Tengernyi élmény
Karmester
„Mondja, Berényi, maga miért jár franciára? Maga jobban beszél ezen a nyelven, mint én”
Amikor leütöttem az utolsó betűt a számítógépen a Berényi Jánossal folytatott beszélgetés megírása után, M. Dale Baughman kortárs amerikai író aforizmája jutott az eszembe. Így hangzik: „A siker azokhoz pártol, akik elég energikusak, hogy dolgozzanak érte, elég bizakodóak, hogy higgyenek benne, elég türelmesek, hogy várjanak rá, elég bátrak, hogy megragadják és elég erősek, hogy megtartsák.” Ez a gondolatsor tökéletesen illik beszélgetőtársamra.
– Ha az ember beleolvas az életrajzába, arra a következtetésre jut, hogy íme, egy sikeres ember, aki problémák nélkül haladt előre, és hullámvölgyek nem nehezítették az életét. Olyan pozíciókból szemlélte a világot, ami keveseknek adatik meg. Minek köszönhette, hogy az élet megajándékozta ilyen előmenetellel? Ha visszatekint, hogyan látja a megtett utat?
– Kétségtelen, hogy rendkívül színes életpályám volt, de mondhatom úgy is, hogy van, mert nyugdíjas korom ellenére változatlanul aktív vagyok. Ez köszönhető a szerencsés génjeimnek, de mindenekelőtt a szülői háznak, a neveltetésnek. Hárman voltunk testvérek. A szüleink a pártállam idején egy cisztercita nővért, Inci nénit kértek fel arra, hogy vezessen be minket a vallás titkaiba.
Emlékszem, minden karácsonyra úgy készültünk, hogy verseket írtunk, karácsonyfát rajzoltunk, különböző figurákat vagdostunk ki innen-onnan, tehát a hit így költözött belénk. A másik, hogy megtanultuk a nyelvek tiszteletét. Édesapám kitűnően beszélt franciául és németül, gyerekkoromban franciául beszélt hozzám, édesanyám magyarul. Bosszantott, hogy apám miért franciául társalog velem, ezért aztán dafke magyarul válaszolgattam neki. De a francia nyelv zenéjét beleültette a fülembe.
– „Hangok, tündérek, láthatatlanok, míg a fül meg nem idéz, áramok s jelek aztán is…” – Szabó Lőrinc.
– Pontosan erről volt szó.
– Mi mondható el a családjukról?
– Anyai ágon svábok vagyunk. A nagymamám a testvéreivel svábul beszélt, amiből egy szót sem értettem. Konrád Károly déd- vagy üknagyapám – már alig tudom kiszámolni –, dunai hajóskapitány volt, aki Erős nevű gőzösén Ulmtól Belgrádig hajózott. Ulm környékéről származik az anyai águnk, ezért aztán a német nyelv ismerete elvárás volt nálunk. Kezdetben én hochdeutschot tanultam. Édesapám rokonsága francia földön él, de a kapcsolatunk apám halála után megszűnt.
– A zenét és a fülhallást emlegette az imént. Hogyan került a Magyar Rádió gyermekkórusába?
– A szüleim komolyzene-kedvelők voltak, állandó bérletük volt az Erkel Színházba és a Zeneakadémiára, és alkalmanként engem is magukkal vittek. Hasfájós kisfiú voltam, és ha sírtam, azzal tudtak megnyugtatni, hogy megszólaltattak valamilyen klasszikus zenét – így mesélték. Ezért gondolták, hogy valami motoszkál bennem, és talán érdemes a zene felé terelni a gyereket.
Talán hatéves lehettem, amikor a Zeneakadémián mellettem ült egy idősebb hölgy – nekem akkor idős volt –, aki a szünetben megszólította a szüleimet. „Látom, hogy ezt a kisfiút érdekli a zene – mondta –, nem akarják a rádió gyerekkórusába elhozni?” Kiderült, hogy a hölgy a gyerekkórus titkára volt.
– De hát a hölgynek fogalma sem volt arról, hogy a fiúnak van-e hallása és jó énekhangja.
