„A kurátornak kötelessége olyan szituációba helyezni a képet, hogy az ne jelentsen a szerző számára hátrányt”
Jámbor-Miniska Zsejke
Haris László: Amikor egy sokadrendű festő lerakta a saját képét Rippl-Rónai József alkotása mellé, jó esetben tanult belőle, rosszabb esetben nem vette észre, hogy az övé rosszabb, és csak dicsekedett, hogy együtt állított ki a nagy művésszel
Haris László Balogh Rudolf-díjas fotóművész, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnökségi tagja. Az új magyar avantgárd egyik legmeghatározóbb alakja, aki már ötévesen érdeklődni kezdett a fotózás iránt, de kiteljesedni képzőművész barátai társaságában tudott. Az érdemes művész beszélt a Magyar Hírlapnak a II. Fotóművészeti Nemzeti Szalonról, arról a kalandos utat megjárt sorozatról, amelyet az ezerkilencszázötvenhatos szabadságharc idején készített, a nagy művészetpolitikai vihart kavart Balatonboglári Kápolnatárlatokról és arról a gyöngyösi orvosperről is, amely a szocialista államhatalom legvisszataszítóbb koncepciós pereinek iskolapéldája volt.
– A háború után nem sokkal, amikor rátalált a fényképezésre, nem voltak még tanfolyamok. Jellemzően úgy ismerkedtek a gyerekek a technikával, hogy elcsenték a dolgozószobából szüleik masináját. Kinek a gépével készítette élete első fényképét?
– Ez ezerkilencszáznegyvennyolc-negyvenkilencben volt, amikor Budapest romokban hevert. Akkoriban nehezen jutottunk filmhez, fotópapírhoz, vegyszerhez, de azért lehetett kapni. Kisgyerek voltam még, a bátyám általános iskolába járt. Az egyik osztálytársával kezdtek fényképezéssel foglalkozni, én pedig mindig ott kotnyeleskedtem körülöttük.
– Mi volt olyan érdekes abban, amit csináltak?
– A fotográfusok árnyékfogók. Amit lefényképezek, annak egy része örökké nálam marad.
– Ahhoz, hogy az „árnyékfogásból” legyen valami, szakmai tudásra is szükség volt. A gépet be kellett állítani, a fényképeket vegyszerekkel hívták elő otthon. Honnan szerezték az ismereteket?
– Édesanyám az Országos Társadalombiztosító Intézetben dolgozott, ahol Vasvári Adél volt a kolléganője. Adél néni egyébként a negyvennyolcas ifjú Vasvári Pálnak volt a leszármazottja. Ő maga is fotózott, és tőle kaptuk meg Hevesy Iván A fényképezés technikája című könyvének első kiadását. Ez a könyv máig csodálatos! Természetesen a technikai része ezerkilencszáznegyvenhárommal bezárul, de ma is ritkán találni olyan lelkiismereti indíttatású könyvet, amelyben a nagytudású ember le tud ereszkedni annak a színvonalára, akit tanít, és úgy magyarázza el a dolgot, hogy a másik is megértse.
– Ezzel a Hevesy tanár úrtól szerzett „alapanyaggal” indult neki ötvenhat novemberében az utcának, hogy lefényképezze a forradalom helyszíneit. Mindössze tizenhárom éves volt ekkor, hogyan látta a szabadságharcot a lencsén keresztül?
– Elöljáróban azt érdemes tudni, hogy a Dugonics utcai iskolába jártam. Akkoriban váltott műszakban zajlott az általános iskolai oktatás. Az egyik héten délelőtt mentünk, a másikon délután, mert nem volt elég tanterem ahhoz, hogy mindenkit le tudjanak ültetni. Amikor délutánosok voltunk, délelőtt elmentünk kirándulni a Budai-hegyekbe. Közben annyi fejlemény történt, hogy a legelső primitív fényképezőgépemet, amit ötéves korom óta használtam, lecserélhettem egy Taxonára, ami a bátyámé volt, de kölcsönadta. Azzal gyakoroltam ezeken a kirándulásokon, fényképeztem az osztálytársaimat, és azzal készültek az ötvenhatos képek is.
– Mit csinált október huszonharmadikán?
