Haza indultam aztán, bús dolgokon tűnődve:
E furcsa, földi létre mivégre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsú testű nőkre
S bolyongni félszegen, magános, esti csendben,
S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim – és egykedvűn figyelte
Fáradt, reszkető számat, fáradt szegény szívem.
Előzőleg itt-ott, hetilapok cikkei közt egy-egy sort meglepetve vettünk észre egy finom és arisztokratikus új költő verseiben: a Nyugat valamelyik őszi számában aztán négy vers jelent meg – Tavaszi elégia, Reggel, Légyott és Holdtölte –, hogy végleg s most már egészen határozottan emlékünkbe vésse a Tóth Árpád nevét, mint valami kész és körülzárt fogalmat, egy csöndes és rezonáns jelszót, melyre egészen tisztán minden más szuggesztióktól elvont, csak önmagukban érthető érzések birodalma nyílik meg. Négy témátlan vers – nem ötlet és nem valamelyes „lírai állapot” rajza; a vonó régi, öblös hegedűn játszik és ríkatja a húrokat – nincs szövege és nincs kottája ennek a zenének: a húrt halljuk és a hegedűt, húr és hegedű egymásnak panaszolnak valamit, és csodálkozva eszmélnek a hangra, mely az öbölből kiárad.
Ezek a furcsa, aggodalmasan és pepecselve összerakott versek önnön szomorúságukban tetszelegve folynak így tovább. Egész költészet, egyetlen, lírikus érzés monokordján adva elő. Tóth Árpád verse egy állandó és elvégzett szomorúság folytonos megújulása – a téma és hangulat kérdése egészen tárgytalanná válik – téma és hangulat mindig ugyanaz: tompa, reménytelen szomorúság – mindig ugyanaz a szomorúság. Fejlődés, alakulás, valamely lírai lendület felé tartó tömörülése a lírikus eszméknek, poén vagy akár csak éreztetése annak, hogy valami befejeződött – mindennek nyoma sincs a Tóth Árpád végtelenbe folyó, jajongó soraiban. Itt nem kezdenek el és nem fejeznek be semmit – folytatják a szomorúság gyötrelmes és meddő panaszát ott, ahol elhagyta az élet, és elhagyják ott, ahol az élet folytatni fogja.
Ugyanazt a verset fonja tovább Tóth Árpád minden versében, és a szálakat nyitva hagyja a végén – mintha azt mondaná: „s még több is van, és a többi is mindig csak ez”, vagy talán „s megint elölről” Babitscsal. Azért oly nyugalmas folyású és szelíd a fájdalomnak e zengő és egyenletes folyója: ezek a könnyek nem most törtek elő vadul és bugyogva, hanem csak most értek ide, a papírra; régen és régóta folynak már, s a kecses és gyűrűző versütemek árkában most formásabb medret találtak, mint ott a szemek árkai közt, s oly békésen és halkan, csinosan kígyóznak most el a trópusok és metaforák figurás szobrocskái között. Sehol feljajduló kitörés nem ugorja át e gondos és békés, előkelő versek partjait.
A primitív eruptív lírai hőenergiát – a kétségbeesést régen arisztokratikus színhatásokká: szomorúsággá narkotizálta már egy fejlett és differenciált művészet. Soha egységesebb poétát nem ismertem. Hangja, tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait felállítja – minden szavára bélyeget nyom. Két egymást követő szóból ráismerni. Már most kész modora van. Emlékszem, egyszer karikatúrát írtam Tóth Árpád verskarakterében – az első szónál beleéreztem magam egy önálló és egységes kifejezési mód ritmusába, s a gyötrelmes és nehézveretű líra Tóth Árpád-i jellege egyszerre kialakult –, félóráig, egy szuszra fújni tudtam volna Tóth Árpád hosszú, kivárhatatlan sorait, a nehezen alakulókat. Ezúttal nem modorosságot figuráztam ki – egy kedves és szuggesztív meleg művészettel igazolt modor hatott meg, mely magától s kényszerű módon jött létre.
Megszerettem és beleéltem magam halk, előkelő csillogásába: megszerettem finom fájdalmait és szordínós szavait. Egy-egy szava, a tartós, örökké visszatérő alkalmazásban végre zenei szuggesztiót keltett: „régi, régi”, „távoli, távoli”, „halk”, „fáradt”, „csöndes”, „szelíd”, „setét”, „ócska, furcsa”, „szegény”, „bús”, „kecses”, „alélt”, „lágy” – amint e sztereotip jelzők újra meg újra felbukkannak szomorú és igénytelen szürke főnevek árnyékában, mint ezüstös holdak a Saturnus mögött; végre összeszoknak és megismerik egymást a szavak, s azontúl minden érintésre belső muzsika indul meg.
És ez teszi modorát elválaszthatatlanul egységessé lírájával. Az, hogy nála dekoratív elemeknek, rímnek, ritmusnak, alliterációnak tartalmi értéke van – s ha „békés bárkák” s „barna balkon”-okról s „szegény szemé"-ről beszél, vagy erre: „borzalom ma” keményen s kérlelhetetlenül hozzátöri a „torz halomba” rímet, erőszakosan sokszor és mereven: hogy ilyenkor éreznünk kell, hogy a balkon s a bárka azért oly szomorú és megható, s annál meghatóbb, mert "barna" és "balkon" egy betűvel indul – s a szem azért oly reménytelen és szomorú, mert „szegény szem”; „szegény, szomorú szem”.
