüsttáblának tűnt, és a legkisebb kényelmetlenség nélkül is bele lehetett nézni. Nem égette meg és nem vakította el a szemet. Lehet, hogy napfogyatkozás történt. De hirtelen nagy kiabálás hallatszott, és hallani lehetett, ahogy a közelebb álló nézők azt harsogják: »Csoda! Egy csoda! Egy csoda! Csoda!« »Természeti jelenség«! – állítják a tudósok. Saját magam nem töprengtem ezen, csak egyszerűen leírom azt, amit láttam… A többi a tudomány
és az egyház dolga.

A tömeg mezítelen fejjel és a félelemtől sápadva állt, döbbenten szemlélte a látottakat, miközben az emberek lelkesen kutatták az eget. A Nap remegett, minden kozmikus törvényen kívül váratlanul hihetetlen mozdulatokat hajtott végre – a Nap »táncolt« – ahogy az emberek megjegyezték. Jacinta édesapja, Ti Marto így emlékezett: »Minden szem az égre szegeződött, amikor egy bizonyos pillanatban a Nap megállni látszott, és utána mozogni és táncolni kezdett. Egyszer csak megállt, aztán még egyszer táncolni kezdett, és úgy tűnt, leválik az égről, és ránk zuhan. Szörnyű pillanat volt!«

Sokan kiáltották: »Ó, Jézus! Mindannyian meghalunk!« Mások könyörögtek: »Szűzanya, segíts nekünk!« Akadt, aki hangosan bevallotta bűneit. Végül a Nap megállt a megszokott helyén. Még egy utolsó, megmagyarázhatatlan csoda: mindazok, akik az esőben eláztak, hirtelen teljesen megszáradtak! A fatimai jelenéseknek vége lett.”

*
A Jelenési kápolnát ezerkilencszáztizenkilenc április 28-án kezdték építeni a helyszínen, majd ezerkilencszázhuszonegy október 13-án első alkalommal tartottak itt szentmisét. A leiriai püspök ezerkilencszázhuszonkettő május 3-án adta ki rendeletét a kánoni per elindításáról a fatimai jelenésekkel kapcsolatban, ezerkilencszázhuszonhét június
26-án pedig első alkalommal vezetett a püspök hivatalos ünnepséget Cova da Iriá­ba, út közben megáldva a Reguengo de Fatal keresztút állomásait.

Isteni Gondviselés elnevezésű rendeletében a jelenéseket hivatalosan elfogadottnak nyilvánította ezerkilenc­százharminc október 13-án, és engedélyezte a Szűzanya tiszteletét Fatimában. Az üzenet értelmében ezerkilencszázharmincegy május 13-án a portugál püspökök felajánlották a világot Szűz Máriának. Ugyanezt tette ezerkilencszáznegyvenkettő október 31-én XII. Piusz pápa rádióbeszédében.

Aloisi Masella bíboros, pápai legátus ezerkilencszáznegyvenhat május 13-án megkoronázta a Jelenési kápolna Szűzanya-szobrát, amelyet portugál asszonyok hálából állítottak azért, mert Portugáliát elkerülte a második világháború. Angelo Roncalli velencei pátriárka, a későbbi XXIII. János pápa vezette a zarándoklat ünnepségeit ezerkilencszázötvenhat május 13-án. VI. Pál volt az első pápa, aki a jelenések ötvenedik évfordulóján, ezerkilencszázhatvanhétben Portugália földjére lépett, és elzarándokolt Fatimába, hogy a világ békéjéért és az egyház egységéért imádkozzon. Ő mondta: „Én már életemben sok nagy összejövetelen részt vettem, de olyan hely, ahol másfél milliós embertömeg eggyé lesz, egyetlen lélek és valóság, az csak Fatimában létezik.”

Lúciani bíboros, a későbbi I. János Pál pápa ezerkilencszázhetvenhét július 10-én zarándokolt el a szent helyre, ezerkilencszáznyolcvankettő május 12–13-án pedig utódja, II. János Pál pápa kereste fel Fatimát hálából, amiért életben maradt, miután ezerkilencszáznyolcvanegy május 13-án a Szent Péter téren merényletet követtek el ellene. Ez alkalommal felajánlotta az emberiséget Máriának. A merénylet tizedik évfordulóján, ezer­kilencszázkilencvenegy május 12–13-án ismét ellátogatott Fatimába. Őszentsége rádöbbent, hogy egy „anyai kéz irányította a golyó pályáját”, ami megállt a halál küszöbén. (Elmélkedés az olasz püspökkel a Gemelli Klinikán.) Amikor egy alkalommal a leiria-fatimai püspök Rómában járt, a pápa úgy határozott, hogy neki adja azt a golyót, amely a merénylet után az autóban maradt, hogy a fatimai szentélyben őrizzék. Később a golyót, a püspök kezdeményezésére, a fatimai Szűzanya-szobor koronájába foglalták bele.

