Hétvégi melléklet

2021. április 10.

0410

Források

Vers

Vörösmarty Mihály: A tavaszról

Borzasztó télnek hidege már hátra nyomulván
     A Tavaszi kikelet jőve előre viszont.
Már szabadon folynak gödrökben a Patakocskák
     És örömébe danol a levegői madár.
Hangzik az erdő is, melyben szökdösve danolgat
     Sok nemü erdei kar és tavi tarka madár.
Az ligeten legelő nyáj is vigadozva szaladgál,
     Tölti hasát, hízik és mezejének örűl.
Végre a természet elvetvén téli ruháját
     Új bíborba borúl és kikeletre szorúl.
 

Székesfehérvár, 1816

A történelem metamorfózisai

Ismétlés

„A kiegyezésről szintén sok vita van. Máig fennáll az az értelmezés, hogy a kiegyezéstől egyenes út vezetett Trianonig”

Kő András
Hermann Róbert: A történelem olyan, mint az élet. Minél jobban változnak a dolgok, annál inkább maradnak ugyanazok
Hermann Róbert: A történelem olyan, mint az élet. Minél jobban változnak a dolgok, annál inkább maradnak ugyanazok
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

Ha felmerül a reformkor vagy az 1848–49-es magyar szabadságharc, akkor egy történész neve kihagyhatatlan: Hermann Róberté. Mondhatjuk, hogy a szóban forgó korszak a professzor felségterülete, ahová belépni csak illő tisztelettel, meghajlással és kalapemeléssel lehet. Történészünk munkássága révén olyan világ tárul elénk, amely megdobogtatja a szívünket, és kapaszkodót nyújt a mindennapok éléséhez, a múlt értékeléséhez. A történész egyetemi tanár is, publicisztikai tevékenysége jelentős, a közélet gyakori szereplőjeként jön-megy közöttünk, és figyelmeztet bennünket az örökségünkre. A Magyar Történelmi Társulat elnöke, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár dualizmuskori kutatócsoportjának a vezetője.

– Történelem szavunkat Döbrentei Gábor költő találta ki, a történik igéből származik. Telitalálat, nem?

– Feltétlenül. A nyelvújításnak számos ilyen „terméke” volt. Benne van az, ami a történelem egyik legfontosabb része, hogy ugyanis eseménytörténet. A folyamatok elmondása alapvető feladata a történetírásnak. A középkortól kezdve számos latin szó került a nyelvünkbe, így a história, amit korábban használtak, és ott volt még a krónika is.

– Mi a tapasztalata: a történelmi alapfogalmak vonatkozásában mennyire tájékozott az átlagpolgár?

– Nem kell, hogy különösebb elvárásaink legyenek ebben a tekintetben, és ez a többi tudományágra is érvényes. Arra vannak a terminológiai lexikonok, hogy ha valaki nem tudja, hogy egyik-másik fogalom mit jelent, nyomban kikeresheti őket. És most már az interneten is.

– A jó könyvek pótolják az egyetemet.

– Így van. Tegyük hozzá, hogy időnként a történetíráson belül is nagyon komoly fogalmi viták vannak. Időről időre felvetődik például, hogy mi a forradalom. Minden további nélkül használjuk az elnevezést, ugyanakkor egymástól homlokegyenest eltérő eseményekre. Forradalomnak nevezzük a nagy francia forradalmat, aztán 1848–49-et, és annak nevezzük 1918-at, sőt ’19-et is, és akkor még ott van a nagy októberi szocialista forradalom, az 1956-os magyar forradalomról nem is beszélve. Vagy egy másik példa: a feudalizmus fogalma.

Mindannyian abban nőttünk fel, hogy a középkor azonos a feudalizmussal. Az újabb történetírás szerint viszont egyáltalán nem biztos, hogy a feudalizmus működőképes fogalom mindannak a leírására, ami a középkorban fennállt a személyes és az uralmi viszonylatokban. De ami Magyarországon volt, az egészen biztos, hogy nem feudalizmus abban az értelemben, ami Franciaországban, Angliában vagy a németeknél volt. Arra azonban nagyjából jók, hogy tudjuk, milyen korról van szó.

– „A mi korunkban nincsen olyan, hogy kimaradni a politikából. Minden kérdés politikai kérdés” – állította Orwell. Milyen áldott és békés dolog, hogy napjainkban, amikor mindent betegesen átsző a politika, az ön tudományterülete főleg a reformkor és benne az 1848–49-es szabadságharc. Azt is mondhatom: irigylésre méltó ebben elmerülni. Kimarad
a vitákból, a szócsatákból, írhatja nyugodtan a könyveit, a cikkeit, taníthat, előadásokat tarthat. Jól képzelem?


– Részben így van. Ami a legnagyobb indulatokat kelti manapság, az a magyar őstörténet, mert nincsenek százszázalékos ismereteink arról, hogy részei voltunk-e vagy sem a hun birodalomnak.

– „Százszázalékos igazság éppúgy nincs, mint ahogy nincs százszázalékos alkohol” – mondta Freud Stefan Zweignek.