– Délutánosok voltunk, már sötétedett, amikor a tornatanárunk bejött az osztályba, és még mielőtt vége volt az óráknak, kiválasztott néhány jó tanulót. Arra kért bennünket, hogy amikor vége a tanításnak menjünk be hozzá a tanáriba, ahol van egy rossz állapotban lévő heverő, amit el kell vinni a kárpitoshoz.
Később értem haza, a kárpitos messzebb is volt, mint az iskola, a művelet úgy fél órát vett igénybe, ráadásul hazafelé menet a Baross utca és a Kálvária tér sarkán állt egy szónok egy láda tetején a közért előtt. Őt is hallgattam egy ideig, azzal is eltelt vagy tíz perc, aztán amikor hazaértem kiderült, hogy édesanyám már nagyon aggódott értem, mert hallotta a lövéseket és sehol se voltam.
– Sok édesanya izgult azon a napon Budapesten…
– Semmilyen hír nem volt! A rádióban akkor még félrevezető információkat közvetítettek, ráadásul a bátyám elsőéves egyetemista volt a Műszaki Egyetemen, ahonnan a forradalom egyik ága kiindult. Már mentem volna aznap fényképezni, de persze nem engedtek. November másodikáig otthon kellett maradnom.
– Félt?
– Civilként azt hittük, hogy győzött a forradalom. Az oroszok kivonultak Budapestről, és szó volt arról, hogy az országot is elhagyják pár héten belül. Boldog, felszabadult emberek sétáltak a romos utcákon és beszélgettek egymással. Nagy élmény volt! Nyilván voltak, akik kétségbeesve lapítottak valahol, de akikkel az utcákon találkoztunk nagyon boldogok voltak. Fotóztam a várost, és akkoriban már jól értettem a kidolgozáshoz is, és büszkén vittem be az iskolába a képeket.
– Ha megtalálták volna önnél ezeket a szabadságharc leverése után, abból nagy baj lehetett volna. Ezért semmisítette meg a fotókat?
– A Vörösmarty Gimnáziumba jártam már akkor, ami nagyon jó hely volt, és ötvenhét szeptemberében létezett ott egy illegális cserkészcsapat. Kádár Jenő volt a cserkészvezető. Ilyenfajta bűnöket követtünk el a szocialista állam ellen, hogy kirándultunk, túráztunk, vasárnap templomba jártunk. Ez a társaság a forradalom utáni megtorlás első éveiben viszonylag szabadon tevékenykedett, az ÁVH mással volt elfoglalva.
Egy nap bejött Kempelen tanár úr, aki egyébként Kempelen Farkas leszármazottja volt, és figyelmeztetett minket, hogy vigyázzunk, mert jön az ÁVÓ az iskolába, hogy érdeklődjön utánunk. Aztán ezerkilencszázhatvan nyarán a Balatonfüredi Ifjúturista Találkozóról már vittek el vezetőket, ekkor mindannyiunk számára világossá vált, hogy vigyázni kell, mert elkezdtek velünk alaposabban foglalkozni. Arra gondoltam, hogy lesz házkutatás, és ha lesz, nálam biztosan nem találják meg a képeket. Összeszedtem az összeset és elégettem.
– Csak azt hitte, hogy az összeset…
– Néhány, egy csodasorozatnak köszönhetően valóban előkerült később. Már kétezerben megtaláltam pár képet a lomok között, ezek azokból a kópiákból valók, amiket az általános iskolába bevittem, és aki kért belőle, annak adtam egy forintért. Varga Laci osztálytársam benne volt a cserkésztársaságunkban, de aztán a mamája túlzottan féltette őt, így a későbbiekben kimaradt. Egyetem után az ELTE-n vezette az angol tanszéket, és mindig küldtem neki meghívót a kiállításaimra. Nem mindig tudott eljönni, de akkor ott volt, amikor kétezer-ötben kiállításom nyílt a Kolta Galériában Kós Károly épületeiről készített képeimből.
A megnyitón Orosz István beszélgetett velem, a kiállító fotográfussal. Valahogy szóba került, hogy meglett pár az ötvenhatos képeim közül. Nagyon hosszúra nyúlt a beszélgetés, a vége előtt Varga Lacinak el kellett mennie, de egy idő után felhívott.
