Regiszterek

Kuncz Aladár az 1908-ban indult Nyugat munkatársa lett. Adyval, Babitscsal, Kosztolányival baráti viszonyban volt

Kilencven éve, 1931. június 24-én halt meg Kuncz Aladár, a magyar irodalom egyik legkülönösebb figurája. Noha egykönyves írónak tartják, életműve korántsem egykönyvnyi: tanulmányszerzőként és irodalomszervezőként is nagy munkát végzett. A Fekete kolostor című regény, amellyel az életművet azonosítják, azonban kétségtelenül rokontalan remekműve a magyar irodalomnak. A könyvben a szerző olyan élményről ad számot, amely sehol máshol nem jelenik meg ilyen mélységében a magyar kultúrtörténetben: az első világháborús francia fogságról.

Fenyő Miksa, Kosztolányi Ádám, Babits Mihály, Laczkó Géza, Tóth Árpád (ülnek), mögöttük Kosztolányi Dezső, Babitsné Török Sophie, Kuncz Aladár (fekete-fehér eredeti pozitív)

Fotó: A szerző ismeretlen. Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum, F.2237.1. Műv. tár

Kuncz Aladár 1885. december 31-én, az év utolsó napján született Aradon. A nyugatosok kortársa volt tehát – Kosztolányival például egy évben született –, ám írói karaktere és sorsa is különbözik generációja többi tagjáétól. Egyrészt a világháborús élmény, másrészt az erdélyiség mint létélmény és létfeladat távolítja el a kollégáktól – ám ettől a különutasságtól még nyugatos ő, pontosabban nyugatos is. Másrészt, noha tanulmányíróként és élete végén prózaíróként is bekapcsolódott az anyaországi irodalom fősodrába, irodalomszervezőként inkább az erdélyi magyar irodalmi életben vett részt, az Erdélyi Helikon egyik megteremtője és vezető egyénisége volt.

Gyermekkorát Kolozsvárott töltötte. Anyját, aki vele együtt kilenc gyereket hagyott hátra, korán elvesztette, így testvéreivel együtt apja, Kuncz Elek tankerületi főigazgató nevelte. A helyi piarista gimnáziumba járt, majd a budapesti egyetemre iratkozott be magyar–latin–görög szakra, doktoriját Toldy Ferenc irodalomtörténészről, egyetemi tanárról írta. A munka egy nagyobb monográfia előkészítésének tűnik, A magyar irodalomtörténet elméletének és módszerének fejlődése Toldy Ferenc óta című kötet végül azonban kéziratban maradt.

Miután lediplomázott, nem tért vissza Kolozsvárra, hanem nemzedéktársaihoz hasonlóan Budapesten maradt, és tanári állást vállalt, közben pedig az 1908-ban indult Nyugat munkatársa lett. Adyval, Babitscsal, Kosztolányival baráti viszonyban volt, míg a politika iránti elköteleződését jelzi, hogy egyike volt a Jászi Oszkár-féle Polgári Radikális Párt alapítóinak.

Kortársai közül oly sokakhoz hasonlóan Kuncz Aladár szenvedélye a francia kultúra és irodalom volt, szabadságait Franciaországban töltötte. Amikor kitört az első világháború, épp egy breton faluban, Carantec-ben tartózkodott, így internálták mint „ellenséges ország állampolgárát”. Ebből az élményanyagból született meg a Fekete kolostor: 1914 és 1919 között öt évet töltött fogolytáborokban. Előbb Perigueux-be, majd Noirmoutier szigetére, végül 1916-ban Île d’Yeu-re került. Társai között volt Bárczi Géza későbbi Kossuth-díjas nyelvész és Németh Andor író.

Dosztojevszkij után

A könyv kapcsán régóta megválaszolatlan az a kérdés, hogy Kuncz szövege szépirodalmi műnek, fikciónak, vagy emlékiratnak, dokumentumjellegű szövegnek tekinthető elsősorban, vagy netán a kettő keverékének. A kérdés annál is inkább érvényes, mert noha tudott, hogy a fogság idején készített jegyzeteket, amelyeket aztán elkezdett feldolgozni, és az egyes részek meg is jelentek a Nyugatban, magát a kész művet csak egy évtizeddel később, az író halálának évében, 1931-ben adták ki. Igaz, akkor Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Schöpflin Aladár is méltató kritikát írt róla, majd több európai nyelven is megjelent.

