Mindennek van spirituális és materiális oldala, és amikor egymáshoz közelítenek, megtalálom a kettő között a harmóniát
Jámbor-Miniska Zsejke
Szenes István olyan tervező, aki művésznek született. Bár gyerekkorában katonakarrierről álmodozott, mindig erősen munkálkodott benne az alkotóenergia, az a kifejezésvágy, amit elméjével és a két kezével képes valósággá formálni. Mindig izgatta a zene, a tánc, és persze a színház és a film szabad, természetes világa. Vallja, hogy mindennek van mögöttes üzenete, és még egy kórtermet is szebb hellyé lehet tenni az esztétika nyelvének segítségével. Válhatott volna operaénekessé vagy díszlettervezővé is, de végül a dizájnban találta meg az útját. Olyan lenyűgöző enteriőrök fűződnek a nevéhez, mint a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékhely, az Uránia Nemzeti Filmszínház átalakítása és a veszprémi Petőfi Színház rekonstrukciója, amelynek megtervezéséért Ybl-díjat kapott.
Szenes István tervvázlatai
– Az enteriőr befolyásolja a hangulatunkat. A színekkel és formákkal, vagy a fény beengedésével más és más hatás érhető el. Mi a belsőépítészet célja?
– A munkám értelme a harmónia keresése. Szörnyű arcai vannak a világnak, az életünk nem próba nélküli, éppen ezért a belsőépítész feladata, hogy a környezetünket úgy alakítsa, hogy az örömet sugározzon. Ars poeticámmá vált, hogy meglássam a jót.
– A belsőépítészet egyik legizgalmasabb jellemzője, hogy a művelője egyszerre mozog otthonosan a tervezés és a művészet világában. Már kisfiú korában megmutatkozott önben ez a különleges együttállás?
– Öt-hat éves lehettem, amikor odamentem a zeneszekrényhez, felraktam egy lemezt, majd leültem, és elképzeltem magamnak az enteriőrt, amiben az opera játszódik. Pechem volt, mert a skarlát akkoriban veszélyes betegségnek számított, én pedig megkaptam, és mindent el kellett égetni, amit akkor rajzoltam. A terveim odavesztek, de továbbra is vonzódtam a képzőművészethez, és bennem maradt az a kifejezni vágyás, amit a kezemmel és az elmémmel meg tudok valósítani.
– A szülei támogatták, hogy művészeti iskolába menjen?
– Amikor édesapám odaadta a rajzaimat Bernáth Aurélnak (Bernáth Aurél kétszeres Kossuth-díjas magyar festőművész, grafikus, művészpedagógus, művészeti író – a szerk. ) a művész mondott valamit neki – máig nem tudom, hogy mit – de onnantól kezdve apám támogatott. Amikor nyolcadik után felvételiztem a művészeti iskolába, a szüleim mellém álltak. Kaptam egy papírt, hogy felvettek, aztán egy másikat, amiben az állt, hogy mégsem. Apám felháborodott, és amikor bement kérdőre vonni őket, valami olyasmit mondtak neki, hogy azért estem ki, mert valakit pártvonalon meg kellett támogatni.
– Nagy pofon lehetett ez egy szárnyait bontogató alkotóművésznek…
– Nem volt igazságos, de nem hagytam abba! Már a gimnázium alatt elkezdtem rajzkörökbe járni.
Szenes István: Fantasztikus élmény volt ebben a művészvilágban hátsó színpadot teremteni, kegyelmi időszaka volt az életemnek az Eiffel Műhelyház tervezése
– Enteriőröket csinált?
– Szakrajzokat, szénrajzokat, portrékat, aktokat, kockológiát. A tudás alapjait szereztem meg akkoriban, de végig a színházak világa, a díszletek izgattak.
– Abban az időben katonakarrierről álmodott, de közben az operáért is rajongott…
– Sőt, egy időben még az is megfordult a fejemben, hogy énekesi pályára megyek, hiszen izgatott a zene. Amikor általános iskolás voltam, a zenetanárom A kis kéményseprő (The Little Sweep – Benjamin Britten egyfelvonásos operája. Nem önálló mű, hanem a Csináljunk operát! című ifjúsági darab utolsó felvonása – a szerk. ) című operát készítette elő, ahova gyerekszereplőket keresett. Kiválasztott az egyik szerepre, csak közben mutálni kezdett a hangom, úgyhogy erről le kellett mondanom.
