Hétvégi melléklet

2021. április 30.

0430

Küldetés

Vers

Dsida Jenő: Hálaadás

Köszönöm, Istenem az Édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm, Istenem az Édesanyámat.
 

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
– itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, köszönöm az Édesanyámat.
 

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
 

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!
 

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az Édesanyámat!!!

Claude Monet: Hölgy napernyővel
Claude Monet: Hölgy napernyővel
Fotó: AFP/National Gallery of Art,

Az ordinárius

Fegyver és kereszt

„Pannonhalmát bencés szerzetesei védték, előtte, a muhi csatában szinte az egész főpapi kar részt vett. Többségük nem tért haza...”

Vitéz Anita

Évszázadok óta hivatkoznak úgy a kereszténységre, mint szeretetvallásra, és a Tízparancsolat is kimondja: ne ölj. Hogyan lehet mégis összhangba hozni a katonasággal a kereszténységet? A történelem azt mutatja, sokféleképpen: hivatással, eszményekkel, irodalommal és tényleges fegyverforgatással is, amelyről a katolikus egyház álláspontja is világos.

Tábori püspökké – hivatalosan a katonai ordinariátus püspökévé – szentelték a hónap elején Berta Tibort, a Magyar Honvédség dandártábornoki rangban szolgáló katolikus papját. Erdő Péter bíboros akkor azt hangsúlyozta: a béke, a biztonság és a gyengék védelme kívánhatja meg, hogy legyenek az emberi közösségnek olyan eszközei – katonák, hadseregek –, amelyek gátat szabnak a másokat letipró önzésnek és gyűlöletnek.

Noha 20. századi tapasztalatok után sokan vélték úgy, hogy az államok értelmetlen erőszakba és pusztulásba sodorhatják a népeket, és ezért lebontandók, a II. vatikáni zsinaton az egyház ezzel kapcsolatban világosan állást foglalt. Kimondta, hogy hagyományához híven nem enged a minden tartalmi kritériumtól elvonatkoztató, feltétlen pacifizmus kísértésének.
„A háború még nincs kiküszöbölve ebből a világból. És amíg a háború veszélye fennáll s nincs illetékes és megfelelő hatalommal ellátott nemzetközi tekintély, addig nem lehet megtagadni a kormányoktól az igazságos védekezés jogát, feltéve, hogy már kimerítették a békés megegyezés minden lehetőségét.

Az államok vezetői tehát és mindazok, akik osztoznak velük a közügyekért vállalt felelősségben, kötelesek megvédeni a rájuk bízott népek létérdekeit” – áll a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori rendelkezésében, amelyet a bíboros szintén idézett.

II. vatikáni zsinaton (1963) az egyház világosan állást foglalt: nem enged a minden tartalmi kritériumtól elvonatkoztató, feltétlen pacifizmus kísértésének
II. vatikáni zsinaton (1963) az egyház világosan állást foglalt: nem enged a minden tartalmi kritériumtól elvonatkoztató, feltétlen pacifizmus kísértésének
Fotó: AFP/©MP/Portfolio/Leemage

Mindez azt is jelenti, hogy akik katonáskodva szolgálják hazájukat, azoknak úgy kell tekinteniük magukat, mint akik a népek biztonsága és szabadsága felett őrködnek, mert ha ebben a szellemben látják el feladatukat, akkor a béke megszilárdításához járulnak hozzá.

Ezért a katonák és családtagjaik lelkipásztori ellátása Egyházunknak ma is fontos feladata – szögezte le ugyanekkor Erdő Péter –, olyan küldetés, ami valóban az emberek üdvösségére irányul, képviseli a lelki béke és Isten békéje ügyét.

*
Az egyház és a katonai hivatásgyakorlás korántsem áll távol egymástól, gyökerei azonban a II. vatikáni zsinatnál sokkal régebbi korokba nyúlnak vissza. A mai tábori püspökség kereteit – a katonai lelkipásztorkodás egyházjogi alapját – például Szent II. János Pál pápa hozta létre 1986-ban kiadott Spirituali militum curae kezdetű apostoli konstitúciójával. Ez rendelkezik a katonai ordinariátus fölállításáról, mint a katonai lelkipásztorkodás preferált lelkipásztori keretintézményéről.

