Hétvégi melléklet

2021. április 17.

0417

Kötéltánc

Vers

Aiszóposz meséi – A vándorok és a medve

Két barát együtt vándorolt; egyszerre egy medve bukkant
fel előttük; erre az egyik futásnak eredt, felmászott
egy fára, és ott elbújt. A másik viszont, akit a medve már
majdnem elkapott, elnyúlt a földön, és holtnak
tettette magát. Mikor a medve odadugta az orrát,
és körülszaglászta, visszatartotta a lélegzetét.
Azt mondják ugyanis, hogy ez az állat nem nyúl
a halotthoz. Mikor aztán a medve eltávozott, a másik
lemászott a fáról, és megkérdezte, hogy mit súgott
a fölébe a medve. Ő pedig így felelt: „Azt, hogy ezentúl
ne járjak együtt olyan barátokkal, akik nem tartanak
ki a veszélyben.”
   A mese bizonyítja, hogy a szerencsétlenség
   mutatja meg, kik az igazi barátok.

Irodalmunk négyszögletű kerek erdeje

Szürreália

„...a gyermekkönyvírás mindenesetre nem kényszer, hanem az írói elme szabadjátéka, ha úgy tetszik, irodalmi dzsessz...”

Péntek Orsolya

E hónapban ünnepelte volna nyolcvanötödik születésnapját az 1936. április 2-án született Csukás István, az egyik legismertebb magyar meseíró, aki egy évvel ezelőtt, 2020 februárjában hunyt el. A lezárt életmű helyét a magyar irodalomban legalább annyira érdemes az író halála után egy évvel áttekinteni, mint kontextusát – hiszen Csukás Istvánon és Lázár Ervinen kívül olyan huszadik századi költők és írók gazdagították a magyar gyermek- és ifjúsági irodalmat – részben kényszerből –, mint Weöres Sándor, Pilinszky János vagy Szabó Magda. De vajon valóban érdemes szétválasztani minden életműben a gyerek­irodalmi részt és a felnőtt közönségnek írt irodalmat?

Csukás István legnagyobb bűvészmutatványa az, hogy hitelesen reprodukálja a gyermeki gondolkodást. Nem felnőttként beszél „a gyerekhez”, hanem olyan felnőtt, aki közben gyerek
Csukás István legnagyobb bűvészmutatványa az, hogy hitelesen reprodukálja a gyermeki gondolkodást. Nem felnőttként beszél „a gyerekhez”, hanem olyan felnőtt, aki közben gyerek
Fotó: Fortepan/Hunyady József

Boldogabb térségekben az író egyszerűen eldönti, hogy kinek ír: a művelt olvasónak, a sci-fi-rajongóknak, a romantikus művek és a lektűr kedvelőinek vagy a krimiolvasóknak, esetleg a kamaszoknak vagy a gyerekeknek. Van író, aki több műfajban is kipróbálja magát, mint mondjuk Antoine de Saint-Exupéry, aki A kis herceg mellett megírta a huszadik század egyik legizgalmasabb filozofikus vallomásregény-sorozatát, az egyik kötet címéről összefoglalóan Éjszakai repülésként emlegetett regényfolyamát, vagy az olasz Elsa Morante, aki egyaránt jegyez gyerekkönyvet és fajsúlyos nagyregényt.

De említhetjük Lewis Carrollt (Charles Lutwidge Dodgson) is, aki, miközben megírta az Alice-könyveket, a matematika professzora volt Oxfordban csaknem harminc éven át. S akkor J. R. R. Tolkienről és J. K. Rowlingról még nem is beszéltünk: mind A Gyűrűk Ura, mind a Harry Potter jóval több, mint gyermekmese. Mindkettő részben sikeres mítoszteremtési kísérlet, így nehezen dönthető el, hogy gyerekeknek, felnőtteknek vagy mindenkinek szól – noha Joseph Campbell, korunk egyik legismertebb mítoszkutatója több helyen figyelmeztet: ahhoz, hogy irodalmi vagy filmes mítoszból klasszikus értelemben vett mítosszá váljon valami, jóval több idő és mélyebb kulturális átrétegzettség kell pár évtizednél.

*
Szabad, ideológiai nyomásgyakorlástól mentes irodalmakban a gyermekkönyvírás mindenesetre nem kényszer, hanem az írói elme szabadjátéka, ha úgy tetszik, irodalmi dzsessz, persze komoly szabályokkal, hiszen a gyerek olvasó ízlése igen kényes, a legkisebb hazugság, a legkisebb direkt didaktikai cél is elég a sikertelenséghez.