– Édesapja bankban dolgozott, egészen máshogy láthatta a világot, mint ön. Tőle örökölhette a tervezői tehetséget?
– Nem kizárt, bár akkoriban még nem gondoltam, hogy tervező lesz belőlem.
– Nem úgy az édesanyja!
– Ő jól ismert engem, sokszor jobban tudta a dolgokat, mint én.
– Ő is művészlélek volt?
– Jól zongorázott. Gyermekkorom szép emléke, ahogy játszott a hangszeren. Én nem voltam elég szorgalmas zongorista, de rajzolni nagyon szerettem.
– Mielőtt enteriőrökkel kezdett volna foglalkozni, évekig díszletet festett a filmgyárban. Mit tud az ott szerzett tapasztalatokból hasznosítani egy belsőépítész?
– Nagy tanulságokat éltem meg. Az a világ szabad volt és természetes, mert a művészek felfokozottak és más dimenzióban élnek. Én is megéltem ezt, amikor a filmesekkel voltam húszéves koromban. Az életem egyik kritikus pontja volt, hogy később a Közti (Középülettervező Vállalat- a szerk.) mellett döntöttem.
– Mi volt a végső érv, amiért otthagyta a filmgyárat?
– A szüleim féltettek ettől a fajta művészélettől. Attól tartottak, hogy el fog sodorni ez a szertelen világ, ha ott maradok. A művészet kitör, minden nap meg van kísértve ott az ember. Van, aki ellen tud állni, de én szabadlelkű srác voltam, engem valószínűleg magával ragadott volna az az életforma.
– Éles váltás lehetett a bohém művészek világából átmenni a tervezők, mérnökök közé.
– Nem volt könnyű meghozni a döntést, de visszatekintve már összeérnek a vonalak, és utólag látom már a teljes képet. Bevallom, akkoriban féltem attól, hogy megőrülök a sok fafejű mérnöktől, hiszen számomra a művészet, az alkotás szabadsága fontos volt.
Aztán kiderült, hogy rosszul gondoltam, mert a mérnökök is sokfélék, vannak köztük szabadgondolkodású, mégis fegyelmezett, érdekes emberek. Hiszem, hogy aminek meg kell történnie, az megtörténik. A saját életemben mindig megkaptam a visszaigazolást az emocionális és transzcendens elméleteimre, ezért sem érdekeltek az aktuálpolitikai történések. Egészen más dimenziók tárultak föl előttem, amelyekbe jó volt belemerülni.
– Milyen dimenziók?
– Ezt nem könnyű szavakkal elmondani. Amikor fiatal gyerek koromban kezembe került Jeszudián könyve (Szelvarádzsan Jeszudián egy dél-indiai családból származó keresztény jógatanító és író – a szerk.), először a testi jógát alkalmaztam, meg tudtam csinálni például a lótuszülést.
Aztán érdekelni kezdett a szellemi része is, mert sok szépet és igazat láttam benne, megvalósultak körülöttem azok a dolgok, amiket a sorokban olvastam. Az emberben benne van a miszticizmusra való hajlam, ami a láthatatlan megismerésével foglalkozik, és ez a kíváncsiság a munkámmal is összefügg. A jó enteriőrnek kisugárzása, üzenete van, és az is fontos, hogy ez az üzenet jó legyen, és ne rettentse el az embereket, akikhez eljut.
– Pályája elején számos kórház belső terét álmodta meg. Az ön nevéhez fűződik például a Semmelweis Orvostudományi Egyetem 410 ágyas klinikai tömbje is. Hogyan lehet a harmóniát közvetíteni egy olyan helyen, ahol sok a fájdalom és a szenvedés?
– Egyszer az intenzív osztályra hívtak, amikor a főorvosasszony bement egy haldokló beteghez, és elkezdte magyarázni nekem, hogy hova kell tenni a polcot. Megdöbbentő élmény volt! Korábban soha nem voltam kórházban, erre ott találtam magam egy ilyen lehetetlen szituációban, ahol mellettem haldoklik a néni, én pedig polcokról beszélgetek. Aztán rájöttem arra, hogy nem így kell nézni ezt a dolgot!
Azt a kérdést kell feltennem magamnak, hogy hogyan tudok ezeken az embereken segíteni az esztétika nyelvén? Hogyan tudok én abba az enteriőrbe beletenni valamit, amitől jobban fogják érezni magukat, amikor a test rettenetes megpróbáltatásokon megy keresztül, és a lélek is letompul? Amikor erre rájöttem, onnantól kezdve tudtam foglalkozni vele, addig nyűglődés volt az egész, lelki és fizikai fájdalmaim voltak.
