Villámlás

„Aki művész, annak nagyon fontos, hogy ne menjen a szemétbe az egész munkássága, valami kevés maradjon hátra...”

Bakos István sokrétű munkásságának egy-egy szeletét biztosan mindenki ismeri, ha nem színházi vagy filmes plakát­jait – mint a Fábri Zoltán remekéhez, Az ötödik pecséthez készítettet –, akkor divatfotóit, a Mino cipő általa kitalált reklámját vagy az egykori Elite magazin borítóját, amelyet szintén ő tervezett. De hogy mi is ő valójában: festő, grafikus, tervező, fotós vagy valami egészen más, arról a Magyar Hírlapnak vallott. Jó hangulatú, sok nevetéssel kísért beszélgetésünk közben, a melegre való tekintettel nemcsak némi fagylalt került elő, hanem a szőnyeg alól régi plakátok, a munkaasztalról a legújabb – egy vonalból álló – rajzok, mindemellett a Magyar Művészeti Akadémia nyolcvanéves tagja azt is elmesélte, mikor látta élőben a Beatlest.

– Mielőtt bármi komolyabb témát felvetnék, muszáj megkérdeznem, jól hallottam a telefonban, mikor egyeztettünk, hogy felesége Andrisnak szólította?

– Igen.

– Miért?

– A történet röviden az, hogy annak idején ugye rendszeresen az édesapa nevét adták az elsőszülött fiúnak. Nálunk is így történt, édesapám után lettem Bakos István Imre. Azonban a nővéremnek, aki édesanyám első házasságából született, hétévesen megtetszett az András név, és amint megszülettem, ezerkilencszáznegyvenegyben, Andrisnak
kezdett hívni, hiába próbálta a család leszoktatni róla. Végül anyakönyvezték az András nevet is – a család otthon mindig Andrisnak hívott.

Ám az ötvenes években gyanús volt az, akinek több keresztneve volt, ezért sokáig csak Bakos István voltam. Végül ezerkilencszázkilencven után írták be újra a személyi igazolványomba az András nevet is. Persze kiállításokon, meghívókban Istvánnak írnak a mai napig, de a családnak a leveleim végén azt írom: Andris.

– Bár édesapja nevét örökölte, a foglalkozását nem. A mezőgazdasági mérnök hogyan fogadta a döntést, hogy legidősebb fia festőnek készül?

– Bár a Képző- és Iparművészeti Gimná­ziumba jártam, sokat vitatkoztunk azon édesapámmal, hogy vajon a művészetből meg lehet-e élni. Amikor bekerültem a főiskolára, azt mondta, szép dolog a művészet, a portréfestéssel jól fogok keresni. Erre persze tiltakoztam, hogy az nem művészet, az egész más. Mire édesapám: „Hüle vagy gyerekem, van két öcséd, majd azok eltartanak téged, ők fognak dolgozni”.

Hát így gondolkozott apám a művészetről. De azért, amikor hatvannégyben először lehetett útlevelet igényelni, minisztériumi dolgozóként elsőként rohant, hogy szerezzen – nemcsak magának, nekem is. Úgy gondolta, hogy a tüdőbetegségének, erős asztmájának jót tenne a sós tengeri levegő. Olaszországba akart menni, a tenger mellé, mondván amíg ő kúrálja magát, én ismerkedem az olasz művészettel és a műemlékekkel. Egy hónap sokat jelentett volna neki. Készültünk az utazásra, közben jártam a főiskolára, ahol a kiváló festők, grafikusok vittek minket sameszolni: betűket felragasztani, felületeket kezelni és a többi – akkor még nem tervezhettünk, csak inaskodhattunk.

Egy Székesfehérvárott végigdolgozott hét után tízezer forintot kaptam, ami akkor rengeteg pénz volt. Édesapám keresett ezer-ezerkétszáz forintot havonta. Boldogan rohantam haza, de már éjszaka volt, gondoltam reggel, elújságolom neki, hogy a művészeten belül nemcsak portréfestéssel lehet pénzt keresni. De másnap reggel arra ébredtem, hogy édesapám meghalt. Ez az egyik legnagyobb keserűségem és legszomorúbb emlékem, hogy úgy szerettem volna az édesapámnak ezzel örömet okozni, megmutatni, hogy én is tudok pénzt keresni.