Az egykori szovjet érdekszféra térségeiben, így Magyarországon az írók a legkeményebb évtizedekben nem passzióból vagy ujjgyakorlatként írtak gyerekeknek. Jobb híján menekültek a gyerekirodalomba – Csehországban pedig a krimiirodalomba –, éppen azért, mert a felnőtt közönségnek nem írhattak: egy részük akár egy, másfél évtizeden át is szilenciumon volt, másokkal macska-egér harcot játszott a hatalom.

A huszadik század második felében született klasszikus magyar gyerekirodalom létrejöttének egyik oka tehát akkor is a kényszer, ha ez a kényszer nem látszik magukon a műveken. Persze mindez logikai-szellemtörténeti paradoxon: a kényszer épp azért nem látszik, mert ez volt az egyetlen olyan élhető kompromisszum a Weöres- vagy Pilinszky-féle zseniknek, amelyben úgy alkothattak nagyot, hogy nem kellett sem önmagukat megtagadni, sem a hatalommal konfrontálódni.
Éppen ezért vethető fel a magyar gyerek­irodalom kapcsán az a kérdés, hogy szabad-e, lehet-e ennek tudatában az egyes életművekben élesen szétválasztani a gyerek­irodalmi részt és a voltaképpeni életművet.

„Napjaink irodalomtörténészei mintha kimondva-kimondatlanul lektűríróként könyvelnék el Szabó Magdát. Az életmű egészét tekintve van ebben némi igazság, de még több igazságtalanság”
„Napjaink irodalomtörténészei mintha kimondva-kimondatlanul lektűríróként könyvelnék el Szabó Magdát. Az életmű egészét tekintve van ebben némi igazság, de még több igazságtalanság”
Fotó: Fortepan/Hunyady József

Hogy életszerű-e, jogos-e Weöres Bóbitáját nem az életmű egésze felől, hanem attól elkülönítve tárgyalni, hogy tisztességes-e Szabó Magda kamaszoknak írt műveit az életmű egyéb részeitől elválasztani, miközben mondjuk a Für Elise és az Abigél annyi ponton kapcsolódik, hogy nem is lenne szabad egymástól függetlenül vizsgálni őket.
Adódik azonban még egy kérdés: azon írók, akik a fentiektől eltérően némi generációs fáziskéséssel indultak, és kifejezetten és szándékosan a gyerekirodalomban (is) nagyot alkottak, tárgyalhatók-e együtt a fenti kényszer-gyerekírókkal? Valóban ugyanabban a kontextusban kell tárgyalni Pilinszky Ének a kőszívű királyról című „gyerekversét” és Weöres vonatkozó verseit, mint a Csukás-féle Pom Pomot és a Lázár-féle Négyszögletű kerek erdőt?

*
Nem igaz, hogy az ezerkilencszáznegyvenes-ötvenes években a pokoli ideológiai kényszer ellenére ne születtek volna nagy irodalmi teljesítmények. Bár visszatekintve kevés logika van benne, hogy melyik jelent meg, és melyik nem.

Ottlik remekműve például megjelent 1959-ben, noha egyik olvasatban kemény és hiteles példázat az egyén és a hatalom viszonyáról és a szabadulási utakról, Hamvas Karneválja, amely még 1950 előtt elkészült, azonban a nyolcvanas évekig fiókban maradt. Weöres, Nemes-Nagy és az újholdasok általában szilenciumon voltak, Szepes Mária A vörös oroszlánjának utolsó példányát a legenda szerint Hamvas mentette ki a kommunisták elől a könyvtárból, akik (sikertelen) hajtóvadászatot rendeztek a regényt álnéven publikáló szerző után. Örkény István, bár megjelent, kemény konfliktusba sodródott Révai elvtárssal, és így tovább.

E dolgozatnak nem célja, hogy bemutassa az ötvenes évek magyar irodalomtörténetét, valamiképp mégis érdemes volt felvillantani a légkört, amelyben az a nemzedék, amelynek pályáját előbb a második világháború törte ketté, majd alig pár lélegzetvétel és egy-egy római ösztöndíjas út után – a Rómában 1948-ban összegyűlt remek társaságról mind Lengyel Balázs író, mind Szi­lágyi János György ókortudós beszámol életútinterjújában – elkövetkezett az új sötétség korszaka.
Nem volt hát más menekülőút, mint az emigráció (Márai), a belső emigráció (Hamvas), a fordítói karrier (Ottlik, Vas István, Weöres) vagy a gyerekirodalom.