A szöveg részben épp ettől a megkésettségtől érvényes és izgalmas – miközben a hosszú 19. század utolsó pillanatának világa, értékrendszere, erkölcsisége artikulálódik benne, mire megjelent, már egy soha nem látott totalitárius korszak hajnalán jártunk, amely az első gépháborúnál még radikálisabban szaggatta szét a békebeli Európa önképét, identitását, egyáltalán: valóságát.

A huszadik század első felében addig elképzelhetetlen sebességgel alakult át az, amit az európai ember addig saját, világban való helyéről, a földrész status quójáról, az ember helyéről az univerzumban, a művészetről, a vallásról, az értékekről, a férfi és a nő helyéről gondolt. Ebben az akkori új világban, 1931-ben a Fekete kolostor egy alig tíz éve eltűnt Európa, a hosszú 19. század Európájának sajátos szögletéről és a hadifoglyok életéről tudósított – ám a sajátos helyzeten túl is megdöbbentően más Kuncz Aladár könyvének világa, mint az 1931-ben kortársnak tekinthető prózáé.

Ez a félkortársság azonban nem tesz rosszat a műnek. Épp ellenkezőleg: Kuncz Aladár képes a fogság idejét újraaktualizálni, és olyan regisztereket szólaltat meg, amelyeket rajta kívül senki a magyar irodalomban.

Hogy mi a titka, azt Schöpflin Aladár fogalmazza meg a Nyugatban: „Az egész nagy kétkötetes műben nincs egy mondatnyi kisiklás, az író szava egyetlen esetben sem csúszik félre. A Fekete kolostor a legegyenletesebb könyvek egyike az egyenetlen könyvek magyar irodalmában. Ez a páthosztalan páthosz egészen kivételes a börtönirodalomban. Csak Dosztojevszkij halottas házában van meg ilyen teljességgel.”

Budapesttől Kolozsvárig

Mielőtt megjelent a mű – visszatérünk rá –, azonban sok minden történt Budapesten és Kolozsváron is.

Öt hosszú év után Kuncz Aladár és társai 1919 májusában értek haza – egy egészen más világba, mint ahonnan elindultak. Budapesten szálltak le, épp a Tanácsköztársaság pár hónapjának közepébe érkeztek.

A Nyugat alapításának százéves évfordulójára kiadott internetes Nyugat-lexikon szerint a hazatérő író ekkor a IX. kerületi reálgimnáziumban kapott tanári állást, ám 1923-ban visszaköltözött Kolozsvárra és az Ellenzék című lap irodalmi rovatának vezetője lett, majd bekapcsolódott az erdélyi irodalmi életbe: 1926-ban a huszadik századi magyar kultúrtörténet és politikatörténet nagy polihisztorával, Bánffy Miklóssal és Kemény Jánossal a marosvécsi Kemény-kastélyban megszervezte az erdélyi írók nyári Helikonát, majd két év múlva Bánffy Miklós főszerkesztő és Áprily Lajos szerkesztő mellett megindította az Erdélyi Helikont. Mivel Áprily Lajos nemsokára Budapestre költözött, a folyóirat szerkesztője ő lett, és egyike volt azoknak, akiknek köszönhetően körvonalazódott a transzilvanista gondolat.

Az anyaországban talán kevéssé ismert eszméről van szó: a huszadik század elején kibontakozó erdélyi szellemi mozgalom egyrészt évszázados erdélyi politikai stratégiát követ, másrészt – Pomogáts Béla egy vonatkozó tanulmányának meghatározása szerint – szellemi értelemben nem más, mint a kompromisszumok eszméje.