– Mi volt a kórháztervezés tanulsága?
– Megfékezte a szertelenségemet, mert ott nagyon kell tudni a realitásokat. Amikor díszletet terveztem, a realitás helyett képletekben gondolkodtam. A díszlet mindig jelképesen közöl, hozzátesz valamit ahhoz a műhöz, aminek a díszletét adja. Az enteriőrben viszont élni kell, ott fizikailag minden megvalósul, nem csak illusztrálják a követ, hanem lerakják, és az anyagnak tükröznie kell azt az üzenetet, amiért oda van téve. Mindennek van mögöttes tartalma, ha nincs, akkor nem szeretek odamenni, még akkor sem, ha technikailag jó a kivitelezés.
– Miért tért vissza a színház világába a nyolcvanas években, hogy megtervezze a Petőfi Színház rekonstrukcióját Veszprémben, amiért Ybl-díjjal jutalmazták?
– Engem akkor is a színház világa vonzott, amikor kórházakat terveztem. Ha valaki megkérdezi tőlem, mi volt a legkiemelkedőbb pillanata az életművemnek, akkor az, amikor a veszprémi színházat átadtuk, pedig azóta jó néhány enteriőrt terveztem. Varázslatos volt abban a miliőben lenni, ahol olyan művészek vesznek körül, akiket egyébként csak képernyőn láttam vagy a színpadon, és úgy beszéltek velem, mint egy haverral, akit szeretnek, becsülnek. Olyan erő és szeretet volt abban a munkában, amit azóta is keresek az életemben. Sok éven át visszahívtak oda, Szendrő Péter építész barátommal együtt az ottani élet részévé váltunk.
– Szintén fontos megbízás volt az Uránia Nemzeti Filmszínház átalakítása 2002-ben, amiért Europa Nostra-díjat kapott. Mit gondol, miért az önök pályázatára esett a döntéshozók választása?
– Mányi István építész kollégámmal vágtunk neki a munkának. Fantasztikus kaland volt! Az Uránia egy kultikus hely, ezzel a tisztelettel nyúltunk hozzá a tervezéshez is. Teljesen le kellett szedni a díszítőfestéket az alapfalig, és egy új szellemet is beletettünk azáltal, hogy levittük a pincébe a vetítőtermeket. Tulajdonképpen ezzel nyertük meg
a pályázatot, mert a kiírók célja az volt, hogy növeljék a filmszínház kapacitását.
– Ez a kihívás vonzotta?
– Persze! A kihívás a legjobb dolog a világon, mert mindig arra hívja fel az ember figyelmét, amivel korábban nem foglalkozott, és egyben feszegeti a határait is.
– Hogyan oldották meg a feladatot?
– A többi tervező oldalhelyiségekbe tette bele a plusz teret, a mi tervünk Mányi Istvánnal pedig az volt, hogy nem nyúlunk hozzá az eredeti kapcsolatokhoz, hanem lesüllyesztjük a nézőtér alatti részt, és oda tesszük a termeket.
– Könnyen ment a kivitelezés?
– Voltak nehéz pillanatok, ahogy lementünk az alapok alá, betört a víz. Aztán helyre raktunk mindent, és végül szép munka lett belőle. A pincében megcsináltuk a különtermeket, az egésznek visszaadtuk az alaphangulatát, a varázsát. A díszítőfestészet korábban nem volt ott, ön azt hiszi, hogy igen, mert annyira illeszkedik a hangulatba, de valójában mi találtuk ki az egészet. Nemrég azzal kerestek meg, hogy a Színművészeti Egyetem beköltözik oda, és megkértek, hogy alakítsuk át a vetítőtermeket próbatermekké. Megtisztelő, hogy hozzánk fordultak, mint eredeti tervezőkhöz. Ez sem mindig van így…
– Önnel előfordult már, hogy átépítették, amit tervezett?
– A belsőépítészet divat- és korfüggő. Egy szálloda dizájnját például hét-tíz évente cserélni kell, akármilyen jó. Már többször megéltem azt, hogy az általam tervezett teret teljesen átalakították, a veszprémi színházat is újratervezték.
