Hétvégi melléklet

2021. május 22.

0522

Iringó

Vers

Reviczky Gyula: Pünkösd

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.
 

Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába' támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.
 

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed'
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba':
Világitó sugaradat áldja.
 

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
 

Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Két korszak határán

Dürer 550

„Itáliában aztán Gentile és Giovanni Bellini mellett megismerkedett Pollaiuolo és Leonardo da Vinci műveivel is”

Péntek Orsolya
A Melankólia (1514) egyes értelmezések szerint Dürer művészi önarcképe
A Melankólia (1514) egyes értelmezések szerint Dürer művészi önarcképe
Fotó: Az érett reneszánsz. Corvina,

Ötszázötven éve, 1471. május 21-én született Albrecht Dürer. Két korszak határán hozott létre nagyszabású életművet, festőként, grafikusként és művészeti íróként is nagyot alkotott. Az autonóm portré egyik megteremtőjeként is emlékezhetünk rá.

„Dürer volt az első festő, akit lenyűgözött önnön arcképe. (...) Tizenhárom évesen már lerajzolta magát ezüstvesszővel” – írja Dürer-monográfiájának bevezetésében John Berger művészeti író, aki nem véletlenül kezdi az egyik első önarcképpel az ötszázötven éve született festőről szóló könyvét.

Dürer korának, a tizenötödik századnak egyik legnagyobb vívmánya épp az autonóm portré, amiben nemcsak a festészettörténeti forradalom egyik jelét ismerhetjük fel, de annak hátterében mindazt a szellemtörténeti változást is, amelyet összefoglaló néven humanizmusként szoktunk emlegetni – noha érdemes leszögezni, hogy a humanizmus minden szempontból túlmutat az „emberközpontúságon”.

Olyan komplex világnézeti rendszer, amely kétségkívül újradefiniálja az ember helyét a teremtésben a középkorhoz képest, ám az a közhely, amely szerint a humanizmus kimerül abban, hogy „mindennek mértéke az ember”, igencsak felszínes.
Mielőtt azonban belebonyolódnánk a filozófiai háttérbe, inkább egyszerűsítsük le a dolgot: Dürer, a német reneszánsz egyik legnagyobb festője épp akkor született meg, amikor az ember újra felfedezte az embert és meglátta a teremtett világ szépségét. Legalábbis magasabb szinten.

Mindeközben azonban Dél-Németországban éhínség pusztított, pestisjárvány tört ki, tömegek indultak el, hogy Európa más tájain munkát és kenyeret találjanak, és jó néhányan meg voltak győződve arról is, hogy közeleg a világvége. Hamarosan pedig színre lépett az élete végéig katolikus Dürer által is igen tisztelt és nála tizenkét évvel fiatalabb Luther Márton.

Vagyis a világ épp radikálisan megváltozott, kifordult magából magasabb és mélyebb szinten is, az embernek – így a művésznek – pedig újra meg kellett találnia a helyét a világban.

Az Ajtósi Albert aranyműves fiaként megszületett későbbi festő a harmadik gyerek volt a családban, ám annak ellenére, hogy kitanulta az apai és nagyapai mesterséget, tizenöt éves korában inkább szomszédjuk, Michael Wolgemut festő
és grafikus  műhelyébe vetette fel magát festőinasnak, és festőként is indult neki az akkoriban kötelező vándoréveknek: Bázel­ben, Colmarban és Strassbourgban járt.

Colmarban igen nagy hatással volt rá Martin Schongauer művészete – akire viszont Roger van der Weyden hatott nagy mértékben. Schongauernek Dürer inkább a grafikai munkáiért rajongott, amelyek a maguk korában igen elterjedtek voltak egész Európában, még Itáliá­ban is ismerték őket. S ha a 12 lapos Passió-sorozatának néhány lapját megnézzük – például a Menekülés Egyiptomba jelenetét –, elképzelhetjük, mi fogta meg Dürert: az átszellemített gótikus alakokkal szemben Schongauernél még a pálmafák is élni látszanak, csupa dinamika az egész kép, a szamár épp mozdul, Mária egyszerre próbálja tartani a gyermeket és az állatot, a fákra angyalok kapaszkodtak, a kép bal oldalán gyíkok surrannak, szinte filmszerű a jelenet, amelyen a figurák arányai is eltérnek a korabeli német és németalföldi képeken megszokottaktól.  