A gyerekirodalom ekkor gazdagodott Weöres 1955-ös Bóbitájával, amelynek töretlen sikere a gyerekek körében (immár a harmadik nemzedék nő fel rajta) nyilvánvalóan a költő zsenijében keresendő – ám hogy ennek a zsenialitásnak melyik részéről, aspektusáról van szó, az jó kérdés.

Lázár Ervinnél a humor nemegyszer fordul abszurdba – gondoljunk az erdőben rendezett költészeti versenyre –, míg máskor parabolába, lásd a „pomogácsoktól”  rettegő erdőlakókat
Lázár Ervinnél a humor nemegyszer fordul abszurdba – gondoljunk az erdőben rendezett költészeti versenyre –, míg máskor parabolába, lásd a „pomogácsoktól” rettegő erdőlakókat
Fotó: Fortepan/Hunyady József

Weöres doktori disszertációjában – A vers születése – azt írja, a prózával szemben a versnél az ütem és a rím megbontja a gondolatfűzés egyeduralmát, „értelmen-kívüli irányba elhajlítja a szépségkeresést”. A költő egy interjúban is beszél arról, hogy miként ír verset, azt mondja, a tartalmával vajmi keveset törődik, amikor felmerül egy költemény első ötlete, legfeljebb a magánhangzók zenéje és egy ritmus van meg, ebből építi aztán tovább a szöveget. Ezt a módszert aztán bármire lehet alkalmazni – az egysorosokra („Tojáséj”, „Jégfésű”) éppúgy, mint a Bóbitára, és ami azt illeti, a gyerekközönség épp ezt veszi le a Weöres-versekben,  hiszen immár a harmadik nemzedék mondogatja a „Szárnyati Géza malac” („Szárnyat igéz a malacra”) és „Törpekirályfi a lánya” („Törpe király fia, lánya”) sorokat nem-értve, de tökéletesen hallva.

Hogy pusztán a vers születése felől is – persze nyilván nem kizárólagosan – meg lehet közelíteni az életművet, azt Grendel Lajos is felveti irodalomtörténetében, aki figyelmeztet arra, hogy Weöres pályája leírható úgy, mint amelyben a szöveg értelmen kívüli elhajlítása egyre növekvő jelentőségre tesz szert, mígnem az érett korszakban döntő súllyal határozza meg ennek a lírának a természetét.

Sőt mi több, ennek az értelmen túliságnak a csírái – amely oly igen rokon a gyermeknyelvvel – már a korai korszakban ott vannak. Fogantatását – a költői szándékot – tekintve nincs tehát nagy különbség a gyerekdarabok és a Kínai templom egyszavas sorokba tördelt versteste közt, a Táncdalt nem is említve; utóbbi műben nyoma sincs semmiféle értelemnek („panyigai panyigai panyigai / ü panyigai ü / panyigai panyigai panyigai / ü panyigai ü”), persze attól még egyértelműen vers.

Hamvassal, Várkonyi Nándorral való barátságát és életműveik közös gyökerét (a tradíciót) emlegetni immár közhely, annyi bizonyos, hogy ha Weöres „gyermekverseit” és szerepét megkíséreljük csak a gyerekirodalom felől vizsgálni, aligha járunk akkora sikerrel, mintha a nagylátószög felől közelítenénk.

Hasonlóan járhatunk Pilinszkyvel, akinek Trapéz és korlát című kötetét, amely 1946-ban jelent meg, 1958-ban követte csak Aranymadár címmel a verses mesék, amelyről sokat elmond, hogy a gyerekirodalomba egyáltalán nem tudott beletagozódni – koránt sincs olyan, nemzedékeket összekötő, klasszikus szerepe, mint az abban a korban keletkezett Weöres-verseknek –, az életmű-válogatások viszont nemegyszer függelékben szerepeltetik ezeket a műveket, azt sugallva, hogy Pilinszky verses meséi az életmű részei is, meg nem is. Noha formailag tökéletesen megfelelnek a verses mese kívánalmainak, kétségtelen, hogy mondanivalójukban, gondolatiságukban ezek a művek nem gyermekeknek való mesék, inkább egy remek költő formagyakorlatai egy számára idegen terepen (ami nem az értékükből von le – pusztán a helyüket kellene máshogy meghatározni).

