Megtorlás

„A megtorló akció példátlan az újkori magyar történelemben! Hatvanöt évvel a történtek után is felkavarja az érzelmeket”

Megdöbbentő dokumentumra bukkantam levéltári kutakodásaim során: 1956. november 4-e után a záhonyi vasútvonal mellett egy segélyfelhívást találtak, amelyben ez volt olvasható:

„Magyar Testvérek! Visznek Oroszországba. Értesítsétek hozzátartozóinkat. Nagyon kérjük kedves Honfitársainkat, [hogy] a tárca megtalálása után értesítsék családunkat a szomorú hírről. Visznek Oroszországba bennünket, kb. 1500-unkat, egy pár családot értesítsenek!!!!”

A fogalmazás zaklatottságról, kétségbeesettségről árulkodik, de a felhívás célba ért! Az Egyetemi Forradalmi Bizottság a segélyfelhívást gépi formában lemásolta, közzétette, és a végén megjegyezte:

„Magyar Testvérek!!! A fenti szövegüzenetet a záhonyi vasútvonal mellett találták. Tiltakozunk testvéreink elrablása ellen!!! Egyetemi Forradalmi Ifjúság!”

A dokumentumon tizenhat név és cím található, így például: „Németh Gyula Nagykáta, Egreskátai út 2.; Molnár Jenő Bp., XV. Sashalom, Pirosrózsa út 18.; Ficsor Dezsőné Jászapáti, Damjanich u. 34.; Németh Jánosné Bp., XIV. Rákospatak út 84.; Baldovniki László Újpest, Baross u. 77.; Martinec Vilmos Bp., IX. Üllői út 91.; Kormos Ilona Bp., XI. Fegyvernek út 67.” És a többi.

Az 1956-os forradalom sárba tiprásának napjától, november 4-től (de adatok vannak arról is, hogy már 3-ától) 15-ig 4200 embert tartóztattak le és közülük 1300-at hurcoltak ki a szovjetek Ungvárra, majd zártak börtönbe. A megtorló akció példátlan az újkori magyar történelemben! Hatvanöt évvel a történtek után is felkavarja az érzelmeket. Repülőgéppel, teher- és személykocsikkal, továbbá személyvonattal (az emlékezők ez utóbbi helyett nemegyszer vagonokat említenek) vitték ki azokat, akiket utcai harcok során fogtak el, vagy a forradalom napjai alatt vállalt szerepükért veszélyesnek tartottak. De akadt közöttük olyan is, aki egyszerűen csak meleg teát adott a szovjet páncélos legénységnek, és kémnek nézték…

Az egész ország területén folyt a letartóztatás. Az ungvári börtön magyar állampolgárainak, ennek az 1300 embernek a jó része fiatal volt. Az első felülvizsgálatra akkor került sor (november közepe táján), miután a kiszállításokkal kapcsolatban Kádár János és Münnich Ferenc is beszélt a szovjet nagykövettel, Andropovval és Szerov hadseregtábornokkal (az úgynevezett Jelcin-dosszié-ban erre vonatkozóan több dokumentum is található), továbbá az ENSZ-nek is tudomására jutott, hogy a megszálló hatalom milyen – a nemzetközi jogot sértő – lépésre vállalkozott.

Ettől függetlenül 1957 februárjáig eltartott, amíg valamennyi magyar állampolgárt visszahoztak az országba. Ez alatt a néhány hét alatt megalázó módon bántak az elhurcoltakkal, kihallgatták őket, és mindenképpen azt akarták rájuk bizonyítani, hogy fegyverrel harcoltak a megszállók ellen. Külön fejezet, hogy az ungvári „kiruccanást” 1989-ig, tehát a rendszerváltozásig letagadták a sértettek életéből.