A dokumentum meghatározta az intézmény teológiai alapjait és legfőbb működési keretét is – írta Ujházi Loránd 2017-ben, az Államtudományi Műhelytanulmányok hasábjain. A katonai ordinariátus eszerint személyi alapon fennálló, a területi egyházmegyékkel versengő illetékességű lelkipásztori intézmény, amely a katonák lelki gondozását végzi. Vezetése a megyéspüspökkel egyenlő jogi elbírálás alá eső ordinárius feladata, aki rendszerint püspöki fokozattal rendelkezik, ennek megfelelően az ordinariátus jogai és kötelességei az egyházmegyéhez, a katonai ordinárius jogai és kötelességei pedig a megyéspüspökéhez hasonlóak.

Az 1986-os szabályozásnak persze voltak előképei, már X. Ince és VI. Piusz is foglalkozott a kérdéssel. Előbbi 1645-ben a püspök joghatóságához hasonlította a katonai lelkészséget vezető főpapnak a papjai fölötti jogát, utóbbi pedig az 1778-ban a császári haderőben szolgáló katonalelkészeket kivette az egyházmegyei kormányzati hatalom alól. Ennek gyakorlati oka volt: nem lehetett másképp összhangba hozni azt, hogy az egyházi joghatóság területi elvű, a haderőt – és benne a tábori lelkészeket – azonban mozgatják.

A jogi megközelítés mellett kevés alkalommal kerültek elő teológiai szempontok – írja Ujházi –, de a világháborúk a 20. század elején napirendre tették a kérdést. Az első világháború idején született dokumentumok például több engedményt is tettek a szentségkiszolgáltatás terén: 1914-ben az Apostoli Penitenciária a tábori lelkészek számára engedélyezte, hogy minden katolikusnak kiszolgáltassák a bűnbánat szentségét, következő évben már a katonák általános feloldozását és áldoztatását is lehetővé tették, sőt a háborús lelkészek felhatalmazást kaptak a pápának és az ordináriusnak fenntartott bűnök és cenzúrák feloldozására. De mit jelent mindez?

Utóbbi, vagyis a papi gyóntatói felhatalmazás szűkítése régóta létezik az egyházi gyakorlatban: azt jelenti, hogy a gyónó bizonyos bűnöket csak a megfelelő gyóntatási jogkörrel rendelkező papnál gyónhat meg. Ilyen bűn a gyónási titok megsértése vagy a tisztaság elleni bűnben a bűntárs feloldozása.

Az általános feloldozás viszont napjainkban a koronavírus-járvány idejére meghozott egyházi rendelkezésekből lehet ismerős. Ahogyan tavaly márciusban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a rendkívüli helyzetre való tekintettel lehetővé tette az általános feloldozás megadását egyéni gyónás és bűnvallomás nélkül, úgy egykor a háborús körülmények rendkívüli helyzete is megkívánta mindezt. Közös bennük az életveszély lehetősége és az egyéni gyónás lehetőségének hiánya – legyen szó kórteremről vagy hadszíntérről –, adott esetben pap távolléte vagy rövid ideig tartó jelenléte miatt.

Korábban az általános föloldozásnak csak az volt a feltétele, hogy a hívők bánják meg bűneiket, valamiképpen kifelé is jelezzék ezt – például letérdeléssel vagy mellveréssel –, és vállalják az elégtételt. Napjainkban, így a járványhelyzetben is már négy feltétele van: bűnbánat, a bűnbánat külső jele, elégtétel, valamint később pótolni kell az egyéni gyónást, amint erre alkalom adódik.

*
Bizonyára sokan ismerik a történetet, amit Oloffson Placid atya mesélt el annyiszor, és éppen az általános feloldozás sorsfordító szerepéről tanúskodik. Még a Gulagon elszenvedett rabsága kezdetén kötelezték arra, hogy folyosót és vécét takarítson, amikor fölfigyelt rá, hogy az őt felügyelő szovjet katona unalmában dúdolgat és fütyül. Placid atya ezt használta ki, hogy a magyar rabtársakat egy kis magyar nótával megörvendeztesse, majd „oldalba bökte a Szentlélek Úristen”, és rájött, azt is elénekelheti, hogy katolikus pap, sőt, a folyosóvégi hat cellában várakozó halálraítéltekhez érve azt is, hogy aki a szent gyónását el akarja végezni, az bánja meg a bűneit, és ő onnan, a folyosóról megadja nekik a feloldozást.