Noha Dürer 1494-ben hazatért, és elvette feleségül Agnes Frey-t, hamarosan újra elutazott. A házasságot megelőzte még egy önarckép, az Önarckép iringóval, amelyet még vándorútjáról hozott haza. Mivel az iringó a házastársi hűség jelképe, többen úgy vélik, hogy az arcképet menyasszonyának szánta – ám ennél is érdekesebb, hogy a képet ma az európai festészet első önarcképeként tartják számon.

Dürernek ez az Önarcképe egyike a világon a legismertebbeknek, 1500-ban készült
Dürernek ez az Önarcképe egyike a világon a legismertebbeknek, 1500-ban készült
Fotó: Az érett reneszánsz. Corvina,

Az első itáliai út  

Még házasságának évében, 1494 őszén megérkezett Itáliába. Noha többen úgy vélik, valószínűleg Velence lehetett az úti célja, ez az első útja nem igazán dokumentált. A közelmúltban a bécsi Albertinában rendezett nagykiállításon szerepeltek azok az 1494-ben és 1495-ben készített képek, amelyek valószínűleg velencei öltözékeket ábrázolnak, de szintén ezekből az évekből származik egy trentói látkép is, míg Washingtonban egy olyan képet őriznek az első utazás évéből, amelyen egy keleti öltözetű figura látható.

Dürernek nem ez volt az első találkozása az itáliai művészettel. Már Wolgemut műhelyében látott itáliai nyomatokat, sőt Mantegna egy képét is másolta. Itáliában aztán Gentile és Giovanni Bellini mellett megismerkedett Pollaiuolo és Leonardo da Vinci műveivel is, és nagyon megfogta az antikvitás kultúrájának megannyi, még látható jele. Erre utal az Európa elrablása-vázlat is, amelyet ma az Albertinában őriznek.

A művészettörténészek nagyjából egyetértenek abban, hogy Dürer Itáliá­ból már mint autonóm művész tért haza – az, hogy mennyire megváltozott a kompozícióhoz való viszonya, ekkori akvarelljein is lemérhető. A Malmok a folyóparton című, amelyet ma Párizsban őriznek, már igazi reneszánsz tájkép. Ekkoriban kezdi el foglalkoztatni az élethű állatábrázolás is, amely szintén az itáliai hagyományra vezethető vissza. A híres bécsi nyúlkép 1502 körül keletkezhetett.

Leonardóhoz hasonlóan Dürert nemcsak maga a festészet, de a festészet elmélete, a művészetelmélet is igen erősen foglalkoztatta – kereste a tökéletes formák matematikai titkait, megpróbálta definiálni a szép emberi test arányait, s kora gyermekeként ő is az ókoriakhoz fordult segítségért, ismerte például Vitruvius írásait.

A korszak nagy felfedezése volt a Michelangelót – majd később Rilkét – is lenyűgöző Belvedere-i Apollón, amelyet Dürer már ismert reprodukcióként, mielőtt Itáliában megpillantotta.

Az arányokról és az emberi testekről készített tanulmányai közül híres az 1504-es Ádám és Éva – a metszet szakít a gótika formanyelvével. Noha egész életében írt is, az igazi nagy mű, az Arányelmélet csak halálának évében, 1528-ban készül majd el.

Hazatérve Willibald Pirckheimer nürnbergi humanistával kötött barátságot, ami tovább mélyítette elköteleződését
a régi-új eszmék iránt.