*
Fatimában jártamkor Kondor Lajos magyar születésű verbita szerzetes, a fatimai püspök titkára, a boldoggá avatási ügyek vezetője még élt, és elbeszélgethettem vele.

(A verbita misszionárius nemcsak liturgikus és világnézeti, hanem kulturális, szociális és műszaki téren is apostolkodhat, amelynek egyebek mellett fontos eszközei a különféle tudományágak és a média is.)

Megtudtam, hogy a szerzetes akkor már negyven éve élt külföldön. Misszionáriusnak készült. Dél-Amerikába szeretett volna menni vagy Pápua Új-Guineába, miután Németországban elvégezte a teológiai tanulmányait, elöljárói azonban Fatimába küldték. Amikor húsz év után először jött haza, mert meghalt az édesanyja, az édesapja egy csendes pillanatban megkérdezte tőle: volt-e sokszor honvágya? Azt felelte, hogy egyetlenegyszer sem, hiszen a munkája teljesen lefoglalta. Ezután az édesapja három napig nem szólt hozzá, mert nem tudta elfogadni a választ.

– Korábban már többször próbáltam vízumot kérni, de mindig elutasítottak – emlékezett az atya. – Egy alkalommal megkérdezte a magyar követ Bécsben: „Hol dolgozik?” „Fatimában” – feleltem. „Mi az a Fatima?” – tudakolta. – „Nézze, ezerkilencszáztizenhétben Fatimában megjelent a Boldogságos Szűz, és megjövendölte, hogy Oroszország elterjeszti tévtanait az egész világon, s előre jelezte a háborúkat, az egyházüldözést, a sok keresztény vértanúságát,
a Szentatya üldöztetését. De azt is megmondta, hogy a végén mégis béke lesz.”

– Mit felelt erre a magyar követ? – kérdeztem.

– Azt válaszolta, hogy: „Kérem szépen, erről Magyarországon nem tud senki. Azért terjedhetett el ez a nézet, mert segítette Salazar rendszerének megkövesedését.” [António de Oliveira Salazar államférfi és közgazdász volt, ezerkilencszázharminckettő és ezerkilencszázhatvannyolc között Portugália miniszterelnöke. K. A.] Nem mondtam neki semmit. De amikor később Magyarországra beléptem, meggyőződhettem arról, hogy az a kétszázötven fatimai szobor, amelyet a különböző templomoknak küldtem, megérkezett rendeltetési helyére. Igaz, hogy például Szendi József püspök atyát Veszprémben azért csukták le, mert szobrot kapott tőlem, s nem volt ehhez engedélye. Igaz, hogy az ezerkilencszázötvenhatos forradalom idején a Soroksárra útnak indított szoborcsoport hét része sokáig házi fogdában volt, jóllehet a hívek oda jártak imádkozni.

Kondor atya a fatimai üzenet fáradhatatlan terjesztője volt, a helyi magyar kálvária létrehozója. Ő vezette az ezerkilencszáztizenhétben történt jelenések két szemtanúja, Francisco Marto és Jacinta Marto boldoggá avatásának előkészítését, amelyről rendszeresen tájékoztatott engem. A boldoggá avatásra végül nem Rómában került sor, hanem Fatimában, II. János Pál pápa jelenlétében, kétezer május 13-án.

Megjegyzem, hogy Kondor Lajos „Pásztorgyermekek irodája” néven számtalan kiadványt jelentetett meg a fatimai jelenésekről. A harmadik látnoknak, Lúcia nővérnek az emlékezéseit, elmélkedéseit tartalmazó könyv (Fatimáról beszél Lúcia nővér) több mint tizenöt nyelven, csaknem hatmillió példányban jelent meg.

Kondor atyának nagy szerepe volt a fatimai magyar keresztút és a magyar kápolna felépítésében is, amely az ezerkilencszázötvenhatos magyar emigránsok adományaiból épült fel. Álma az volt, hogy a fatimai Szűzanya kegyszobra minél több helyre eljusson, és bejárja Európát. Így volt a vándorszobor ezerkilencszázkilencvennégyben Magyarországon, ezerkilencszázkilencvenötben pedig Kondor atya a leiria-fatimai püspök és Ratzinger bíboros (a későbbi XVI. Benedek pápa) kíséretével Moszkvában is.

*
 – „Az imádkozó embert módunkban áll megmosolyogni – írta Pilinszky János, és hozzátette: – Az imádság mégis pótolhatatlan, semmi egyébbel be nem helyettesíthető.” Mit mond azoknak – kérdeztem Kondor Lajost –, akik nem tudnak imádkozni, és nem hiszik el, ami Fatimában történt?