Placid atya a feloldozás latin szavaira – ego te absolvo a peccatis tuis – még egy akkor divatos nótát is talált, a „nincs cserepes tanyám, sem szűröm, sem subám nékem” kezdetűt, amire állítása szerint „gyönyö­rűen lehetett énekelni a feloldozást”. Később összefutott a magyar halálraítéltek egyikével, aki időközben kegyelmet kapott, és megköszönte Placid atyának a feloldozást. Ahogyan előadásaiban sokszor megvallotta: őt ez az élmény ébresztette rá arra, hogy „lelki szakmunkásnak” kell lennie a Gulagon, vagyis az a feladata ott, hogy tartsa a lelket fogolytársaiban.

*
A világháborúk közege persze sok tekintetben különbözött a szovjet munkatáboroktól. Arról, hogy az első világégés idején hogyan telt egy tábori lelkész szolgálata – és hogy mit jelenthetett a katonák számára a papi jelenlét –, érzékletesen tanúskodik Sík Sándor (1889–1963), a piarista papköltő, irodalomtörténész, tartományfőnök visszaemlékezése. Huszonévesen került Péterváradra, a Pécsi 19-esekhez ezerkilencszáztizenöt első négy hónapjában, amelybe értelemszerűen az egyházi év legsűrűbb időszaka, a húsvét is beleesett.

„A nagyböjt kezdetével megindult a nagy munka is. Ha eddig egész papi tevékenységem a mindennapi misére, a vasárnapi tábori misére és prédikációra szorítkozott, mostantól kezdve a napnak jóformán minden szabad perce a rám bízott lelkeké volt. Híveimet a katonai parancsok is figyelmeztették a húsvéti gyónásra, és legfőbb feladatom az volt, hogy a hozzám tartozók mindegyikének alkalmat adjak a szentségekhez való járulásra. (...) Gyóntatni a barakkok egy-egy katonaköpennyel elrekesztett zugában lehetett csak, miközben a lógó köpenyen túl az emberek tovább élték a maguk éppen nem zajtalan életét. A tábori misét megfelelő helyiség híján a szabadban kellett tartani és ez sem volt könnyű, a sokáig nyúlt télies időben. (...)

A legnagyobb háborús élményem a katonák gyóntatása volt. Egy pár napon át kora reggelenkint egy szomszédos ezredhez lovagoltam át az ottani testvérnek segíteni. Mindjárt az első napon a tisztekre került a sor. Történetesen majdnem valamennyien katolikusok voltak, és a katolikusok valamennyien meg­gyóntak. Az ebéd idejéig éppen elkészültünk, utána meghívtak ebédjükhöz. Nem tudom, mi tett rám nagyobb hatást: a szinte érezhetően komoly, mélységes magábaszállást lehelő gyónások, vagy az ebéd alatti hangulat és beszélgetés, de lehetetlen volt nem éreznem, hogy olyan férfiak közt vagyok, akiknek lelkén ott ül a tudat, hogy talán már a következő napon megjöhet a parancs, amely halálba viszi őket.

Nem lehetett nem érezni, milyen nyitott lélekkel fogadták, amit ebben az órában az Isten általam mondott nekik, és hogy milyen roppant komolysággal akarják az Isten színe előtt rendezni azt, ami hátuk mögött van és szemébe nézni annak, ami vár rájuk. És még valamit meg kellett éreznem ott a tiszti asztalnál: azt a meleg és csendes, magát kifejezni alig tudó hálát, amelyet irántam éreztek, amely olyan meleggé tette ebben az órában az étkezőbarakk levegőjét.”

Sík Sándornak több, ekkor született versében visszaköszön a személyes tapasztalat élménye, a tábori lelkészi szolgálat közvetett hatását pedig még évtizedekkel később is fölfedezhetjük Szent magyarság című rádióbeszéd-sorozatában, amelyet az Árpád-ház szentjeiről tartott.