*

Az egykori záhonyi állomás-főnök Oslóban, a kitüntetése átvétele után

Fotó: A szerző archívumából

Az előkerült dokumentum jó apropót szolgáltat arra, hogy visszaidézzük emlékezetünkben az ungvári „kirándulást”. A forradalom egyik legendás alakja a záhonyi állomásfőnök, Szűcs Sándor volt, akivel 1994 végén magam is találkoztam, jóllehet akkor már Oslóban élt. (Sajnos 2005-ben elhunyt.) Őt is elhurcolták Ungvárra, és csak a szerencséjének köszönhette, hogy elmenekülhetett az országból. Ha itthon marad, rá is akasztófa várt volna, mert minden erejével azon volt, hogy megakadályozza a szovjet csapatok Magyarországra érkezését. Akkori jegyzeteimből próbálom felidézni beszélgetésünk tartalmát.

– Jött be az éjjeli vonat október huszonharmadikán Budapestről – emlékezett –, és észrevettem, hogy a kísérők sapkájáról hiányzik a sapkarózsa. Kiderült, hogy már géppuskatűzben hagyták el a Nyugatit. Rögtön összehívtam a vezetőket, és elhatároztuk, hogy sztrájkba lépünk. Másnap pedig megalakítottuk a munkástanácsot, amelynek elnökévé választottak. Nagyon fontos volt, hogy megőrizzük a fegyelmet, és ne kezdjünk el lövöldözni, mert a Tisza túlsó oldalán olyan erők álltak, amelyek kiirtottak volna bennünket.

De már huszonnegyedikén elhatároztam, hogy innen se ki, se be nem mehetnek vonatok! Mi sem fogunk szállítani sem embereket, sem árut, miközben a magyar ifjúság vére folyik Budapesten. A MÁV saját URH-rádió- és telefonvonalán felvettem a kapcsolatot Nagy Imrével és Kéthly Annával. Minden áldott nap beszéltem velük, hol egyikkel, hol másikkal.

– Hogyan reagáltak a tervére?

– Mindig azt mondták, hogy cselekedjek a legjobb belátásom szerint. A legjobb belátásom az volt, hogy itt nincs miről beszélni, le kell zárni a határt.

– Ők nem adták ezt hivatalosan is utasításba?

– Semmit. Soha, senki, semmit. S akkor én magam döntöttem.

– Mi volt az elképzelése?

– Tisztában voltam azzal, hogy a határ nagyon fontos stratégiai pontja a Tisza-híd. Először az volt a tervem, hogy a hidat aláaknázom. Ugyanakkor mindenki értésére adtam: se ki, se be nem fogadunk vonatot.
A hidat azonban nem uraltuk, mert a túloldali hídfőnél ott álltak a szovjet egységek. Viszont jöttek tárgyalni tankokkal meg fegyverekkel. Kijelentettem, hogy fegyverek árnyékában nem tárgyalok. Ezek után letették a fegyvert, de arra akartak kényszeríteni, hogy vonjam vissza a katonai egységeket, a határőröket a határvonalról. Azt válaszoltam, hogy nem vonjuk vissza őket. Ha szimbolikusan is, a magyar egységek ott maradnak, és ezzel is jelképezzük Magyarország függetlenségét.

– Végül is a határ lezárását hogyan hajtották végre, a folyamatos átrakodást miképpen akadályozták meg?

– Mindkét település átrakodó állomás volt, mégis az itthonról kikerülő árut Csapon rakták át, hogy mi ne lássuk, mi megy ki az országból, ami a Szovjetunióból jött Záhonyon tétetett ki, hogy íme, mi mindent a ti szemetek láttára csinálunk. Egy ideig csak jelképesen zártuk le a határt, visszahúzódtunk a hídfőtől, de aláaknáztuk az összes váltót. Később, amikor már be akartak törni a szovjetek, kihúzattunk a szovjet határvonalra széles nyomtávú orosz vasúti szerelvényeket, és belőlük kokszot, vasércet és más árut engedtünk le a pályára. A mozdonyoknak lerobbantottuk a csapjait.

– A szovjetek látták, mit csinálnak?