– Próba szerencse – gondolhatta. Ő csak a toborzást tartotta szem előtt. Egy szó, mint száz, a szüleim igent mondtak, és elmentünk felvételire a rádióba. Emlékszem, ott ült egy asztal mellett Csányi Laci bácsi és Botka Vali néni, és azt kérték, énekeljek. Tudok-e valamilyen dalt. Akkori csilingelő hangomon azt a dalt énekeltem el, hogy Gilice madárka, kalitkába zárva, olyan nagyon búsan szól… „Föl vagy véve!” – kiáltotta Laci bácsi. Hát ez óriási élmény volt a hétéves gyereknek. Tizennégy éves koromig énekeltem a gyerekkórusban. Híresek voltunk, külföldre utaztunk, sikereket értünk el.
– Mi volt a legnagyobb sikere?
– Mikó András, az Operaház főrendezője úgy döntött, hogy Mozart Varázsfuvolájának gyerekszerepeit – akik Taminót és Paminát vezetik útjuk során – három gyerekkel énekelteti el, hiszen a zeneköltő is gyerekszereplőkre írta. Nekem szép szoprán hangom volt, erősebb, mint a lányoké, ezért aztán hármunk közül én kaptam a mezzo szerepet, és a gyerekkórus mellett, tizenkét éves koromtól, három éven keresztül ezt énekeltem a gyönyörű Operaházban.
Olyan nagyságokkal léptem színpadra, mint Simándy József, Székely Mihály, Takács Paula, Ház Erzsébet, Osváth Júlia. Simándy egyszer megkérdezte: „Gyerekek, ti sohasem izgultok?” „Mi nem” – feleltük. „Én régóta vagyok a pályán, de a fellépés előtt még mindig izgulok” – jegyezte meg.
– Zsidó mondás: ha pénz van a zsebedben, bölcs vagy, szép vagy és énekelni is tudsz.
– A pénz és az ének stimmel, de komolyra fordítva a szót: esténként az énekünkért száz forintot kaptunk. Tíz órakor végeztünk, és utána mehettünk a pénztárba a honoráriumért. A hatvanas években nagy pénz volt a száz forint. Apukám ezerötszáz forintot keresett havonta, én pedig négy-ötszáz forintot vittem haza. Emlékszem, a száz forintból három forintot nyugdíjjáralékként levontak. Anyukámék kilencven forintot elvettek tőlem, de így is maradt hét forint zsebpénzem. Tehát már gyerekként hozzájárultam a családi büdzséhez.
– Az ember azt hinné, hogy ilyen előmenetel után a zenei pályán marad valaki.
– Jogosan. Hegedülni és zongorázni is megtanultam, mert kötelező volt. Még Kodály Zoltán is bejött egyszer hozzánk és tanácsokat adott. Csakhogy úgy éreztem, nem volt gyerekkorom. Nem azt az életet éltem, amit a barátaim, akik jószerivel az utcán nőttek fel.
A Karolina úton laktunk, minden reggel a negyvenkilences villamossal mentem a Nemzeti Múzeumig, a Rökk Szilárd utcában volt a rádiós zenei osztályunk, utána következett a rádió pagodája, ott megebédeltem, délután próba, este szereplés. Amikor tizennégy éves lettem, Csányi Laci bácsi felkereste az apukámat, és azt mondta, „Ezt a gyereket az Isten is zenei pályára teremtette”. Remélte, hogy a konzervatóriumban folytatom.
– Nem ott folytatta...
– Szabadabb akartam lenni, és a József Attila Gimnáziumba iratkoztam be. Nem hagytam fel az énekkel, a zenei pályát azonban elfelejtettem. Akkor azt mondta Laci bácsi az apámnak – tőle tudom –, hogy nekem karmesternek kellene lennem. Miért látott bennem karmestert, nem tudom, de kétségtelen, hogy „karmester” lettem, igaz, a gazdaságban, nagyvállalatok élén.