Az Apokalipszis

Noha Dürert ma a német reneszánsz legnagyobb festőjének tartjuk, a korszakhatár, amelyen élt, mindkét oldalról érződik világképén és munkáin. Miközben a humanista művész a tökéletes emberi arányokat keresi, a középkori ember végtelen víziókba merül alá. Így készül el az Apokalipszis-sorozat: a tizenöt fametszet 1498-ban
jelent meg.

A művészet története-sorozat Érett reneszánsz című kötetében (Corvina, 1986, a magyar változat szerkesztője Aradi Nóra) a szerzők idézik Rotterdami Erasmust, aki így ír az Apokalipszisről: „Azt is lefesti, amit nem lehet! A tüzet, a fénysugarakat, a mennydörgést, a villámokat és még a nem láthatót is, így az érzékeket, az érzelmeket, az ember egész lelkét.”

A könyv, amelyet nemcsak maga rajzolt, de maga is adott ki, Szent János szövege mellett tartalmazza a képekben elbeszélt történetet is – nem csak ezért érdekes azonban. Rajztechnikailag minden addigitól különbözik: a művész addig nem ismert módon érzékeltette a fény-árnyékokat.

Ahogy feljebb említettük, az Apokalipszis több szempontból aktuális volt a 16. század hajnalán: pestis, parasztlázadások, pénzromlás söpört végig Európán, így nem csoda, hogy Dürer munkája azonnal sikeres lett, hiszen a kortársak megtalálták saját korukban a párhuzamokat. A kiadvány végső változatában a világvégeképeken kívül helyet kapott a Mária élete-sorozat is és a Nagy passió tizenegy képe, valamint címlapja.

A sorozatok készítésével egy időben keletkezett a Cambridge-ben őrzött Szent Jeromos, az általános világvége-hangulatot azonban alighanem jobban illusztrálja egy akvarell, amelyet Bécsben őriznek. Dürer egy álmát örökítette meg rajta: az új víz­özönt. Megvan a képhez fűzött magyarázata is, eszerint arra ébredt fel, hogy egy gomba alakú felhő (!) vízözönt zúdít a világra. A víz olyan erővel zúdult le, hogy rémületében felébredt.

Szentek festője

Természetesen nemcsak a világvége, de korának minden festőjéhez hasonlóan Krisztus élete és a Mária-kultusz is foglalkoztatta. Mária-képeinek sorában ott van a Mária hét fájdalma, a Drezdai oltár és az Uffizi érzékeny Körtés Madonnája.

Oltárképei közül a legismertebb a Paumgartner-oltár, amely Münchenben van.

A szakemberek kiemelik, hogy a mű az itáliai és német reneszánsz tökéletes ötvözete. A szárnyképeken Szent Eustachius és Szent György áll, akiknek vonásait a megrendelő, Martin Paumgartner fiairól mintázta.

Dürer legnagyobb megrendelője Bölcs Frigyes szász választófejedelem volt, az ő megbízásából készült a wittenbergi palota nagy szárnyas oltára, közepén a Királyok imádásával (ez ma az Uffiziben van). Noha a kép egy évvel második itáliai útja előtt készült, jól nyomon követhetők rajta az olasz hatások, aminek lehet az az egyik magyarázata, hogy két útja között is erős kapcsolatot tartott fent Itáliával.

A második út

Dürer kis idő múltán újra elindult Itáliá­ba, és ekkor már két évre: 1505–1507 között bejárta Velencét, Bolognát, Ferrarát, és valószínűleg volt Rómában is. Velencében festette a Rózsafüzér-ünnepet, amelyhez több vázlat is készült. A képen Mária és a gyermek mellett Szent Domonkos tűnik fel – aminek jelképi üzenete egyértelmű, a rózsafüzér tiszteletét ugyanis a domonkosrendiek szorgalmazták.

Ekkori a Krisztus az írástudók közt című kép is, amelynek érdekessége, hogy a karikatúraszerűen ábrázolt alakok között álló gyerek Jézus kezeit és az őt lefogni igyekvő egyik vén kezeit helyezte a kép középpontjába. A kép értelmezésén máig vitatkoznak.