– A szovjetek mindent láttak. A vasúti pályaudvar orosz parancsnoka javasolta, hogy hozzuk át legalább a Csapon rekedt magyar utasokat. Tehát akik Moszkvából érkeztek, ott tanultak vagy katonatisztek voltak. Akkor még nem robbantgattunk, csak huszonhetedike, huszonnyolcadika körül. „Örömmel átküldenék értük vonatokat – válaszoltam –, csakhogy én ismerem azt a nagyon jó orosz szokást, hogy ott elfogják az embereinket, és elviszik Szibériába. Nekem garancia kell, hogy ez nem következik be.” „Milyen garanciára gondolsz?” – kérdezte.

„A parancsnokhelyettes, Kuzmini főhadnagy feleségét és lányát fogom Záhonyban, a saját lakásukban túszként őrizni.” Beleegyezett. Kuzmini felszállt a mozdonyvezető mellé, miközben kivezényeltem a háza köré a katonai egységeket, és utasítást adtam, hogy ha bármelyikük szökni próbál vagy a magyar vasutasoknak bajuk esik, lőni kell a túszokra. Ezt Kuzmini soha nem tudta elfelejteni nekem! Átküldték a vonatot, egy mozdonyt és egy személykocsit. Szívszaggató látvány volt, ahogy a hazaérkező emberek sírtak örömükben, leborultak a földre és elénekelték a Himnuszt. Játszottunk élet és halál között, és segítséget kértünk Nagy Imrétől, de sohasem kaptunk.

– Milyen segítségre gondoltak?

– Katonaira. Mi folyamatosan tájékoztattuk a kormányt, hogyan alakulnak a dolgok, mi látható a túloldalon. Figyelőállást létesítettem a református templomtoronyban, és pontosan tudtuk, hogy odaát több ezer tank készülődik.

– Nagy Imre megígérte a támogatást?

– Megígérte, de hát… Maléternek kellett volna.

– Ön nem beszélt Maléterrel?

– Soha. És ez fájt nekem, hogy éppen azzal nem tudtam konzultálni, akihez hadászati szempontból tartozott volna a kérdés.

– Kereste?

– Próbáltam keresni, de soha nem kapcsolták. Na, akkor elkeseredésemben fordultam Földvári Rudolfhoz, a Borsod Megyei Pártbizottság első titkárához, aki átállt a forradalom oldalára. Küldtek is három teherautónyi fiatalt, Mauser-puskákkal. De hát nem vehettem fel a harcot Mauser-puskákkal a tankok ellen! Időközben az oroszok elkezdték verni a Tiszán a pontonhidat.

– Harcra nem számított?

– De igen. Éppen ezért a tüzérség ütegeit – a tisztek tanácsa ellenére – tüzelőállásba vonultattam, és az volt a tervem, hogy országúton támadjuk meg a szovjeteket. Azért arra mindig gondoltam, hogy ha tényleg harcra kerül a sor, abban a térségben egyikünk sem marad életben. Ezért a lépéseimet az óvatosság diktálta.

– Mikor kezdtek megindulni az oroszok a pontonhídon?

– Már november első napjaiban özönlöttek be a pontonhídon, a vasúti pályán pedig elindult egy katonai, műszaki egység páncélozott mozdonnyal.

– Hogyan jöhettek a vasúti pályán, amikor váltó sem volt, és állt a vasérc- meg a koksztorlasz is?

– A tankok elnyomták, letaposták a vasércet, és egy tartalék sínpárt húztak rá – tehát a váltó nem kellett –, amit aztán összekötöttek a normál nyomtávúval, így átrakodás nélkül, közvetlen vonattal megállás nélkül juthattak be az ország belsejébe.

– Mikor érezték úgy, hogy az ellenállás reménytelen?

– Teljesen tehetetlenek voltunk, de még elkeseredésünkben is próbáltunk valamit kitalálni, továbbra is állandó kapcsolatban Nagy Imrével. Azonban semmi sem történt. Bárhogy tartottuk magunkat, november harmadikán le kellett számolnunk minden illúzióval. Azon az éjszakán már Fényeslitkén aludtam. Másnap hajnalban motorkerékpáron bementem Záhonyba. Hét órakor körbefogták a tüzérlaktanyát és tankágyúval lőtték.