Mindenekelőtt a GYSEV, a Győr–Sopron–Ebenfurti vasút elnök-vezérigazgatója voltam, tíz évig a Hungaroring elnöke, aztán a MÁV miniszteri biztosa, a Malév, majd a Magyar Vasúti Egyesülés elnöke, utána a Nemzeti Külgazdasági Hivatal (HITA) elnöki teendőit bízták rám, ezt követően pedig hat évig a stuttgarti főkonzulátust vezettem, ahonnan munkám elismeréseként, nagykövetként tértem haza tavaly augusztusban.
– Egyszer azt mondta nekem, hogy a családi burokban a teljesítménykényszer volt a jellemző. A kiemelkedő teljesítményeket nem a várható díj vagy eredmény motiválja, hanem maga a teljesítmény. Ez azt jelenti a szememben, hogy szeretni kell azt, amit az ember csinál.
– Igen, az édesapám maximalista volt. Úgy érezte, hogy kellően tehetséges vagyok ahhoz, hogy nagyratörő terveim legyenek. Hamar megtanultam, hogy az eredményesség alapkérdése nem az, hogy mennyit dolgozol, hanem az, hogy min dolgozol. A francia nyelvben apámtól kaptam az alapokat.
A gimnáziumi évek alatt nemcsak az iskolában tanultam a nyelvet, hanem magas fokon, a francia nagykövetség kurzusain. Irodalmi alapokon lépegettünk, Chateaubriand-nal, André Gide-del, Sagannal fejlesztettem a tudásomat. Úgyhogy tizennyolc éves koromban a nagykövetségen tettem le a francia nyelvvizsgát, és megkaptam a francia állam által elismert felsőfokú diplomát, amely valamennyi francia nyelvterületre érvényes passzus volt. A híres francia regényíró, az akkori kulturális miniszter, André Malroux írta alá a diplomámat.
– A tehetség kötelez. Nyitva volt az út a Közgazdasági Egyetem felé.
– Maximális pontszámmal vettek fel, ami azt jelentette, hogy nem kellett tíz hónapot a katonaságnál eltöltenem. Az idő tájt indult a közlekedési kar, amelyhez a francia–orosz szakot választottam. Apukám azt mondta, mivel két kiskorú húgom volt otthon – megint a teljesítménykényszer –, hogy csak akkor mehetek nappalira, ha el tudom tartani magam.
Szerződést kötöttem a győri Volánnal, hogy az egyetem elvégzése után hozzájuk megyek dolgozni, s mivel jól tanultam, volt egy népköztársasági ösztöndíjam is. Ezen kívül hat diáktársamnak franciát tanítottam, akik óránként öt forintot fizettek. De ami az egésznek a pikantériája, hogy az első szemeszter végén a francia tanárnőnek is kijavítottam a hibáit, s ez nagy tekintélyt szerzett nekem.
– A hibák nagy részét azért követik el az emberek, mert azt hiszik, tudják, amit valójában nem tudnak.
– Ahogy mondani szokás, tévedni emberi dolog, de ha a radírgumi előbb kopik el, mint a ceruza, az már gondot jelent… A tanárnő megállított a folyosón és azzal kezdte: „Mondja, Berényi, maga miért jár franciára? Maga jobban beszél ezen a nyelven, mint én.”
Szabódtam: „Tanárnő kérem, én csak a franciát és az oroszt tudom jól.” „Miért nem vesz fel egy harmadik nyelvet?” Ehhez rektori engedély kellett. Megkaptam. Csak konyhanyelven tudtam németül, de azon a nyáron megtanultam négy év gimnáziumi anyagát. Apám segített, úgyhogy le tudtam tenni a különbözeti vizsgát. Az egyetemről három felsőfokú vizsgával jöttem ki. Évekkel később aztán spanyol nyelvből is felsőfokú vizsgát tettem.
– Mondhatjuk tehát, hogy a három nyelv „beárazta”.
– Mondhatjuk. Említettem viszont, hogy a győri Volánnal kötöttem szerződést, ott kellett volna kezdenem a munkámat. Csakhogy a GYSEV éppen ez idő tájt fiatal közgazdászokat keresett. Az akkori vezérigazgató bejött az egyetemre, és a közlekedési kar vezetőjétől olyan fiatalokat kért, akik kiváló eredménnyel végeztek és nyelveket is beszélnek. Barna Gyula dékán engem is ajánlott. De hát ott volt a szerződésem. Mit tesz isten, a GYSEV kivásárolt a győri Volántól! Visszaadta nekik azt a pénzösszeget, amit eladdig rám fordítottak, és tulajdonképpen megvett.
