−Előd
Reggel – délben – vak éjeken
Mária! hallád énekem!
Ha kéj, ha kín, ha jó, ha rossz
ér: Isten anyja gyámolozz!
Mig minden óra kedvre folyt
s felleg az égen egy se volt:
voná hogy lomha ne legyek,
lelkem jövőm felé kegyed.
Most hogy a sorsvész megjelent
felverve multat és jelent:
hadd vonja, szép remény elé
lelkem jövőm – Kegyed felé!
(Babits Mihály fordítása)
„...nagyon ragaszkodom az állatokhoz. Ez ellen nekik sem volt ez idáig kifogásuk, úgy tűnik, jól érzik magukat a plakátjaimon”
Iskolateremtő művész, akit Kassák Lajos személyesen bátorított. Magyarkanizsáról indult, az Új Symposion folyóirat közösségében bontogatta szárnyait, majd az Újvidéki Magyar Színház tervezőgrafikusaként teljesedett ki. A meghatározó kisebbségi létből majdnem ötvenévesen költözött át Magyarországra ezerkilencszázkilencvenkettőben. A Magyar Plakát Társaság alapító tagja. Baráth Ferenc Munkácsy-díjas grafikusművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja azt vallja, a művészember akkor igazán művész, ha boldog, de a boldogságért meg kell küzdeni
– Amikor e beszélgetés időpontját egyeztettük, említette, hogy nagyon elfoglalt, dolgozik a Pesti Vigadóban bemutatásra kerülő kiállítása anyagán, amely április huszonkilencedikén nyílna meg a nagyközönség számára…
– Szinte biztos, hogy ebben a helyzetben a tárlat még nem lesz látogatható. Egyelőre marad az online változat, remélem, hogy azért júniusig változik a helyzet. Viszont a kiállítás csakis úgy kiállítás, ha megvan a megszokott formája, hogy meg lehet nézni személyesen is. A művésznek is szüksége van arra, hogy meghívhassa a barátait, kortársait, mindenkit, akiről reméli, hogy legalább sejtette, mivel is foglalkozik, hogy ünnepet varázsoljon a munkái közé. Maga a tárlat életmű-kiállítás lesz, összegzem a számomra legfontosabb munkákat, gondolatokat. Két szinten két nagy teremben áttekintés lesz az egész pályámról, a hetvenes évektől a mai napig.
– Milyen szerkesztési elv mentén lesz összeállítva? Tematikusan vagy kronologikusan?
– Nem szeretném megmásítani az életem folyamatát. Ahogyan történtek a dolgok, ahogy készültek a munkáim, lépésről lépésre bemutatok mindent, ami komolyabban foglalkoztatott, amivel meg vagyok elégedve. Lesznek újabb munkák is, amelyeket inkább vizuális szonetteknek, haikunak mondanék, annyira érzékenyek – az előző alkotásaimhoz nem hasonlítható, kis méretű és keretezett munkákról van szó. A földszinti rész kimondottan a tervezőmunkáról, tehát a plakátról fog szólni, a második részben a térgrafikákat fogom bemutatni.
– Mit jelent pontosan ez a kifejezés?
– A térgrafika egy új elnevezés, a régebbi grafikákból kialakult térmegoldásokat értem alatta. Szakmai körökben talán ismeretlen, én kezdtem el használni, az ilyen munkáim szakmailag a konstruktív, geometrikus irányzathoz tartoznak. A geometrikus formákkal a plakáttal párhuzamosan, már a hatvanas években elkezdtem foglalkozni, Kassák hatására.
– Hogyan került kapcsolatba vele?
– Az Új Symposion folyóiraton keresztül fedeztem fel Kassák munkáit, és kerültem komoly kapcsolatba velük, ez volt az első élményem egy új, leegyszerűsített formavilággal, tehát az ő hatására kezdtem ebben a műfajban gondolkodni. Ma már annyira megfertőződtem ezzel a konstruktivista formavilággal, hogy ha bárhol, bármilyen mértani testet látok, gondolatban rögtön hozzáillesztek egy másikat. Egy, a vajdasági magyar képzőművészetet felvonultató balatonboglári kiállításon ezeket a munkáimat Magyarországon is bemutattam. Ez a kifejezési forma évekig csak a képzeletvilágomban volt jelen, vártam arra, hogy több időm legyen tökéletesebben foglalkozni a konstruktív geometrikus világgal.