– Tíz-tizenkét nappal május 13-a előtt, harminc-negyvenezer ember indul útnak gyalogosan vagy járműveken az ország minden részéből, hogy elzarándokoljon Fatimába. Az út szélén, a homlokukról le lehet olvasni, hogy milyen céllal.
Találkozhatnak velük a hitetlenek is, és azt kérdezhetik maguktól: vajon ezek bolondok, vagy mi nem tudjuk felfogni, mi történik bennük. Valahogy felvetődik mindenkiben a kérdés: mi vagyok én, és kik ők? Portugáliában minden rádióállomás és a televízió elsősorban május, augusztus és október 13-án sugározza a nagy eseményt, úgyhogy itt nem létezik ember, aki legalább párszor minden évben ne szembesülne a jelenéssel. A külföldi zarándokokról nem is beszélve.

– Sokan azt tartják, elavult módszer századunkban, hogy a hívők sokszor igen nagy erőfeszítés közepette háromszáz métert tesznek meg térden csúszva, miközben rózsafüzért morzsolgatnak és imádkoznak, kérnek, könyörögnek, hálát adnak. Mi erről a véleménye?

– Az egyszerű portugál nép azáltal, hogy térdre esik, és térden közeledik a szentélyhez, nyilvánosságra hozza tiszteletét, mélységes hitét, és hálából magára vesz bizonyos áldozatot. A külföldiek először elcsodálkoznak, de ma már nagyon sok észak-amerikai, német, francia, sőt Afrikában élő zarándok próbálja ily módon kinyilvánítani alázatát. Egy hollandus rendtestvérem bevallotta, hogy nem mert nekivágni nappal, mások előtt a háromszáz méternek, ezért az éjszaka leple alatt kísérelte meg, hogy térden állva jusson el a Jelenési kápolnáig.

*
Háromszáz méter. Sok vagy kevés?

A hosszútávfutónak rövid, a rövidtávfutónak hosszú. Ahogy a perc is lehet az élethelyzettől függően kevés vagy sok. Megítélés kérdése. De aki térden állva, imádkozva teszi meg a háromszáz métert, az magán viseli a megpróbáltatás összes gyötrelmét. Cipeli az utolsó menedéket, az utolsó reményt. A fohászt.

Térdük bekötve, a családtagok segítik őket a keskeny márványúton. Kezdetben földúton tették meg az imádkozók az áldozatot. A háromszáz méter a könyörgés zarándokútja, az alázat iskolája. Vezeklés és megtisztulás. Kitárulkozás. Gyónás. Megbékélés és megnyugvás.

A lélek vonszolja a testet, a hit vonszolja a lelket.

*
Bálint Sándor szegedi néprajztudós írta egy helyütt, hogy aki nem tud megrendülni az életben, az nem méltó arra, hogy ezt a nevet viselje: ember. A zarándokok háromszáz métere – megrendítő! Kivétel nélkül mindegyiké az, aki ezt az utat választja. Azé a fiatalasszonyé is, aki édes terhével – lehet talán hetedik hónapos – térden csúszik a márványkövezeten, hogy ebben a testhelyzetben tegyen meg háromszáz métert a kápolnáig.

Egyik oldalon a férje támogatja a láthatóan elernyedt asszonyt, a másik oldalon az édesanyja. „Miért ezt a módját választotta a könyörgésnek, s ebben az állapotban?” – kérdezem később a fiatalasszonyt. „Első gyermekünk halva született – feleli –, s most azért fohászkodunk Máriához, hogy egészségesen segítse világra a következőt.”

Egy régi fényképen egy tíz év körüli fiúcska lehajtott fejjel a térden csúszó anyja vállára teszi a kezét, a fiú kezében az édesanyja cipői, az édesanya kezében a rózsafüzér.

Találkoztam olyan házaspárral, akik évente felkeresik Fatimát, hogy hálát adjanak a Szűzanyának, amiért harmadik fiuk is megszületett. A korábbi két kisgyermek ugyanis – az édesanyjuk hibája miatt – autóbaleset áldozata lett.
Nincs még egy hely a világon, ahol a hívők a könyörgésnek ezt a formáját választanák! Mindenkor és minden időben, de különösen május 13-án a legalázatosabban fohászkodnak Jézus anyjához, és a segítségét kérik.

Nincs szebb gesztusa az embernek annál, mint mikor térdet-fejet hajtva imádkozik, s kezei között rózsafüzért morzsol. Az élet szenvedéseinek vállalása, a hit ereje jut kifejezésre a térden megtett útban. „A klasszikus imádkozó erőért könyörög – írja Pilinszky János –, azért, hogy bármi jöjjön is, egyként legyen ereje elviselni a jót és a rosszat, a szerencsét és a csapást.”