– A szerencse azt jelenti, hogy felkészültek vagyunk a kedvező lehetőségek fogadására. Ez történt önnel is. Egy kínai mondás szerint minél többet tudunk, annál szerencsésebbek leszünk.
– Miért volt nekem szerencsém? Óriási különbség volt a MÁV és a GYSEV között. Utóbbi kettős állampolgárságú nemzetközi részvénytársaság volt, osztrák munkásokkal felvértezett vasúttársaság. S ami akkor engem, fiatal közgazdászt megfogott, hogy még a legkeményebb ötvenes években, de később, a hetvenes–nyolcvanas években is ez a vasút átment a határon, merthogy a vonalvezetése Bécstől Burgenland déli részét érintve, Sopronon keresztül haladt Ausztria felé.
A működését úgy kell elképzelni, hogy a határ előtt megállították a vonatot a magyar határőrök, bezárták a kocsik ajtóit, hogy senki se tudjon felszállni, és így ment át magyar területen a vonat, majd folytatta útját osztrák földön. Történt ez akkor, amikor háromévente kapott az ember az utazáshoz egyetlen „ablakot”. A GYSEV dolgozói viszont hivatalból átléphettek a határon, így tudtunk mi például Eisenstadtba menni. Egészen más világot ismertem meg. Nem akarom lebecsülni utólag sem az akkori magyar vasutasságot, de az osztrák vasút alapjaiban sokkal fejlettebb volt, mint a magyar, más volt a rend, más volt a munkamorál.
– Önről azt tartották, hogy „virtigli” vasutas, ami egyértelműen kitüntető cím. Hogyan vált azzá?
– Nemcsak kiválasztott négyünket a GYSEV vezérigazgatója, hanem elküldött bennünket Sopronba, és azt mondta: akkor leszünk jó vasutasok, ha megismerjük a lépcsőfokokat. Az első két évben a soproni vasútállomáson kezdtem, voltam darabáru raktárnok, kocsirakományi raktárnok, vámkezelő, és a forgalmi szolgálatot is „veszélyeztettem”, úgyhogy az egyszerű munkások, akikkel dolgoztam, elfogadtak.
Nehéz időszak volt, éjjeli műszakokkal is, de a vonatmentes szakaszok alatt például kártyáztunk. Együtt reggeliztünk, vacsoráztunk, együtt szívtuk be az olajjal átitatott padlót. Pedig először azt mondták a munkások kissé rosszindulatúan: „Na, megjöttek az egyetemista urak!” Aztán megbecsültek minket.
Megtanultuk, mi a feladat, és végre is hajtottuk. S amikor két év után, ezerkilencszázkilencvenben, a rendszerváltozáskor bekerültem a budapesti vezérigazgatóságra, és a vezérigazgató személyi titkára lettem, S amikor 1990-ben, a rendszerváltozáskor a GYSEV elnök-vezérigazgatója lettem, azt mondták: a Berényi Jancsinak megcsináljuk, mert ő itt volt közöttünk, és „virtigli” vasutas. Ettől kezdve én voltam a leghosszabb ideig regnáló vasúti vezérigazgató. Azt szoktam mondani, kicsit iróniával, hogy én hét MÁV vezérigazgatót „fogyasztottam el” ezerkilencszázkilencventől kétezer-háromig.
– Azt mondják, a jó vezetőnek öt dologra van szüksége: tehetségre, tiszta kézre, igyekezetre, türelemre és pártatlanságra.