Szent Lászlóról, a katonai erényekben jeles magyar eszményképről itt azt mondja, azért vált a középkor és a barokk kor legnépszerűbb magyar szentjévé, mert a magyar férfiúi ideál megtestesítője volt három tulajdonságán – az erőn, az úri viselkedésen és az odaadáson – keresztül. Alakjából sütnek a katona tulajdonságai: „rendszerint bárddal a kezében, az erő szimbólumaként ábrázolják”, „egész élete is az erőnek a megtestesülése. Ifjúsága csupa harc és harcias gyakorlat” – írja Sík, miközben fölidézi, hogy egy róla szóló ének „Szűz Mária választott vitézének” nevezi Szent Lászlót.
Szent László persze nem egyedüli jelenség a kereszténység történetében: a katolikus egyház eleve több katonaszentet tisztel.

Közülük a legismertebb talán Sárkány­ölő Szent György, aki a hagyomány szerint a 3. században élt, és keresztény hite miatt Diocletianus császár keresztényüldözése során többször megkínozták, majd kivégezték. Az életéhez és halálához fűződő csodák számos ember megtéréséhez vezettek, akik utóbb ugyancsak vértanúk lettek. Az 5. században lejegyzett legenda a 10. században egészült ki a mai nevét adó sárkányölés motívumával. Léteznek úgynevezett katonavértanúk is: ők a harcban segítő szentek egy csoportja, akik I. Jusztinianosz (ur. 527–565) korában lettek népszerűek, vélhetően a császár hadjáratai miatt.

*
Nem minden keresztény katona lett szent, de nagyon sok fölszentelt papról is tudunk a magyar történelemben, aki nem riadt vissza a fegyverforgatástól. A középkori magyar állam banderiális hadszervezete eleve megkövetelte, hogy a földesúri jogokat is gyakorló főpapok megfelelő létszámú katonát állítsanak ki saját költségükön, és bocsássák azokat a király rendelkezésére.

A főpapok – ideértve a püspökök mellett az apátokat és prépostokat is – tehát egyrészt személyes hivataluk révén, másrészt birtokaik után csapataikkal, bandériumukkal honvédelmi kötelezettséget tartoznak teljesíteni, gyakran az egyháziak maguk vezették hadba saját bandériu­mukat – írja Borovi József. Már a tatárjárás idején voltak fegyverforgató egyháziak: Pannonhalmát bencés szerzetesei védték, előtte, a muhi csatában szinte az egész főpapi kar részt vett. Többségük nem tért haza, akárcsak az 1526-os mohácsi ütközet
főpapjai.

A főpapi hadviselési kötelezettség ugyanakkor nemcsak fegyveres, hanem valódi egyházi szolgálatot is jelentett, jóllehet a bandériumok és középkori zsoldos seregek lelki gondozását ekkor még zömmel szerzetesek végezték. Ismert, hogy a Hunyadiak idején, de még 1514-ben, a parasztháborúba torkolló keresztes hadjárat toborzásakor is az obszerváns ferencesek tűntek ki leginkább. A mozgósítást és katonai lelkipásztorkodást egyaránt vállaló szerzetesrend legismertebb alakja – nem mellesleg ma a Magyarországi Katonai Ordinariátus védőszentje – Kapisztrán Szent János volt. Kapisztrán részt vett az 1456-os nándorfehérvári ütközet előtti toborzásban, majd magában az ütközetben is. Miután a táborban kitört pestisjárvány Hunyadi Jánost is megbetegítette, ő látta el szentségekkel a halála előtt. Nem sokkal később Kapisztránnal is a járvány végzett.

Míg a bandériumok katonaságáról a főpapok és kegyurak gondoskodtak, addig a zsoldos seregek esetében már a zsoldosvezéreknek kellett ezt megoldaniuk, ugyan­olyan fizetségért cserébe, mint amit katonáik kaptak.
A 15–16. század fordulójának krónikása, Szerémi György emlékiratíró és katolikus pap – II. Lajos és János király udvari káplánja – annak idején maga is belekóstolt a katonalelkészi szolgálatba.

A Magyarország romlásáról írt, 1546 körül keletkezett művében saját élményeit idézi föl – egészen más stílusban, mint kései sorstársa, Sík Sándor, a piarista tanár, tartományfőnök, költő, műfordító. (Szerémi György latin műve közvetlen hangvételű, néha humoros, számos folklórelemmel bővített munka, amelyről az utóbbi idők szakirodalma többnyire megállapítja, hogy egyfajta „alulnézeti krónika”, mert sokkal inkább tükrözi a középkorvégi közemberek élethelyzeteit és gondolkodását, mint a legtöbb, hasonló korú történetírói alkotás.)