Szintén ezekben a sötét években indult a magyar irodalom egyik legkülönösebb figurájának, Szepes Máriának a Pöttyös Panni-sorozata, amely ugyanúgy, mint Weöres gyerekversei, nemzedékeket összekötő sorozattá vált, a könyvesboltokban ugyanúgy megtalálható ma is, mint 1953-ban, az első kiadás idején, érvényéből mit sem vesztett.

Külön dolgozat tárgya lehetne, hogy Szepes Mária, aki a magyar irodalom egyik legnagyobb beavatásregényét írta meg és adta ki A vörös oroszlán címen 1946-ban (hogy aztán írjon egy sokkal kevésbé ismert, ám sokkal kidolgozottabb másik beavatás-regényt is, a Raguel hét tanítványát), hogy vitte véghez a Pöttyös Panni-könyvekben és a sci-fi-irodalomként elkönyvelt prózai munkáiban a nagy mutatványt a hatalom szeme láttára. Aki figyelmesen olvassa ezeket a gyerekkönyveket, hamar felfedezheti a vonatkozási pontokat a beavatásregényekkel: Szepes Mária ezekben a különös mesékben tulajdonképpen a szellemileg nyitott ember attitűdjét tanította meg a gyerekeknek, akik kétségkívül sokkal jobban dekódolni tudták ezt a szándékot, mint a hatalom.

*
Ha a szellemi értelemben véve kínosan bornírt, a mindennapi életet tekintve pokoli ötvenes évek a kisgyerekeknek írt Weöres-versek és Szepes Mária-mesék időszaka volt, a hatvanas évek inkább a kamaszlányoknak írt regényeké. Szabó Magda neve mellett Janikovszky Éváét és a ma már jóval kevésbé ismert Thury Zsuzsáét érdemes megemlítenünk, hozzátéve, hogy ennek az évtizednek a gyerekirodalma nemcsak abból a szempontból érdekes, hogy mely írók publikáltak gyerekkönyveket az időszakban, de abból a szempontból is, hogy a korábbi, kiskamaszokról szóló fiúregények (Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, 1907, Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig, 1920, Fekete István: Tüskevár, 1957) mellett itt jelent meg először a magyar irodalomban hangsúlyosan a női tapasztalat, jobb híján az ifjúsági irodalomban.

Janikovszky Aranyesője 1962-ben, Szabó Magda lányregényei 1958 és 1970 közt láttak napvilágot, a legismertebb, az Abigél 1970-ben, míg Thury Zsuzsa folyamatosan publikált a negyvenes évektől egészen 1990-ig, bámulatos kötéltáncot járva a különféle korszakok (politikai) igényei, az ifjúsági irodalom és a lektűr, valamint a magas irodalom sokszögében. Számtalan műve közül itt csak egyet említenénk, példa gyanánt és mint jobban sikerült művet: A tűzpiros üveggömb (1962) a háborús évek Óbudáján kezdődik, és a háború utáni évtizedben ér véget. Valamelyest idézi Gelléri Andor Endre és Kassák Lajos kisemberekről szóló történeteinek világát, rendkívül érzékeny és értékes társadalomrajzot ad a külvárosról és a háborús generáció traumájáról, ugyanakkor letagadhatatlanul rajta hagyta a nyomát a korszak ideológiája.

Janikovszky Aranyesőjét sokkal kevésbé kell bemutatni, mint Thury Zsuzsa könyveit. Az Aranyeső a szerző mostanában sokat vitatott múltja ellenére elsőrangú lányregény, a Tüskevár vagy A Pál utcai fiúk mint fiúregények női párja, klasszikus nevelődéstörténet, amelynek értékei lehetővé teszik, hogy az úgynevezett kötelező olvasmányok között a lányoknak kínált alternatíva legyen a sok fiútörténet között. Itt kell megemlíteni, hogy a szerző egyéb gyerekkönyveit (Ha én felnőtt volnék, Velem mindig történik valami, Kire ütött ez a gyerek?) jellemző bölcs derű, a gyerekszemszög ismerete és alkalmazása miatt Janikovszkyt a gyerekirodalom meghatározó szerzőjének mondhatjuk, akinek irodalmi teljesítményét semmiképp sem szabad összekeverni a szerző kommunista múltjával.

Sokkal problémásabb Szabó Magda helye az ifjúsági irodalomban – és egyáltalán, az irodalomban.