– Egyetértek. A másik indulatokat generáló időszak a jelenkor, amelynek az árnyéka napjainkig ér. Ebben az értelemben elgondolkodtató, hogy az eseménysort 1914-től vagy 1918-tól számítjuk, vagy akár 1867-től. A kiegyezésről szintén sok vita van. Máig fennáll az az értelmezés, hogy a kiegyezéstől egyenes út vezetett Trianonig. Visszatérve a saját korszakomra: 1848–49 nagyjából ezekből kimarad. De ha ötven évvel korábban születek, akkor én is ugyanúgy részese vagyok mindannak, ami 1948 és 1956 között történt, 1848 értelmezése ebben az időszakban és egy kicsit utána is politikai kérdés volt. A Kossuth-kultusznak semmi sem tett olyan rosszat, mint az ötvenes évek hamis Kossuth-kultusza.

– Rákosi beszédeiben gyakran hivatkozott Kossuthra és Petőfire, 1848 szellemére, de amikor Escher Károly, aki a hiteles Petőfi-képet elővarázsolta és be akarta mutatni a pártfőtitkárnak, nem fogadta… Széchenyit, a grófot pedig sohasem említette.

– Kiemelkedően fontos történeti korszakokkal mindig így van. Mária Terézia Habsburg uralkodó és magyar királynő 1767-es úrbéri rendelete, melynek célja a jobbágyok jobb állami adóképességének biztosítása volt, nem „hasznosítható” emlékezettörténeti szempontból, noha ennek is volt olyan jelentősége, mint az 1848-as jobbágyfelszabadításnak. De nem egy nemzeti királyhoz és nem egy nemzeti felbuzduláshoz kötődött, ezért nem tartjuk máig becsben.

A modern Magyarország minden fontos kérdése megfogalmazódik 1848-ban: a polgári jogegyenlőség, a közteherviselés, a politikai érdekképviselet, az ország szuverenitása, a sajtó- és a szólásszabadság és így tovább. Nem tudnék olyan releváns politikai kérdést felemlegetni, aminek nincs meg az 1848-as előzménye, vagy ha úgy tetszik, nincs meg a vonatkozása. Ezért sajnálom, hogy például a jelenlegi alaptörvényben benne van ugyan a történeti alkotmány, de egyáltalán nem szerepel benne 1848, holott a jelenlegi magyar közjogi fejlődésnek alapja az 1848–49-es törvénykönyv.

– A történelem sokféle műfajra ad lehetőséget. A történelmet lehet írni, átírni, meghamisítani, újraértékelni, cáfolni, s ha minden kötél szakad, tárgyilagosan ábrázolni.

– A történész felelőssége kettős. Egyfelől olyan emberekről ír, akik már meghaltak, ezért nem tudják megvédeni magukat. Most teljesen mindegy, hogy Kossuth Lajosról vagy Haynauról szól az írás. A történésznek az a dolga, hogy valamennyi rendelkezésére álló adatot megpróbáljon elemezni a maga szubjektumával. Ez az egyik erkölcsi felelősség. A másik – ha fennkölten akarok fogalmazni – a nemzettel, a nagyközönséggel szemben mutatkozik meg. Tudniillik a történész foglalkozásából és kutatásaiból eredően vagy társai révén hozzájut egy sor adathoz, amely a nagyközönségnek nem áll rendelkezésére.

Nem mindegy, hogy melyik forrásnak milyen jelentőséget tulajdonít, és hogy milyen módon interpretálja egy-egy személyiség politikai pályáját. És a két erkölcsi felelősség össze is függ egymással. Ha a történészek kénytelenek hazudni, vagy kénytelenek a maguk által nem vélelmezett teljes igazságot megírni, az előbb-utóbb visszahat a társadalom történeti tudatára is. Ennek még egy kellemetlen következménye van, hogy a társadalom egy része megpróbálja ezt a maga módján pótolni. Ilyenkor jönnek a sarlatánok, meg az önjelölt szakemberek, akik három könyv alapján megmondják az „igazságot”, és már jobban tájékozódnak, mint mások, akik egy életen át a történelemmel foglalkoztak. Az egyszerű féligazságok vagy hazugságok iránt mindig nagyobb a kereslet, mint a bonyolult igazságok iránt.

– A baj abból származik, ha egy féligazságot teljes igazságként kezelnek.

– Ha az ember nem tud kitalálni egy meggyőző hazugságot, jobb ragaszkodni
az igazsághoz.

– Egy helyütt azt nyilatkozta, hogy Féja Géza Visegrádi esték című könyve nagy hatással volt önre, és szinte kijelölte az útját a történészi hivatás felé. Ismeretes, hogy az író célja Görgei talányának a megfejtése volt. Tíz esten át megjelenik az idős Görgeinél az immár halott Kossuth, és drámai párbeszédekben újra végigélnek, megvitatnak mindent. Kitől kapta
a könyvet?


– Anyukámtól. Ő olvasta először, és felhívta a figyelmemet arra, hogy milyen érdekes. Tizenhárom éves voltam… Nem én vagyok az egyetlen, akit egy könyv ennyire megfogott. Több történész kollégám akad, akik a nagy elemzések után be szokták vallani, hogy ezt és ezt a történelmi regényt olvasták, és ez indította el őket a pályájukon. Ami pedig a szépírók felelősségét mutatja. Szakály Ferenc például az Egri csillagok című Gárdonyi-regény olvastán lett a török kor kiváló tudósa.