A marosvécsi Helikon írói közössége, az Erdélyi Helikon folyóirat és az Erdélyi Szépmíves Céh közössége, hívja fel rá a figyelmet a tanulmány szerzője, eleve egymással többé-kevésbé szemben álló irodalmi és világnézeti irányzatok megegyezése révén jött létre. Maga Kuncz Aladár 1928-ban a budapesti Literatura című folyóiratban úgy beszélt a Helikonról, mint amely „az irodalmi szabadság elvét testesíti meg”. „Politikai és világnézeti kérdésekben a legnagyobb türelemmel vagyunk egymás iránt, közös célunk az erdélyi kultúra ápolása: ebben egyek vagyunk valamennyien” – mondta.

A más nyilatkozataiban, illetve a mozgalomban megjelenő minőségelvűség talán a legfontosabb kulcsszavak egyike lehet a Helikonról szólva. Maga Kuncz így beszél erről (Pomogáts idézi): „Alacsony szempont volna nézni irodalmi megítéléseknél, hogy ki milyen politikát vagy vallást követ, ki milyen világnézet szerint látja megoldhatónak a szociális bajokat.”

A gondolat, az alapállás ismerős lehet a Nyugatból, és valóban, ahogy a tanulmány szerzője is rámutat, az Erdélyi Helikon egyértelműen a Nyugat-mozgalom erdélyi magyar szövetségesének tekinthető. A Helikon, írja Pomogáts, ugyanúgy elutasította az öncélú művészetet, mint a közvetlen politikai pártosságot, ugyanakkor a mozgalom radikálisabb szárnya szeretett volna az erdélyi magyar irodalomnak egyfajta „nemzetnevelő” és erkölcsi hivatást is adni – miközben például Tamási Áron arra figyelmeztet, hogy„olyan gondolatkört kell adnunk, amely ne csak magyar legyen, hanem emberi is”.

A mozgalom nemzeti elkötelezettsége nem jelentett ugyanakkor konfrontációt a román állammal: a nemzetiségi megbékélés, a magyar–román megértés ügye ugyanúgy szerepelt az eszméik közt, mint a nemzet ügye.

A Helikonnak egyébként nemcsak emberi, de szakmai kapcsolatai is szorosak voltak a Nyugattal, Kuncz Aladáron kívül Makkai Sándor, Molter Károly és Tamási Áron is publikált a Nyugatban, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár pedig az Erdélyi Helikonban.

Sőt, Kuncz szerkesztőként csehszlovákiai, jugoszláviai írókat is közölt, publikált nála a fiatal József Attila és Gelléri Andor Endre, és az egymás kultúrájának megértése, az egymásra való odafigyelés jegyében román és szász írók. Mellettük pedig angolok, németek és franciák.

Ugyanakkor megjelent a Helikon-körben egy Kós Károlyhoz köthető irányzat is, amely a fenti szerzőknél jobban hangsúlyozta a közösség iránti felelősséget és a nemzeti kisebbség szolgálatát. Mint arra Pomogáts felhívja a figyelmet, a Helikon ifjú székely csoportjának íróira, mások mellett Tamási Áronra ez még Kósnál is jobban áll, ők egyértelműen népi elkötelezettséget hirdettek, és az 1923-as Tizenegyek címen emlegetett antológia határozott szakítást jelentett a nyugatos irodalommal.

Mindezeket az ellentéteket és az anyaországiakkal való kapcsolatokat azért érdemes tisztán látni, mert ebből látszik igazán, hogy Bánffy és Kuncz milyen közegben, milyen ellentmondásos megoldási stratégiák közt lavírozott, és milyen sokféle irányzatot sikerült összefogniuk a mozgalomban.

Arról nem is beszélve, hogy megteremtették a hidat az anyaország és Erdély szellemi élete között – ami a trianoni döntés utáni években hatalmas tett volt.

Francia bűvöletben

Kuncz Aladárról elsősorban mint a Fekete kolostor szerzőjéről, másodsorban mint erdélyi irodalomszervezőről szoktak megemlékezni. Nem elhanyagolható azonban tanulmányírói és fordítói munkássága sem – franciás érdeklődésű és kötődésű íróként Gobineau, Anatole France, Maupassant műveit fordította. A francia irodalom iránti elkötelezettsége mit sem csökkent a hadifogolyként francia földön töltött évek alatt. Intelligens emberként szét tudta választani a francia militáns szellem és a háború okozta sebeket valamint a francia kultúra iránti rajongását és tiszteletét, amit még a kolozsvári szülői háznak és a helyi piarista gimnáziumnak köszönhetett.