Két év múltán mint Európa-szerte ismert festő tért haza. Ekkor kapott megbízást a Heller-oltárra, amely azonban megsemmisült a 18. században.

Hazatérése után pár évvel készült az a tudományos csillagtérkép, amelyen Johann Stabiusszal és Conrad Heinfogellel dolgozott: ő a csillagképek rajzait és a metszeteket készítette.

Ezekből az évekből származik a talányos Négy apostol is, amelyen Luther Márton fordításában szerepelnek egyes újszövetségi idézetek – a reformert amúgy személyesen is ismerte, és 1518-ban Nürnbergben neki ajándékozta néhány metszetét. Az apostolfigurákat ma Münchenben őrzik, ahol azonban eltávolították a képekről a Luther-idézeteket. Az ábrázolt alakok szimbolikája régóta foglalkoztatja a szakértőket.

Egyesek szerint a négy ábrázolt alakban Dürer a négy emberi vérmérsékletet ábrázolta: Szent János a szangvinikus, Szent Péter mint aggastyán a flegmatikus, Szent Márk a kolerikus, míg Szent Pál a melankolikus embertípust jeleníti meg. (A melankóliának külön metszetet is szentelt, de erről később.)

Dürer, a német

Ebben a korban, a 16. században egyre erősebben fogalmazódott meg a német eszme, amelynek hirdetői a birodalom egységét szerették volna elérni. A nagynémet eszme központja Nürnberg volt, itt őrizték a császári koronát, jogart és kardot, amelyeket évente kiállítottak. A jelképeket őrző szekrények ajtajának kivitelezését Dürerre bízták, aki neki is látott a munkának. A vázlatok közt ott van Nagy Károly arcképe és Luxemburgi Zsigmondé (egyébként ő hozta a városba a relikviákat). Miksa császár 1512-től a városban tartózkodott, és több megbízással is ellátta a művészt, sőt életjáradékot biztosított neki.

A festő három arcképet is készített a császárról, és műhelye részt vett a diadalkapuja készítésében (ez a császár családjának történetét mesélte el). Szintén ő alkotta a császári könyvtár legszebb darabjainak fametszeteit, mellette pedig olyan művészek dolgoztak, mint Lucas Cranach, Hans Baldung vagy Albrecht Altdorfer.

Említettük a három császári arcképet: a képek mellett a művész kora egyéb illusztris személyiségeinek portréit is elkészítette, így született képe Szász Frigyes választófejedelemről, Willibald Pirckheimerről, Philipp Melachtonról és Rotterdami Erasmusról is – amint a cikk elején szó esett róla, nem szabad elfelejteni, hogy ezek gyakorlatilag az első olyan portrék, amelyek a mai portréfogalmunknak megfelelnek, azaz az egyéni vonásokat igyekeznek felmutatni. Dürer tudatosan törekedett a minél nagyobb hűségre, és kifejtette azt is, nem elég, ha a vonások hasonlók, de a személyiséget is meg kell mutatni.

A művész azonban nemcsak arcképfestőként, hanem önarcképfestőként is remekelt – tizenhárom éves kori művét már említettük, számtalan önportréja közt pedig szót kell ejteni még egyről: az 1500-ban készült, Münchenben őrzött portréról, amelyen szemben ábrázolta magát.

Ma ez a világ egyik leghíresebb, ha nem a leghíresebb önarcképe. Érdekessége, hogy ez a fajta frontális ábrázolás korábban kizárólag akkor jelent meg, ha Krisztust ábrázolták. Noha a művész már első itáliai útja után is radikálisan újszerű portrékkal jelentkezett, második németalföldi utazása 1520–ban újabb tapasztalatokkal gazdagította, s innentől sorozatban készültek a remekebbnél remekebb portréi.