A lányom vette fel, aztán a volt osztálytársam elmondta, hogy van nála tizenöt kép, és szóljak, ha érdekel a dolog. Persze kiment a lányom fejéből, nem adta át az üzenetet. Telt az idő. Aztán egyszer teljesen véletlenül találkoztunk Lacival és megkérdezte: „Tényleg nem érdekelnek a képek?”. „Milyen képek?” – kérdeztem vissza. Kiderült, hogy ötvenkilencben egyszer feljött hozzánk a Szigetvári utcába, együtt nagyítottunk egy sorozatot, és azt a tizenöt képet ő el is vitte, majd évtizedeken keresztül őrizgette. Van A Mester és Margaritában egy alapmondat, amikor a könyvégetésekről van szó: „A kézirat nem ég el”, vagyis aminek meg kell maradnia, az megmarad.
– Abban az évben, amikor a Szigetvári utcában előhívták a képeket, belépett a MADOME nevű fotóklubba, de csalódottan távozott a társaságtól. Miért?
– Irtó unalmasak voltak! Egyrészt azoknak a dolgoknak, amiket ott tanítottak, a nagy részét már tudtam. Persze voltak ott híres fotósok is, például Szőllősy Kálmán, akiktől nyilván lehetett volna tanulni, mégis úgy éreztem, hogy nem érdemes járni a foglalkozásra. Komoly dolgok történtek a kultúrában ötvenkilencben, jött egy jelentős kulturális könnyítés. Megkezdte működését például az Egyetemi Színpad, ahol Perneczky Géza is tartott előadásokat a modern művészetről, de rengeteg filmet is bemutattak.
– Például Fellini Édes életét. Azt sokszor megemlíti az interjúkban…
– Igen, és a Nyolc és felet, az Andrzej Wajda-filmeket, a Hamu és gyémántot, a lengyel újhullám alkotásait, a Kés a vízbent és a Mater Johannát is ott láttam. Kaptunk valamit egy olyan szabadságból, ami nálunk szokatlan volt.
– Akkor már vonzotta az avantgárd?
– Az avantgárd műfaj úgy jött az életembe, hogy sorsszerűen kapcsolatba kerültem több képzőművésszel. Egyrészt, mert szimpatikus volt a látásmódjuk, másrészt jól meg tudtam csinálni a különböző műtárgy-reprodukciókat festőknek, szobrászoknak. Ők meg egymásnak mondogatták, hogy „Ha lesz kiállításod, és katalógust akarsz, hívd a Harist, mert ő jól megcsinálja”. Így ismerkedtem meg például Csáji Attilával, Harasztÿ Istvánnal, Ilyés Istvánnal, Korniss Dezsővel, Lossonczy Tamással, különböző, kitűnő művészekkel.
Különösen fontos volt számomra, hogy megismerhettem Demeter István sajószentpéteri esperes-plébánost, aki amatőr festő volt. Egy különleges, szuggesztív egyéniség, afféle szellemi erőközpont. Róla készített filmet Gulyás János Elnevezték prófétának címmel. Rengetegen jártak hozzá, Kondor Bélával, Berki Violával, Csohány Kálmánnal, Feledy Gyulával is ott ismerkedtem meg. Mind azért mentek oda, hogy felszedjenek valamit. Kondor Béla mondta neki egyszer, hogy „Pista bácsi, mi mesteremberek vagyunk, te vagy a művész”. Azért mondta ezt, mert látta, hogy Demeter a művészlét lényegét a lényében hordozza.
– Mi a művészlét lényege?
– Az, hogyha valamit mondani akarsz, akkor mondd meg!
– Ez volt a Balatonboglári Kápolnatárlatok hajtómotorja is. Hogyan alakult meg az alkotócsoport?