– És a szigorúságra. Ugyanakkor nagyon fontos az elismerés. Ha az emberek valami jót csinálnak, nem maradhat el a dicséret, a megbecsülés. Sokszor egy jó szó is sokat jelenthet. Talán Einsteintől származik a következő mondat: „Tudom, miért szeretnek olyan sokan fát vágni. Az ember rögtön látja annak eredményét, amit csinál”. Az életben persze sokkal bonyolultabb a helyzet. Én a mai napig hiszek a szembenézésben és a kézfogásban, a gentleman’s agreementben, az úriemberek megállapodásában, jóllehet ezt az élethelyzetet az internet modulálja.
– Vezetőként hogyan fogalmazná meg a filozófiáját?
– Édesapám filozófiáját követtem: nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember. Mindent meg lehet oldani, ha rámenős és megbízható vagy. A munkaviszonyban a legfontosabbnak a megbízhatóságot tartottam.
– Vannak irigyei?
– Bizonyára…
– Hogy viseli?
– Ezerkilencszázkilencventől, de előtte is nagyon kegyes volt hozzám a sors, mert a tenyerén hordott. Még akkor is, amikor kétezer-kettőben a felálló baloldali kormány érdemtelenül eltávolított a GYSEV éléről. Elmondta az egyik miniszter, hogy Medgyessy Péter miniszterelnök döntése volt. Tudom azt is, hogy miért, de nem kívánom fejtegetni. Nem a munkám miatt… A munkámmal mindkét ország mindig elégedett volt. Az én időmben a GYSEV az osztrák–magyar együttműködés egyik mintaképének számított.
A vasutat ezernyolcszázhetvenegyben alapították, átélt két világháborút, átélte Trianont is. Én tizenkét évet töltöttem a vezérigazgatói székben. Utána az osztrák államvasutak rögtön felvett budapesti
vezérképviselőnek. Kétezer-tizenkettő-tizenháromban megjelentek már a magán vasúttársaságok is Magyarországon, és ők kértek fel arra, hogy legyek a Magyar Vasúti Egyesülés elnök-vezérigazgatója. Ez óriási megtiszteltetés volt! A nemzetközi fórumokon, de itthon is, kétezer-hattól kétezer-tizenegyig én képviseltem a magyar vasutasságot.
– Mely fogalmak a legfontosabbak az ön számára?
– Megbízhatóság, állhatatosság, kitartás, tisztesség, becsület.
– Sportszeretete közismert, de megkapta, hogy gyűjti az elnöki funkciókat. Kétségtelen, hogy a tenisz- és a kosárlabda-szövetség elnöke volt, aztán a BVSC vívószakosztályát is irányította, majd a klub elnöke lett.
– Nem én kerestem ezeket a megbízatásokat. Felkérésre vállaltam. Az elnöknek mindig a szponzorálás a legnagyobb feladata, hogy pénzt szerezzen. Ez a legnehezebb dolog, de úgy érzem, sikerült megfelelnem az elvárásoknak. Az olimpiai és a nem olimpiai sportágakat tömörítő Nemzeti Sportszövetség elnöke voltam kétezer-egy és kétezer-öt között.
Még Deutsch Tamás akkori sportminiszter is meglepődött, hogy a jelenlévő hatvan sportszövetségi vezető közül hatvanan voksoltak rám. Szeretném megemlíteni, hogy Tamástól pályafutásom során sok segítséget kaptam. A Magyar Olimpiai Bizottság tagja voltam ezerkilencszázkilencvenhattól. Négy olimpián jártam: Atlantában, Athénban, Sydney-ben és Pekingben. Élményem tengernyi.
– Ha arra kérném, hogy egyet emeljen ki a sok közül…
– Nem könnyű feladat. De ha ragaszkodik hozzá… Amíg élek, azt az estét nem fogom elfelejteni, amikor a kosárlabdázó lányok a Ronchetti Kupa megnyerése után megérkeztek Sopronba, és én köszöntöttem a csapatot. A város főterén öt-hatezer ember szorongott, és miután befejeztem a mondandómat a városháza lépcsőjén, a szurkolók engem is megragadtak, és elkezdtek feldobálni a levegőbe. Közben ezekkel a szavakkal köszönték meg, hogy főszponzorként támogattam őket: „Szervusz, Jani!” „Éljen a Jani!”
