Hazai katarzis
Élet, ünnep, futball
Ahogyan nézem a híres képet, ahogyan Panenka beemeli a kapuba a labdát örökkévalóvá vált 11-esével, eszembe jut: ebben a mozdulatban minden benne van, amiért imádjuk majd az Eb-t
Antonín Panenka, a csehszlovák válogatott középpályása az 1976-os Európa-bajnokság döntőjében – az Eb-történelem első szétlövésében – gondolt egy merészet, s társai minden előzetes rimánkodása ellenére, a világ valaha volt legszemtelenebb tizenegyesével mattolta a földkerekség akkori első számú kapusát, a (nyugat)német Sepp Maiert. Akkor már hetek óta gyakorolgatta a nagy mutatványt: úgy lőtt kapura a mészpontról, hogy labdája, mint egy bágyadt, szárnyaszegett madárka, erőtlenül földre hulljon a gólvonal mögött, miközben a kapus elrepül valamelyik sarokra.
A többiek óvták attól, hogy a csehszlovák futball addigi történetének legfontosabb párbajában megkockáztassa a kétségtelenül rizikós mutatványt, ám ő inkább a szövetségi kapitányra, Václav Jezekre hallgatott. A „nagy öreg” azt mondta neki, próbálja úgy, amihez a legnagyobb (ön)bizalma van. Ebből lett a futballtörténelem egyik leghíresebb mozdulatsora, amelyet azóta is „panenkázásként” ismer a nagyvilág.
Az egykoron Nemzetek Kupájának, majd 1968 óta Európa-bajnokságnak nevezett tornának az elmúlt hatvanegy esztendőben nyilvánvalóan akadtak ikonikus pillanatai. Abban is biztosak lehetünk, hogy egy-egy ilyen kiválasztásában nagy szerepet játszik a nemzeti hovatartozás – normális esetben egy szimpla gól is válhat emblematikussá, ha eufóriába borít egy nemzetet –, vagy akár az egyéni szimpátia.
Mégis, a már mögöttünk hagyott tizenöt tornára visszagondolva, kevés mozdulat, kevés gól állja a „panenkázással” az összehasonlítást. Talán Marco van Basten gólja az 1988-as müncheni döntőben, amikor az élesebbnél is élesebb szögből Rinat Daszajev kapujába rúgta a labdát? Vagy a francia David Trezeguet 103. perces aranygólja 2000-ben, az olaszok ellen a rendes játékidőben szinte már elveszített fináléban?
Panenka lövésében benne volt minden, ami miatt – túl az ezúttal a felbecsülhetetlen értékű pluszon, a magyar válogatott szereplésén – annyira vártuk a mostani rajtot is. Látványosság, izgalom, magas szintű technikai tudás, sőt annak ígérete is, hogy akár Dávid is legyőzheti Góliátot, ha az adott pillanatban mer bátor, vagány lenni.
Michel Platini játékosként az Európa-bajnokságok történetének egyik legjobbja volt, a bő hat évtized alatt senki sem szerzett egy tornán annyi gólt mint ő, senki sem rúgott egyetlen Eb-n is két mesterhármast, senki sem dominált annyira egy Európa-bajnok válogatottban, mint ő 1984-ben. Ám mi, magyarok nem ezért lehetünk hálásak neki. Az ő gondolata volt a hatvanadik évfordulóra, 2020-ra tervezett torna kapcsán a páneurópai rendezés. Legyünk őszinték: ha nincs ez az ötlet, Magyarország még a mostani, a korábbi pályázatok idején uralkodó állapotokhoz képest elképesztő stadionhelyzete ellenére is csak álmodhatna arról, hogy Budapest Eb-mérkőzéseket rendezzen.
Ám immár van világszínvonalú Puskás Arénánk, s itthon játszunk minden idők legbalszerencsésebb, egyedül talán az 1978-as világbajnokságra kapotthoz fogható sorsolása után a 2016-os Európa-bajnokkal és a 2018-as világbajnokkal. Mi, akik vagy ötvenezren kint jártunk öt éve Franciaországban, katartikus napokat éltünk meg. A magyar csapat éppen harminc esztendős szünet után ismét részt vehetett egy nagy tornán, ráadásul mérkőzésenként tíz-, tizenöt-, akár húszezer magyar szurkoló előtt.
Egy, de lehet, hogy két generáció számára, amely talán már lassan kezdett beletörődni abba, hogy nem látjuk a mi csapatunkat egy nagy tornán, elképesztő élményt jelentett a Himnuszt hallgatni, a közösségi élményt megélni Bordeaux-ban, Marseille-ben, Lyonban és Toulouse-ban. Felejthetetlen arra visszagondolni, amikor az osztrákok legyőzése után a csapatkapitány Dzsudzsák Balázs túlcsorduló boldogsággal azt kérdezte a telefonját mutogatva a köré sereglő magyaroktól: „Hallottátok, hogy Budapesten megállt az élet?”. S aztán a technika segítségével mindenki nézte a képeket, a videókat a nem egészen fél órával korábban született diadal budapesti ünnepléséről.
Az UEFA végrehajtó bizottsága – benne az európai szövetség alelnökével, az MLSZ elnökével, Csányi Sándorral – még 2014 szeptemberében döntött a mostani torna helyszíneiről, azóta tudhatjuk, hogy hozzánk is eljön az Európa-bajnokság.
Eljött, vagy ha úgy tetszik, eljön keddtől. Ki gondolta volna, mondjuk 2009-ben, hogy ez így lesz? Ki gondolta volna 2014-ben, hogy Budapesten bennmarad a körben, s valóban megkapja a rendezés jogát? Ki gondolta volna, négy (aztán kiderült, hogy öt) évvel a franciaországi szereplés után, az alapos generációváltáson átesett, 2018 őszén az eredményeket tekintve több évtizedes negatív rekordot produkáló válogatott újra ott lesz a huszonnégyes mezőnyben?
Ki gondolta volna 2020 áprilisában, sőt, talán még 2021 februárjában is, hogy Európa – ha még háborút nem is, de – meccset nyer a koronavírus-járvány ellen? S azt ki, hogy a magyar szurkolók, akik novemberben egy nappal az izlandiak elleni „pótselejtező” előtt tudták meg, hogy nem lehetnek ott a lelátókon, megtölthetik a Puskás Arénát?
Mostanra mindez valósággá vált. Örüljünk, és ünnepeljük az életet és a futballt!