– Van egy mondás: a vízen járás titka az, hogy tudjuk, hol vannak a kövek. Kik segítették ifjúságában eligazodni
az útvesztőkben?

– Az egyik Katona Tamás volt, a másik Urbán Aladár. Katona Tamás nevével ezerkilencszázhetvenkilencben találkoztam először, amikor megjelent a kétkötetes forráskiadványa, Az aradi vértanúk. Maga a gyűjtemény is lenyűgöző volt, mert végre olvasni lehetett a perekre vonatkozó iratokat, a különböző dokumentumokat, de az általa írott bevezető tanulmány volt rám elementáris hatással. Ugyanis olyan szemléletet képviselt, amivel eladdig az általam ismert 1848–49-es irodalomban nem találkoztam. Hogy itt mégiscsak háború folyt, amelyben mégiscsak a katonáké volt – ha nem is a főszerep –, de kétségkívül a fő szerepek egy része, és hogy a vereség miatt nem árulókat kell keresni, hanem tudomásul kell venni, hogy bejött kétszázezer orosz, és ők sokan voltak…

És itt tényleg az utolsó pillanatig megpróbálta a többség, hogy elhárítsa a vért. Mielőtt felvettek az egyetemre, majdnem egy évig sorkatona voltam, és ez alatt írtam egy levelet Katona Tamásnak. Ismeretlenül elnézést kértem a levélért, de megírtam, hogy olvastam a könyvét, és vannak bizonyos szakmai kérdéseim. Eltelt egy kis idő, amíg válaszolt, de válaszolt. A tizennyolc éves egyetemistának a komoly tudós. Egyébként egészen friss kutatási eredményeket is közölt velem. Amikor egyetemista lettem, megtudtam, hogy az Eötvös Kollégiumban speciálkollégiumot tart. Másodévben csatlakoztam hozzájuk. Katona egyszer azt fejtegette: ne úgy tekintsünk a nagy történelmi alakokra, Damjanichra, Görgeire, Kossuthra, Vasvárira és a többiekre, amit a szobortalapzatokról sugallnak, mert megvoltak a maguk hibái és tévedései. Lehet róluk kedélyesen akár rosszat vagy dehonesztálót is mondani. Ettől nem lesznek kisebb emberek.

Kiváló kollégám és barátom, Pelyach István szakdolgozata kapcsán a Damjanich–Görgei ellentétről faggatta Katona Tamást.

Azt lehet olvasni – mondta –, hogy Damjanich már 1849 júliusában nem volt jó véleménnyel Görgeiről. „Hát Damjanichot
a harctéri sikereiért szeretjük, nem pedig a cirmos nagy eszéért” – hangzott el. Katona megvilágosított valami olyasmit, amit nem ír le az ember egy tanulmányban, de a személyes vizsgálatokban az eltérő devianciáknak is szerepük lehet. Abban az időben a katonai szövegeket németül írták és olyan rondán, hogy nem volt könnyű megfejteni. Hát még megtanulni. Bizonyos kéziratokat a mai napig nem tudok elolvasni. Találtam valamilyen iratot, amiről azt sejtettem, hogy érdekes lehet, és Katona Tamás lediktálta az egészet! Egy tanár részéről ez óriási dolog!

– És Urbán Aladár?

– Harmadévben kezdtem el hozzá járni. Tanított az egyetemen, de ha úgy tetszik, nem volt a saját helyén, mert 1848–49-nek az egyik legjobb kutatója volt, nemzedékének talán a legjobbja, vagy legalábbis a legnagyobb forrásismerettel rendelkezett a korról. Viszont nem magyar történelmet tanított, hanem Nyugat-Európa és Amerika történetét. Addigra már olvastam tőle ezt-azt, aztán úgy alakult, hogy irányította a tanulmányaimat, mert speciális hadtörténeti tanulmányokból doktoráltam. Tőle meg lehetett tanulni, hogy nincs az a történeti kérdés, amiben ne lehetne még új forrásokat találni.

A forrásokat tisztességesen el kell olvasni, és nemcsak az számít, ami a fülszövegben olvasható, hanem sok esetben az is, hogy mit írtak a hátuljára, a dátum és így tovább, tehát az apróságoknak tetsző jegyek. Egy sor olyan tapasztalatot lehetett tőle átvenni, ami a középkor kutatójának teljesen természetes, de az újkorral foglalkozók hajlamosak ezeken átsiklani. Urbán Aladár megtanított arra, hogy nem elég egy feltételezést megfogalmazni, alá is kell támasztani, és ha az általam felsorakoztatott forrásokból nem derül ki, hogy igazam van, akkor a feltételezést inkább hagyni kell a fenébe. Mind a ketten nagyon segítőkészek voltak. És volt egy harmadik kiváló tanárom, aki nem 1848–49-cel foglalkozott, módszertani szempontból azonban tőle is rengeteget tanultam: Unger Mátyás, aki közép- és koraújkort oktatott az egyetemen.