Miközben a szerző Franciaországban 2003-ban megkapta a Femina díjat, Grendel Lajos fent említett, 2010-ben megjelent irodalomtörténetében – tehát a díj után hét évvel! – még szükségét érezte, hogy megjegyezze: „…napjaink irodalomtörténészei mintha kimondva-kimondatlanul lektűr­íróként könyvelnék el Szabó Magdát. Az életmű egészét tekintve van ebben némi igazság, de még több igazságtalanság. A Freskó (1958) és Az őz (1959) című művei a mából nézve is mérföldkövei a magyar regény alakulástörténetének” – írja Grendel, aki maga is egyszerre igazságos és igazságtalan, hiszen a Mondják meg Zsófikának című regény körülbelül ugyanaz Szabó Magda életművében, mint a verses mesék Pilinszkyében…

Weöres doktori disszertációjában azt írja, a prózával szemben a versnél az ütem és a rím megbontja a gondolatfűzés egyeduralmát, „értelmen-kívüli irányba elhajlítja a szépségkeresést”
Weöres doktori disszertációjában azt írja, a prózával szemben a versnél az ütem és a rím megbontja a gondolatfűzés egyeduralmát, „értelmen-kívüli irányba elhajlítja a szépségkeresést”
Fotó: Fortepan/Hunyady József

De mi legyen azokkal a Szabó Magda-könyvekkel, amelyek nem mérföldkövei a magyar regénytörténetnek, de esetleg mérföldkövei a magyar ifjúsági irodalomnak, mint az Álarcosbál vagy az Abigél? Mi kérhető számon egy írón, és mi nem? Gyengíti Szabó Magdát, a külföldön is elismert nagy magyar prózaírót Szabó Magda, a „lektűríró” (értsd: ifjúságiregény-író)? Eszébe jutna-e valakinek Saint-Exupéryt lektűrírónak nevezni A kis herceg miatt? Elsa Morantét gyerekszerzőnek nevezni a Katerina csodálatos kalandjai miatt? Aligha. Abban, hogy Szabó Magdának nem hajlandók megbocsátani egyesek ezeket a műveket, és jobb esetben az életműtől külön kezelik, rosszabb esetben az egész életművet lektűrként kezelik, sokkal inkább a férfiak dominálta magyar irodalmi élet egyik alapproblémája nyilvánul meg, mintsem az életmű minőségi vagy inkább műfajbeli egyenetlensége.

Pedig egy másfajta olvasatban, az úgynevezett ifjúsági regényeket összeolvasva a művelt közönségnek szóló könyvekkel egy sokrétűbb, igazabb íróportré bontakozhatna ki a szemünk előtt, mint így.

*
Csukás István sokszor és nagy szeretettel emlegette Kormos Istvánt (1923–1977), aki voltaképp rokontalan tehetsége a magyar költészetnek, ugyanakkor a Vackor-történetek révén maga is ismert gyerekirodalmi szerző. A piszén pisze kölyökmackója, akár Pom Pom vagy Pöttyös Panni, a sokadik kiadást is megélte már, de Kormosnak van még egy hatalmas érdeme: a Móra kiadóban ő beszélte rá az előbb hegedűművészként próbálkozó, majd költőként debütáló Csukás Istvánt, hogy írjon gyerekeknek, s Csukás, aki egy napon született Andersennel, és ebben valamiféle jelet látott, belevágott.

Hogy gyerekíróként igazi zseni volt, hogy az ötvenes, hatvanas években kényszerből vagy jobb híján a gyerekeknek publikáló írók után megteremtette az autonóm, a maga jogán létező modern magyar gyerekirodalmat, hogy ebben utánozhatatlant és kolosszálisat alkotott, nem kisebbíti a költői életművet, és zárójelbe sem teszi – de ahhoz, hogy a költői oeuvre is a helyére kerüljön, alighanem kell még idő.

A gyerekkönyvek sora az Egy szürke kiscsacsival kezdődött 1967-ben, a Mirr-Murr, a kandúr két évvel ez után jelent meg, majd következett a Pintyőke cirkusz, világszám! és a Keménykalap és krumpliorr, amely a Dargay-féle Vukhoz hasonlóan előbb generációs kód, majd transzgenerációs kód lett, tágabb értelemben pedig egy korszak önazonosságának egyik építőköve, amelyhez minden bizonnyal hozzájárult a könyvből forgatott film is.