– Az első tárlat ezerkilencszázhetvenben volt. Galántai György képzőművészeti főiskolára járt, lelkes, szimpatikus srác volt – kicsit naiv is – és ő jutott a nyomára annak, hogy Bogláron, a régi temetőben romladozó állapotban áll egy használaton kívüli kápolna. Hajléktalanoknak volt a búvóhelye, így problémát okozott a tanácsnak és az egyházközségnek is. Gyuri szerződést kötött az egyházközséggel, hogy használhatja műteremként, és vállalta, hogy rendbe hozza. Aztán megtalálta Csáji Attilát, aki kitűnő művészetszervező volt. Ekkor megbeszéltük Galántaival, hogy milyen jól lehetne a kápolnát kiállítótérként használni. Tudtuk, hogy különleges szellemiségű lenne a tárlat, hiszen gondolatvilágunkban mind egy helyre húztunk, végül így jött létre a Balatonboglári Alkotócsoport.
– A párt a társadalomra és ifjúságra veszélyes társaságnak tartotta. Miért voltak ellenségesek?
– Az alkotócsoport egyik tagja, Molnár Jóska ötvenhatos elítélt volt, a másikat, Balogh Ferit már tizenhat éves korában elítélték azzal a váddal, hogy meg akarja dönteni a népköztársaságot. Tehát volt a társaságban két börtönjárt ember, és mivel tudtuk, hogy illegális kiállításokért lehet büntetést kapni, együtt vállaltuk a felelősséget, nem akartuk, hogy minden Galántai nyakába szakadjon.
– Mikor szúrt szemet a rendszernek, hogy egy számukra veszélyt jelentő szellemi műhely alakult Bogláron?
– A hatalom, természetéből fakadóan nemcsak aljas, hanem buta is, no meg eredendően lusta volt. Így az első évben minden úgy történt, ahogy terveztük. Mire felébredtek a pártközpontban, addigra elmúlt az évad, dicsérő cikkek jelentek meg a kiállításról, kicsit meg lehetett ízlelni a szabadságot…
– Aztán hetvenegyben Horányi Barna megírta a Somogyi Néplapban a Törvénytelen úton néhány avantgarde című cikkét, amelyet felhasználva létrehozta Törvénytelen avantgarde című alkotását, amely ma is az egyik legnépszerűbb képe.
– Az a fotó úgy készült, hogy kitéptem a cikket az újságból, gombóc formájúra gyúrtam, de úgy, hogy az legyen a cím, hogy Törvénytelen avantgarde és beletömködtem Molnár Jóska szájába. Lefényképeztem hatszor hatos Pentacon Six-szel, ötvenes objektívvel, ami ekkora távolságból már torzít, de az hozzátartozott a megvalósításhoz.
– Hogy fogadta a párt a fricskát?
– Akkorra már több fronton elkezdődött az áskálódás. Jöttek mindenféle ügynökök, és nem az volt a módszer, hogy lekapcsolták az embert, hanem ellehetetlenítették. Pedig az első évben huszonegynéhányan állítottak ki, a harmadikban már száznégyen. Nagy siker volt a tárlat, a résztvevő képzőművészek közül ma is becsülendő legalább száz. Aztán kicsúszott az alkotótársaság kezéből a szervezés.
– Ekkor történt meg a szembesítés?
– Az akció hetvenháromban volt, amikor már látszott, hogy rövidesen véget ér a „húzd meg, ereszd meg” ereszd meg fázisa, és hogy súlyosabb lépések várhatók. A kiállításunkon ideiglenes címmel dolgoztunk, ami az volt, hogy Requiem a kápolnáért. Pedig a kápolna még állt, senki nem tudta, hogy augusztusban becsukják. Nem azért mondtunk rekviemet, mert már nem volt hol kiállítani, hanem azért, mert a kápolna lényegében, gondolatvilágában szűnt meg. Miközben ezen dolgoztunk valami egészen brutális aljasság történt, a Csutoros Sanyi feleségét börtönbe csukták a gyöngyösi orvosper után.
– Hogyan keveredett bele a koncepciós perbe?
– Elmebeteg dolog volt az egész. A pártközpont arra gondolhatott, hogy „A fene egye meg ezeket az orvosokat, túl sokat keresnek, egyébként is a szocializmus ellenségei, mutassuk meg, ki az úr a háznál”. Ez egyébként a Sztálin-féle orvospereknek volt a szerencsétlen, buta magyar változata, ami szerencsénkre nem járt kivégzésekkel. Csutoros Sanyi felesége, Markó Zsuzsa fiatal orvosnőként kapott munkát a gyöngyösi kórházban, és ott ideggyógyászati területen dolgozott.