A rejtélyes képek

Míg a portréfestő és az önarcképfestő, vagy a császár hivatásos művésze a világ felé fordult, Dürer, korának gyermekeként igyekezett vallási tapasztalatait, a transzcendenshez, a Titokhoz, a lélek rejtett tartományaihoz fűződő viszonyát is felmutatni.  Grafikai munkái közül a Szent Jeromos, A Lovag, a Halál és az Ördög, valamint a Melankólia a legismertebb: utóbbi két mű sokjelentésű, enigmatikus munka, tele rejtett szimbólumokkal.

A Melankólián a művész egy szárnyas alakot jelenít meg, aki egy félkész épület előtt ül, gondolataiba mélyedve. Egyik keze egy könyvön pihen, körzőt tart, ám a képen máshol is megjelennek az emberi mértékek (mérleg) és munkaeszközök, a hét szabad művészet egyikének, a Geometriának az allegóriái. A korszak tudósai szerint a melankolikus ember Szaturnusz befolyása alatt áll, szervezetében a fekete epe dominál a többi testnedv felett.

A korábbi elképzelések szerint a melankolikus alkat kifejezetten negatív személyiséget eredményez, ám a Ficino nevéhez köthető firenzei újplatonista kör új jellemvonással ruházta fel a melankolikusokat: szerintük a zsenik, művészek, filozófusok jellemzője a melankólia. (Elméletük alátámasztásához Arisztotelészre hivatkoztak.) A képen megjelenik egy bűvös négyzet is. Egyes felvetések szerint a kép Dürer egyfajta művészi önarcképe.

Az utolsó évek

Dürer a két itáliai út után járt Német­alföldön is, ahol megismerkedett a helyi festők munkáival. Van Eyck, Rogier van der Weyden, Hugo van der Goes, Quentin Massys alkotásainak ismerete látható késői képein, így a híres festményen, a Szent Jeromoson, amelyet Lisszabonban őriznek. Naplója szerint ez a kép III. János portugál király követe számára készült.

Az öreg, könyöklő szent a Jeromos-ábrázolásokon megszokott módon egy koponyára mutat, a háttérben feltűnik a feszület. Élete leg­végén sorra jelentek meg művészetelméleti munkái, A mérés tankönyvén tizenhat évig dolgozott. Dürer 1528. április 6-án halt meg.

Krúdy Gyula: Régi pesti históriák

Színes írások (34.)

Mégis bunda a bunda

Utazás Magyarországon 1924-ben

Vajon a Majtényiak, az itebei Kissek, a Kállayak: az egykori honfoglaló magyarok ismerték amaz álbundát, amellyel mostanában lépten-nyomon találkozunk?

Ennek az álbundának csak a gallérja, legfeljebb a kézelője van állatbőrből – tehát korántsem hasonlítható a tigriskacagányhoz. Mikor az ilyen álbundát lefelé vetik, az ember azt várja, hogy majd jó kiadós medvékkel, farkasokkal, rókákkal vagy legalábbis vadmacskákkal találkozik odabent a bélésben... Aztán még egy árva bárány sem bontakozik ki a kabátból. Utazásaimban temérdek ily névtelen, közönséges bunda­utánzatokkal találkoztam, mint ahogy a mindennapi emberrel is gyakrabban sodor össze a sors, mint a jeles, kiváló emberekkel.

Szinte történelmi messzeségűnek látszik az az idő, amikor azok a nagy bundák voltak divatban, amelyek talán soha életükben nem szállottak le a kocsiról. Ezek a kocsibundák bőven elegendők voltak két ember befogadására, különösen ha a női nemen volt az egyik; életkoruk kiszámíthatatlan, mint azoké a nagyon öreg embereké, akik már maguk is elfelejtették számlálni éveiket; tapasztalataik pedig felértek bármely obsitos katonáéval, legalábbis nem volt olyan kefe ebben az országban, amely e sötétszürke, nemzedékről nemzedékre öröklődött bundákból kikefélni tudta volna az ország különböző sarait.