A történet szerint Báthori András szólította meg Szerémit 1521-ben, Nándorfehérvár következő – sajnos az 1456-osnál rosszabb véget érő – ostroma előtt. Báthori Nándorfehérvár felé menet Bátán megállt seregével. „És engem meglátott, hogy ott álltam csodálkozva. Mondta: mit tétlenkedsz ott? Íme, én ma neked a századosságot megadom száz gyalogos élén, száznaggyá teszlek, és hópénzt kapsz. – Hogy én ezt meghallottam, mondtam: szívesen, nagyságos uram, kész vagyok veled menni egészen a halálba. – És légy, György atya, készen szent ruhákkal, útravalóval, mert én semmiképpen nem tudok ellenni mise nélkül. – És így felkészültem, s vígan ellovagoltam vele. És háromszor kiáltottuk Jézus nevét...” Így lett rövid időre tábori lelkész az éppen dologtalannak tűnő királyi káplán.

Szerémi aztán ott volt az 1526-os mohácsi csatába gyülekező seregben is, noha a tábort még a csata előtt elhagyta. Emlékiratában ennek ellenére fontos helyet kapott a csata leírása, hiszen két évtized múltán látszott csak igazán, hogy tulajdonképpen itt dőlt el a középkori Magyar Királyság sorsa. „Hét főpap veszett el a háborúban, mégpedig a váradi, csanádi, bácsi, diakovári, pécsi, esztergomi, váci” – írja. Az ütközetben szintén életét vesztő II. Lajosnak is „két káplánja a csatában esett el”.

(Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de ha már Szerémi György stílusáról szeretnénk képet kapni, a mohácsi csataleírás utolsó sorait is érdemes idézni. Minthogy még a csata előtt elhagyta a tábort, és hazament, Budára visszatérve káplántársai egyből azt kérdezték tőle, van-e valami jó újságja – mire Szerémi csak annyit felelt: „nemde Mária királyné bordélyházzá tette a várat udvarhölgyeivel”...)

És ha már a mohácsi csatánál tartunk, nem léphetünk tovább az egyik legismertebb kardforgató egyházi, Tomori Pál említése nélkül. A Szeréminél csak „Cseribasaként” emlegetett obszerváns ferences szerzetes – akiket a korszakban cseri barátnak hívtak, innen ered gúnyneve is – 1523-ban lett kalocsai érsek. Alsó-magyarországi főkapitányként kulcsszerepe volt a Nándorfehérvárral szembeni végvárrendszer újjászervezésében, ebben az évben még elverte Ferhád pasa seregét, a mohácsi ütközet fővezéreként azonban kudarcot vallott. Azóta tudjuk: a korabeli oszmán haderővel szemben nem történhetett volna másként.

A mohácsi csatát követően másfél évszázadra állandósultak a magyarországi harcok. A végvári vitézek identitásának és küldetéstudatát hosszú időre meghatározták a világvégéről szóló egyházi tanítások – nem mellesleg ez szintén erősen köthető az obszerváns ferencesekhez –, valamint a katonák között szolgáló katolikus és immár protestáns lelkészek. A táborokban harcoló katonák számára készített imakönyvet például Szőllősy Mihály református lelkész Bujdosó magyarok füstölgő csepűje címmel (1676), amelyben többek között a tábori élet egyes helyzeteire írt könyörgések szerepelnek.

Érdekes színfolt a Pázmány Péterrel folytatott vitáiról híres Magyari István luthe­ránus tábori lelkész tapasztalata a zsoldos seregek nemzetiségi jellemzőiről és a had általános erkölcsi állapotáról ezerötszázkilencvennégyben, Esztergom ostrománál. „Háborog az magyar; az spanyol latorkodik; eszik, iszik, tobzódik a német; az cseh hortyog jóllakásában; ásít puhasága miatt az kevélységtől megrészegült lengyel; az olasz bujálkodik; az vallon paráználkodik; fertelmeskedik az francus; az gallus virágéneket fú; tobzódik az anglus; az scotus torkoskodik; enyeleg az tót; árulkodik az horvát, és csak keveset találsz, aki magát keresztyénül viseli” – idézi Borovi József.