– A középiskola elvégzése után kitérőt tett a festészet felé. Miért nem ment tovább azon az úton?
– Bár már az első körben felvételt nyertem a belgrádi Képzőművészeti Egyetem festészeti szakára, tanulmányaim során rájöttem, hogy nem a festészet az én világom. Ezenkívül Újvidék volt az a város, ahol otthon érezhettem magamat, Belgrád akkor még nagyon idegennek tűnt. És a festészet mint önkifejezés sem igazán tudott magával ragadni. Rájöttem, hogy született grafikus vagyok. Grafikával foglalkozni egyszerűbb életformában, albérleti körülmények között is lehet, a festészet sokkal bonyolultabb életformát követelt, ami az akkori helyzetemben szinte lehetetlen volt.
Akkor csak egy csendes szobára volt szükségem, hogy dolgozni tudjak, illetve szükségem volt arra a jövedelemre is, amelyet a rajzolással biztosítani tudtam. Csak dolgozni akartam, és talán ennek köszönhetem a kapcsolatot az akkor és ott nagyon fontosnak számító irodalmi, művészeti folyóirattal, az Új Symposionnal, amely a legprogresszívebb avantgárd társaságnak számított a magyar művészeti világban. Ez volt az a termékeny talaj, amely irányt mutatott, az a szellemi töltődés, ami munkásságomban is segített.
– Hogyan?
– Ez egy nagyon izgalmas, műveltségben kreatív társaság volt, akiknek a pozitív kisugárzása fontos volt számomra abban az időben. A lap indulásánál én voltam a folyóirat első grafikai szerkesztője, új vizuális identitást adtam a lapnak a már meglévő folyóiratokhoz képest. A folyóirat grafikai arculata egyenrangú érték lett a tartalommal. Ma, ötven év után is vannak kollégák, akik példaként emlékeznek az akkori folyóiratra, méghozzá a grafikai arculata miatt is.
– Pár év múlva elkezdett dolgozni az Újvidéki Színháznál is. Miért éppen ott kötött ki? Nem volt törvényszerű a választás…
– Egyáltalán nem. Szülővárosomban, Magyarkanizsán akkortájt csak amatőr színházi társulat létezett, igazi színházat nagyon sokáig nem láttam. Ahogy azt már említettem, a belső igényből fakadó szellemi ösztönzést a Symposionnál szedtem össze. Egy teátrum a maga módján éppen olyan szellemi műhely, mint egy irodalmi lap szerkesztősége. A színház abban más, hogy ott állandóan változik minden, és minden a közösség szellemi képességein alapul.
Már a színházba járó ember is más, mint az átlagember, de színházzal élni még nagyobb élmény – pláne részt venni benne a saját eszközeimmel, és megkapni azt a hátteret, ami állandóan ösztönöz. Ez maga a művészet szépsége. A művészember pedig szerintem akkor igazán művész, ha boldog, de a boldogságért meg kell küzdeni. Tudni kell részt venni olyan dolgokban, amelyeknek van eredményük, amelyek jó érzéssel töltik el a lelkünket, a környezetünket. Művészetközelben élni hatalmas előny az életben.
– Miért kellett a színháznak grafikus?
– Művészettel nem lehet más művészetek nélkül foglalkozni. Szerintem a színházaknak kötelességük minél több műfajt bevonni a bemutatandó produkció minél tökéletesebb elkészítésébe – az irodalom, a rendezés, a színjátszás, a jelmez, a színpadtervezés mellett van mondanivalója egy képzőművésznek is, őket is be kell vonni a minél gazdagabb élmény érdekében. A színház legyen egyfajta összművészeti szentély! Újvidéken ünnepszámba ment, amikor egy-egy premier előtt bemutattam a kész plakátot. Sikerült fontossá tenni, eszköz lett, amellyel a színház tudott kommunikálni a készülő darabról a közönséggel és a közeggel, ahol éltünk. Hogy mennyire fontossá vált, azt jól mutatja az az eset, hogy amikor a szitanyomó mesterünk bejelentette, eladná a nyomdáját, az Újvidéki Színház inkább megvásárolta azt, nehogy plakát nélkül maradjon – akkoriban a kis példányszám miatt szitanyomással készültek a munkáim.