Megjárták ezek a bundák a bécsi vásárt, a lengyel borvásárokat; zsebükben hoztak Tordáról pecsenyét, Budáról veresbort... Olyan volt egy ilyen kocsibunda, mint egy jól felszerelt ház: kamrája, pincéje, kályhája, ágya rendben volt. Szomorúság elnézni, hogy milyen hitvány pokrócokkal, kendőkkel, kabátokkal járnak-kelnek a mai úton járó emberek.

A lábzsák, ez az úti tünemény már csak a legendákban van meg. Legalábbis nyolcvanesztendős életkort ért, aki lábzsákban utazott, mert nem érhette a lábáról való felfázás, amely tudvalevőleg minden betegségnek az okozója.

A jó lábzsákot derékig, mellig lehetett felhúzni, csak vadállat, medve vagy farkas szőréből készült; olyan nyugodtan szundikálhatott benne az ember, mint a vőlegény ágyában. Az igaz, hogy a lábzsák miatt a kocsiból se lehetett hirtelen kiugrani, akármilyen részeg is volt a kocsis.

De viszont akár nyakig befújhatta a hó a lábzsák mellett őrködő kulacsot, az embernek nem történt semmi baja. (Hát még a diófából volt kulacs, hogy szerette a téli hófúvást!) Nem hinném, hogy a szárnyas, derékba szabott medvevadász bundák, amelyekkel Sátoraljaújhely környékén régebben minden vasúti stáción lehetett találkozni, pótolták volna akár a kocsibundát, akár a lábzsákot.

Általában az egész életre szóló bundákat nemigen láttam utazásaimban. Találkoztam bundákkal, amelyek szabásukkal, formájukkal elárulták, hogy két vagy három év előtt jöttek a világra – nem is élnek ezek sokáig. Városi bundák, amelyek hamarosan kimennek a divatból, mint akár viselőik. A háborúból ittmaradott bőrkabát járja még, de már nyilvánvaló, hogy a levitézlett ruhadarabnak is meg vannak számlálva az évei – akárcsak a ködmönnek, amelyet a vidéki úrinők hoztak divatba. (Ezekre a ködmönökre elveszített vármegyék, országrészek nevei vannak felírva.)

Bukdácsol a személyvonat túl a Tiszán; egyik állomás csak egy percet kap, akármilyen gangosan szalutál a fehér császárszakállas vasúti főnök; a másik állomásé öt perc, mert itt valaha jó bort mértek, amire már csak az öreg ka­lauzok emlékeznek. De mindenütt ritkaságszámba megy a nagybundájú utas, aki a bundája miatt nem férne el a szűk kocsi folyosóban. A keszegkabátok pedig már csak annyiban tartják az uraságot, hogy a két osztályból álló vasúti személykocsi első osztályú ajtaján szállnak fel, bár csak a másodikra szól a jegyük.

(1924)


A pesti koszt

Szidták, talán még most is szidják őkelmét azok a vidéki és pesti háziasszonyok, akik maguk állnak oda a tűzhelyhöz, a kenyereskemencéhez, a kamara polcához, a zöldségesverem ajtajához és a pince gádorába. Azt mondják róla, hogy megrövidítője, elkeserítője az életnek, nem ismeri azt a bizonyos jó családi ízt, amelynek benne kell lenni minden étel zamatában, a gulyás fűszerében, az egyszerű pörkölt savában, a húsleves párolgásában, a házi kenyér omlósságában.

Nem ismeri a szűz, tiszta zsírt, amelyet szellős, árnyas kamrákban tartanak a vidéki házaknál; nem tudja a barackfa parazsát, amely a legjobb bizonyos rostonsültek elkészítéséhez, sem az akácfa hevesen szeretkező lángját, amely nélkül frissensült nem képzelhető; de még csak a szőlővenyige magasra röppenő lángnyelvét sem, amely így szüret táján azért van, hogy felvidámosítsa a legzártabb szíveket, és megfőzze a feketekávét, amely nélkülözhetetlen a zsíros kosztok után.