Többen meghaltak, és elég sok volt a sebesült is. Rohantunk ki az állomás óvóhelyéről, mert oda bújtunk el. Csak erre vártak, és letartóztattak bennünket. Többünket összeszedtek és sorba állítottak. Addigra megérkezett Kuzmini is, akinek a feleségét és a lányát túszként tartottam fogva. A bosszú éltette. Rám fogta a pisztolyát, egy Oszipov nevű őrnagy azt kiáltotta, hogy nyet! és rácsapott a kezére. Így aztán a golyó elment a lábam mellett…

*

Az egyik külföldön megjelent lapban letakarták a forradalmárok szemét, nehogy felismerjék őket

Fotó: A szerző archívumából

– Mi történt önökkel ezt követően?

– November negyedikén délután átvittek bennünket orosz területre, engem három napon keresztül rendszeresen kihallgatásra cipeltek. Minden alkalommal azonban először a falhoz állítottak, és körbelövöldöztek. Körülbelül hetvenkétszer lőttek körbe géppisztollyal, miközben állandóan azt keresgettem, honnan folyik a vér. De nem folyt. Csak ez volt a kényszerképzetem. Az ő céljuk pedig az ijesztgetés. Társaimmal együtt rövidesen Ungvárra szállítottak bennünket és ott találkoztam a Tökölről odakerült magyar tárgyalóküldöttség több tagjával. Aztán egyik napról a másikra megváltozott
a helyzet.

Tudniillik az oroszok elfogták Budapesten és szintén Ungvárra szállították a Nemzetközi Vöröskereszt egyik képviselőjét, valamint az izraeli katonai attasét is, és emiatt kitört a botrány. Ennek tudható be, hogy javult a hangulat. Már az orosz ügyészünk is mondta, hogy azért vittek el bennünket Kárpátaljára, hogy megvédjenek a magyar nép haragjától… És eljött a nap, amikor közölték velünk, hogy megyünk vissza Magyarországra. Be akarták mesélni nekünk, hogy nem voltunk foglyok. De azért leponyvázott teherautókkal szállítottak minket Munkácson, Beregszászon és Surányon át a nyíregyházi megyei börtönbe. A karácsony előtti héten érkeztünk meg, de még akkor is élt bennünk a gyanú, hogy itt végeznek majd ki bennünket.

– Mikor szabadultak?

– Másnap. Engem azonban előbb még elvittek a megyei orosz parancsnokhoz, akitől azt az utasítást kaptam, menjek vissza Záhonyba és tegyem lehetővé, hogy mihamarabb megindulhasson a normális áruszállítás. Záhonyban háromszázan vártak. Éljeneztek, amikor megérkeztem. De betoppant a záhonyi orosz parancsnok és közölte, tűnjek el, nekik nincs rám szükségük. Felutaztam Csanádi Györgyhöz, a MÁV elnökéhez, aki kijelentette: „Nézd, Szűcs elvtárs – megint elvtárs, gondoltam –, te becsületes magyar ember vagy, de adjál nekünk egy nyilatkozatot, amelyben aláírod, hogy nem deportáltak a Szovjetunióba.

A deportálásról nem is volt tudomásod. És ne lépjél be az újonnan szervezett pártba.” Azt is mondta Csanádi, hogy áthelyeznek Budapest Délire állomásfőnöknek. Megjegyeztem, hogy jelenleg beteg vagyok, és majd visszajövök. De nem mentem vissza sosem. Mátészalkán azonban már veszély leselkedett rám. Volt ott egy ávós hadnagy, bizonyos Rácz András. Korábban Nyíregyházán dolgozott, de megbízhatatlan lévén, áthelyezték Mátészalkára. Ez az ember az egyik hajnalon megverte az ablakomat és azt súgta: „Tűnjél el az első vonattal, mert holnap jövünk letartóztatni!”

– Neki köszönheti az életét?

– Részben igen. Napokig különböző helyeken bujkáltam, de vigyázni kellett, mert ellenőrizték a vonatokat is. Hosszú „csavargás” után ezerkilencszázötvenhét január huszonegyedikén léptük át a jugoszláv határt,
s onnan kerültem Norvégiába.