– Az előbb felmerült a plakát fontossága. Mi a jelentősége, értéke?
– A grafika világában autentikus kifejezési forma. A plakát az utca művészete, formálja, műveli az utca emberét. Ahhoz, hogy érvényesülni tudjon, két ember műveltségére van szükség: a megrendelőére és az alkotóéra. Az Újvidéki Színházzal tizenkilenc évig dolgoztam. Fantasztikus idő volt, elegendő arra, hogy kialakuljon egy erős, jellegzetes egyéni stílus, amelyet szakmai körökben is elismertek.
Szinte tagja voltam a színháznak, bár együttműködtem több belgrádi és vajdasági színházzal is. Miután átköltöztem, Budapesten már kevésbé volt jelen efféle közelség a teátrumokkal. A kollégák inkább filmplakáttal foglalkoztak, kevés olyan színház volt, amelyik állandó plakáttervező grafikust alkalmazott volna. Ahogy az előbb is mondtam, úgy gondolom, a színháznak kötelessége minél több művész és művészeti ág alkalmazása a készülő előadásban.
– Miért tartja ezt olyannyira hangsúlyosnak?
– A művész a színházi darab részére készült plakátot kiállítja galériákban, részt vesz vele különböző biennálékon, grafikai
rendezvényeken, képet alkot arról a világról, kultúráról, amelyben születik. De ami még fontosabb, dokumentál, hiszen a darab egy idő után feledésbe merülhet. Ám a plakát megmarad, rögzítve a színház és a produkció értékét, résztvevőit. A plakátjaimat is mindig úgy próbáltam megszerkeszteni, hogy érezhetővé tegyem a mélyebb prózai gondolatokat, szellemi értéküket közelebb hozzam a képzőművészethez, hogy ne csak a vizuális érték legyen jelen. Számomra az irodalom mint kiindulópont mindig elsődlegesen volt jelen a plakát szerkesztésében.
– Mi inspirálta, végül is miért döntött úgy negyvenhat évesen, ezerkilencszázkilencvenkettőben, hogy átköltözik Budapestre?
– Felkérésre jöttem. Ez így gyönyörű volt, hogy a Symposionnál kialakult nagyon jó kapcsolatok révén lépésenként haladtam előre, és mindig jó irányba. Egy újvidéki lapszerkesztő ismerősöm, volt kollégám Budapesten a Magyarok Világszövetségénél kezdett dolgozni, őt kérte fel Csoóri Sándor egy új lap, a Világszövetség szerkesztőségének felállítására. Csoórival egyébként én is jó kapcsolatban voltam, és rögtön elfogadta, hogy én legyek a művészeti vezető. Közben kitört és rohamosan terjedt a délszláv háború, a fiaim pedig elérték azt a kort, amikor jobb volt itt folytatni az iskolát. Én jól éreztem magamat Újvidéken is, ha nem hívnak, talán nem jöttem volna át.
Ez is csak úgy alakult. A volt Jugoszláviában és a mostani Szerbiában is a kivételezett művészek között tartottak, tartanak számon, számos szakmai, társadalmi elismerést kaptam munkásságomért. Még mindig tagja vagyok az ottani Iparművészek Országos Szövetségének, és Magyarkanizsa díszpolgára vagyok. Munkásságomért itt, Magyarországon is megkaptam a legfontosabb díjakat. Ezekhez az elismerésekhez hozzájárult a nélkülözhetetlen háttér is, a családom, akik mindenben kitartanak mellettem, nem csak a napfényes oldalon. Ezek azok a dolgok, amelyektől egy művész jól érezheti magát, és gond nélkül alkothat. Természetesen van, amiről nem kell tudomást venni, például az évek mind gyorsabb múlásáról sem.
– Ha már az évek múlását szóba hozta, nyáron ünnepli a hetvenötödik születésnapját. Ilyenkor az ember azért már összegez, számot vet azzal, amit véghez vitt.
– Nagy terveim vannak még, és jól érzem magam. Ezt talán a mostani tárlat is bizonyítja, hiszen azok a munkák is láthatók lesznek, amelyeket az utolsó napokig alkottam. A kiállítás jó összegzésnek is mondható. Egyébként úgy gondolom, most következnek a legérettebb munkáim, hiszen az ember a korral válik érettebbé. Egy művész soha sem megy nyugdíjba! Mindent meg lehet csinálni, csak akarni kell, és legyen értelme. Ez ösztönözni tud annyira, hogyha kell, akkor a leglehetetlenebb viszonyok között is tudok értéket varázsolni.