De nem ismeri még a vásári lacikonyhák és egyéb duttyánok messziről jeladó kék füstoszlopát sem, amely a vásárban irányítja azokat, akik jó vásárt csináltak, valamint azokat is, akik megégtek valamely rossz vásár következtében - hogyan ismerhetné hát azokat a szívderítő, jókívánságokkal teli ízeket, amelyek ilyen helyeken feltalálhatók?

Nem győzi már követni az úgynevezett háborús szakácskönyvet sem, amelyet a németek találtak ki, mikor szorulni kezdett a kapcájuk, amelyet mi is kénytelen-kelletlen követtünk, amikor nagyhangú emberek kiadták a jelszót, hogy csak akkor nyerhető meg a háború, ha testileg lekoplaljuk, pedig az ország belsejében mindig akadt volna még ennivaló... Hogy a régi szakácskönyvek bőséges utasításairól, kincses feladatairól, két kézzel pazarló tudományairól ne is beszéljünk.

A lelkek lassan csak megnyugodnak a háború elmúltával, beforrnak a sebek, de hajh, a konyhák tűzhelyein még mindig azok az elégedetlen, dühös kezek tologatják a karikákat, melyek itt görcsössé elkeseredtek.

A kacsák még mindig nem az elhízottságtól bicegnek a pesti konyhán, hanem azért, mert ilyen döcögő járással jöttek a világra.

A kakasok már évek óta lemondtak arról a nobilis divatról, hogy a vicces embereket megkukorékoltassák, amikor levesestál fedele alatt az asztalra helyezik őket, hogy utoljára nézzenek majd körül ebben a szép világban. A Bécs felől érkező utasok már hírét hozzák, hogy az egykori császárváros fogadóiban ismét mindenféle különösebb ceremónia nélkül hozza a pincér azokat a világhírű marhahúsokat, amelyeket a magyar pusztákról hajtanak fel. De itt nálunk még mindig ritka olvasmány az újságban az a béke­beli hirdetés, amely disznótoros vacsorára, libamáj pástétomra s egyéb jókra invitálná meg a városban járatlan idegent.

Igaz, hogy még meleg napok járnak, a szőlőhegyeken szálladoznak azok a füstök, amelyek a vidám vendégsereget, valamint a szabadban főtt ételeket jelentik, pirosló levélzetű, külső korcsmai verandáikon nézik pirosló borukat a szerelmesek, akik nagyon szeretnek ily messzi verandákon helyet foglalni. Igénytelen, a nyárból itt felejtkezett csárdákban hallgatja még napos időjárás esetén a telivér pesti ember is a légynek azt a különös, őszies dongását, amellyel búcsúdalát előadja, de már esténként előkívánkoznak a nők ékszerei, hogy másvilá­gias nyelvükkel megsegítsék a szépséget, vagy a szellemet annak dicséretében; szárnyuk nő az estélyi ruháknak, uralkodói rangra vágyakoznak a színházi köpenyegek. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a sok nélkülözésen átsanyargatott gyomor is jó jelt ad remeteségében, és beleszól a maga követelő hangján az éledező őszi szezonba:

– Hol kapni a legjobb kosztot Pesten? Hol felejtették el leghamarabb a háborút? Hol mérik azokat a gyönyöröket, amelyek bizonyos életkorban a szerelem mámoránál is üdvösebbek, célravezetőbbek? Hol szunnyasztja a konyha tündére a maga csodatevő kanalával a sebeket, amelyeket bőven osztogat az élet, bár azt mondják, hogy már elmúlt a háború? Hol üldögél békebeli harmóniában az a bizonyos pesti Pali, akiről azt szeretjük hinni, hogy a másik kabátjában van, holott őt mindnyájan magunkban hurcoljuk?... Hol lehet enni Pesten, amint a régi Pesten ettünk?

(1924)