A fatimai zarándokúton feljebbvalóink Lúcia nővérrel is találkoztak, aki egyebek mellett a következőket mondta: „A magyarok számára csak egyetlen út létezik a jelenlegi helyzetben, és az isteni út ebben áll: az összetartás. Egységesnek lenni a legfontosabb kérdésekben, gátat vetni a sok gáncsoskodásnak. Akkor lehet csak lelkeket, családokat, társadalmat építeni.”

Lúcia nővér mondhatta volna ezt ma is…

*
Van az évenkénti május 13-i körmenetnek egy csodálatosan szép befejező szakasza, amikor a Mária-szobrot végigviszik a téren, miközben szól az Ave Maria, s az emberek fehér kendőket lobogtatnak, és így búcsúznak. Ez megérint mindenkit. A kíséretünkben lévő veszprémi Szendi püspök állította, hogy ezt ő is megkönnyezi. Amikor Kondor Lajos a körmenet előtt egy német káplánnak a fehér kendőkről beszélt, a káplán megjegyezte: „Atya, mi száraz németek vagyunk, velünk ez nem történik meg.” Aztán ez a káplán úgy sírt mellettünk, mint egy kisgyerek.

Felemelő érzés végigjárni a keresztút állomásait is, és együtt imádkozni a hatvanöt méter magas bazilika és a Jelenési kápolna előtt a hatalmas tömeggel. Becslések szerint évente öt-hat millió ember keresi fel Fatimát. A bazilikát ezerkilencszázhuszonnyolcban kezdték építeni, kétoldalt, félkörben árkádsorral. A templom előtt hatszáz méter hosszú és kétszáz méter széles teret alakítottak ki, ennek végébe pedig egy hatalmas keresztet állítottak.

Ezen a napon az ágyban fekvő vagy tolókocsin közlekedő betegeket is a bazilika árkádjai alatt helyezik el, ahol a misét celebráló főpap megáldja őket. Ez is megrendítő. Aki a kisvárosban jár, megtekintheti a házat, ahol Lúcia, illetve a két Marto gyerek született, továbbá sírhelyeiket. Megmaradt az a három rózsafüzér, amelyeket az első jelenést követően a kis pásztorok mindig maguknál hordtak.

Mi Fatima ma a világ számára? – tehetjük fel a kérdést, és a választ ekképpen fogalmazhatjuk meg: Fatima egy lelki mozgalom, abban a korban, amikor a világ komoly veszélybe került, mert az ember percek alatt képes megsemmisíteni magát. Abban a korban, amelyben sok ember elkárhozik, mert nincsenek olyan társai, akik imádkoznának és áldozatokat hoznának értük. Éppen ezért remélhetjük, hogy a jövőben a kegyhelytől még sokat várhatunk.

Paul Claudel francia költő szerint: „Fatima egy természetfölötti robbanás, amely megrázta az emberiséget, és új helyzetbe hozta. Aki ide érkezik, bármilyen vallású, észreveszi, hogy a helynek különleges hanghulláma van. Ez a hullám a hit hulláma. Fatima ezt hirdeti.”

Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa kettőezerben, a későbbi XVI. Benedek pápa így írt:

„Aki meghökkentő apokaliptikus titokfeltárást várt a világ végéről, annak csalódnia kellett. Az ilyen kíváncsiságot Fatima nem elégíti ki, mint ahogy a keresztény hit általában nem a kíváncsiságot táplálja, s nem is teheti meg. A lényeg (…) a buzdítás az imádság segítségével a lelkek megmentésére, s felhívás a bűnbánatra és a megtérésre. (…)

Hadd idézzem föl személyes emlékemet: egyik beszélgetésünk alkalmával Lúcia nővér azt mondta nekem: egyre világosabbá válik számára, hogy az egész jelenés célja az volt, hogy erősödjék a hit, a remény és szeretet gyakorlása – minden egyéb csak hozzáadás. Vegyük csak szemügyre közelebbről az egyes képeket. A Szűzanya balján álló angyal a lángpallossal a Jelenések könyvének hasonló képeire emlékeztet. A világra váró ítélet fenyegetését jeleníti meg. Az, hogy a Föld lángtengerben pusztulhat el, ma már semmiképpen sem fantáziakép: az ember a maga találmányaival már elkészítette a lángpallost.

A látomás megmutatja a pusztító hatalommal ellentétes erőt – egyrészt a Szűzanya ragyogását, másrészt az ugyancsak tőle eredő fölszólítást a bűnbánatra. S a kép, amit a gyerekek láttak, nem előre elkészített filmfelvétel az elkerülhetetlen jövőről.

Az egész látomás arra szolgál, hogy mozgósítsa és a jóra irányítsa az embert.”