Ha visszagondolok, minden valahogy olyan gördülékenyen, spontánul, mondhatni pozitívan alakult. Valószínűleg azért is, mert már fiatalon is tudtam, hogy dolgozni, dolgozni, dolgozni kell – a művészetben nincs felesleges munka. A két fiamat is így próbáltam nevelni. Ebben a légkörben szívták magukba a művészetet, az alkotás vágyát, nagy örömömre mindketten a művészi pályát folytatják. Nagyobbik fiam sikeres és elismert tervezőgrafikus, a kisebbik pedig grafikusként kezdte, majd sikeres festőként folytatta. Elégedett vagyok.
– Visszatérve a színházhoz, a plakátjaival iskolát teremtett, ahogy Zalán Tibor író nevezte, a díszplakátét.
– A díszplakát kifejezés onnan ered, hogy ha van díszelőadás és -bemutató, akkor miért ne lehetne a művészplakátot díszplakátnak nevezni. Ahogy már meséltem, a Vajdaságban, ahol nem sok a magyar színház, a plakát bejelentő forma is volt, időben kész kellett hogy legyen, a megjelenése ünnep volt. Létezett mellette persze a szöveges plakát, ami olyasmi volt, mint a színlap, rajta minden információval.
– Mi a művészplakát lényege a kommerciálissal szemben?
– A művészplakátnak megvan a sajátos élete. Színesebb, nem mindennapi. Szárnyakat kell neki adni, majd hagyni, hogy repdessen, mint egy pillangó, akkor válik ismertté világszerte. Ilyennek kell elképzelni. Így plakátot megfogalmazni nem könnyű dolog, és állítom, hogy csak egyes tervezőgrafikusoknak adatott meg. Talán ez a legkommunikatívabb művészeti
forma, amelyet mindenki inkább megtisztel. A művészplakát nem tűri a feladatot
és a kommersz jelzőt.
– Hogyan készül egy-egy mű?
– A művésznek szüksége van az olyan közegre, amely befogadja, inspirálja, lelkesíti – enélkül nincsenek álmok. Álmok nélkül pedig nincsenek alkotások. Éjszaka álmodom, másnap dolgozom. Ha a művész nem álmodik, nincs művészet. Ezért nem alszunk, de álmodunk.
– Ez a közösség megvan a szegedi alternatív színházi fesztivál, a Thealter kapcsán, amelynek harminc éve tervez.
– A Thealternek, a Szabad Színházak Fesztiváljának már az elnevezése is vonzó egy művész számára. A velük való kapcsolatom harminc évvel ezelőtt kezdődött, nem sokkal az áttelepülésem után. Mára igazi szerelem lett ebből a kapcsolatból, nem tudunk meglenni egymás nélkül. Évről évre az a feladatom, hogy a szemle szabad szellemében készítsek beharangozó plakátot.
A forma és feladat mellett az a szabadság is adott, amit mindig is próbáltam a magam eszközeivel megfogalmazni, akkor is, amikor ez kivitelezhetetlen volt. Ennyi év után úgy látom, sikerült, a fesztivál közössége még mindig ragaszkodik az én kreációimhoz, miközben már nem tartozom ahhoz a korosztályhoz, amely a műfaj közönségének zömét alkotja. Erőt ad nekem, hogy nem éppen fiatalon lépést tudok tartani azzal, amit fiatalok alkotnak színházi berkekben, hogy megfelel nekik az én kifejezési stílusom. Ez adja azt a boldogságot, amelyet talán csak én tudok megérteni.
– Alkotásai felismerhetők jellegzetes képzettársításairól, amelyeket sokszor állatok köré épít fel.
– Ez álomszerű dolog, ami a saját világomból fakad – nagyon ragaszkodom az állatokhoz. Ez ellen nekik sem volt ez idáig
kifogásuk, úgy tűnik, jól érzik magukat
a plakátjaimon.
– Milyen helyzetben van a magyar plakátművészet jelenleg?