Ha a Vakáció a halott utcában című ifjúsági regény mellett mindehhez hozzávesszük az Oriza-Triznyákot, a Settenkedő Tódort, a Pom Pom-történeteket, Gombóc Artúrt, a Radírpókot, Festéktüsszentő Hapci Benőt, a bátor Tintanyulat, a Madárvédő Golyókapkodót és Süsüt, a sárkányt meg a töb­bieket, vagyis ha megkíséreljük a „gyerekirodalom” címkéje mögött meglátni a csukási életmű változatosságát, egyrészt feltűnhet, hogy ugyanolyan hitelesen szólt a legkisebbekhez (Süsü), mint a kisiskolásokhoz (Pom Pom) és a kiskamaszokhoz (Keménykalap és krumpliorr).

Másrészt világossá válik, hogy sikerének egyik titka a weöresi recept. Ahogy Weöres versei a dallam vagy a ritmus felől a képzettársítások technikájával megszületnek, úgy jönnek létre Csukás mesefigurái a mesevilág toposzai (alapritmusai) felől a határtalan képzelet váratlan csavarjai által, így lesz egy tintapacából sajátos jellemvonásokkal bíró
nyúl, aki először is megpofoz egy kutyát, a dagadt madár, Gombóc Artúr cipőiből veszekedő cipőikrek, egy rugóból Órarugó­gerincű Felpattanó, vagyis Valaki.

A gyerek (a költő, a meseíró, a mítoszmondó) szemszögéből a világ nem válik szét tárgyakra és emberekre, mesére és úgynevezett valóságra, a világ egyben van, a cipő természetesen ugyanúgy személy, mint Pom Pom, aki amúgy sapka.
Csukás István legnagyobb bűvészmutatványa az, hogy hitelesen reprodukálja a gyermeki gondolkodást. Nem felnőttként beszél „a gyerekhez”, hanem olyan felnőtt, aki közben gyerek.

A Magyar Hírlapnak adott 2015-ös interjúban azt mondta, a gyerekkor mindenkinek kincsesbánya, és ő nem felejtette el a visszavezető utat. Nemcsak abban az értelemben, hogy sok figuráját a gyerekkorából hozta – például a Keménykalap és krumpliorr elátkozott fagylaltosát –, de olyan értelemben sem, hogy nem felejtett el gyerekként gondolkozni. Ráadásul külön-külön emlékezett arra, hogy miként gondolkozik egy négyéves, egy hétéves, egy tízéves vagy egy tizennégy éves gyerek.

Erről így beszélt: „A gyerekkor három nagy szakasza közül az első hatéves korig tart. Ekkor a gyerek még nem tud olvasni. Ennek a korszaknak a műfaja a mese. A második kor a hat- és tízéves kor közti időszak. Az ekkora gyerekeknek reálisabb, rövid történetek valók. És végül ott a kamaszkor, az indiánregények vagy a szerelmes könyvek kora. Amit ezen szakaszok alatt nem kap meg a gyerek, az később már nem pótolható. A kamasz nem fog meséket olvasni.”

De mitől fog egy gyerek olvasni? Miért sikeres töretlenül a Süsü vagy a Vakáció a halott utcában, miért tarol húsz év után is a Harry Potter, és miért évül el más, egykor a gyerekeknek szánt könyv? Csukás István erről is beszélt e sorok szerzőjének az említett interjúban. „A gyerek is ugyanabban a világban él, mint mi. Csak más fénytörésben látja” – mondta.

Az az író, aki reprodukálni tudja egyszerre az „ugyanezt a világot” – vagyis az igazi és nem a gyerekre optimalizált, hamis világot – és a más fénytörést, vagyis aki nem szégyell leguggolni, hogy ő is nagynak lássa  – tehát hogy valóban úgy lássa, és ne csak úgy tegyen – az asztalt, mint Szabó Lőrinc versében Lóci, voltaképp sikerre van ítélve. Hát még ha olyan fékezhetetlen fantáziája van, mint Csukás Istvánnak.

A Csukás-művek sikerében közrejátszott még egy dolog: az az évtized, amikor ezek a könyvek megjelentek, egyben a magyar televíziózás hőskora volt. A nyolcvanas évek gyerekeit a Pom Pom vagy a Süsü előbb a tévéképernyő elé ragasztotta, majd a látott mesét már szívesen elolvasták könyvben is, és innentől a szerző neve egyfajta védjegy volt a könyveken.

Annak a gyereknek, aki hatévesen látta Festéktüsszentő kalandjait a képernyőn, könnyen el lehetett adni az ugyanazon szerző által írt ifjúsági regényeket négy-öt év múlva, és az, aki látta a Keménykalap és krumpliorrt, minden bizonnyal el is olvasta.

