Titokvédő

„Igen gyakran megtörténik, hogy tízezer ember mind ugyanazt hajtogatja, amit egyikük sem érez, de mindegyikük mondja…”

„…amikor a szent teste elmerült,
a tetemét kereső királyné számára
öt csillag bukkant fel a vízből…”

„…hallgatja a királyné gyónását,
a király püspökséggel kínálja meg, végül
a Moldvába ölik”

„Akár jól tesszük most, akár nem,
ha bűneinket rejtegetjük, hiú ábránd azt föltételezni, hogy azok mindig
rejtve maradnak…”

Simon Czechowicz: Nepomuki Szent János mártíromsága (1750 körül, olaj, vászon, 61×86,5 cm)

Fotó: Varsói Nemzeti Múzeum

Talán nincs még egy történeti szent, akinek annyi köztéri szobra lenne a Habsburg Birodalom területén, mint Nepomuki Szent Jánosnak. Az utak, hidak mentén, kereszttel a kezében ábrázolt középkori pap a gyónási titok szentségét őrizve lett vértanú 1393-ban, népszerűsége azonban nem a késő középkornak, hanem szentté avatása idejének és a 18. századi barokk vallásosságnak köszönhető.

Titokvédő: az igazmondó hivatások patrónusa. Nepomuki János 1350-ben született a dél-csehországi Pomukban, szegény szülők gyermekeként. Előbb Párizsban, majd – már fölszentelt papként – Padovában jogot tanult, hazatérve pedig káptalani ügyvéd és 1389-ben Prága érseki helynöke lett. Ez utóbbi funkciójára való tekintettel választotta az addigra városszerte népszerű és elismert papot IV. Vencel király felesége a gyóntatójául.

A király ellen azonban merényletet kíséreltek meg, a hagyomány szerint pedig Vencel ezután Nepomuki Jánost faggatta arról, hogy mit gyónt neki a királyné. János természetesen nem volt hajlandó elárulni a gyónási titkot, a király ezért megkínoztatta, és a Moldva folyóba dobatta őt 1393-ban. Legendájának egyik változata szerint amikor a szent teste elmerült, a tetemét kereső királyné számára öt csillag bukkant fel a vízből (később ez lett János egyik attribútuma), míg más változat úgy tartja, hogy a Moldva apadt le annyira, hogy holttestét megtalálhassák. A prágai Szent Vitus-székesegyházban temették el.

Évszázadok teltek el, Csehországot közben előbb a huszita mozgalom, majd a reformáció tanai érintették, Prága Rudolf császár alatt főváros lett, a 17. század pedig szomorú évtizedeket hozott a cseh társadalom számára. Nepomuki János halála után több mint háromszáz évvel, 1719-ben fölnyitották a sírját, amelyben épen találták nyelvét. Innen ered már említett attribútuma, az öt csillag mellett a nyelv, valamint a hitvallásra és vértanúságra utaló feszület és pálmaág. Hazánkban is számos helyen előforduló út menti szobrai, valamint az őt megjelenítő freskók, festmények is ezekkel ábrázolják a szent alakját.

„A gyóntató egyszerre bíró és orvos: Isten igazságosságát és irgalmát is közvetítenie kell a bűnbánó felé…”

Fotó: AFP/Roger Viollet

*
Legendájának mára központivá vált elemét, a gyónási titok védelmét a történeti források közül csak egyetlen említi. A legtöbb korabeli vagy nem sokkal a halála után keletkezett dokumentum mindössze annyit tud biztosan, hogy a király megölette,
a Moldva vizébe fojtatta, ennek okaként pedig egyházi jogokkal kapcsolatos nézeteltérést sejtenek, vagyis a források szerint inkább az egyház jogaiért halt vértanúhalált.

Az egyetlen történeti adat a gyónási titok és Nepomuki János kapcsolatára egy humanista tudós krónikájában található. Diós István a Szentek életében így idézi: „Vencel a felesége gyóntatóját, Jánost, a teológia magiszterét is a Moldvába fojtatta. Egyrészt azért, mert János kijelentette, hogy csak az méltó a király névre, aki jól kormányoz, másrészt azért, mert állítólag nem akarta megszegni a gyónási titkot”. Néhány évtizeddel a vértanúság után tehát már így élt a prágai nép emlékezetében: titokvédőként és papként, aki lelkiismerete szerint szemrehányást tett az uralkodónak a kormányzása miatt, magára vonva ezzel Vencel király haragját.