Bakos István: A rajz kitalált gondolataink alfája és ómegája. Így tudom kifejezni, mit gondolok a világról

Fotó: MH/Papajcsik Péter

– Mi lett a tervezett utazásból?

– Baromi érdekes, ahogy az élet ad és elvesz. Meghal valaki, akit szeretünk, de helyette az Isten hoz mást, akit szerethetünk – így találkoztam nem sokkal édesapám halála után Bettivel, a feleségemmel. Egy buliban láttam meg, felkértem táncolni, és attól a pillanattól éreztem, hogy ő kell nekem.

Viszont ott voltak a terveim és az útlevél, Bettinek ellenben nem volt. Úgyhogy húztam, húztam a dolgot, de végül úgy döntöttem, elmegyek Londonba. Oda édesapám régi jó barátja, Kaposy Klaszek Ödön festőművész – Ödi bácsi – hívott. Ő ötvenhatban menekült ki, volt lakása, mondta, hogy látogassam meg, ellakhatom nála. Így hát az év szeptemberében nem a főiskolára mentem be, hanem felültem egy vonatra London felé. Miután megérkeztem, Ödivel abban állapodtunk meg, hogy mindennap délig segítek neki, mondjuk festéket keverni, együtt ebédelünk, és aztán mehetek, amerre látok, akkor jövök haza, amikor akarok.

Fantasztikus buli volt! Nem szálltam buszra vagy metróra, gyalogoltam inkább, bejártam az összes múzeumot a klasszikusoktól a modernekig, illetve Ödi is javasolt galériákat, ahova érdemes volt elmennem. Olyanokat láttam, akikről itthon azt sem tudták, mi fán teremnek, például Alexander Calder drótszobrait. Döbbenetes volt. Lettek angol barátaim is, az egyik lány cipelt ide-oda engem, mindenféle bulikba, ő vitt el a Beatles koncertjére is. Na az volt az igazi zene! A közönség pedig úgy visított, ahogy még sosem hallottam.

– Mennyi időt töltött az angol fővárosban?

– Karácsony előtt jöttem haza, Bettihez húzott a szívem. Ami nagyon jópofa, hogy tovább is maradhattam volna, ugyanis az első körös útlevelekben még nem volt benne, meddig lehet kinn tartózkodni, az csak később került bele, amikor rájöttek, hogy ezt kihasználva sok művész kinnmaradt Párizsban, Londonban, Bécsben.

Az osztrák fővárosban, amikor át kellett szállnom a londoni vonatra, találkoztam például Gyémánt Lászlóval, aki aztán utánam jött Angliába is. A főiskoláról persze többször keresték édesanyámat, hogy mi van velem, aki fel is hívott. Mondtam neki, nehogy elárulja Londont, találjon ki valamit! Ennek aztán persze megfizettem az árát, mikor hazajöttem, majdnem kirúgtak, de végül csak ki kellett hagynom egy évet, Somogyi József mentett meg.

– Ha jól tudom, ezután az egy év kihagyás után, a londoni élmények hatására váltott szakot, és kezdett alkalmazott grafikával foglalkozni.

– A múzeumok, látnivalók mellett Londonban rengeteg filmet láttam. A mozikban akkor mutatták be a Zorba, a görögöt An­thony Quinn és Irene Papas főszereplésével, és a városban minden óriásplakáton a filmet hirdették. De csak két nagyméretű portréfotóval, a két színész arcával, alattuk egy jelentéktelen kis képen táncolt egyedül Quinn – miközben, ugye tudjuk, a Zorbának a tánc és a zene volt a lényege.

A tipója viszont hibátlan volt. Megragadtak bennem ezek a plakátok, még akkor is, ha nem szerettem őket. Arra is felfigyeltem, hogy itthon grafikailag mennyivel izgalmasabbak a hirdetőoszlopok, jó tipókkal. Ez arra sarkallt, hogy magamnak, hobbiból csináljak egy saját verziót – és átlépjek az alkalmazott grafika szakra. A plakát pedig bekerült az hatvanhatos hazai kiállításra a Műcsarnokba.