– Tíz évig volt a Hungaroring elnöke, amely a Forma–1-es magyar futamoknak adott otthont. Egyszer azt nyilatkozta, hogy a szervezés és a válságkezelés volt a legnagyobb kihívása.
– Váratlanul ért a felkérés, hiszen a GYSEV elnök-vezérigazgatója voltam, sportszövetségi ember, közben még ezerkilencszázkilencvenháromban a MÁV miniszteri biztosa is, de Bernie Ecclestone, a száguldó cirkusz teljhatalmú ura állandóan elégedetlenkedett és azzal fenyegetőzött, hogy elviszi a versenyt Magyarországról, mert nem találta meg a számítását. Olyan megállapodás született, tőlem függetlenül, még a korábbi időkben, hogy megkapta a pályát hasznosításra, de nem tudott élni vele.
Képtelen volt olyan versenyeket idehozni, amelyekkel keresni tudott volna. A megállapodás értelmében a magyar kormány jogdíjként egymillió dollárt fizetett, és a többit Ecclestone egyéb versenyekből kívánta megszerezni. Rájött azonban, hogy nem működik a rendszer, ezért tárgyalni kezdett többek között a kormány több államtitkárával, de nem jutott dűlőre.
Ekkor született meg a szállóige, hogy a kormány embereit „Miki egereknek” nevezte. Úgyhogy az Antall-kormány ezerkilencszázkilencvenben, a Hungaroring Rt. megalakításakor engem kért fel, hogy próbáljak meg Ecclestone-nal egyezkedni, és a Forma–1-et Magyarországon tartani. Ecclestone nem volt könnyű ember, de korrekt tárgyalópartner volt évekig… Merthogy évekig tárgyaltam vele.
– Ahhoz, hogy eljussunk az ígéret földjére, keresztül kell tárgyalnunk magunkat a dzsungelen.
– Gondolkodásra kell kényszeríteni az ellenfelet, nem pedig térdre. Végül aztán a kormánnyal kidolgoztunk egy olyan konstrukciót, amit Ecclestone elfogadott, de ezért – ismétlem – rengeteget kellett vele tárgyalnom. Arra azonban rájöttem, hogy csak fenyegetőzik, de ha egy szalmaszálba bele tud kapaszkodni, akkor itt fogja tartani a versenyt! Tudniillik imádta Budapestet. Kedvenc hotelje az InterContinental, a mai Marriott Hotel elnöki lakosztálya volt, ahol annak idején Richard Burton és Elisabeth Taylor is lakott esküvőjük után.
– Mikor szakadt át a gát?
– Amikor megtaláltuk a modus vivendit: visszavettük a pálya kereskedelmi jogosítványait, a bevétel a miénk lett, a jogdíjat befizettük, viszont kizárólagos jogosítványa volt Ecclestone-nak a pálya hasznosítására a verseny alatt. Az államnak megérte, hogy többet fizettünk az üzleti mágnásnak, mint korábban, mert a nemzetgazdaság különböző csatornáin az ide látogató sok tízezer külföldi költekezéséből ez realizálódott.
Nem beszélve az országimázsról, mert tudvalévő, hogy a Forma–1-et kétszáz televízióállomás közvetíti, és mi megmutathatjuk magunkat a világnak.
– Milyen nyelven tárgyaltak?
– Angolul. Ecclestone csak a hazája nyelvén beszélt. Az első nagy siker az volt, amikor kilencvenöt tavaszán kétezer-egyig szóló hatéves szerződést kötöttünk, ami garancia volt arra, hogy a Forma–1 itt marad. Aztán, az első Fidesz-kormány idején, ezerkilencszázkilencvenkilencben Londonban aláírtuk Ecclestone-nal a kétezer-hétig szóló megállapodást is. Mindkét egyezményt én írhattam alá a kormány nevében. És a verseny végleg nálunk maradt.
– Magánemberként hogyan viszonyult a Forma–1-es cirkuszhoz?