*
Budai Sándor 1956-ban tizennyolc éves volt, érettségi előtt állt. Tatabányán járt iskolába, a kollégium lakója volt. November 2-án azonban sikerült visszajutnia Budapestre. Negyedikén reggel a bátyjával és az unokaöccsével hárman, kabát nélkül, zakóban kimentek a Marx téren a kapu elé, mert valamilyen zajt hallottak. Három orosz odarohant hozzájuk, és elkezdte tapogatni őket. Budai Sándort kiszúrták, mert lőszer volt a zsebében. Két társát visszaküldték a kapuba, őt azonban magukkal vitték.

– Hogyan került lőszer a zsebébe?

– A tatabányai kollégium tetején, a környék legmagasabb pontján volt egy gépfegyverállás. Ott rendezkedtek be a forradalmárok. Aztán néha felmentünk mi is, és zsebre tettünk lőszereket anélkül, hogy tervünk lett volna vele.

– Miután elfogták, hová vitték az oroszok?

– A Nyugati pályaudvar alagsorába, egy öltözőbe. Akkor már voltak ott egy páran. Az első kihallgatás ezen a helyen zajlott. Az orosz katona azt állította, hogy akkor dobtam el a pisztolyt, amikor elfogott, ezért hozott be. Emiatt püföltek később a HM-ben is, hogy miért nem mondtam meg az igazságot. „Mutassák meg a fegyvert!” – kértem, de nem tudták megmutatni.

– Meddig tartották fogva önöket a Nyugatiban?

– Két napig étlen-szomjan. Később aztán zárt autókkal, több csoportban cipeltek át minket a HM-be kihallgatni.

– Kik vallatták?

– Oroszok. Egy magyar ávós fordított.

– Milyen irányú kérdéseket kapott?

– Mettől meddig mit csináltam, hol voltam és így tovább.

– Orosz nyelvű jegyzőkönyvet vettek fel?

– Igen. Elém tette az ávós, hogy írjam alá. „Nem tudok oroszul” – jegyeztem meg. „Felolvasom” – így ő. „Úgysem hiszem el, ami benne van” – mondtam. Pisztollyal a kezében akkora pofont adott, hogy a sarokban találtam magam. „Te nem hiszel nekem?” – mondta eltorzult arccal. „Én senkinek nem hiszek, nemcsak magának!” Belém rúgott, és a tudtomra adta: „Majd te is oda kerülsz a többiekhez!”

– Tehát nem írta alá a jegyzőkönyvet?

– Nem. Később jöttem rá, hogy velem együtt azokat, akik megtagadták az aláírást, egy nagy, üres szobába zárták. Az volt a benyomásunk, mintha kivégzésre került volna sor, mert tíz-tizenöt percenként az udvar felől lövéseket hallottunk.

– Hány napig voltak a HM-ben?

– Egy éjszakát töltöttünk a fal mellett, s másnap hajnalban raktak fel minket teherautókra. A módszer mindig ugyanaz volt: kéz hátul összekötve, láb a bokánál összekötve. Mi Vecsés környékén kerültünk fel a vonatra. Én vékony gyerek voltam, abban a csoportban a legfiatalabb, ezért aztán egész úton a csomagtartón feküdtem, de nem volt túl kényelmes.

– Önök is üzentek papírcetliken haza?

– Igen. Mindenre írtunk, amire csak lehetett, és dobáltuk ki a vonatból. Az én anyám is megkapta az értesítést, és szaladgált fűhöz-fához. Közben, ugye, elkerültünk Ungvárra, később én még Sztríjbe is, onnan vissza megint Ungvárra, végül a kőbányai Gyűjtőbe. Ezerkilencszázötvenhét január tizenkettedikén kaptam meg a szabadulólevelet, amelyhez hetven fillér útiköltség is járt.

– Milyen utózöngéi voltak az ungvári utazásnak?