– Ez úgy hangzik, mintha Csontváry orra előtt széttépnék a festményét…
– Pont olyan! Nem jó érzés. Ha körbe néz a Vigadóban, ahol most ülünk, azt láthatja, hogy minden helyre van állítva. De valójában ki tudja, hogy milyen volt az eredeti? Most olyannak látom, amilyennek Gothárd Erzsébet megcsinálta. Belerakta szívét-lelkét azzal a tudattal, hogy helyreállít mindent úgy, ahogy volt, de közben a tervező mindig belerakja saját magát is a munkájába.
– A színházakba olyan tereket tervezett, ahol a közönség jól érzi magát, de ön csinálta 2004-ben a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékhelyet is Budapesten, amelynek más motivációkkal kellett nekiállni. Hogyan nyúl hozzá a belsőépítész egy olyan enteriőrhöz, amelyben egy traumákkal terhelt nép sorsát kell megjeleníteni?
– Különleges megbízás volt, amit szintén Mányi Istvánnal nyertünk meg. Egy év alatt kellett megépíteni a központot. Volt ott egy zsinagóga, amit megcsináltunk mint műemléki elemet, aztán mellé tettünk egy hatalmas épületet. István zseniális építész, azokban a kidűlő falakban benne van minden, ami Jeruzsálemre hat. Azokat a jeleket ábrázolta, amelyeket a zsidó történelem hozott számára. Az enteriőrben a belső falhoz szoruló közlekedők és a bevilágítás viszonyában jelenik meg a fő gondolat.
Az épület L alakú volt, és a legbelső résznél volt egy közlekedőmag, ahová nem került semmiféle világítás. Azt találtuk ki, hogy úgy teszünk oda prizmákat, hogy a betörő fény Dávid- csillag alakúan világítsa meg a sötét részt. Az volt
a célunk, hogy amit csinálunk az túlmutasson a látható dimenzión. Az ajtókat a vagonokhoz hasonlóan alakítottuk ki: vízszintes felosztásúak, és olyan ablakokat készíttettünk, amin nem lehet belátni, de kilátni talán lehet rajtuk. Ez jelképezi a reményt. Komor dolog ám ezt megtervezni, ugyanakkor az épület a hit erejét is láttatja!
Szerintem a hitben az a legnagyobb dolog, hogy megmutatja a lelki jövőt. A múzeum tervezése közben is ebben a gondolatban éltünk, ezért csináltuk meg úgy, hogy a pincéből, ebből az alsó kiállítótérből, ahol az ember végigmegy a zsidó történelem nagy állomásain, egyszer csak lépcső vezet fel a zsinagógába. Még a legmélyebb pontból is van visszatérés, ez az egyik legfontosabb üzenet.
– Az Eiffel Műhelyház volt az utolsó nagy munkáinak egyike. Milyen érzés volt visszatérni az opera világába?
– Egy nap bementem a régi kollégáimhoz az új KÖZTI-be, mert hiába lett saját irodám, nem tudtam elszakadni tőlük. Ez a találkozás arra is jó volt, hogy Marosi Miklós építész utána felhívjon és megkérdezze, hogy nem dolgoznánk-e együtt az Eiffel Műhelyházon. Megcsináltam a terveket, aztán elmentünk Ókovács Szilveszterhez, az Operaház főigazgatójához. A prezentáción egy olyan kisfilmet mutattam be, amelyben az látszott, hogyan alakul a zenére a tér a kézi rajzaimmal. Nagyon tetszett neki, igazi alkotótársként állt a dologhoz!
– Mi volt a tervezés mögött meghúzódó fő gondolat?
– Irgalmatlan nagy épület az Eiffel Műhelyház, és azt kellett megtalálni, hogyan lehet különleges módon megjeleníteni az operát ezen a 24 ezer négyzetméteren. A fő gondolat az volt, hogy aki odamegy nézőként, úgy érezze, mintha az opera hátsó színpadára, egy rejtett világba lépne be, ahová csak a művészeknek van bejárásuk, és persze van egy része az épületnek, ahol munka folyik. Volt ott egy régi vagon, amit átalakítottunk büfékocsivá, és úgy néz ki mintha díszlet lenne. Fantasztikus élmény volt ebben a művészvilágban hátsó színpadot teremteni, kegyelmi időszaka volt ez az életemnek!
– Sok nagynevű építésszel dolgozott már együtt, említette Marosi Miklóst és Mányi Istvánt is, akikkel úgy tűnik, hogy jól tudott együttműködni. Ennek ellenére a szakmában időről-időre felszínre kerül az építészek és a belsőépítészek közötti rivalizálás. Ön szerint mi ennek az oka?