Legendája, vértanúságának körülményei, valamint a hozzá társított tulajdonságok miatt tiszteljük ma nem csak Csehország patrónusaként, hanem egyrészt a hidak, vízimalmok, hídépítők, vízenjárók és más, vízzel kapcsolatos foglalkozást űzők védőszentjeként, akiket véd a vízbe fulladástól is; másrészt pedig a gyóntatók, ügyvédek, bírók, jogászok, tanítók és újságírók védőszentjeként.

Utóbbi csoportot Nepomuki János „fegyelmezett nyelve” kell hogy védje, hiszen mindegyik hivatásban különösen fontos szerepet játszik az igazmondás.

Hogy életéből mi valóság és mi legenda, nehéz megállapítani. Ahogyan Diós István írja a Szentek életében: Nepomuki Szent János őrzi a saját titkát is.

*
„Neszepuszi” János. A titokőrzőt már kortársai Krisztus vértanújaként tisztelték, a sír fölbontásától számított két éven belül boldoggá (1721), egy évtized múlva (1729) pedig szentté avatták. A kanonizá­ciónak magyar vonatkozásai is vannak: aktívan közreműködött benne Althann Mihály Frigyes váci püspök (1718–1734) is, országszerte virágzó tiszteletének azonban nála is hatékonyabb előmozdítói voltak a jezsuiták, akik városi központjaikban (Buda, Székesfehérvár, Besztercebánya, Temesvár) népszerűsítették.

A nép ajkán „Nepomuci”, „Neszepuszi” előnévvel is emlegetett vértanú tiszteletére jezsuita vezetéssel jámbor társulatok alakultak, amelyek főként Temesváron (1724), Kalocsán (1750), Kőszegen (1761) és Győrben virágoztak. Tagjaik fogadalommal kötelezték magukat az emberek jó hírének gyarapítására és védelmezésére, valamint a pletyka és rágalom elleni küzdelemre. E társulatok mellett főleg a vízi foglalkozást űzők választották őt patrónusnak.

A 18. század „modern” szentjei közül Nepomuki János tiszteletére szentelték a legtöbb új templomot, kápolnát és oltárt – írja Bálint Sándor. Mívességével és európai színvonalával kiemelkedik közülük hazánkban a székesfehérvári jezsuita–pálos–ciszterci templom. A Nepomuki Szent János apoteózisát ábrázoló főoltárkép Caspar Franz Sambach bécsi akadémiai festő hatalmas freskója: alján a lelkiismeret mardosó kígyójával egy rongyos ifjú kapott helyet, aki megbocsátásban reménykedve egy oszlophoz támaszkodik. A lépcsőn szakállas férfi töpreng magában.

A hagyomány szerint utóbbi nem más, mint Vánossy Lőrinc királyi harmincados, aki törvénytelen úton hatalmas vagyont harácsolt össze. Vagyonából fia, Vánossy Antal, aki jezsuita szerzetes lett – a képen az ifjú – százezer forintot ajánlott föl apja bűneinek kiengeszteléséül a templom építésére.

A templom 1756-ra készült el, védőszentje Nepomuki Szent János lett, a boltszakaszokban a bejárattól a szentély felé haladva pedig a jezsuiták által kedvelt szentek és témák láthatók: többek között Patrona Hungariae, aki előtt a koronát fölajánló Szent István térdepel, mellette pedig fia, Szent Imre, kezében a magyar címert ábrázoló pajzzsal. A templomot mégsem ez teszi egyedülállóvá, hanem az, hogy sekrestyéjében Közép-Európa legszebbnek tartott rokokó fafaragása áll. Az U alakú, sötétbarna tölgyfa sekrestyebútor leképezi a freskók és oltárok jeleneteit, „templom a templomban”, amelyet Hyngeller János pálos szerzetes készített el.

Hazánkban és Közép-Európában emellett Nepomuki János a Szentháromság és Szeplőtelen Fogantatás szobra mellett a barokk városkép egyik legjellegzetesebb téralkotó eleme, de megtaláljuk egykorú házak homlokzati fülkéjében, útfélen, kutak, hidak mellett, magukon a hidakon – mint vértanúsága prágai helyszínén, vagy mint Rómában a Milvius-hídon –, kompok tövében, vízjárta helyek szélén is. Magyaróvár köztéri szoborkompozíciója (1744) a legnagyobb hazai Nepomuki János-emlékünk domborműves jelenetekkel: hallgatja a királyné gyónását, a király püspökséggel kínálja meg, végül a Moldvába ölik.