– Bevallom, soha nem tudtam megérteni, miért fizetnek emberek dollárezreket azért, hogy bemehessenek a bokszutcába, és megnézhessék, hogyan szerelik össze az autót. Magyarul, olyan területen voltam elnök, ami engem technikailag nem érdekelt. Nem is volt rá időm. Nekem más volt a feladatom. Nem a versenyeket kellett néznem, hanem például azt, hogy a díszvendégek oda üljenek, ahová a jegyük szól, a megfelelő kiszolgálást kapják a pénzükért, egyszóval a szervezés elsőrangú legyen.
Volt egy csapatom, amelynek tagjai kiváló munkát végeztek. Gál Attila, Nádasdi János, Szamos Miklós, Zsembery Jenő, sorolhatnám hosszan a neveket. Nekem csak vigyázó szemeimet kellett rájuk vetnem. Ellenben mindig figyelemmel kísértem az emberi sorsokat, a pilótákat, akik különleges emberek. A finn Mika Häkkinennel többször szerepeltem tévéműsorokban.
Emlékszem, hogy Michael Schumacher akkoriban nősült, nem akart zajos hotelekben lakni, és azzal a kéréssel fordult hozzám, nem tudok-e Buda környékén egy nyugodtabb helyet, de aztán nem engedélyezték, hogy elváljon a többiektől. Budapesti vendég volt a Forma–1-en többek között a neves amerikai színész, Sylvester Stallone és Hugo Boss, a német divatdiktátor. Mindkettőjükre jellemző volt a szerénység.
– Bezzeg Ecclestone nem volt az!
– Őt a keménység és a hajthatatlanság jellemezte, jóllehet soha nem mozdult ki a szállodából, ott fogadta a vendégeket. Köztük minden évben Antall József miniszterelnököt is, ezúttal a Kempinski Hotelban. A kormányfő pontosan érezte, hogy mit jelent hazánknak a Forma–1. Emlékszem az utolsó találkozásukra is, kilencvenhárom augusztusában, amikor Antall már nagyon beteg volt. Szűk körben beszélgettünk.
Mellettem csak Marinovich Endre kabinetfőnök, az autósport részéről Neményi Béla, a „Drága bakter úr”, korábban az Atlantis együttes alapítója volt jelen. Ecclestone mindig napszemüvegben mutatkozott. Ezúttal is. És miközben tárgyaltunk, azt vettem észre, hogy a mágnás napszemüvege alatt folyik a könnye… Felfogta, hogy talán utoljára társalog Antall Józseffel. Így is történt. A kormányfő kilencvenhárom decemberében elhunyt.
– Ön sohasem próbálta Ecclestone-t oldottabb körülmények között megvendégelni?
– Dehogynem. El is fogadta a meghívást. A GYSEV Szilágyi Dezső téri kicsi konyhájában terítettünk neki. Csülkös bableves és túrós palacsinta volt a menü. Mondhatom, nagyon ízlett neki. Elfogadta ajándékul a libamájat is.
– A GYSEV-nél eltöltött örömteli évek után hogyan alakult az élete?
– Miután a Malév igazgatóságának elnökeként a rendelkezésemre álló rövid két év alatt nem sikerült a légitársaságot megmenteni, ezért kétezer-tizenháromban új feladat elé kellett néznem. Ebben az évben összefutottam a Malév VIP-várójában Szijjártó Péter miniszter úrral, aki akkor még a miniszterelnökségen volt államtitkár, és a terveim felől érdeklődött. Éppen a Malév felszámolását végeztük. Szijjártó Péter győri illetőségű, így jól ismertük egymást, sokat járt át Sopronba, mert szerette a kosárlabdát.
Egyfajta sportbarátság alakult ki közöttünk. „Mik a terveid, János?” – kérdezte. „Én a rendszerváltozás óta annyi minden voltam már – feleltem –, még csak nagykövet nem.” „Ráérsz te arra még” – válaszolta nevetve. Mellette állt a titkára, akinek azt mondta, „Holnap hívd fel Jánost, jöjjön be, lesz neki egy ajánlatom!” Így lettem a Nemzeti Külgazdasági Hivatal elnöke, amelyet a miniszterelnökségen belül Péter felügyelt.