Egyetemistaként Eötvös-kollégista volt, a kollégium pedig a francia kultúra szigetének számított a háború előtti években: Anatole France és Zola műveit mindenki olvasta, a kollégium körül mozgó szellemi kör Kodály Zoltántól Balázs Béláig, Szekfű Gyuláig Laczkó Gézáig remek társaságot alkotott, a Toldy Ferencről doktori dolgozatot író Kuncz Aladár pedig hamarosan a Nyugat munkatársai közt találta magát.

Mint arra Pomogáts egy másik tanulmányában felhívja a figyelmet, Kuncz olyan kritikus volt, aki nemcsak érzékeny füllel olvas, de határozott kritikusi iskolát is képvisel – a Nyugat szerzői közül például egyedül ő érdeklődött a tudománytörténet kérdései iránt, a néha „impresszionista” jellegű nyugatos kritikák szerzői mellett az egyike a komolyan felkészült szakembereknek.

Noha a hadifogság kritikusi pályáját is félbeszakította, a húszas évekre ő volt a folyóirat legtöbb cikket jegyző kritikusa és tanulmányírója, mások mellett a magyar klasszikusokról, Romain Rollandról, Renanról és Dosztojevszkijről is írt, de olvasta Proustot, André Gide-et, és érdeklődött Schopenhauer filozófiája iránt is, és természetesen olvasta a korra nagy hatással bíró Bergsont is (akit először Babits mutatott be, még az első világháború előtt).

Kuncz Kolozsvárra költözése után teljesen más feladatokkal szembesült, mint a Nyugat kritikusaként. Az Ellenzék vasárnapi mellékletének szerkesztőjeként a romániai magyar irodalom szervezése volt a legfontosabb munkája, csakúgy, mint az Erdélyi Helikonnál. Az irodalomszervezési munkának egyik eszköze volt a kritika, amelyet olyan szerzők műveltek Kuncz irányítása alatt, mint Áprily Lajos vagy Reményik Sándor – noha egyesek Kuncz szemére vetik, hogy az Erdélyi Helikonnál már lemondott a „kritikai bátorságról”. (Ami érthető volt abból a szempontból, hogy rendkívül sok, egymásnak ellentmondó eszmét, irányt kellett összebékítenie, ahogy arról korábban szót ejtettünk.)

Noha mindent megtett egyfajta regionális, erdélyi kultúra megteremtéséért, korai halála miatt a folyamat megszakadt – a transzilván kulturális modellt pedig jó időre elsodorták a harmincas, negyvenes, ötvenes évek politikai fejleményei.

A remekmű

A Fekete kolostor keletkezéstörténete és műfaji kérdései szorosan összefüggenek: Kuncz Aladár már a hosszú francia hadifogság alatt készített feljegyzéseket, amelyekből hazaérkezése után több válogatást közölt a Nyugatban 1920 után. (Ezek között megjelent a Karácsonyest Noirmoutier-ban, a Páriák lázadása, Felköszöntő az igaz Énre és a Haláltánc Île d’Yeu-n.)

Magát a könyvet – mintegy az életmű koronájaként – csak 1931-ben, halála évében adták ki, állítólag halálos ágyán az utolsó pillanatig ő maga intézte a könyvvel kapcsolatos összes levelezést és a fordítások ügyét.

Az irodalomtörténészek máig vitatkoznak arról, hogy a Fekete kolostor emlékirat vagy regény. Akik szerint emlékirat, azok dokumentumjellegére hivatkoznak, és arra, hogy a helyszínen készült feljegyzésekből készült, és noha irodalmi értéke tagadhatatlan, hiányzik belőle azon narratív elemek egy része, amelyek egy regényt regénnyé tesznek, például annak ellenére kevés a leíró rész, hogy a könyv atmoszférája nagyon erős.