– Volt elég sok. Január vége felé kerültem vissza az iskolába. Nagy kommunista volt a kollégium igazgatója, úgyhogy vissza sem akart venni. Végül aztán az osztályfőnököm elintézte. Viszont nem volt szabad beszélni senkinek arról, hogy jártam Ungváron és Sztríjben. Megfenyegettek: ha beszélek, kirúgnak. Azért a diáktársaimnak meséltem erről-arról… Nem vettek fel az egyetemre, és bányásztechnikusként sem dolgozhattam. Ajkán lettem csillés, majd Pesten kalauz.

A honvédségnél politikailag megbízhatatlanként kezeltek. Századparancsnokom kegyetlenül bánt velem: két év alatt csak hat napot tölthettem otthon. A Geodéziai Vállalatnál fordult csak jobbra a sorsom, de addig eltelt tíz esztendő.

*
Az elhurcoltak közül sikerült beszélnem Csorba István hajdani kohómérnökkel is, akit tizenegy társával együtt november 5-én tartóztattak le Miskolcon, és szállítottak az ungvári börtönbe.

– Mi várta önöket a börtönben?

– A teljes szőrzetünket leborotválták, és kopaszra nyírtak minket. Ezután a fertőtlenítés következett, majd oltást kaptunk.
A saját ruházatunkat csak másnap juttatták vissza, addig ócska alsóneműkben voltunk. Emlékezetem szerint öten kerültünk össze egy cellában: Földvári Rudolf, Szitovszky Zoltán, Koós Pista, Párizs István és én. A cellában aránylag normálisak voltak a körülmények. Tizenkét-tizennégy napig tartottak minket ott.

– Nyilván kihallgatásra is sor került.

– Egy alkalommal. Zárt, rabszállító autóval átvittek minket a KGB-re. Az autóban kis ketrecek voltak, amelyekbe éppen hogy csak beleállhattunk. Az autóból a pincefogdába kerültünk, és onnan kísértek fel egy szobába, ahol életnagyságú Sztálin-kép állott. A kihallgatás rendes mederben folyt, fizikai kényszert nem alkalmaztak.

– Miről faggatták önöket?

– Elsősorban az érdekelte őket, hogy szerveztünk-e fegyveres ellenállást a szovjet hadsereg ellen. Azt mondtam, hogy én nem, de biztos vagyok abban, hogy a társaim sem. Talán még két éjszakát töltöttünk ott, nyolcan-tízen egy fogdában, aztán újra elindult velünk a rabszállító autó. Egyszer aztán ott álltunk egy pályaudvaron. A vagonokat erős reflektorokkal világították meg. Becslésem szerint tíz-tizenöt vagonból állt a szerelvény.

– Börtönvagonok voltak?

– Igen. A vagonok tetején géppisztolyos őrök járkáltak, de ugyanígy a sínek között is, utóbbiak kutyákkal. Ötvenen-hatvanan lehettünk abban a vagonban, ahová engem is betessékeltek. Nagy orosz vagon volt, speciális. A két végén deszkapriccs, középtájon csúszda a vécének, és egy dobkályha hasábfákkal.

– Hová valósiak voltak a társai, akikkel összezárták?

– Zömmel dunántúliak. Meg voltunk győződve arról, hogy Szibériába visznek minket. Valamikor éjjel tizenegy óra körül indult el a szerelvény. A sötétben a vagon résein keresztül a Tiszát láttuk feltűnni, a Kárpátokat. Másnap dél körül érkeztünk meg Sztríjbe. Ez persze csak később derült ki. Megint rabszállító kocsik vártak bennünket és a börtön.

– Volt-e különbség az ungvári és a sztríji börtön között?

– Sztríj szörnyű hely volt! A viszonylag nagy cellában nem volt semmi, csak egy deszkapriccs. Se szalmazsák, se takaró, se egyéb. Nem is fűtöttek. Azazhogy a folyosón voltak dobkályhák, amikbe begyújtottak, egy kicsit átlangyosodott a mögöttünk lévő falfelület. Odakint mínuszban mérték a hideget.

– Meddig voltak Sztríjben?

– Én körülbelül november huszon-kettedikéig.