– Az aradi vértanúk búcsúleveleinek olvastán egy középiskolás diák kijelentette, egyszerűen nem hiszi el, hogy valaki ilyen könnyen feláldozná az életét a hazáért.

– Igen, hát más korszak volt! De azért tegyük hozzá, hogy máig is él ezzel kapcsolatban egy hamis romantika. Amikor megtörtént a fegyverletétel, mai kifejezéssel élve az is benne volt a kalapban, hogy akár bíróság elé állíthatják őket. Ha elolvassuk a vértanúk börtönnaplóit, az ítélethozatal előtt írott leveleiket, abból az derül ki, hogy mindenki bizakodott. Senki sem gondolt halálos ítéletre. Hogy nem jön meg a kegyelem, és nem mentik fel őket. Nemcsak magukat az érdekelteket döbbentette meg az ítélet, hanem az egész magyar és nemzetközi közvéleményt is. Éppen ezért az orosz cár nem engedte maga elé az osztrák követet! I. Miklós kegyelmet ajánlott! Katona Tamás publikálta az ezzel kapcsolatos iratokat.

– Adódik az összehasonlítás 1956-tal…

– Igen. A történelem néha ismétli önmagát. Ez a rossz a történelemben. Én nem azt csodálom, hogy ezek az emberek úgy álltak a puskacső elé vagy az akasztófa alá, ahogy odaálltak. A nagy választás az volt, hogy 1848 októberében, tehát egy évvel korábban arról döntöttek, hogy a mi oldalunkon maradnak! És számoltak azzal, hogy ebből bármi lehet. Bennük volt, hogy ha a főhadnagyból tábornok lett, tábornokhoz méltóan
kell viselkedni.

– Hányszor írták át a történelemkönyveket Magyarországon?

– Minden korszakban átírják. Azt szoktam mondani, hogy a mohácsi vereség évszáma, 1526 nem változik, de az értelmezések nagyon gyakran változnak. Vannak olyan történeti események, amelyek teljesen átértelmeződnek. Amikor ön és én szocializálódtunk, a Dózsa-féle parasztfelkelés remek dolog volt, most meg úgy látjuk, hogy ez a felfordulás úgy kellett nekünk, mint üveges tótnak a hanyatt esés.

Mohácsról korábban az volt az ítélet, hogy a magyar elit és a királyi udvar felelőtlensége vezetett a katasztrófához, ma azt hangoztatjuk, hogy a világ akkori legnagyobb hatalmával került szembe az ország. Nem az volt a csoda, hogy augusztus huszonkilencedikén vereséget szenvedtünk Mohácsnál, hanem az, hogy nem következett be öt évvel korábban, s hogy a vereség dacára valami megmaradt az országból.

– Wellington hercege, a Napóleont legyőző legjelentősebb brit katonai vezető azt tanácsolta, ne bolygassuk a waterlooi csatát, hanem hagyjuk úgy, ahogy van.

– A történelem olyan, mint az élet. Minél jobban változnak a dolgok, annál inkább maradnak ugyanazok.

– Ki a jó történelemtanár?

– Húha, ez nagyon nehéz kérdés… Az, aki közel tudja hozni a történelmet. Az a fajta történeti oktatás, amelyik az évszámok biflázásából, meg a „tudod-e” kérdésből áll, nem vezet sehová. Ez olyan, mint mikor fizikai vagy kémiai képleteket sulykolunk olyan módon, hogy magára az alkalmazásra nem kerül sor. A történelemnek azonban van egy nagy előnye a többi tárggyal szemben – amiről korábban már beszéltünk –, hogy történetekből, ahogy ma mondanánk, sztorikból áll. Egy-két történeti alak életpályáján keresztül be lehet mutatni egy egész korszakot. Sajnos, nem ebbe az irányba megy a történelem oktatása.

A történelemtanároknak megvan a felelősségük, hogy hogyan tanítanak, de az oktatáspolitikának is, hogy mekkora szabadságot ad a történelemtanárnak. Rákényszeríti-e, mondjuk akár az érettségi szabályozásával arra, hogy mit kell tanítania, és mit kell tudnia a diáknak. A tényközpontú történelmet tanítja, vagy megpróbálja közelebb hozni a gyerekeket a történelemhez. Lehet, hogy egy teljes paradigmaváltásra lenne szükség.

– Mi hozza ki a sodrából?

– A dilettantizmus.

– Találkozik vele?

– Hogyne. Az én korszakomat is megérintette. Harminchat éve küzdünk a barguzini Petőfivel… És nem mondhatom, hogy nyerésre állunk… Akadt olyan szakmabeli kolléga, aki 1849-ről írt kötetet, de nem foglalkozott soha a korszakkal. Ebből kifolyólag tele volt a könyv hülyeséggel, és amikor glosszát írtam erről, megsértődött. Én sem írok könyvet Mohácsról, meg a magyar honfoglalásról. Vegyük tudomásul, hogy nagyon kevesen vannak olyanok, akik több korszakról vagy szakterületről ugyanolyan szinten maradandót tudnak alkotni. De vannak ilyenek!