Egy bő évszázaddal később, már a törökkor elmúltával Csúzy Zsigmond pálos szerzetes, II. Rákóczi Ferenc egyik tábori papja is élénk benyomásokat szerezhetett a hadi morálról, miután meggyűlt a baja egy rátámadó (egyébként katolikus) katonával. Csúzy az incidens ellenére élete végéig kuruc érzelmű maradt, erre magyar nyelvű prédikációs köteteiben bőségesen találhatunk példát. Gyakran állítja példaként a hívek elé Szent Lászlót, Nagy Lajost, Hunyadi Mátyást vagy egykori rendtársát, Fráter Györgyöt, utóbbit ráadásul 1711 után II. Rákóczi Ferencre utaló áthallásokkal. Prédikációs köteteinek olykor már a címe is hadi élményeit idézi: az „Evangéliomi trombita” és a „Zengedező sípszó” is a hadba hívás hangszereire utal.

Rendjéből nem ő az egyetlen, aki fegyverforgató közegben járt. Kevéssé ismert, de a pálosok meglehetősen gyakran megfordultak ilyen környezetben a kora újkorban, és nem csak Lengyelországban, ahol a częstochowai kolostor 1655-ös svéd ostroma Henryk Sienkiewicz regényei nyomán az irodalmi kánon részévé vált. Hazánkban Kanizsa ezerhatszázas ostromának védelmében vett részt Bratulich Simon pálos rendfőnök, Buda 1686-os felszabadításában rendtársa, Majthényi László volt jelen.

A lepoglavai pálos perjel a rend által kiállított gyalogosokat vezette Zrínyi Miklós oldalán az 1663–64-es hadjárat során, váradi püspökként pedig Benkovich Ágoston is kivette részét székvárosa török alóli visszafoglalásából. A 17–18. században virágzó pálos lelkipásztorkodásnak és misszióknak pedig élő terepe volt a tábori szolgálat is: még az előzményekhez képest békés 18. század is több pálost talált a seregben, köztük például az irodalmi életművéről ismert Verseghy Ferencet.

Az újabb kutatások, főként Zakar Péter munkái nyomán mára bőséges adatokkal rendelkezünk az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tábori lelkészeiről, akik közül csak katolikus pap nyolcvanöt fő volt. Az talán kevésbé köztudott, hogy a honvédseregnek egy kis időre még rabbija is lett Löw Lipót, a morvaországi származású, libe­rális szellemű, iskolaalapító személyében. Löw tábori lelkészként 1848 júliusában hadba szállt a Veszprém megyei, zsidó nemzetőr önkéntesekkel, akik az ő buzdító beszédei nyomán vonultak be katonának.

A szabadságharc folyamán a császári hatóságok állandóan figye­lemmel tartották, 1849 októberében pedig két hónapra a pesti Újépület börtönébe került, ahonnan csak egy befolyásos bécsi bankár közbenjárására engedte ki Haynau.

*
A sor még hosszan, számos példán át folytatható, a muhi és a mohácsi csatáknál kevésbé tragikus kimenetelű ütközetekkel, történelmi koronként változó helyzetek és változatlan eszmények fölismerésével.

„A régi magyarok csatakiáltása ez volt: »Uram Isten és Szent László!« Istent és Szent Lászlót – Istent és Istenből élő erős férfiút – hívták segítségül tatár ellen, török ellen, minden ellen. Ezt hívjuk segítségül mi is, ma is, egyéni és nemzeti életünkben egyaránt, minden ellenség ellen” – írta Sík Sándor.

Krúdy Gyula: Régi pesti históriák

Színes írások (31.)

A magyarok ezermestere

Azon a vidéken, ahol valaha én gyerekeskedtem: atyám és nagyatyám furcsa, tizenkilencedik századbeli barátai nemigen ijedtek meg az élettől még akkor sem, amikor Hetvennél átkeltek vala az élet Tiszáján.

Most következnek azok az esztendők, amelyekre múltunkkal rászolgáltunk: az ízletes, zaftos, nyugalmas esztendők, amikor
már csak nevetni lehet mindenen, ami körülöttünk történik. Csak éppen a bolond szívre kell némileg ügyelni. De Vargányai maholnap ennek is megtalálja a módját – mondogatták, és a változatosnak ígérkező ebéd előtt mindig tokaji bort ittak, hogy gyomrukat előkészítsék a meglepetésekre is.

Ki volt ez a Vargányai, akire nagyatyáink olyanformán hivatkoznak vala, mint az indzsellérek a hírneves mérnökökre, akik csodákat csináltak vala életük folyamán?