– A főiskolán Konecsni György szárnyai alá került.

– Ő tanított meg repülni. Beszélgetős, mesélős tanár volt, igazi mester, és mi ezt imádtuk. A mai napig úgy gondolom, hogy könnyebb meglátni, megérteni valamit elmesélve, semmint hogy túl sok filozófiával tömjük tele.

– Akkor ez a jó plakát titka?

– A titka itt benn rejlik, az agyból indul. Olyan gondolat, amelyet szóban nem lehet elmondani, de rajzban ki lehet fejezni. Ha nincs benne gondolat, nem ér semmit. Lehet nagyon szépen megrajzolva, -festve – de nem az a lényeg. Lehet ronda, durva is, csak vegyen át és közvetítsen valamilyen gondolatot.

– Például?

– Mondok egy egyszerűt. Hogyan lehet lerajzolni azt, hogy tűz? Ugye jól le tudjuk írni, hogy milyen, vörös a lángja, sárga a közepe, füstölhet is. Ezt eddig lerajzolni sem nehéz. Aztán rákerül egy kis szöveg, hogy mondjuk „a világ miért kezd el tűzzé válni”, és így rögtön új értelmet nyert. Gondolat, aforizma kerül bele.

– Sorozatunk előző részében Baráth Ferenc grafikussal beszélgettünk, akivel jól ismerik egymást. Ő úgy fogalmazott, hogy a plakát nyelve a blikkfang, attól lesz csavaros. Ugyanezt a kérdést szegezném Istvánnak, mitől lesz attraktív egy poszter?

– A legrövidebben talán úgy tudom kifejezni, ha olyan, mint egy villámlás, ha nem lehet nem észrevenni. Szemet szúr, megállít. Mintha kapnánk egy pofont, de jó érzés maradna utána.

– Hogy látja a kortárs grafika, plakátművészet helyzetét?

– Amiket most látunk, ezek az óriási billboardok, azok nem plakátok. Ez csak reklám, hirdetés. Tíz évig dolgoztam, fotóztam ilyen óriásplakátokat, mert jól fizettek, de én a munkáimba mindig próbáltam belevinni az előbb említett gondolatot. Abban, hogy felírunk egy árat, szöveget, márkát, nincs gondolat. Ami ugye a kulcsa. De az is gond, hogy manapság a gyerekek azért mennek grafikusnak, fotósnak, plakátosnak, mert az most divat, mert úgy gondolják, azzal sok pénzt lehet keresni. Édesapám nagyon meglepődne, ha még élne, és látná, hogy a művészet ma sokaknak eszközt jelent, amivel nagy pénzt lehet keresni.

– A Magyar Művészeti Akadémiába való felvétele után székfoglaló előadásának a Mi vagyok én? címet adta. Mit válaszolna erre a kérdésre most?

– A székfoglaló óta már rájöttem a válaszra, iker vagyok. Az iker sok mindent tud, de még többet akar tudni. Festő voltam, rajzoltam. Grafikát csináltam, fotóztam. Amikor fotóztam, reklámfilmet is forgattam. Polaroidra is szoktam dolgozni. Baromira bírtam. Izgalmas, hogy egy darab van belőle, nem lehet még egyszer ugyanazt megcsinálni. Amikor filmet nézek, írni akarok. Arcokat, ötleteket, apróságokat. Aztán visszatérek a rajzoláshoz: fél arcokat, egymásba hasított arcokat, kezeket, ujjakat, majd testeket. Kiállításokat terveztem és installáltam, a grafika és az épített stand is az én munkám volt. Terveztem emblémákat, nem is egyet. Tervezni, tervezni.

Tudtam falazni, deszkából vagy betonból lépcsőt, vasból vagy fából létrát csinálni. Az első könyvemet én terveztem és szerkesztettem is. De több magazinnak is voltam a tervezője. Látja, előbb-utóbb mindig visszatérek a tervezéshez. Szeretek kertészkedni, a bokrokat géppel vagy kézzel szoktam nyesni, szemre. Fára mászni is tudok még, csak nem akarom ráhozni a frászt a szomszédokra, ezért nem teszem. Többféle asztalt, félig házat is terveztem. Tervezés megy mindig, kívül-belül. Aztán egy kanyar, és megint kilyukadok a rajznál, mint
a 2012-es stroke-omat követően.