Volt egyszer egy házibuli Csutoroséknál. Elsősorban orvosok és ismerőseik jöttek össze, táncoltak, beszélgettek.
Az egyik ápolónő nagyon berúgott, az orvosok mentőt hívtak hozzá, bevitték a kórházba, kimosták a gyomrát, lefektették, aztán másnap reggel hazament. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kórházban telt ház volt, csak az elmeosztályon volt üres ágy, ezért oda fektették le, hogy kipihenhesse magát.
Ennek a lánynak volt egy ÁVÓ-s hadnagy ismerőse, akinek elmesélte a történetet, az meg rögtön a homlokára csapott, hogy „Megtörtént a szörnyűséges jogtiprás! Ezek a mindenről elfeledkező terroristák befektették ezt a szegény lányt a zárt osztályra, mit sem törődve azzal, hogy ilyet csak bírósági ítélettel lehet megtenni”. Sokakat több év börtönre ítéltek, Zsuzsa másfél évet kapott. Annak ellenére, hogy az igazukat a bíróság korábban már többször elismerte a betegfelvételi jegyzőkönyv alapján, amiben világosan le volt írva minden.
A fellebbezéseket követő utolsó eljárásban a jegyzőkönyv rejtélyesen eltűnt, nem fogadták el bizonyítéknak még azt sem, hogy a korábbi eljárások során még megvolt, és a per végén szörnyű ítéletek születtek! Ez szakadt a nyakunkba, miközben készítettük a Requiem a kápolnáért című tárlatot, és ezért lett aztán a címe Szembesítés.
– Bán András Részletekben az egész címmel jelentetett meg könyvet a munkásságáról nemrég. A borítón éppen a Szembesítés című képe van, amely egy ujjlenyomatot ábrázol. Miért?
– Azt a képet pár nappal azután csináltam, hogy Zsuzsa fellebbezését elutasították, és közölték vele, hogy mikor kell jelentkeznie a börtönben. Ennyit jelentettek ők a rendőrség számára. Ez egy esküvői kép tulajdonképpen, egyszerre torokszorító és romantikus.
– A világ fölfelé és lefelé is végtelen – erről beszélgettünk, mielőtt belekezdtünk az interjúba. Ez a gondolat a munkásságában is tetten érhető, hiszen a makronagyításokon túl panorámaképeket is készített, amelyek a tágulásról szólnak. Honnan ered a tér feszegetésére irányuló kíváncsiság?
– Szerintem ez is a társaságból fakad. Gimnazista korunkban jelent meg Lao-ce Az út és erény könyve Weöres Sándor fordításában. Ezt olvastuk nagy lelkesedéssel és szerintem értéssel. „A legfőbb jó a vízhez hasonló”, „Mikor zavaros az ország, előkerülnek a hűséges szolgák”, ilyeneket írt Lao- ce, ami a rendszerváltozásra is rezonált. Ugyanez a kíváncsiság, határfeszegetés eredményezte azt is, hogy anno megelégeltem a MADOME-t. Tudtam, hogy a világ nagyon nagy és rendkívül érdekes. Fontosabb volt Maciek (Andrzej Wajda Hamu és gyémánt című filmjének főszereplője. A rendező saját nemzedékének dilemmáit, útkeresését ábrázolta Maciek alakjában—a szerk.) sorsát vállalni, és inkább izgalmas dolgokat keresni.
– Például hagyományos tárlatok helyett fotóakciókat szervezni, amelyek – ahogy Bán András művészettörténész írja könyvében – installációs művek voltak, a hagyományos kiállítótermen kívüli terek egyszeri átformálásai.
– Amikor ezerkilencszázhetvenháromban nem tudtunk kiállítani, mert a termeket becsukták előttünk, akkor találtuk ki Csutoros Sanyival és Molnár Jóskával az akciókat. Hoztak egy olyan szabályt, hogy kiállítást csak zsűrizett anyagból lehet bemutatni. Azt mondták az számít kiállításnak, ami három napnál tovább tart, minden más szakmai bemutatónak minősül, tehát azt csinálhatunk. Az volt a lényeg, hogy ha nem lehet kiállítást csinálni, akkor csinálunk „nem kiállítást”. Egy gondolat mentén közösen dolgoztunk, miközben mindenki azon a művészi nyelven beszélt, amelyen ért.