– Itt is folytatódott a kihallgatás?

– Már nem. Huszonkettedike táján szólítottak, elvittek fürdeni, és megborotváltak, de addig nem mosakodtunk, s csak nőtt a szakállunk. Hosszú, speciális pullmankocsikra emlékeztető szerelvény szállított vissza minket Ungvárra. Az ajtókon, ablakokon rácsok voltak, s a fülkékben nagyon sok fiatal. Nálam is jóval fiatalabbak, tizenöt-tizenhat évesek. Ismét dunántúliak. Ungváron újólag összetalálkoztam miskolci társaimmal.

– Mikor következett be a döntő fordulat?

– November huszonhatodika táján. Kinyílt a cellaajtónk, több magas rangú katonatiszt lépett be és vélhetően a börtönparancsnok. A börtönszabály szerint fel kellett állnunk, de mondták, hogy csak foglaljunk helyet. Nagyon udvariasak voltak. Előadták, hogy tévedésből tartóztattak le bennünket, és a Szovjetunió kormánya nevében bocsánatot kérnek. De azt is el kell mondanom, hogy a bocsánatkérés mellett, ha nem is fenyegetően, tudtunkra adták, hogy a deportálásról ne beszéljünk. Felejtsük el, töröljük ki az emlékezetünkből! Ami utána itthon történt, az egy másik fejezet…

*
Földvári Rudolffal, a Borsod Megyei Pártbizottság első titkárával baráti kapcsolatba kerültem, mindig értékes információkkal látott el 1956-ról. Két hete, május 20-án töltötte be századik életévét! Ő sem kerülte el Ungvárt.

– Hogy érte meg ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadikát? – kérdeztem egy alkalommal.

– Illyés Gyula és Szabó Lőrinc társaságában egy békés irodalmi gyűlésen Miskolcon, ahol versek és elbeszélések hangzottak el, öt-hat-hét óra tájban. Politikáról nem volt szó. Csak a végén kérdezte meg Illyés az ő cinikus mosolyával: „Mondd, hogy fogjátok ti ezt az egész dolgot átélni, megélni, átvészelni?” „Úgy, ahogy eddig – válaszoltam –, a saját erőnkre támaszkodom.” Aztán elmondtam neki pár dolgot, mit és hogyan látok, mi az elképzelésünk és így tovább. De előtte még négy-öt óra körül felhívtam Gerő Ernőt.

Sikerült telefonvégre kapni. „Mondja – estem neki –, tulajdonképpen mikor akarnak intézkedni?” „Miben?” – tette fel a kérdést. „Azonnal személyi kérdésekben, gazdasági, politikai és sok egyéb dologban, ami már ott kell hogy legyen önök előtt, egyebek mellett a mi állásfoglalásunk, ami kimondja: radikális intézkedésekre van szükség.” Azt felelte, ők erre most nem érnek rá… Erre felemeltem a hangomat: „Mondja, nem érzi, hogy ég a föld a talpunk alatt? Hogy a fejünkre szakad már a mennybolt? Az emberek türelmetlenek és azonnali intézkedéseket várnak.” „Jó-jó, miért olyan türelmetlen?” „Azért, mert nem intézkednek.” Ezzel le is tettük a telefont.

– Ezek után jött a hírhedt Gerő-beszéd.

– Igen. Hát azt hittem, hogy a ménkű belém vág. Nem tudtam mást csinálni, mint hogy kiadtam az utasítást Grósz Károlynak: „Elmégy a szerkesztőségbe, és megíratod, hogy a megyei pártbizottság a hallottakat visszautasítja.” Ez a beszéd egyszerűen alkalmatlan volt arra, hogy a kibontakozást segítse.

– Grósz elment a szerkesztőségbe?

– Igen, és le is közölte a véleményünket a másnapi helyi lap.

– November negyedike reggelén mire ébredt?