Vargányai volt a szívgép föltalálója.

Mondják, hogy többféle mesterséget űzött életében. Volt jószagú patikárius; majd hegyes­lábú táncmester, akinél köszönni szebben senki sem tudott a Tisza mentén, hogy a lakosság majd hanyatt vágódott, amikor ez az udvarias férfiú a városba betette a lábát, hogy ott darab időre tánciskolát nyisson; foglalkozott állatok gyógyításával is, helyettesítvén ama zöldnadrágos, dróttól zörgő embereket, akik messzi idegenből jártak hozzánk, és még a legmagyarabb vidékeken is „miskájerek”-nek nevezik őket; értett a zongoracsináláshoz is, de végül is kárbecslő lett, mint már annyian, amikor
a biztosítótársaságok divatba kezdtek jönni nálunk. Körülbelül ez volt az egyetlen tiszteletre méltó állása (meg is maradt benne késő öregségéig), és kárvallott emberek kénytelenek voltak kezet fogni vele.

Azt mondhatni tehát, hogy nem iparszerűen kereskedett az általa föltalált szívgéppel, látszat szerint pusztán szívességből engedte át gépét azoknak a nagy tekintélyű uraknak, akik anélkül is kezet fogtak vele, hogy a tanyájukat az öreg juhásszal egy szeles éjszakán fölgyújtatták volna, mert szükségük volt készpénzre.

Vargányai, az örökélet, az állatorvosi teendők, a megkappanosítások, a biztosítások, a táncok feltalálója, már régen a múlt idők mulatságos emlékévé vált volna, ha megint csak el nem következnek vala olyan furcsa idők fölöttünk, hogy a magyar embernek nagyon sok mindent kell tudnia ahhoz, hogy megélhessen. Ezer­féle mesterséghez kell értenie, hogy csak alig elviselhetővé tegye az életet.

Csak tekintsünk vissza az alig imént elmúlt éveken: mennyi mindennel próbálkoznak a magyarok. Miután a vadászkutya dresszírozás, lóidomítás kiment a divatból: a sofőrségre, a pilótaságra, a gépkezelésre vetette magát minden második magyar ember. Hát még akkor nézünk csak nagyot, amikor tőzsdésnek csapott minden valamirevaló magyar ember, aki azt hitte, hogy jobban ért az értékpapírokhoz, mint akárki a frankfurtiak közül.

Igaz, hogy ez idő tájt ugyancsak egy hóbortos fináncminiszter ült Magyarország nyakán, akit később a bolondokházába kellett zárni – de a magyarok tán még manapság is hiszik, hogy csupán privát szerencsétlenségük miatt nem gazdagodnak meg a tőzsdén. – Jöttek a különböző egyletek alapítói, akik mindenféle jelvényeket és jelszavakat árusítottak, amilyen haszontalanságokkal csak gyermekek vagy aggastyánok szoktak mulatni; ámde a föltalálok ötleteiből darab ideig komótosan éldegélnek.

Mert nem is számít igazándiban magyar embernek, aki valamely egylet kötelékébe nem tartozik; mintha végképp elfelejtették volna a magyarok magányos, társtalan, néma és dacos életüket, amelyre a végzet kárhoztatta őket, amikor itt az idegenkedő idegenek között hazát alapítottak. – Megérkeznek az Amerikába csalogató ügynökök, akiket hajdanában a felvidéki vasúti állomásokon a magyar királyi csendőrség megláncolva kísért a főszolgabíró elé. Fölbukkannak az apostolok, akik koplalásra oktatják az amúgy is éhező magyarokat; a babonák könyvéből élethűen kiperdülnek a javasasszonyok; svábok és bizonytalan eredetű emberek emelgetik öklüket Hadúr oltára előtt a magyarság örök életéért...

Hol vagy te, kókler Vargányai, szeretett svindlerünk, te, régi jámborságunk, akivel már csak azért se volt szokás kezet fogni, mert a szívgépet föltalálta, amellyel akárki, érdemes vagy érdemtelen, tetszés szerint meghosszabbíthatta az életét, elvette a haláltól az arra megérett nemzedéket... Meddig szélhámoskodik még ez a mostani magyar nemzedék ezermesterségével, évről évre változó meggyőződésével, jellemtelenségével?

(1928)