A népi vallásosságba a szokásvilágon keresztül is beépült a vértanú szent alakja: szobraihoz az ünnepén, május 16-án körmenetek indultak, ilyenkor a jámbor falu­siak „Szent Jánost jártak”, énekeltek, elvégezték a szent litániáját, majd megkoszorúzták
a szobrot – írja Bálint Sándor.

Nagy népszerűségével magyarázható, hogy alakjához itt-ott tréfás néphagyományok is fűződnek. Szintén Bálint Sándor gyűjtése rögzíti, hogy Tápén a tájékozatlanokat azzal ejtik gondolkodóba, ha az ő Jánosuk meghallja az éjféli misére hívogató harangszót, akkor lemegy inni a Tiszára. Utána egy esztendőre újra elfoglalja a maga helyét. Bakonybél szobráról is beszélik, hogy leveszi a sapkáját, ha meghallja a déli harangszót. Mondják, hogy egy jámbor herendi atyafi leste is dél idején, de hiába, ezután a bakonybéli apátságban be is panaszolta a szentet. Azzal békítgették, hogy most az egyszer nem hallotta, de talán – holnap.

Szentmihálytelek jókedvű legényei Jánost még a század első felében is a nevenapján muzsikaszóval szokták felköszönteni, hasonlóképpen az arra járó lakodalmas nép is. Igmánd faluban pedig „a cigány egy nap reggelén éppen a lakodalomból ment haza. Útja a falu végén lévő tó hídján vezeté őt keresztül. Húzzak egy hajnalit János bácsi? – kérdé a cigány ittas fővel a hídon lévő Szent János képtől (szobortól), s feleletre nem várva, elkezdett egy nótát húzni” – idézi Jókai Mór egyik adomáját Bálint Sándor.

*
„Fegyelmezett nyelv”: a gyóntató felelőssége. Illyés András, Erdély 17–18. század fordulóján élt püspöke így világítja meg Nepomuki Szent János alakját: „Azokat szokta tapasztalhatóképpen esedezése által segéteni, kik gyalázatnak vagy valami kisebbségnek veszedelmében forganak”, „akik attól tartanak, netalán titkos vétkek és gonosz cselekedetek kinyilatkozzék”, és „kik veszedelmes szemérmetességtől viseltetvén, szégyenlik a szentgyónásban igazán megvallani tulajdon vétkeket.”

A hallgatni tudó és holtában is épségben maradt nyelv Nepomuki János tiszteletének egyik forrása. Ahogy Bálint Sándor írja: alig lehetett a 18. század sokfelől összeverődött új hazai társadalmának időszerűbb emberi feladata, keresztény kötelessége, mint János mennyei közbenjárásával egymás jó hírének tiszteletben tartása, egyben a kölcsönös bizalom légkörének, minden társadalmi élet alapföltételének biztosítása.
Illyés Andrástól fogva is eltelt újabb háromszáz év, de mintha még mindig épp olyan aktuális lenne a jó hírnév és a gyónási titok sérthetetlenségének védelme.

Nem olyan régen a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia azzal zárta egy közleményét, hogy felhívta a figyelmet „a más vallásoktól és foglalkozási csoportoktól eltérő bánásmódra irányuló diszkriminációra”, amely a pedofiltörvény kapcsán a gyónási
titokra vonatkozó politikai vitákban megnyilvánult. Mint írják, „nem szolgálja az áldozatok és a társadalom érdekeit, ha (…) egyéni és családi tragédiákat (…) egész közösségek, egyházi és világi hivatások megbélyegzésére, lejáratására használnak fel”.

A jó hírnévhez való joga sérül egy kétezer éves intézmény – gyakran közfeladatot ellátó – tagjainak esetében akkor, ha az egyházat és a hitgyakorlást a társadalom bármilyen módon összeköti a gyermekbántalmazással, „papi pedofíliát” emlegetve. (Maga a nyelvi konstrukció is épp olyan káros, mint például „cigánybűnözést” emlegetni.)

Az említett példák alapján talán nem lenne haszontalan gyónási titokról, sőt talán magának a gyónásnak a társadalmi horizontjáról beszélni – ha már egyszer Nepomuki Szent János éppen azon hivatásoknak lett védőszentje, amelyek a közbeszéd és a jó hírnév befolyásolásához a legközvetlenebb lehetőséget kapták.