– Arra, hogy dörög valami Miskolcon. Elkezdődött az egyetemnél a csihi-puhi. A rádióból Nagy Imre szózata szólt, utána Kádáré. A hétszentségit! Újabb fordulat. A rádióból hallottuk, hogy Kádár János vezetésével Munkás-Paraszt Kormány alakult, de ez annyi volt nekünk, mintha a Holdról jött volna le valaki elmesélni, hogy ott mi van. Mert hallottuk, hogy Kádár két nappal azelőtt mit mondott: pont az ellenkezőjét. Akkor azt kérte, hogy a Nagy Imre-kormányt támogassuk. Most meg neki van kormánya. Nem értjük…

Este bemondtuk a helyi rádióban, hogy a megyei és az üzemi munkástanácsok nem fogadják el a Kádár-kormányt. Nem tudjuk, mi történt, de hát szó sem lehet arról, hogy beadjuk a derekunkat. És ehhez végig tartottuk magunkat. November ötödikén reggel megint összejöttünk, de teljesen tájékozatlanok voltunk. Egy óra felé azt mondtuk magunkban: hát nincs mese, össze kell szedni egy küldöttséget, keressük meg Kádárt, ha van egy kormánya és kérdezzünk meg tőle mindent, amit csak akarunk.

Mondogatták, hogy igen-igen, de a szovjetek már itt vannak mindenhol; hát akkor menjünk el a szovjet parancsnokságra, kérjünk tőlük egy papírt, hogy Kádárt akarjuk megkeresni. Bementünk a szovjet parancsnokságra, aminek a következménye az lett, hogy szépen letartóztattak bennünket, úgy, ahogy voltunk, szőröstül-bőröstül. És ezután meg sem álltak velünk Ungvárig.

– Önöket is szőrtelenítették a börtönben?

– Mindenkit. Tiltakoztunk ugyan ellene egy magyarul beszélő borbélynál, de nem lett semmilyen foganatja. „Tudom, hogy ez is szégyen – mondta a borbély –, de itt sokkal durvább dolgokkal is fogtok találkozni.”

– Végig Ungváron tartották fogva?

– Engem igen, és onnan érkeztem vissza november tizenhetedikén, egy szombati napon Miskolcra, tizenkilencedikén pedig már hozzákezdtünk a munkástanácsokkal a konszolidáció megteremtéséhez. A szovjet parancsnokkal egyeztettünk. Feltételeink között szerepelt, hogy hozzák haza rögtön Ungvárról, Sztríjből és máshonnan a megyei munkástanácsok letartóztatott vezetőit. November vége felé aztán valamennyien megérkeztek.

– Az szerepelt a perükben, hogy milyen körülmények között engedték el őket?

– Nem. Pedig többször elnézést kértek, és megállapították a rabokról, hogy milyen rendes emberek, ilyenek-olyanok, s arra kérték őket, otthon majd segítsenek a munka felvételében.

– Csorba István elmondta, hogy mindenkit hazavittek.

– Igen, egyenként. A szovjet parancsnokságon kíséretet kaptak, hogy „biztosan” hazakerüljenek. Így mondták: „Nehogy az ellenforradalmárok megtámadják vagy meggyilkolják magukat.” Kész cirkusz, azok után, hogy Ungvárra menet többször azt hitték a letartóztatottak, hogy kivégezni viszik őket.

– Önt mikor tartóztatták le?

– Ötvenhét május huszonharmadikán, a nővérem lőrinci lakásában.

– Mi volt az indok?

– Ellenforradalmi vétség. Ötvenhatos szerepem miatt életfogytiglani börtönre ítéltek. Ezerkilencszázhatvanegy április elsején részleges amnesztiával szabadultam. A börtönben biztos voltam abban, hogy az igazságot egyszer ki fogják mondani. Ami pedig a személyemet illeti: majd nyugodtan nézhetek a tükörbe, mert az én kezemhez sem vér, sem közpénz nem tapadt.

Külön tanulmányt érdemelne, hogy azoknak az embereknek, akiket 1956-ban Ungvárra deportáltak, hazajövetelük után hogyan alakult az életük. Milyen előítéleteket, megkülönböztetéseket és bánásmódot kellett átélniük, és csak 1989 után kanyarodott egyenesbe az életük.