– Az agyvérzés után változott az alkotási módszere?

– Elkezdtem egyvonalas képeket rajzolni, a lehető legegyszerűbben kifejezni, amit gondolok. Már-már emblémaszerűen, nagyon letisztultan. A feleségem „pipa” is, azt mondja, hogy egy színes emberhez ment hozzá. Az egész Velencében, a mentőautóban kezdődött, amikor felfigyeltem a hangra, és elsőre az ugrott be, hogy itt szirének vannak. Aztán rájöttem, sziréna volt. Ezért rajzolok hát sziréneket. Ezekből a pici rajzokból van már vagy ezer, szeretnék belőlük összehozni egy könyvet. A rajz kitalált gondolataink alfája és ómegája.

Így tudom kifejezni, mit gondolok a világról. Reggel felkelek, belenézek a tükörbe, hogy „ez vagyok én, még élek”, és akkor hirtelen bepattan valami gondolat, például a szívzörej. Akkor berohanok az asztalom elé, és háromszáznegyven­nyolc formában lerajzolom. Egy szívet körben pöttyökkel mondjuk. Ez vajon ugyanazt jelenti-e másoknak is, vagy nem jelent nekik semmit, mert nem értik? Ugyanarra gondol-e, aki nézi, mint én? Ha aláírom, hogy szívzörej, akkor sokkal hamarabb észreveszik-e? Ilyen kérdések fogalmazódnak meg bennem. Hogyan tudom rajzban kifejezni egy nagy ember bukását.

– Hogyan?

– Nagyon egyszerűen lehet úgy, hogy látunk egy portrét, amelyen az arc megfordul lefelé, és közben meg van csavarva ívben. De a bukás olyan is lehet, mint amikor az ablakból valakit kidobnak.

– Mikor rajzol?

– Mindig csak nappal rajzolgatok. Általában éjfél-fél egy körül szoktam lefeküdni, addig filmezek, olvasok. Reggel olyan nyolc körül ugrom csak ki az ágyból.

– Miket szeret nézni? Tévében vagy moziban, esetleg online néz filmet?

– Moziba már keveset járok, inkább on­line. Kicsit mániám a film. Szeretem a francia újhullámot, az olaszokat, az amerikaikat kevésbé, mert akciófilmek annyira nem érdekeltek, de azért onnan is voltak kedvenceim. Nagyon szeretem Jean Cocteau-t, filmesként, festőként, íróként, rajzolóként egyaránt. Legutóbb Bereményi Eldorádóját néztem meg, pár nappal ezelőtt. Paolo Sorrentino Ifjúság című filmje is nagyon megfogott, micsoda valódi élet van benne, és arról beszél, miről szól a műalkotás. Olyan gyönyörű, úgy érzem, mintha a saját életemről szólna. De jelen pillanatban a legkedvencebb rendezőm David Lynch, nem véletlenül szerepel a Pesti Vigadó-beli tárlaton is az egyik filmjéhez készült plakátom.

– Miért szereti?

– Mert szinte megfoghatatlan, és fantasztikus feszültség van benne. A filmjeinek a zenéje is megdöbbentő, erős, drámai, odaragaszt a képernyőhöz, vászonhoz. Alig várom, hogy mikor jön a következő munkája.

– Hogyan készültek ezek a híres film­plakátok?

– Árendás József barátommal, akivel közös a kiállításunk is, és más grafikusokkal a Moképba jártunk. Megmutatták nekünk a filmet, majd hazamentünk, és otthon lerajzoltuk az ötletet. Általában tipográfia nélkül csináltam meg a rajzot, vagy festettem, kétfélét ráadásul, és a Mokép ezekből kiválasztotta, hogy nézzen ki a plakát. Hol én nyertem, hol más.

– Van emlékezetes darab?