*
Maga a gyónás csaknem kétezer éves gyakorlat, a katolikus egyházban a bűnbocsánat szentségeként a hét szentség egyike. Kiszolgáltatója a fölszentelt pap, akinek a megvallott bűnök érvényes feloldozásához felhatalmazással, azaz facultasszal kell rendelkeznie, méghozzá annak a hívőnek a vonatkozásában, akinek a feloldozást adja – magyarázza lapunknak Gájer László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának filozófiaprofesszora, egyben az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye gyermekvédelmi felelőse.

A felhatalmazást a papok saját ordináriu­suktól, vagyis egyházmegyéjük vezetőjétől kapják meg. Halálveszélyben minden pap érvényesen és megengedetten oldoz fel bármely gyónót. A gyóntató egyszerre úgymond bíró és orvos: Isten igazságosságát és irgalmát is közvetítenie kell a bűnbánó felé, vagyis gyóntatás közben kellő óvatossággal és tapintattal kell eljárnia. Ha pedig a gyónó megfelelően felkészült, és őszinte bűnbánatot tanúsít, a feloldozást a gyóntatónak nem szabad megtagadnia.

A gyónás gyakorlatának hitbéli alapja a János evangéliumában található jézusi mondat – „akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyert, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad” –, és ennek nyomán terjedt el az őskeresztények között a közösségi bűnbánat. A gyónás ma ismert formája azonban a 6. században alakult ki és terjedt el a latin keresztények körében – magyarázza Gájer László.

Az úgynevezett „fülbegyónás” mutatkozott ugyanis a legeredményesebbnek a bűnökből történő gyógyulást tekintve. Gájer László figyelmeztet: érezzük, hogy itt nem az ember, hanem Isten cselekszik, hiszen megígért, második eljöveteléig Jézus a bűnöket a felszentelt szolgálattevőkön, az apostolok utódain keresztül bocsátja meg. „Így válik a bűnök bocsánatának leghatékonyabb és egyben egyetlen rendes, az Úr által rendelt formájává a szentségi feloldozás, melynek következtében a bűnbánó egyben az egyházzal, a közösséggel is kiengesztelődik.”

A gyónás fóruma tehát egy másik tér, Isten tere – hangsúlyozza Gájer László, hozzátéve: a gyónó Istennek gyón, a pap pedig csak a Jézustól kapott megbízás erejében, Jézus nevében oldozza fel a gyónót. Amit pedig a gyónó mond, azt nem a papnak, hanem Istennek mondja, és a Tőle kapott hatalommal oldozza őt föl a pap.

Ebből a szerepkörből, ebből a viszonyrendszerből következik, hogy a gyónásban elhangzott információkat a gyóntató még saját magára sem vonatkoztathatja, nemhogy másra.

Ezért vesszük olyan szigorúan a gyónási titkot, melyet mi, papok még az életünk árán sem árulhatunk el – emeli ki Gájer László, utalva a gyónási titkot őrző szentek vértanúságára is. Ha tehát valaki a polgári büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekedetet gyónna meg, akkor feltételezni kell, hogy a teljes bűnbánat lelkületével van jelen, vagyis kész a világ fórumain is jóvátenni a bűnét. Ez azonban nem feltétele az érvényes feloldozásnak. A gyóntató viszont arra intheti a gyónót, hogy gyónása kapcsán bűnét a társadalom előtt is ismerje el, és vállalja annak következményeit.

A pap ugyanakkor – ahogyan ezt Gájer László a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2021. június 25-én megjelent nyilatkozataival összhangban hangsúlyozza – a többi állampolgárral megegyező mértékben köteles jelenteni, ha kiemelt bűncselekmények jutnak tudomására. Ez azonban nem vonatkozhat a gyónásból szerzett információkra.

Mi tartozhat ide? Terrorcselekmény, az egészséget, az emberi életet vagy az emberi szabadságot veszélyeztető bűncselekmények, a gyermekeket sértő vagy családellenes bűncselekmények, de akár a közlekedési, korrupciós vagy hivatali bűncselekmények is.

Magyarország Alaptörvénye és a vonatkozó jogszabályok értelmében minden egyházi személyre, illetve egyházi intézményben dolgozóra ugyanazok a büntetőjogi szabályok vonatkoznak, mint mindenki másra bármilyen esetben, amikor az információt nem a gyónásból tudja – magyarázza. De míg a szakmai titoktartási gyakorlat a természeti törvényből fakad, addig a gyónási titok ennél magasabb, a kinyilatkoztatott isteni törvény alapján szent és sérthetetlen.