A szerződésemet Orbán Viktor miniszterelnök írta alá. Erre nagyon büszke vagyok. Csodálatos másfél évet töltöttem ebben a munkakörben. A befektetésekkel sok pénzt hoztunk Magyarországnak, és munkahelyeket teremtettünk. Kétezer-tizennégy végén a kormány úgy döntött – akkor már Szijjártó Péter külügyminiszter volt –, hogy tizenkét „új”, korábban bezárt külképviseletet nyit, és én kaptam a megbízatást a stuttgarti konzulátus vezetésére.
Régi álmom teljesült… Péter beváltotta az ígéretét. Ezúttal is köszönöm. Két kofferrel utaztam ki. Gyakorlatilag a semmiből építettem fel egy huszonhat fős nagyon komoly missziót. A végén már kvázi nagykövetségi szintű feladatokat láttunk el. Hat év után tavaly augusztusban jöttem haza. Azóta az Információs és Technológiai Minisztériumban Palkovics László miniszter úr felkérésére a vasúti szektor tennivalóit segítem. Vele is kiváló együttműködés alakult ki a stuttgarti éveim alatt.
– Sokfelé járt a világban. Magyarországon kívül hol tudna még élni?
– Korábban azt mondtam volna, hogy Bécsben. Az ottani életvitel, a „sógorság” nekem nagyon tetszett. Úgy érzem, hogy Európán belül Ausztria a legélhetőbb ország. De neveltetésem miatt nem hagynám ki Franciaországot sem. És most, hogy Stuttgartban lehúztam hat évet, ott is tudnék élni. Szeretem a tengert, szeretem az olaszokat, de itthon vagyok igazán otthon. Tehát maradok.
– Truman, Amerika harmincharmadik elnöke mondta: „Humorérzék nélkül aligha tudtam volna ellátni az elnöki teendőket.” Ön, aki több elnöki pozíciót is betöltött, hogyan vélekedik a humorról?
– Társaságot kedvelő, kitárulkozó ember vagyok, és alighanem a társaság lelke is tudok lenni. A jó baráti kapcsolatokhoz pedig elengedhetetlen a humor. Sajnálom azokat az embereket, akiknek nincs humorérzékük. Hozzáteszem: és nem szeretik a zenét. Van egy állandó baráti köröm, nekem ez ad a legtöbbet, velük rendszeresen találkozom. A valamikori János-napi ünnepségekről sok anekdota kering…
– Érez magában valamilyen hiányt?
– Nagyon sokat nosztalgiáztam azon, mi lett volna, ha a zenénél maradok. Ez valahogy örökké bennem volt, időről időre előjött, hogy lehettem volna talán jó operaénekes vagy jó karmester, de aztán a gondolat elhalt bennem.
– Van olyan szó, amely nosztalgiát kelt önben?
– Érzékeny vagyok, érzelmes típus, de hogy melyik szó keltene bennem nosztalgiát, érzéseket… Egyet tudok, és ez a neveltetésem folyománya: megesett, hogy csúnya szavakat használtam, de Isten káromlását sohasem tudtam a számra venni.
– Szeretné-e megérni, hogy mi történik a világban száz év múlva?
– Öt gyermekem van. A kisebbek tizennyolc és huszonhárom év között vannak. Hogy milyen világ várja őket? Aggódom. Isten senkit sem teremtett olyan erősnek, hogy vállára vegye a ma terheit megtetézve a holnap aggodalmaival. Vajon azok az értékek, amelyeken és is felnőttem – a vallások tisztelete, az idősek tisztelete, az őseink tisztelete és így tovább – értékek lesznek-e száz év múlva? Vajon az akkori húszévesek el tudják-e sorolni nevezetesebb királyainkat vagy az aradi vértanúkat? Ezek a kérdések foglalkoztatnak.
– Elégedett ember benyomását kelti.
– Szerencsés ember vagyok. Ha nem vált le Medgyessy kormányfő a GYSEV éléről, talán nem lett volna ilyen színes az életem. Azt, hogy az élet mit nyújt számunkra, hosszú távon az határozza meg, mit talál bennünk.
– Rakétaként indult…
– De ennek a rakétának élhető pályára is kellett állnia.