Akik szerint regény a Fekete kolostor, azt állítják, hogy Kuncz Aladár igen szabadon kezelte a fogság éveinek történetét: a történeti kutatások fényében úgy tűnik, nem minden úgy és akkor történt, ahogy leírta a könyvben.

Akármi is a Fekete kolostor, az bizonyos, hogy a kávéházi beszélgetésekben körvonalazódó regény – amelynek megírására Áprily Lajos is biztatta – mintájául az író által oly sokra tartott Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című műve szolgált (ahogy arra Schöpflin is utalt a fent idézett kritikájában).

A történet gyakorlatilag a háború kitörésének pillanatában kezdődik. Kuncz riportszerűen írja le a pillanatot, amikor eléri őket a háború híre: az élet egyetlen pillanat alatt változik meg, nyaraló külföldiekből ellenségekké, a „boche”- ok (ez a lehető legbecsmérlőbb francia kifejezés a németekre) szövetségeseivé válnak, akikkel sem az osztrák–magyar hatóságok, sem a franciák nem tudnak mit kezdeni. Hazatérni nem tudnak, lévén az egyetlen, még elinduló vonatra nem férnek fel. Az ellenséges ország fővárosában nem maradhatnak tartózkodási engedély híján, pénzük pedig nincs.

Tulajdonképpen koloncok mindenki nyakán, státuszuk immár értelmezhetetlen: se nem turisták, se nem ellenséges katonák. Ennek ellenére – jegyzi meg – a franciáktól még mindig többet kaptak, mint az osztrák diplomatáktól, akiknek legfőbb gondjuk az volt, hogy nehogy valahogy a nyakukon maradjanak a magyarok (és gondjaik). Kuncz érzékletes leírást ad a háborúba belépő ország fővárosának mindennapjairól, majd arról, hogyan rakják kocsira társaival együtt, és hogyan érkeznek meg az első állomásra.

Ez voltaképp még nem az internálás, csak valami köztes állapot: családokat, egyedülálló utazókat és mindenféle nemzetiségű embert összezsúfolnak egy pajtában, ahol láthatóan nem igazán tudnak velük mit kezdeni a foglárok. Feltűnő – különösen utólag, a második világháborús haláltáborok és a gulagvilág fogságnaplóit és beszámolóit olvasva –, hogy itt még a 19. század erkölcse jelenik meg a foglyokkal való bánásmódban: az internálni vitt gyerekeket például vöröskeresztes ápolónők keresik minden megállónál, kenyeret és tejet kínálva nekik.

Az emberekre külön szakácsnő főz, lehetőséget adnak nekik, hogy megszervezzék az életüket, sőt néhányan még a faluba is kimehetnek. Kuncz Aladár maga a fogság első napjaiban azzal foglalatoskodik, hogy könyvet fordítson.

A további állomáshelyeken aztán megváltozik némiképp a helyzet – noha Kuncz művének egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy nem ábrázolja egyoldalúan sem a foglyok közösségét, sem az őröket. Erőszakos, ijesztő figurák épp úgy akadnak a foglyok közt, mint az őrök közt, mint ahogy kifejezetten emberséges őrt is kapnak az évek során, Guillaume őrmestert.

Sokan kiemelik, hogy a kötet egyik erőssége a fogolyportrékban rejlik: megannyi arc, megoldási és erkölcsi stratégia bontakozik ki a szemünk előtt, mint ahogy valamiféle közösségfejlődés is lezajlik. A „nullapontról” válik összetartó csoporttá a foglyok alkotta közösség, amelyben kinek-kinek nemcsak a maga nehézségeivel kell megküzdenie, de azzal is, hogy másokkal van összezárva, ami természetük szerint más-más nehézséget okoz nekik, miközben magának a közösségnek is keresztül kell mennie valamiféle fejlődésen.