Az isteni törvényből következik, hogy a gyónási titkot a gyóntató pap sértheti csak meg – közvetlenül úgy, ha felfedi a gyónó személyét és bűnét; közvetetten pedig úgy, ha szavaiból, bizonyos jelekből, tettei­ből vagy mulasztásaiból következtetni lehet a gyónó bűnére. Gájer László kiemeli: a pap tehát nem árulhatja el a gyónó nevét, bűntársának nevét vagy a gyónó súlyos bűnét.

A gyónási titok közvetlen megsértése az Apostoli Szentszéknek fenntartott, önmagától beálló kiközösítést von maga után.

A hívőknek tehát nincs felelősségük a gyónási titok megtartásában, nem mentesülnek azonban a társadalomban uralkodó közbeszéd iránti felelősségtől, amelyet egyéni vagy csoportos hivatásgyakorlásukon keresztül, gondolattal-szóval-cselekedettel-mulasztással befolyásolhatnak.

*
„Fegyelmezett nyelv”: a lelkiismeret felelőssége. A gyónási titoktartási kötelezettség bár a papot terheli, a fegyelmezett nyelvnek össztársadalmi léptékben mégis sokkal nagyobb szerepe van a vallásos (de legalábbis lelkiismeretes) világiak körében. Ezt a legjobban talán a 19. században élt, anglikánból katolikussá lett – és ezáltal a bűnbocsánat szentségére különösen is fogékony – John Henry Newman bíboros egyik szentbeszédének logikai levezetése világítja meg, amelyben a szentgyónás iránti elköteleződés fontosságát hangsúlyozza.

Szerinte azért kell megosztani egymás között valamiképpen – a gyónásban pedig
hiánytalanul felsorolni – bűneinket, hogy azokból szabadulást találjunk a kegyelem felhasználásával. Ezt a cselekedetet nem váltja ki sem a bűn elbagatellizálása, sem pedig a bűn elpszichologizálása. Emberi természetünkből fakad, hogy mindenki ugyanazokat a kísértéseket szenvedi el. Krisztus azonban, aki ezt az emberi természetet magára vette, le tudta győzni a kísértéseket, kereszthalála árán megváltotta az embereket a bűneiktől, és az egyház gyakorlatán keresztül folyamatosan segíteni tud az embernek a szabadulás útján.

Newman arra figyelmeztet, hogy „a keresztények sokkal jobban hasonlítanak egymásra kísértéseikben, belső gyötrelmeikben és gyógymódjaikban, mint egyáltalán el tudják képzelni”. Ennek ellenére elszigeteltnek érzik magukat kísértéseikkel és bűneikkel, emiatt inkább hallgatnak, „beszorulnak önmagukba”, és megtagadják maguktól azokat az eszközöket, amelyektől azonnal útbaigazítást kaphatnának. Mint például a gyónást.

„Ahelyett, hogy a saját gondolataikat kimondanák, eltűrik, hogy a világ véleménye, vagy valamiféle, felkapott vallási befolyás teherként rájuk nehezedjen” – írja arra utalva, hogy a közbeszédnek mekkora hatása van az egyéni lelkiismeret állapotára is. (Emlékeztetőül: arról a közbeszédről van szó, amelynek tisztaságáért Nepomuki Szent János nyelvének pártfogása alatt a gyóntatók mellett az ügyvédek, bírók, jogászok, tanítók és újságírók tevékenykednek.)

„Igen gyakran megtörténik, hogy tízezer ember mind ugyanazt hajtogatja, amit egyikük sem érez, de mindegyikük mondja, mert mindenki más is azt mondja, és egyikük sem meri nem mondani, nehogy magára vonja az összes többi rosszallását. Egészen közönségesen ilyen az, amit korszellemnek hívnak” – folytatja Newman.
Mik lehetnek ezek a tízezrek által hajtogatott dolgok? „Rossz alapelvek vagy tanok, hamis fogalmak vagy nézetek, amelyek szájról szájra járnak, és erejük a közvéleményben rejlik.”

És bár vannak olyanok, akik e nézeteket magukénak érzik, „mert azok a saját, kérges szívük természetes kinövései”, de „igen gyakran ugyanezeket hangoztatják, hirdetik és terjesztik, teszik uralkodó nézetekké hatalmas tömegek körében olyanok is, akik nem érzik” – őket „az úgynevezett közvélemény kényszeríti arra, hogy elfogadják”.
Newman szerint így jönnek divatba olyan szólás- és gondolkodásmódok, amelyek teljesen idegenek azoktól, akik behódolnak nekik, akik valószerűtlennek, természetellenesnek és tőlük távol állónak érzik azokat, de érzelmeiket – gyakran a legvallásosabb elvek alapján – kötelességüknek tekintik nem elárulni.