– Engedje meg, hogy azt mondjam, véleményem szerint 1848–49-ről ma ön tudja a legtöbbet.

– Megtisztelő, ha így vélekedik, de hát vagyunk még jó néhányan. Ha valamiben nekem előnyöm van, az az, hogy a magyar és az osztrák levéltári anyagokból, és azokon belül különösen a hadtörténeti anyagból talán én láttam a legtöbbet, amely nyilván komoly előny, de azt gondolom, hogy sokkal többet tud 1848 diplomáciai történetéről Gergely András és Erdődy Gábor, a ’48-as tisztikar tagjairól többet tud nálam Bona Gábor, a korszak egyháztörténetéről Zakar Péter barátom, a honvédség lovasságáról és fegyverzetéről Kedves Gyula, a hadművészetről Csikány Tamás, a lengyelekről Kovács István, az orosz vonatkozásokról Rosonczy Ildikó, és a sort még folytathatnám a fiatalokkal, mert szerencsére jól állunk az utánpótlással.

Mert össze kell dolgozni! És azért is örülök, hogy ez szóba került, mert hála istennek az 1848-cal foglalkozó kollégák között, a szűkebb-tágabb szakmán belül nagyon jó együttműködés van. Tehát az, ami a kettővel előttünk járó nemzedék tagjai – Spira György, Szabad György, Varga János, Urbán Aladár – között a tudományos kérdésekben időnként előfordult, a személyességig menő ellentétek nem jellemzők a mai ’48-as kutatókra. Nyilván másként értelmezünk bizonyos eseményeket, de szó sincs arról, hogy ezeket nem lehet megbeszélni.

– Volt rálátása osztrák történelemkönyvekre? Van fogalma arról, hogyan értékelik az osztrák történészek 1848–49-et?

– A történelemkönyvekre nincs rálátásom, de a különböző népszerűsítő írások lefedik az ottani történeti oktatást, amit többé-kevésbé ismerek. Azt látom, hogy az osztrák történetírás profi szintű képviselői 1848–49-ről nagyjából ugyanúgy vélekednek, mint mi, nincs közöttünk ellentét. Így például összeállítottunk egy kötetet egy osztrák kollégával az 1848–49-es katonai dokumentumokból, és közösen írtuk az előszót. Nem voltak viták.

Amikor először találkoztam Wolfgang Häuslerrel, a korszak legnagyobb osztrák szakértőjével egy konferencián, akkor a horvátok teljesen kiakadtak rá, mert nagyjából ugyanazt mondta Jellasicsról, mint amit mi, magyarok szoktunk. És amikor néhány éve egy újabb konferencián futottunk össze, megjegyezte: felháborító, hogy a bécsi Városi Tanács dísztermében, a díszpolgárok között máig ott van Haynau és Windisch-Grätz neve. Tehát az látszik, hogy a szakmabeliekkel közös nevezőn vagyunk.

A népszerűsítő történetírásban viszont nagyjából a Ferenc József-i kor szintjén ragadtak meg a szerzők. Náluk továbbra is jó esetben Aufstand, felkelés, rosszabb esetben Rebellion, lázadás mindaz, ami 1848–49-ben történt. Ők megpróbálták egyben tartani a birodalmat és jót akartak, de mi ezt nem vettük észre. Emellett olyan állításokat olvashatunk komoly művekben, hogy Magyarországon kikiáltották volna a köztársaságot, amit nem kiáltottak ki, Kossuth köztársasági elnök lett, ami nem lett.

– A legendák néha felülírják a történelmet. Nyilván ezernyolcszáznegyvennyolcnak is van számtalan legendája és mítosza, olyan szóbeszéd, ami soha nem történt meg, mégis benne van a köztudatban.

– Hajjaj! Kezdjük mindjárt március tizenötödikével, hogy Petőfi szavalt-e a Nemzeti Múzeum lépcsőjén vagy sem. Maga Petőfi sem tudott arról, hogy ő szavalt volna… De a legenda kiirthatatlan.

A másik, ha akarom legenda, ha akarom történetírásbeli mítosz: a nemzetiségi kérdés. Máig él a nemzeti köztudatban ugyanis az a kép, hogy ha a magyar politikai elit vagy a kormány 1848 tavaszán kicsit ügyesebb és okosabb, akkor meg lehetett volna spórolni az etnikai háborút, a szembekerülést a szerbekkel, a horvátokkal, a románokkal. Sajnos, nem volt ilyen csillagóra. Nagyon egymásra épültek az események, és nem a magyar fél volt az oka annak, hogy elmérgesedett a viszony. A horvátok vinni akarták volna Szlavóniát, a Magyar Tengermelléket és a Muraközt, a szerbek a Vajdaságot. Így elég nehéz megállapodni.

Manapság sem lát az ember olyan államot, amely örömmel adna területi autonómiát bármelyik népnek. Miért kérjük ezt számon a nemzetépítés korában? Szintén ilyen mítosz, hogy azért jöttek be az oroszok, mert Kossuth kimondta a függetlenséget. Kétségtelen, hogy utána jöttek, de ettől függetlenül is jöttek volna. Az osztrák kormány már március végén számolt a segítségkéréssel, s az első ezzel kapcsolatos levél már azelőtt elment a cárhoz, hogy a trónfosztás híre megérkezett volna Bécsbe és Olmützbe.