Ha Csukás István egyaránt képes volt a kis- és a nagy gyerekeknek írni, a gyerekirodalom másik óriása, Lázár Ervin képes volt arra a bravúrra, amelyre kevesen: a Négyszögletű kerek erdő lakóinak meséi, ha innen nézem, elsőrangú gyermekmesék, ha onnan, a lázári szürrealista-mágikus rea­lista novellákkal egygyökerű felnőttmesék, amelyek egyaránt reflektálnak a gyermeki és a felnőtt léthelyzetre.

Csukás István mindig derűs és játékos, könnyed és váratlan – legalábbis a mesékben, mivel költészete nemegyszer borongós –, ám a Lázár Ervin-i mesevilág ennél komplexebb, a humor nála nemegyszer fordul abszurdba – gondoljunk az erdőben rendezett költészeti versenyre –, máskor parabolába, lásd a „pomogácsoktól” rettegő erdőlakókat. Nemcsak maguk a történetek, de a figurák is összetettebbek, mint Csukás fantázialényei, ha úgy tetszik, Lázárnál felismerhetők az archetípusok, ami inkább a mitológiához, a nagy történetekhez közelíti a Lázár-történeteket, azaz míg Csukás kifejezetten a mese műfaján belül marad, Lázár kettős játékot játszik: kint is van, bent is van a mesében.

*
Ahogy említettük, Csukásnál élesen és szándékosan szétválik a meseírói és a költői pálya – a Lázár Ervin-meséket viszont nincs értelme elválasztani a szerző által írt novelláktól: alaphangjuk, írói megoldásaik, tömör nyelvezetük, szürreális megoldásaik, a mágikus-realista vonásaik is közösek, és jóval túlmutatnak a klasszikus gyerekirodalmi  kereteken – ha mindenáron meg kellene határozni a helyüket, körülbelül azt a sarkot jelölnénk ki neki, mint amely az angol irodalomban A. A. Milne Micimackójáé és Lewis Carroll Alice-történeteié: gyerektörténet is, meg annál több is.

Ha pedig a Lázár Ervinről szót ejtünk, ejtsünk szót Gion Nándorról is, aki a lázári prózavilághoz nagyon hasonlatosat hozott létre, a sajátos újvidéki ízek mellett éppúgy ott van a írásaiban a szürreális, az abszurd és a mágikus-realista vonás, mint Lázáréiban. Legismertebb ifjúsági regénye, az 1977-es A kárókatonák még nem jöttek vissza pedig az az ifjúsági regény, amely remekül ellenpontozza a Csukás István-féle derűs világot: egyszerre kegyetlen és mélyen humanista, úgy „kamaszregény”, hogy mire végigolvassa valaki, alighanem felnő.

Krúdy Gyula: Régi pesti históriák

Színes írások (29.)

A jegenyefa tanácsa

A favágó lánya valamikor olyan ing tulajdonosa volt, amelyet ha magára vett, minden férfi beleszeretett. Az ing elrongyosodott, és a favágó lánya most már legfeljebb azért imádkozott, hogy agyon ne üsse valamely faág, mely a magasból hullna alá.

A favágó mindig a magasban dolgozott. A fejszét a hóna alá vette, így ment a fák koronái között, mikor a lombok már nem rejtették el a favágó útját. A levelek lehullottak, a lombokból avar lett, a favágó megtalálta azokat a gallyakat, ágakat, amelyekre szüksége volt, hogy lábát ráhelyezze, karjával megkapaszkodjon. De fülöncsípte azokat az elszáradt, idő előtt megvénült faágakat is, amelyek, bár magasan laktak a koronában, mégsem teljesítették hivatásukat. Már ifjan kiélték magukat, és levéltelenül, érzelemtelenül, szárazon mosolyogtak azokon a bolond gallyakon, amelyek hevülékenységükben lombokat eresztettek, amikor szerelmesek lettek. A favágó gyűlölte ezeket a szkeptikusokat, ezeket az elhidegedett, elaszott, elszáradt szívű fagallyakat, mintha őszidő óta ellenségei lettek volna. Ha ilyen gallyra akadt, felvillámlott a szeme, megforgatta feje felett a baltát, kivette fogai közül a fűrészt, és nem nyugodott addig, amíg nem végzett az ellenféllel. Néha makacskodtak ezek a halálra ítéltek, némelyik megpróbálta szemét kiverni a favágónak, másik gáncsot vetett neki, harmadik kicsorbította a fűrészt és balta fokát. De a favágó hóhérkedvét mindez csak növelte.