– A fantasztikus múltnak, a múlt század eleji grafikai özönnek nem lett megtisztelő jövője. Sokkal nagyobb gondot kellene fordítani rá már az iskolában, a leendő grafikusok oktatásánál. Többek között ezért is hoztuk létre az egykori DOPP-csoporttal a Magyar Plakát Társaságot.
Kimondottan abból a célból, hogy a fiatal grafikusoknak pozíciót adjunk a társadalomban, alkalmat, hogy megmutathassák magukat. Pályázatokat szervezünk, kiállításokat rendezünk, például háromévente a PlakátFestet, amelyre külföldi grafikusokat is meghívunk. Így folyamatosan bővül a társaság, most már körülbelül ötven tagunk van. Nemzetközi kiállításokon szerepelünk, reprezentáljuk
a magyar plakátművészetet.
– Sok alkotása van külföldi galériákban.
– Ez általában úgy történik, hogy meghívnak egy-egy tárlatra, biennáléra, rendezvényre, majd felkérnek bennünket, hogy hagyjuk ott az anyagot a múzeum vagy galéria gyűjteményében.
– Vannak szembetűnő különbségek vagy hasonlóságok egy magyar és egy nemzetközi plakát között?
– Mint minden nemzet művészetének, a plakátnak is megvannak a sajátos értékei, felismerhető stílusa, ami a múltra épül,
és ez így is van rendjén. Aki járatos a plakátművészetben, az képes felismerni, hogy egy adott mű honnan származik. A lengyel stílus például annyira jellegzetes, hogy szinte az egész egyetemes tervezővilág a hatása alatt van.
De nem lehet és nem is szabad próbálkozni a lengyel stílus utánzásával. Úgy hallottam, nekem is van felismerhető stílusvilágom, ha ez igaz, azt nem tudatosan építettem, valahogy belülről fakadt. Újvidékről hoztam magammal. A magyar plakátnak is megvan a felismerhető stílusvilága, ám hogy ez miben rejlik, azt egy idegentől kellene megkérdezni.
– Egy korábbi interjúban nyilatkozta, hogy a „plakát ereje akkora, amekkora energiát fektetünk bele”. Mitől lesz
hatásos, erős…
– …attraktív a plakát?
– Igen, ezt a szót kerestem.
– Minden plakátos arra törekszik, hogy a saját jellegzetes kifejezési formájának, stílusának megőrzése mellett vigyen bele valami attrakciót. A plakátművészet nyelve a blikkfang és a szabad forma. Kell bele egy kis csavar, nem szokványos ábrázolás. Miért is lenne minden a helyén? Tegyünk félre valamit, vagy fordítsunk meg, mert ez az, ami felkelti a figyelmet. Ha minden a helyén van, a megszokott módon történik, azt senki nem veszi észre. Nem elég csak látni, be kell férkőzni a tudatába, lelkébe a dolognak.
A háromszoknyás lányok
Ez a régi párizsi regénycím vándorol a képzeletemben, ha az utcára lépek, és az idei női divatot szemügyre veszem.
Mindnyájan azt hittük, hogy 1915-ben legfeljebb a kis varrónőknek, a női fodrászoknak és a kelmefestőknek lesz dolguk, akik feketére festik a tavalyi tavasz piros szoknyáit. És íme, észrevétlenül új, vagy legalábbis régen látott divat mutatkozik. Erzsébet királyné nyolcvanas évekbeli fotográfiáin láttunk hasonló hármasszoknyákat – ám akkor még turnérre volt szükségük a nőknek. És a háborús divat meglehetősen költséges, hisz igazság szerint egyetlen szoknyára sem volna szükségük mostanában a hölgyeknek, nem pedig mindjárt háromra. Ám ezen legfeljebb egymás között vitatkozhatunk, férfiak. A női gondolkozás, világfelfogás nem változik a világháború kedvéért.
A múltkoriban egy cikkecskémet ezzel a kérdéssel fejeztem be: „vajon mire gondolnak a nők mostanában?” Egy tucat helyről jött rá a válasz:
Ruhára!