Gyakran előfordul, és ez szerintem mitikus megközelítés, hogy azt mondják: kár volt belekezdeni az egészbe, mert úgyis ez lett volna belőle, s hogy Széchenyit kellett volna követni Kossuth helyett. Erről azt tudom mondani, hogy az 1830-as évek Széchenyijét állítják szembe az 1849-es Kossuthtal. A „legnagyobb magyar” 1848 tavaszán valóban mindent megtett annak érdekében, hogy elkerüljék azt, ami bekövetkezett, de 1848 márciustól szeptemberig, amíg az idegei fel nem mondták a szolgálatot, együttműködött Batthyányval és Kossuthtal.

A másik: Széchenyi útja azért volt járhatatlan, mert a bécsi udvar nem volt hajlandó együttműködni még a mérsékelt magyar reformellenzékkel sem.

– Kutatásai során minden bizonnyal szembesült olyan dokumentumokkal, amelyek döbbenetes hatással voltak önre, és amelyek felgyorsították a vérkeringését a szervezetében.

– Ha az ember sokat kutat a levéltárakban, akkor sok ilyennel találkozik. Most nem akarom fényezni magam, de az egyik megtalált dokumentumnak historiográfiai jelentősége volt! Megtaláltam ugyanis annak az utasításnak a másolatát, amelyet 1849. augusztus 10-én fogalmazott meg a minisztertanács. Ebből az derült ki, hogy felajánlják a koronát az orosz cárnak, illetve a cári család valamelyik tagjának a negyvennyolcas alkotmány biztosítása fejében.

Amennyiben az oroszok nem hajlandók tárgyalni, akkor meg kell kérni őket, hogy közvetítsenek Ferenc József és a magyar fél között. S ha az oroszok erre sem hajlandók, és elveszítjük az utolsó, döntő csatát, akkor a magyar hadsereg inkább az oroszok előtt fog kapitulálni, mint az osztrákok előtt. Ami be is következett, de ezt utólag mindenki letagadta.

Amikor kiderült, hogy az oroszok nem tárgyalnak és nem is közvetítenek, és elveszítettük a döntő csatát Temesvárnál, akkor Görgei augusztus tizenharmadikán, a kapituláláskor nemcsak a saját haditanácsának a döntését hajtja végre, hanem a magyar minisztertanács három nappal korábbi döntését is! És azért ennek Görgei megítélése, a fegyverletétel szempontjából, azt tudom mondani: döntő jelentősége van! Kosáry Domokos, aki azért nem olyan könnyen osztogatta az elismerést, amikor meglátta a dokumentumot, csettintett az ujjaival.

Ami szintén nagy hatással volt rám, az már Bécshez fűződik. Többször voltam kint ösztöndíjjal, aztán öt és fél évig levéltári kiküldöttként, és az első ösztöndíjam alatt a császári-királyi fősereg vegyes irataival szembesültem. Kissé olybá tűnt, mintha bezúdítottak volna mindent egy rendezetlen anyagba. És előkerült V. Ferdinánd osztrák császár és magyar király három kézirata. Az egyik gyönyörű, krétafehér papíron, szép kalligrafikus írással, őfelsége aláírása mellett foltok és lyukak voltak láthatók, ami nem szokás egy királyi kéziraton.

Kiderült, hogy Lamberg Ferenc altábornagynál volt ez a dokumentum, amikor a magyarországi csapatok kinevezett főparancsnokaként Pestre érkezett, és a kormány tagjaihoz készült. A Jellasics előrenyomulásától tartó és a bécsi politika kétszínűsége miatt feldühödött tömeg azonban 1848. szeptember 28-án a pest-budai hajóhídon felismerte és kegyetlenül meggyilkolta. Övé voltak a vérfoltok, a lyukak pedig a késnyomok, amelyek kioltották az életét.

– „Lamberg szivében kés, Latour / nyakán kötél…” írta Petőfi az Akasszátok föl a királyokat című versében.

– Így van. A harmadik nagy élmény akkor ért, amikor írtam egy nagy tanulmányt, amelyet később kibővítettem könyvvé
I. Ferenc József és a megtorlás címmel. Mikor és hogyan dőlt el, hogy kemény megtorlások és kivégzések lesznek. Katona Tamás az erre vonatkozó iratok kilencvenöt százalékát lényegében már közzétette két kötetben, Az aradi vértanúkban. De még mindig nem volt világos, miért gondolta úgy őfelsége, hogy Haynaunak nem kell felterjesztenie a halálos ítéleteket, elég, ha utólag közli őket. A bécsi hadilevéltárban, őfelsége katonai irodájának az anyagában megtaláltam összegyűjtve a császári fővezérek Ferenc Józsefhez címzett jelentéseit.