– Vigyázz! – kiáltotta a magasból, amikor végzett ellenfelével, és a gally nagy lármával kereste lefelé az utat magas állványáról.

A favágó lánya félreugrott, de szeme mérgesen villogott, arca elsötétedett, fogai cikáztak, mintha mindjárt találkozna valakivel, aki hajdanában szerette és megcsalta őt. Ismét meghalt egy a csalfa gavallérok közül, amint leomlott a gally; ismét visszafizettek valamit a világnak gonoszságaiért; ismét gyarapodott gazdagságuk lesújtott férfiakból. A favágó lánya a holttá tett gallyat diadalmasan vonta félre, letépte az ágakat, a leveleket róla, mintha férfiak haját, bajszát, szakállát cibálná.

Így járta a vérmes, öreg favágó és csúf lánya az erdőt, mindenütt pusztítva, fejszét fenve, fűrészt köszörülve, nagy fákat rettegtetve, kis bokrokat megalázkodásra intve, nyárfákat megremegtetve, vén tölgyeket zúgó megszólalásra kényszerítve, szilfákat még barnábbra sötétítve, akácokat nyöszörgő panaszra fakasztva, fenyőket szinte szárnyra keltve szoknyáikban, fűzfákat megsiránkoztatva, a bodzákat könnyre fakasztva.... míg egyszer elérkezett a hízelkedő jegenyefához.

Ismerjük mindnyájan ezt az udvariaskodó, köszöngető, hajladozó, nyurga gavallért, aki tán még a mezei tücsöknek is előre köszön, viszontlátást integet minden kocsinak, amely a tájon áthalad, szereti magához gyűjteni a verebeket, hogy megtudja tőlük a legfrissebb pletykákat, ha pedig az ember szelet visz feléje: nyomban suhogva táncra kerekedik. Nincs ebben a fában egy mákszemnyi önérzet sem: mindenkivel barátságban akar lenni. A favágó előtt bókolt, pedig tudta már hírből, hogy ez az ember ellensége.

– Hitvány! - mondta a vén favágó. – Nem érdemes felmászni rá. Vékony pénzzel fizet a fáradságért.

De a jegenyénél tán családi viszály volt éppen. Volt a magasban egy gallya, amely már régebben elszáradt, megmerevedett, és dacosságában az istennek sem akart köszöngetni. Ezért a jegenye csak hajladozott a favágó előtt, tán még fejszéjét is dicsőítette a maga nyelvén.

Mindez azonban kevés lett volna arra, hogy a favágót cselekvésre bírja, de megszólalt a favágó lánya:
– Jó lesz seprőnek a jegenye gallya. Amellyel megcsalt nők a gonosz férfiakat megseprőzik.

A vérmes vén embert lelkesítette a kitűzött cél, ezért hóna alá vette fejszéjét, szájába fűrészét, és mászni kezdett a fára. A jegenye nem ellenkezett, sőt lépcsőket dugdosott alá, hogy a favágó mindig feljebb juthasson. Tán még azt is mondta, hogy: csak tessék, tessék... A vén ember pálinkás leheletét kellemesnek találta, a kisasszony szépségét azzal honorálta, hogy gallyakat hullajtott reá.

A favágó pedig csak mászott, mint az eszeveszett ember vág neki a keresztutcáknak, anélkül hogy előre tudná, hol fog kilyukadni. Sőt jólesett még az is e harcias, mérges embernek, ha egy-egy ág leszakadt a talpa alatt, legalább kellő dühösségre tett szert a jegenyefa irányában.

A fa pedig csalogatta mind magasabbra a favágót. Megmutogatta neki a messziségeket, ahol folyó partján a favágó még fiatalember volt, és korántsem haragudott a világra. Megmutogatta a szép tájakat, ahol reménye szerint egykor boldog és megelégedett lehet, mint a kunyhólakó. Megmutogatta neki aztán a kidöntött erdőket, holttá csapott fákat, amelyek a favágó útját mutatnák végig az életen át... És a favágó a fatetőre ért, és a látványoktól felingerelve: vérszomjasan csapott rá a fára.

A gally olyant durrant, mint a hólyag a bohóc ruhájában, aztán röhögve lezuhant, de magával vitte estében a vén favágót is.

A favágó meghalt, a jegenyefa pedig ezt a tanácsot adta a fa­vágó lányának:

– Látja, kisasszony, udvariassággal lehet elérni legtöbbet az életben.

Vajon megfogadta a lány a tanácsot?

(1928)