Azt mondjátok, rímfaragó vagyok, és a rím befolyásolja gondolatom, mert makacsul ragaszkodom hozzá, s mindennél fontosabb nekem – mit tudjátok ti azt, micsoda mámoros és misztikus víziószerű látásom az, hogy két szót ismerek fel, amint látszólag minden összefüggés nélkül egymáshoz vetődtek a szók tengerében; s borzongva jövök rá, hogy misztikus tartalmi viszony van e szavak közt, két gondolat kebelében, s ha nincs, létrejön – nem véletlenül s esetleg, de minden bizonnyal és törvényszerűleg.
Két szó fülemben találkozott, s kiderül, hogy agyamban is ismerték egymást. Nem döbbentett-e még meg senkit a gondolat, hogy mély és nagy emberi igazságok jöttek létre, nem kísérletek s kutatás útján, hanem – hihetetlen és megszégyenítő – egyszerűen úgy, hogy két szó véletlenül egyformán végződött? Mert a dolgok fenekén minden fogalmak összefüggenek, s a költő megtalálja azt a szót, ahol két gondolat viszonya nőtt össze, és ennél a szónál egyszerre emeli ki mindkettőt a dolgok fenekéről.
Tóth Árpád l'art pour l'art művészete talán az egyetlen a legfrissebb művészetek között, mely nekünk, akik immáron újra az eszmei tartalom felé evezünk: mely nekünk érthető és szimpatikus. Lappangó tartalmak élő szervezetét érezzük impresszionizmusa mögött: az élet tartalmának tragikus érzését, s e tragikus érzés annál intenzívebb s mélyebb, mert megalkuvás nélkül s egészben szubjektív, nem szimbolikus.
„A” szomorúságról sohasem beszél, s arisztokrata gőggel veti meg, s nem akar tudni róla, hogy az objektív életnek tartozéka; csak a saját szomorúságát ismeri el jogosultnak – ezt a megkülönböztetett szomorúságot, melyet sikátorokba, borús mezőkre, régi szobákba hurcol el magával, hogy a környezet színeit rárakja e sötét alapra, újra meg újra megszólaltassa velük a monokordot. E szomorúság önmagát gyászolja csak, s nem az Embert – a szó szoros, testi értelmében sajnálja önmagát: kezét, lábát sajnálja és siratja.
„Ó, van-e még dolog oly bús, mint fáradt törzsem...” „s kezem szegény öt ujja...” s „fáradt szegény szívem”.
S még valami. Amikor Tóth Árpád líráját szeretjük, nem a degenerált s enervált, feminin érzékenység szülte költészet felé húzódó hajlamunkról adunk bizonyságot. Hisszük, hogy a költészet mint energia (szuggeráló erő) csak energiából származhatott, végeredményben mindig erőt fejez ki – és semmitől sem állunk oly távol, mint minden korok és költészetek ama nyafka és ámolygó lírikusaitól, kik az apatikus erőtlenség állapotát apatikus erőtlenséggel akarják megírni.
Az apátia mint lelkiállapot terméketlen – s így még arra sem alkalmas, hogy önmagát jellemezze: mert a jellemzés már termék, és a termeléshez erő kell. Sok mindent megírhat a lírikus, többet, mint bárki más, mert az érdekkeltés egyedül a lírában nem függ tárgytól és tartalomtól; de van valami, amiről lírikus sohasem írhat: a gondolat: „most tehetetlen vagyok”, mert hisz ebben az rejlik: „most nem tudok írni”.
S azért tartjuk igen fontosnak, hogy megjegyezzük Tóth Árpád költészetéről: az ő versei fáradt szomorúságról beszélnek, s nem szomorú fáradtsággal íródtak. Az alkotó művész görcsös elképzeltető erejét érezzük, mikor lelkének levertségét drámailag írja le: az ő reménytelensége a vérbeli művészé, mely önnön szemében csak látszólag s annyiban meddő, hogy konkrét anyagot nem produkál – valójában energiákat teremt, izmos szuggesztív víziókat, nem mérhető értékű hasonlatok transzparens tüzét, elvont figurák rajzát, új színeket és új lehetőségeket. Nem a hangulat inspirálja írásra, hanem művészi ambíció, hogy ezt a hangulatot megírja. Így értettük a drámai szót.
Ami ezen túl van: egyszerű s mély, emberi dolgok – nekünk egy percnyi szívszorongás, nyilalló emlékezés, hogy minden rosszul van még mindig, s nem történt semmi úgy, ahogy jó lett volna, s hogy egész életünk, mámorok és ujjongó örömök narkotikum csak a halál vacogó félelme ellen.
Hazaindultam aztán, bús dolgokon tűnődve:
E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsú testű nőkre
S bolyongni félszegen magános esti csendben,
S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim – és egykedvűn figyelte
Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szívem.
Nyugat, 1910. december 16.