És ott került elő Haynau egyik levele, amelyben levezeti, hogy az oroszok azt ajánlják, őfelsége gyakoroljon kegyelmet, de ezt nem szabadna megtenni, mert az oroszoknak fogják tulajdonítani. Ő, mármint Haynau szívesen elvégzi a piszkos munkát, őt nem érdekli a közvélemény reakciója. Teljesen egyértelművé vált számomra a kézbesítés időpontjából, hogy Ferenc József ezek után döntött úgy, hogy igen, Haynau csinálja meg a piszkos munkát, a kivégzéseket. Nota bene: Haynau ezzel megírta saját felmentésének az alátámasztását is, mert utána lehetett azt terjeszteni országszerte, hogy Haynau visszaélt az őfelsége által rábízott hatalommal!

– Stefan Zweig Magellán című könyvének bevezetőjében egyebek mellett arról értekezik, hogy mindenkinek, aki könyvet ír, meg kellene vallania, miért X. Y.-ról írt könyvet. Az ön választása – mások mellett – miért esett az aradi vértanú Poeltenbergre?

– Ennek több oka is volt. Az egyik szintén szépirodalmi indíttatás, Domahidy Miklós Svájcban élő magyar író könyve, Az osztrák vádlott, amely Poeltenbergről szól. Szerintem ez az egyik legjobb modern regény, amit 1848–49-ről írtak. Persze addig is az járt az ember fejében, hogy itt van ez a Poeltenberg, aki Ausztriában született, lengyel a felesége, magyarul legföljebb káromkodni tanult meg, kétségkívül a magyar huszároknál szolgált, ellentétben a többi aradi vértanúval, de ezen kívül semmilyen magyar kötődése nem volt. Ez az egyik ok, ami foglalkoztatott.

A másik: elég közismert rólam, hogy nagy hősöm Görgei Artúr, akinek két utódja a feldunai, majd a VII. hadtest élén Gáspár András és Poeltenberg Ernő. Érdekelt, hogy mit tudott Poeltenberg kezdeni Magyarországon. A tetejébe, amikor a Nemzeti Múzeumban egy nyári munkán dolgoztam, kezembe kerültek Poeltenberg kiadatlan levelei. Ezek közül a börtönleveleket már publikálta Rosonczy Ildikó, amelyekből kiderül: ő volt az, aki legtovább hitte, hogy nem fogják kivégezni, és még biztatta is társait, hogy az oroszok azt mondták neki: a cár kegyelmet akar adni mindenkinek, aki hozzá fordul. (Görgei őt küldte az egyik magyar tárgyalási ajánlattal 1849 augusztusában az orosz táborba.)

De volt ott két 1849. januári levél is, amelyekben a Bécsben maradt feleségébe igyekezett lelket önteni. Ez is foglalkoztatott engem. Van még egy érdekesség, hogy Poeltenberget 1848 októberében majdnem kirakták a magyar hadseregből, mert amikor elérték a Lajtát, amellett agitált, hogy nem kellene átmenni és megsegíteni a bécsi forradalmat. A rendelet is megszületett erről a döntésről, aztán Schweidel József, a másik aradi vértanú rábeszélésére, az utolsó pillanatig itt maradt. Tehát hihetetlenül érdekes személyiség volt.

– Végezetül: meggyőződésem, hogy ha azt a kérdést tenném fel önnek: kivel szeretne találkozni az 1848–49-es hősök közül, akkor Görgeit választaná. De amire választ várok: mit kérdezne tőle?

– Nehéz kérdés. Alighanem arról kérdezném, hogy pontosan mi történt azon az április huszonnyolcadikai haditanácson, amelyen amellett döntöttek, hogy a fősereg visszafordul Buda alá.

Krúdy Gyula: Régi pesti históriák

Színes írások (28.)

Nem megyek Amerikába

Levél a szerkesztőhöz

Mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, nemigen untatlak a magam dolgaival, mert voltaképpen nincsenek is olyan dolgaim, amelyek érdekesek lehetnének. Már esztendők óta mindent a magam kedvéért vagy elkedvetlenítéséért csinálok. Éppen az életmódom, magányom, nemtörődésem engedi meg ezt a horribilis luxust. Most azonban mégiscsak elő kell hozakodni a Remetével, állj elő, vén Márkus, vedd le a süveged, és mondd el szépen sorjában, hogy mi történt veled a pünkösdi ünnepek alatt, amely dolgok megzavartak mindennapi teendőidben. Levelet hozott Szabó bácsi Amerikából (mert az én házam táján a levélhordónak, kéményseprőnek, újságos asszonynak, házaló kereskedőnek, hivatali kézbesítőnek, házalónak éppúgy szokás ismerni a nevét, mint valami falusi házban).

A levelet Edward K. (azért nem írom ki a teljes nevét, hogy megkíméljem őt mindenféle levelektől) Los Angelesből 352 W. 96 St. írja, aki egyszerűen meghív Amerikába. Hallotta, hogy beteg voltam, hallotta, hogy nem vagyok gazdag ember, hogy könyveket írok (mennyi mindent meghallanak Los Angelesben!), hagyjam ott tehát a Margitszigetet, és menjek Los Angelesbe, ahol legutóbb is 15000 dollárt fizettek Biró Lajosnak Hotel Imperial című darabjáért. Ott van még Vajda Ernő, Bánky Vilma, Fülöp Ilona, Kertész Mihály és mások, akiknek mind jól megy a soruk, mert a vállalkozók „bolondjai a külföldi dolgoknak mostan”. Tehát csak nyugodtan üljek hajóra, a hajójegyet küldi Zukor Gyula, aki amúgy is nyíregyházi ember, tehát földim. Edward K.-nak még nem válaszoltam, talán nem is fogok válaszolni, mert sok levelet kell előbb megírni. De annyi bizonyos, hogy nem megyek Amerikába.