Az első a Lépcsőház-akció volt, Sanyi szobrot csinált, Jóska nyomatokat, én pedig fényképeket, de az egész egy nagy művé állt össze. A kiállításra a tizenegyedik kerületben, az Erkel utcában került sor, abban az épületben, ahol Molnár Jóska lakott. Azt akartuk közvetíteni, hogy rajtad múlik, mi válik művé körülötted, szabad vagy, csak körül kell nézned.
– A lépcsőházból irány a Műcsarnok, ahol már látogatható a II. Nemzeti Fotóművészeti Szalon, amelynek ön az egyik kurátora. Miben áll a kiállítás különlegessége?
– A szalonok százhuszonöt éve arról szólnak, hogy az egy szakmához tartozó emberek összehordják a műveiket és lerakják egymás mellé. Ezen mindenki részt vehet, aki az utolsó öt évben valami jelentőset tett le az asztalra. Lehetővé teszi, hogy a művészek, a művészettörténészek és a nagyközönség átfogó képet kapjon arról, hogy mivel foglalkozik a magyar fotográfia mostanában. Azért fontos, mert amikor a kurátor válogatja a képeket, akkor a tárlatban a személyisége is benne van, ami általában emeli a kiállítás színvonalát, de nem ad képet arról, hogy mit csinálnak azok, akik nincsenek ott a tárlaton.
– Fontos szakmai párbeszédek tere ez?
– Igen, mert itt találkoznak olyanok is, akik se kiállításmegnyitókon, se a kocsmában nem, pedig van bennük valami közös: mindannyian fotográfiát csinálnak. Az is igaz, hogy ez nálunk is úgy megy, mint a festőszalonokban. Amikor egy sokadrendű festő lerakta a saját képét Rippl-Rónai József alkotása mellé, jó esetben tanult belőle, rosszabb esetben nem vette észre, hogy az övé rosszabb, és csak dicsekedett, hogy együtt állított ki a nagy művésszel.
Ezt minden szalonnál vállalni kell, de érdemes, mert olyan szakmai hozadéka van, amit máshogy nem lehet produkálni. Hatalmas és látványos a kiállítás, a Műcsarnok öt legnagyobb termében vannak elhelyezve a képek, és mindenki megtalálhatja a neki tetszőt a kollekcióban.
– Mekkora kihívás a kurátornak egy ilyen gazdag anyagot rendszerbe szervezni?
– Nagy munka és felelősség. A tisztességes kurátornak kötelessége olyan szituációba helyezni a képet, hogy az ne jelentsen a szerző számára hátrányt. Aztán szólaljon meg az alkotás, ha tud! Az már a műtől függ! Amikor szeptemberben Szegő György, a Műcsarnok igazgatója megkeresett, hogy nem vállalnám-e el a munkát, megkérdeztem tőle, hogy miért éppen rám gondolt? Azt mondta, hogy azért, mert én mindenkivel tudok beszélni.
– És mekkora kihívás volt győzködni a résztvevőket?
– Őrület, hogy egy olyan korban, társadalomban élünk, ahol ritkaságszámba megy az olyan ember, aki az elvileg másik szekértáborban lévőkkel is tud beszélni. Holott szerintem ez lenne a kultúra minimuma, mindennek az alapja.
– Volt, aki végül nem jött el?
– Politikai alapon van egyfajta ellenzéke az MMA-nak és a Műcsarnoknak. A reakciójuk öt éve súlyosabb és hisztérikusabb volt, azóta változott a helyzet. Sokan szerepelnek a kiállításon, akik az előzőn nem jelentek meg. Aki idén sem állított ki, és ideológiai elhatározásból mondott nemet, azok között van öt-hat olyan művész, aki valóban hiányzik, ugyanakkor nagy eredménynek tartom, hogy kétszáznyolc alkotó örömmel állította ki fotóit a szalonban.
Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült.