A mű zsenialitása abban rejlik, hogy a megannyi embert, megoldási módszert mély beleérző képességgel láttatja, és noha a narrátor ő maga, a pszichológiai érzéke által mindenki mást úgy tud bemutatni maga körül, hogy az ember nemcsak az ő nézőpontjából éli át a fogság napjait, de képes a többi fogoly szemével is látni. Néhol egy-egy kiemelt szereplő saját történetet kap a „nagy történetben”, ezáltal olyan hatás keletkezik, mintha a regényt számtalan novellisztikus rész tagolná, máskor anekdoták keverednek bele, sokan kiemelik például a korábban külön is megjelent karácsonyi vacsora történetét.
 
A kortársak így látták

Úgy tűnik, hogy Kuncz Aladár könyvéről a maga kora is nehezen döntötte el, hogy milyen műfajú. Az alcímben ott van, hogy a kötet „feljegyzéseket” tartalmaz, máshol azonban az író „regénynek” nevezte a Fekete kolostort – és szemmel láthatóan a könyvről kritikát közlő Babits Mihály és Kosztolányi Dezső sem tudta eldönteni, hogy melyik műfajba sorolja a művet. Mindketten a kettősséget hangsúlyozzák.

Babits az Erdélyi Helikonban így ír róla: „Az alcím – Följegyzések a francia internáltságból – az emlékiratok rovatába utalja.
S a mű tökéletes is ebben a műfajban, de sokkal több, mint amit műfaja igér (sic!). Hatása csakugyan olyan, mint egy jó és nagy regényé. Főleg feszültsége a regényé, és az a szenzáció-skála, amit az olvasó lelkén lejátszik. Nem bocsát el; minden szabad percedben érte nyúlsz; de mikor mással vagy elfoglalva, akkor sem ereszt ki varázsából.

A feszültség megmarad mígcsak végig nem élted a szerzővel mindazt, amit ő átélt, s teljesen magadévá nem tetted sötét kalandja kincsét. Igazában megvizsgálva ennek a különösen erős hatásnak a titkát, rájön az olvasó hogy az mégiscsak az átéltség szuggeráló hatalmában rejlik. Nem a regény eszközeivel előállított látszat hat itt reám, hanem az átélt és vissza-élt valóság.”

Hasonlót pedzeget Kosztolányi is, aki a Nyugatban így ír: „Egyesek hadinaplónak fogják nevezni ezt a könyvet, mások emlékiratnak. Nyersanyaga az, ami megtörtént, durva, vaskos, s mint minden nagy mű nyersanyaga, fölöttébb hasonlít a ponyvához. Mit jelent azonban magában az élmény? Lehet-e elképzelni élményt ember nélkül? Nem annyi hegy van-e, folyó és mező, ahányan szemlélik? Valóban költészet, alkotás ez a munka. Regény is abban az ősi értelemben, hogy kalandos, regényes történetet ad elő. Rangját nem kisebbíti, hogy alakjait az író tényleg látta.”

Vagyis akár napló, akár emlékirat, akár regény a mű, értékét voltaképpen a hitelesség adja – és az, hogy ez a személyes, emberi hitelesség megfelelő – felesleges mondatok nélküli – prózanyelven artikuálódott.

Sokan felhívják a figyelmet arra is, hogy Kuncz a Fekete kolostorral az erdélyi memoárirodalom – Kemény János, Bethlen Miklós Bethlen Kata könyvei – hagyományait folytatta. Már nagyon beteg volt, amikor Babits dicsérő kritikája megjelent, de halálos ágyán állítólag még olvasta azt, mint ahogy Móricz Zsigmond elismerő sorait is.

Kevéssé köztudott, hogy Kuncz Aladár halála évében még egy könyvet befejezett. A Felleg a város felett című regényben fiatalkorát és a korabeli Kolozsvárt és Budapestet mutatja be, de a nagy mű árnyéka a mai napig rávetül.

Kuncz Aladár Budapesten halt meg 1931. június 24-én. Második regénye posztumusz jelent meg, negatív kritikai visszhanggal.

A Fekete kolostor az író halála után azonban európai diadalútra indult, 1937-ben franciául adták ki, utána megjelent angolul, olaszul és románul, sőt törökül is. Hetven évvel az író halála után, 2001 októberében Noirmoutier-ban felavatták Kuncz Aladár emléktábláját.