Ezt válaszolta bölcs, ifjú barátom, a haditudósító, aki a pesti korzón járatos; így válaszolt az ötvenéves, sokat tapasztalt hölgy, aki legjobban ismeri a dámákat és kócsagtollaiknak eredetét; ugyanezt mondta a szentéletű asszony, akit még tisztelettel megkérdeztem a templom környékén, honnan gyászruhájában, sűrű, fekete fátyol alatt kilépett. Tán meghalt férje, testvére vagy fia – hisz manapság oly sűrűn halnak a férfiak? Még csak egy távoli atyafia fekszik a galíciai hó alatt, hogy tavaszra megmutassa sarkantyús lábát. Ám az úrnő korábban készült el tavaszi ruhájával, mint kellett volna. Ő szegény, azt hitte, hogy az idén a gyászruha lesz divatos hölgyeinknél. Pedig, lám, a hármasszoknya diadalmaskodik.
Lassan eszembe jut, hogy „A hármasszoknyás lányok”-at az a bizonyos francia író írta, akinek könyveit a diákok a pad alatt olvasták. (P. de K., a nevezetes szerző, aki írt a külvárosi lakodalmakról, az omnibuszról, a pástétomról és a jószívű párizsi nőkről. Egykor, P. de K. idejében, a pástétomsütők és a kalaposkisasszonyok gyújtogatták a képzeletet.)
A regény tartalmára már nem emlékszem, eltűnt az a fiatalkori hevületekkel és diákos tüzekkel, de a címe itt van, Pesten, a Belvárosban vagy a körúton. És a nők gondolkozásában mintha semmi sem változott volna. A messzi határokon néha mezítláb, lerongyolódva vándorol a hóban a katona, a posztócsaló kelméje már korán ősszel leszakadt róla, és a katona nem mindig érkezik oly barátságos helyre, ahol új ruhát adnak a régi, rongyos helyett. A nadrág darabokban lóg a huszáron, a gombok leszakadnak, és kötéllel kötik össze a vásott, széjjelment posztódarabokat. Még ha valódi lett volna
a posztó, amelybe a kaszárnya udvarán öltöztették, annyi idő, viszontagság, szabadban való tartózkodás alatt a legjobb minőségű kelme is tönkremenne. De a posztócsaló gondoskodott róla, hogy a ruha az első nap elkezdje a feloszlás tüneteit, és darabokban váljon le a szegény katona testéről. – Nagyon természetes jelenség, hogy ugyanekkor Pesten a nők hármasszoknyát viselnek.
Körülbelül háromhetes életkort állapít meg a hadvezetőség a harctéren bolyongó katona ruhája részére. Mindig mennek, hol előre, hol hátra. De szakadatlanul mennek. A ruházat gyorsan pusztul a sáros országúton, ahol rövid ideig alusznak. A gödörben, amelyet a szántóföldön mindenki kiásott magának. A vonat, amely a csapatok mögött kígyózik, bőven hordja a ruházatot a legények számára. És mégis mindig rongyos a katona a harctéren. Most már tudjuk az okát a szegény katona nyomorúságának, kiderült, hogy lelketlen emberek milyen minőségű ruhát szállítottak a férfiaknak, akik elmentek a hazát védelmezni.
A bakancsról, csizmáról levállott a talp, és ezért ment mezítláb az én testvérem, az ön fia vagy a ti apátok térdig érő sárban rongyos Galíciában, amíg halottakkal vagy a vonattal találkozott. Ezért pusztított az időjárás, a hideg, a járvány gyönyörű véreink között, mert a Deák utcai posztósok milliókat akartak keresni azokon a ruhaneműeken, amelyeknek a katona egészségét kellett volna védelmezni. Ezért látni csodálatosan ronggyá vállott köpenyeket a felvonuló bakák hátán, ezért ül a huszár nadrág nélkül a nyeregben, és ezért nem győzött a vonat elegendő friss, új ruhaneműt szállítani bizonyos harcban álló ezredeknek. A ruha harmadnapra szakadni kezdett, holott még hosszú három hét telik el az újnak megérkezéséig. – Soha jobbkor nem „kreáltak” divatot a pesti nők, mint ez esztendőben, midőn a pékbolt előtt rendőrök tartják fel a rendet, és emelik a tömeg vállára a rongyos kis éhes gyermekeket, és a hősök a harctéren lelkiismeretlen kereskedők papiroscsizmájában fagyoskodnak.
Általában a katonák kitűnő, nagyszerű emberek, amint ebben a háborúban minden irányban vizsgát tesznek nemcsak páratlan hősiességükről, hanem bölcsességükről és okosságukról.