Valamikor a falusi embereket csábítgatták ilyenformán Amerikába, mint mostanában a színészeket és írókat. Hát az nagyon rendjén volt, hogy a felvidéki szegény tótokat, a szabolcsi feketeöklű földmíveseket, az elszánt magyarokat hajóteherszámra vitték Amerikába. De már túl vagyunk ezeken a dolgokon, már kiábrándulhattunk Amerikából és mindazokból a hóbortokból, amelyek egész nemzedékeket foglalkoztattak. Mit csinálnék én Amerikában, közeledvén az ötvenedik évemhez, amikor semmi színészprodukciót, kalandosságot, bukfencet és kétszínűséget többé megtanulni nem tudok és nem is akarok. Mit csinálnék én 15000 dollárral ott az émelygős idegenben, amikor lépten-nyomon az jutna eszembe, hogy itthon, szegény Magyarországon koplalnak a barátaim? Igen, jó volna a 15000 dollár, de csak itthon, Pesten, ahol a 15000 dollárnak még valóban ezeregyéjszakai értéke van, ahol házat, kis kertet, szép sírhelyet és jó barátságot lehet venni 15000 dollárért. Ha ide küldenék a 15000 dollárt, nem mondom, hogy megharagudnék Szabó bácsira, ha egy napon beállítana vele.

De hajóra ülni, vonatra szállni, idegen emberekkel idegenkedni, keserűnek érezni az édeset, keménynek a puhát, hamisnak az égboltozaton ragyogó csillagot, új emberi arcokon kitanulmányozni, hogy mit mond a mosoly, mit jelent a torzítás, mi igaz a tekintetből, és mit fúrnak-faragnak a gondolatok, hol fojtogatnak a kitárt karok, és mikor nyílik ki a bicska a zsebben: 15000 dollárt nekem nem ér meg egy új világ megismerése. Nem éri meg, tisztelt Edward K., hogy még csak gondoljak is a maga 15000 dollárjára: az áldozat, hogy levessem régi köntösöm, elváltoztassam az arcomat, ugrándozzak, mikor üldögélni szeretek, kacagjak, amikor semmi kedvem nincs hozzá, aspiránsnak mutatkozzam, amikor végeredményében nem aspirálok semmire, új terhekkel rakjam meg a vállamat és új eszmékkel a gondolatai­mat, kiszeressek régi nagyokból új nagyok kedvéért, új lépéseket tanuljak, amikor a régiekkel meg vagyok elégedve (miután bebizonyultak, hogy szerencsétlenek voltak), új lélegzetvétel, új alvás, új napi teendő kavarodjon a tagjaimba, és soha többé ne tudjak úgy szippantani levegőt, mint hazámban szoktam, úgy aludni, mint egy vén szőlőtőke, amely évről évre kevesebb gyümölcsöt terem, de mindig tudja a kötelességét; új napi teendőket venni a nyakamba, amikor a meglévőkkel sem bírok elkészülni.

Nem, kedves Edward, nem ér meg nekem annyit a maga 15000 dollárja, hogy vándormadárrá tudjak válni, hogy távoli szemlélője legyek hazámnak egy közömbös csillagról, hogy ne halljam többé hazai hangjainkat, a veszekedéseket, a pörlekedéseket, az irigységeket – hogy megismerkedjek egy új betegséggel, a honvággyal. Azt hiszem, minden betegség között ez a honvágy nevű betegség az egyetlen, amely elviselhetetlen. Hát pénzért vegyek betegséget magamnak, amikor amúgy is van belőle elegendő?

Kedves Ödön úr, nem megyek Los Angelesbe, mert azt a 15000 dollárt, amelyről szó van, az utóbbi években (amikor mindig csak hallottam róla, de személyesen meg nem ismerhettem) úgy megutáltam, mint valami csúf ragályt, amely elcsúfítja, eltorzítja, elgörbíti a régen nemesnek látott magyar arculatokat. – Ez a 15000 dollár (képzelem, mennyi kevés lehet az Amerikában) okozta azt, hogy itthon Magyarországon elfelejtettünk magyarok maradni az elmúlt szörnyű évek alatt. Ez a nyomorult 15000 dollár volt az okozója annak, hogy a megsértett madár könnyűszerrel csapott föl vándormadárnak, holott az itthoni köleshez volt szokva. Ez a Los Angeles-i ígéret hördült föl az emberekben, amikor a hazai ostorsuhintásokat érezték – bizony érdemtelenül. De én már csak itt maradok, mert nem tudnék új, még boldogabb világhoz szokni. Az ember végül beleszeret a boldogtalanságba, mint a betegségbe.

(1927)