– Igen, egy-kettőt megmutattam belőlük az előbb, ők rejtőznek a szőnyeg alatt. Fábri Zoltán például amint meglátta Az ötödik pecséthez készített rajzot, abban a pillanatban felhívott, hogy ezt akarja, és ezután csak velem készíttetné a többit is. Nagyon szerette a munkámat. Különleges volt a Jankovics Marcell János vitézéhez készített poszter is. Maga a rajzfilm bevallottan követi a Sárga tengeralattjáró Beatles-film Heinz Edelmann által megalkotott látványvilágát, és akkoriban virágzott is ez a stílus. Éppen ezért nem akartam átvenni, így másfélét csináltam. András Ferenc barátom Veri az ördög a feleségét című alkotása is nagyon erősen inspirált, az egyik kedvenc magyar filmem. Olyan humoros, jól megírt szöveg van benne, a színészek zseniálisak, a magyar valóságot szerintem semmi nem tudta ilyen mélyen továbbadni.

– Az előbb szóba került az Árendással közös vigadóbeli tárlat. Itt láthatók jellegzetes reklámfotói, kiadványtervei is, amelyeket a Tannimpex, Tricotex, Elektroimpex cégeknek, a Mino cipőnek vagy a Granvisus szemüvegeinek készített.

– Itthon ezek nem voltak láthatók, magyar változatok nem születtek, csak Nyugatra vitték őket. A Minóhoz készült mun­káim talán a legizgalmasabb plakátjaim. Ilyen stílusú kreatív cipős, ruhás plakátok, prospektusok sehol abban az időben nem voltak – még egy Vogue-ban vagy Harper’s Bazaarban sem. Bátran mondhatom, hogy ismertem az akkori híres európai, amerikai divatlapokat, ha nagy ritkán a feleségemmel eljutottunk Nyugatra, akkor a múzeumlátogatások mellett minden pénzünket magazinokra költöttük.

Mindig igyekeztem találni valami meghökkentő, különleges, soha nem látott vagy extrém gondolatot a képekre. Az érdekelt, hogy amit csinálok, az az európai trendek szerint készüljön. De a gondolati rétegek azért „kimásztak” a divatfotók alól, rendszeresen rácsok, drótok, kerítések bukkantak fel a képeimen. Sokszor használtam tükröt is, néha a modell már nem magát figyeli a tükörben, hanem ijedten veszi észre, hogy őt is figyeli valaki. Hiszen minket is mindig figyeltek.

– Ha nem filmet néz, akkor olvas. Kit?

– Mostanában egyre többet Houellebecqtől, akit baromi jó írónak tartok, és szerencsére le is fordítják. Először a Behódolást olvastam tőle, amely arról szól, az iszlám hogyan rabolja el Európát. Nagyon finoman, olyan jó darabokból van összerakva az egész könyv. Fantasztikusan jó. Még mielőtt olvastam volna, csináltam egy plakátot is a témában, az egyik legpolitikusabb műve a pályámnak, sok helyen is kiállították, amin az Európai Unió zászlóján a csillagok egy részét kicseréltem a félholdra, azzal a címmel, hogy „Ezt akarjuk?”. Ma is vállalom, úgy gondolom, vigyáznunk kell, hogy a mi kis országunk ne legyen ilyen.

– Múlt csütörtökön töltötte be nyolcvanadik életévét. Volt nagy ünneplés?

– Csak a családdal ünnepeltünk, itthon. A lányom jött a férjével, a két unokánkkal, a férje testvére, az öcsém és a feleségem nagynénje, aki egy kilencvenhét éves, fantasztikus asszony. Órákig tudok vele zenéről és művészetről beszélgetni.

– Mi foglalkoztat leginkább egy nyolcvanéves, sokoldalú, gazdag pályát magáénak mondható művészt?

– Hogy mi marad. Aki művész, annak nagyon fontos, hogy ne menjen a szemétbe az egész munkássága, valami kevés maradjon hátra, a neve jelentsen valamit az utókornak. Minden valódi, igazi művész erre küszködik. Ehhez, azt hiszem, sokkal jobb, ha vannak hullámok, kiugró pontok a pályáján, mert azok maradnak meg. A kevés nagy mű maradandóbb talán, mint a sok kicsi. Villogni kell néha. Ahogy az eget nézi az ember. Vannak csodálatos csillagok, amelyek pulzálnak –
a műveknek is pulzálniuk kell. Érezzen valamit, aki látja, a műtől forduljon meg valami benne, a szívében.