A gyónás alapvető feltételének, magának a lelkiismeretnek a megléte egyensúlyban tarthatná mindezt, ha nem arról lenne szó, amit John Henry Newman tapasztal maga körül, hogy sokan „a saját ítéleteiket még tudatosítani sem merik, nemhogy kimondani”. Mert így történhet meg, hogy a lelkiismeret ellustulása és a közvéleményben eluralkodó nézetek közötti viszony olyan társadalmi dinamikát idéz elő, amely végső soron „megszakítja a lélektől lélekig tartó kapcsolatot”.

„A legjobb gondolatok el vannak fojtva, és aki véletlenül hallja, hogy azokat másutt hangoztatják, az valami lelkiismeret-furdalás- és bűntudatfélét érez, mintha valaki ellene hozott volna fel valamit, és a hangtól összerezzen, mint valami kísértéstől, ami valójában kellemes, de tiltott” – írja.

Newman szerint ugyanakkor az, hogy az eredendően jobb lelkiismeretű emberek behódolnak a korszellemnek, a bűnvallás hiá­nyából fakad, abból, hogy „szíveink titkát nem merjük egymással megosztani”, holott az emberi természet egyetemességéből fakadóan „mindannyiunknak ugyanaz a titka”, csak megtartjuk magunknak.

„Nem vizsgáljuk meg tüzetesen természetünk sebeit, és nem rakjuk le hitvallásunk alapjait a bennünk lévő, belső ember talajában”. Helyette „egymáshoz szavakban és tettekben kedvesek és barátságosak vagyunk, de szeretetünk nem növekszik. Gyengéd érzelmeink beszűkülnek, és nem merjük engedni, hogy a kapcsolat a gyökereknél kezdődjön. Következésképp társadalmi rendszernek tekintett vallásunk üres. Nincs benne Krisztus jelenléte”.

Newman ezután az utolsó ítéletre utalva fölteszi a kérdést: ha szörnyű lenne saját szavainkkal másoknak elmondani, hogy mik is vagyunk, akkor mennyire szörnyű lesz majd az a nap, mikor minden szív titka feltárul? „Tartsuk ezt mindig szem előtt, mikor félünk, hogy mások megtudják, mik is vagyunk valójában.

Akár jól tesszük most, akár nem, ha bűneinket rejtegetjük, hiú ábránd azt föltételezni, hogy azok mindig rejtve maradnak. Most, bár van szégyen, van vigasztalás és megkönnyebbülés. Bár van félelem, az kisebb abban, aki vallomást tesz, mint abban, aki meghallgatja.”

A lelkiismeret-vizsgálat és a bűnvallás lehetősége mindenki számára nyitott, ahogy a hallgatás lehetősége is, különösen olyan esetekben, amikor a – gyakran meggyőződés nélkül, puszta sodródásból – kimondani kívánt gondolat csak rontaná a korszellem színvonalát.

Az önneveléshez akár gyakorlati útmutatót is jelenthet a Nepomuki Szent János közbenjárását kérő imádság, amelyet Bálint Sándor gyűjtéséből ismerünk.
A kőszegi jezsuita templomhoz tartozó Nepomuki Szent János társulat kiadványában jelent meg 1761-ben. A jó hírnek és névnek őrizetéért könyörögnek a vértanú szent nyelvéhez:

„Óh nagy szószóló és hathatós pártfogó, dicsőséges Nepomuki Szent János, kinek szentséges nyelve a fölséges Úristentül, úgy mint az ő szent neve dicséretének, mások jó hírének, nevének védelmező eszköze tovább háromszáz esztendőknél minden rothadás nélkül kegyesen megtartatott, (…) kérvén Téged nagy alázatossággal, hogy minden gonosz, ellenem agyarkodó és utánam áskálódó nyelveket megzabolázni méltóztassál, nem engedvén, hogy magam vagy felebarátim becsületének lehessenek ártalmára.
De egyszersmind az én nyelvemet is mind a szólásban, mind pedig az hallgatásban akképpen kormányozzad és igazgassad, hogy mind a kettő által az én szerelmes Istenemet itt a földön dicsérhessem, amott pedig a boldog örökkévalóságban szüntelen magasztalhassam. Amen.”