Hajdanában a tolvajt, aki a katonákat meglopta, titokban intézték el. A hadsereg reputációját, hírnevét védelmezték, midőn hallgatásba borították azoknak a nevét, akik tisztességtelen úton kereskedtek a hadiszállítás körül. Megbüntették őket, aztán futni hagyták.
Megvigasztaló, megnyugtató és minden bizalomra méltó, hogy a derék katonák szakítottak a régi rendszerrel. A legteljesebb nyilvánosság előtt, semmit nem titkolva vonják felelősségre a kereskedőket. Szinte a becsületes társadalom, a polgári lelkiismeret ítélete elé bocsátják előbb a bűnösöket, mielőtt a mindenki által óhajtott, nagyon súlyos büntetést rámérnék azokra, akik megérdemlik.
A mostani a legelső eset, hogy a katonai hatóság a polgári társadalom véleményére is kíváncsi a maga dolgaiban. Háború van. A régi rend elmúlik. Szinte egyik napról a másikra, átmenet nélkül olvad a polgárság a katonaságba. Tegnap még irodában, műhelyben, hivatalban végezte teendőit a régi untauglich, akit az új sorozás katonai szolgálatra előhív a polgári társadalomból. Öregedő, kényelmes civilek rukkolnak a kaszárnyák felé, akik eddig télen gondosan óvták ruházatukkal egészségüket.
Mától kezdve az állam látja el őket ruházattal, élelemmel – csizmával, mentével, köpönyeggel, nadrággal. Az állam felel az egészséget védelmező ruha jóságáról, az életfolytonosságot fenntartó élelmezésről. Minden bizalmat és hálát megérdemel tehát a katonaság, hogy nem titkolja el legbelsőbb ügyeit manapság a polgár előtt, akiből máról holnapra úgyis katona lesz.
Bizonyára nem mindenki zord, magányos, hozzátartozó nélküli ember a csalók és hamisítók között. Akadnak közöttük olyanok, akiknek közeli rokonuk, esetleg talán éppen a vérükből való vérük, a tulajdon fiuk védelmezi a határt. Pokoli perspektíva, hogy a katonának abban a papiroscsizmában fagy el a lába, amelyet a saját édes apja csalt, lopott be a hadseregbe. – Sajnos, az élet nem kedveskedik ily igazságokkal. A hadseregszállítók fiai a legjobb bundában járnak, és idegen cégnél varratják a csizmájukat.
A háromszoknyás lányok pedig ne sértődjenek meg, hogy az író észrevette ruhájukat. A nők ruházkodása nem becsületügyi kérdés. Szegények nem tehetnek arról, hogy divat van, ruházkodni kell. Egyáltalában bolond dolog a nőket mindig férfias szempontból megítélni. Az ő világuk más, soha meg nem érthető a férfiak előtt.
És derékségük, jóravalóságuk, tisztességük s egyáltalán minden értékességük nem jelenti egyúttal ruházkodásukat. Vannak nagyszerű honleányok, kitűnő anyák, hű szeretők, akik szerencsétlenek volnának, ha tavalyi kalapjukat kellene viselni. A derékségük, lelki harmóniájuk, emberi kiválóságuk független attól, hogy milyen szabása van a szoknyájuknak. Valóban a divat, a pompázkodás, a ruházati feltűnőség lehet olyan házaknál is otthonos, hol a nők nem hagyják el gyermekeiket és férjeiket.
Kár, hogy az utolsó két-három esztendőben pesti hölgyeink, ismert, divatos, elegáns dámáink nemcsak a kalapjukat és szoknyájukat változtatják a divatlap utasítása, a szabónő tanácsa és a barátnővel való megbeszélés alapján. A Váci utcai séta, a színházi előadás és a társas összejövetel nemcsak arra oktatja a pesti hölgyeket, hogy milyen a divatszín hanem bőséges példával szolgál, hogyan kell férjet cserélni, gyermeket, tűzhelyt elhagyni. Tizenöt-húsz elegáns válópört tudnék itt hamarosan idézni az utolsó évekből, ahol jóravaló, rendes, derék férfiak voltak kénytelenek felsóhajtani: hál’ istennek, elhagyott a feleségem!...
(1915)