– Amikor az építészek megérzik a partnert a belsőépítészben, akkor elfogadják őt. Magyarországon az építészet egyébként nincs a helyén, ami nyilvánvalóan nagy baj. Pedig az építész a környezetünket materializálja, ami mindig visszatükrözi azt, amit magunkból árasztunk. Az építészek nagy része még mindig nem fordul belsőépítészhez, mert szeret mindent egyedül megoldani. Azt hiszem ez alkotói alázat kérdése is. Az építész egóval rendelkező ember, anélkül nem is tudna létrehozni épületet, és ebbe az egóba nem biztos, hogy belefér a dizájner.
– Dizájner?
– Így hívom a belsőépítészeket. Úgy gondolom, hogy a fogalomnak is korszerűsödnie kell, mert a belsőépítész amúgy sem szerencsés név, olyan mintha el lenne átkozva.
– Miért gondolja ezt?
– Az egyetemen legalább 40-50 éve nem tanítanak belsőépítészetet. Mikor én diplomáztam azt írták a papírra, hogy építésztervező művész, mint akik nem merik leírni, hogy olyan építészek vagyunk, akik az enteriőrrel foglalkoznak. Ezért is gondolom, hogy a belsőépítészet mint szó elavult. A dizájner kifejezésnek megvan a nemzetközi rangja, és benne van az, hogy formatervező, téralkotó emberek vagyunk.
– Milyen az utánpótlás?
– Tökéletes! A Magyar Művészeti Akadémián belül vannak pályázatok, amelyeket évről évre kiírnak minden szakra. Amikor bemutatkozott az Iparművészeti és Tervezőművészeti Tagozat, nagyon boldog voltam, mert a fiatal alkotóművészek, akiknek egy része már nem is annyira fiatal, olyan munkákat tettek le az asztalra, mint az álom.
–Három évvel ezelőtt úgy fogalmazott egy interjúban: „Egyre inkább motivál, hogy saját magam számára is megfogalmazzam pályám esszenciáját.” Sikerült azóta megragadni a lényeget?
– Nem olyan egyszerű azt megfogalmazni, de azért megvan már, hogy mit keresek az életemben. Az enteriőr művészet korlenyomat. Akkor jó a dizájn, amikor kicsit előremutató, de nem annyira, hogy eltávolodjon a múlttól, hogy idegen legyen. Ki kell szolgálnia a közízlést, ugyanakkor utakat is nyit, amerre mehet a szakma, víziókat fogalmaz meg. Ha megnéz egy Alessi lámpát (az Alessi céget 1921-ben alapították Olaszországban, ma a nemzetközi dizájn egyik legkedveltebb márkája – a szerk.) annak egészen új dimenziói vannak, egy átlagembernek már sokszor irracionális az a világ, mert nem eléggé kötődik az életéhez, annyira előremutató.
– Nemrég nyílt meg életműkiállítása itt, a Pesti Vigadóban. A hetvenötödik születésnapját ünneplő tárlaton az elmúlt negyven évben készült munkáit mutatja be az MMA Iparművészeti és Tervezőművészeti Tagozata. A megnyitón Vashegyi György, az MMA elnöke úgy fogalmazott: Szenes István alkotóművészetét leginkább a harmónia szóval lehet jellemezni. Mit jelent a harmónia az ön számára?
– Mindig abból kell kiindulni, amikor enteriőrt tervez az ember, hogy mi a funkció és mi az, ami legtermészetesebben ehhez a funkcióhoz hozzátartozik. Mindennek van egy spirituális és egy materiális oldala, és amikor a kettő egymáshoz közelít, akkor megtalálom a kettő között a harmóniát. Mindig kerestem a transzcendenst, sose ülök le úgy a tervező asztalhoz, hogy csak úgy, a saját kedvemre csináljak valamit. Ez egy szellemi játék. Amikor megnyílt a kiállítás, nekem is illett volna szólnom két mondatot, de teljesen lefagytam, mintha nem is velem történne az egész, nagyon meghatódtam.
– Melyik lesz a legújabb ön által tervezett enteriőr, amelyben gyönyörködhetünk?
– A Szentesi Színházat ősszel fogják átadni, a Békéscsabai Színház fog benne játszani. Az is varázslatos munka volt, annyit elárulok róla, hogy érdekes színek lesznek benne, és tele lesz csupa romantikus dologgal. Boldog vagyok, mert mindig úgy hozza a sors, hogy adódik az életemben valami, amivel úgy tudok foglalkozni, mint egy szerelmetes partnerrel.
