„A dokumentumfilmes pedig abból él, hogy figyeli a világot, észrevesz dolgokat, az élet apró nyomait, olyasmit is, amit más nem”
Jámbor-Miniska Zsejke
Buglya Sándor szerint sok közös van a gyógyítás és a filmkészítés mesterségében, hiszen mindkét hivatás egyik alapját a megfigyelés jelenti: észre kell venni a legapróbb tüneteket is, jó kérdéseket kell feltenni a diagnózishoz, és törekedni kell a megoldásra. A Balázs Béla-díjas érdemes művész, a Magyar Művészeti Akadémia tagozatvezetője nemcsak filmjeivel gazdagította a kultúrát, és évtizedeken át tanította diákjait a filmkészítés szakmai fogásaira, hanem közreműködött a világmagyarság összetartását célzó Duna Televízió alapításában is.
„Mindig orvosként gondolkodtam az emberekről, filmesként is”
– A filmkészítés önkifejezés vagy közösségi szolgálat?
– Amikor a hatvanas években, a magyar filmművészet felfutásának idején még gimnazistaként láttuk a Balázs Béla Stúdió filmjeit, vagy amikor a Filmmúzeumban láthattuk az olasz neorealizmus, a lengyel, a cseh és a francia újhullám alkotásait, közösségi élmény volt a filmnézés. Csapatostul mentünk moziba, aztán sokat beszélgettünk arról, amit láttunk. Talán ennek köszönhető, hogy akkoriban sokan amatőrfilmeztünk. Az önkifejezés volt fontos számunkra. Én szelíden szemlélődő filmeket készítettem. A profi filmkészítéshez csapat kell, az alkotó közösségben készül. Nem dolgozhattam volna ennyit jó munkatársak nélkül.
– Melyik filmélmény terelte leginkább a mozgókép felé?
– Jancsó Miklós Oldás és kötés című alkotása nagy hatást gyakorolt rám. Orvostanhallgató voltam, és a film pont egy fiatal pályatárs generációs gondjairól, a szülőföldhöz és az apjához fűződő viszonyáról szólt. Barsi Béla apaszerepe teljesen ráillett a nagyapámra, az orvosi problémák pedig ismerősek voltak. Úgy éreztem, mintha rólam szólna a film, a vidéki fiúról, aki a városban új világgal találkozik, és gondja van a környezetével és önmagával.
– Nem jellemző, hogy valaki orvosként Balázs Béla-díjas filmrendező, operatőr, producer, érdemes művész legyen. Van
a két hivatásnak közös metszete?
– Az orvosi munka egyik fontos része a megfigyelés: látom a beteget, érzékelem, hogyan veszi a levegőt, figyelem a testtartását, mozgását, fogom a kezét, érzem, hogy mennyi erő van benne, tapasztalok számos olyan mozzanatot, jelet, ami hozzásegít a diagnózishoz. A dokumentumfilmes pedig abból él, hogy figyeli a világot, észrevesz dolgokat, az élet apró nyomait, olyasmit is, amit más nem.
– Ahhoz viszont, hogy a megfigyeléseit a közönséghez eljuttassa, szakmai tudásra van szükség. Hogyan ismerkedett meg
a kamerával?
– A véletlennek köszönhető, hogy megszerveztem az amatőrfilmes Medikus Stúdiót
az egyetemen. A KISZ Bizottságnak az év végén maradt valamennyi pénze, és ilyenkor az volt a szokás, hogy ha nem költjük el, a következő évben annyival kevesebbet kapunk. Jelentkeztem, hogy van még egy nap a határidőig, majd én megoldom. A Bizományiban filmes alapfelszerelést vettem ötezer forintból, kamerát, vetítőt, magnót, vetítővásznat, és meghirdettem az egyetemi újságban, hogy jöjjenek, akik filmezni szeretnének. Tíz orvostanhallgató jött össze. Ezzel a kamerával csináltam életem első filmjét is.
– A vágófelszerelés kimaradt…
– Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy a nyolc milliméteres filmszalagot szét is lehet vágni, aztán újra összeragasztani a megfelelő sorrendben. Végigfilmeztem a nagyszüleim ezüstlakodalmát, előre kigondolva, hogyan követik egymást a képek, és sorrendben vettem fel mindent.
– Az ember életét nemcsak az határozza meg, hogy milyen lehetőségekre mond igent, hanem az is, hogy mit enged el.
Miért döntött úgy, hogy az orvosi pályát elhagyva filmesnek áll?
– Az élet hozta így. Tettem kísérletet arra, hogy együtt csináljam a kettőt. Volt olyan évem, amikor a filmgyárban dolgoztam, nappal forgattam, éjszaka ügyeltem a kórházban. Olyan is előfordult, hogy nappal a kórházban voltam, éjszaka filmet vágtam. Ebbe rengeteg energiát kellett fektetni, és egy év alatt szépen le is nulláztam magam, úgyhogy abba kellett hagynom.
Tudomásul kellett vennem, hogy ez a két szakma nem egyeztethető össze, mert az orvosi munka időhöz és helyhez kötött. Reggel nem lehet késni az értekezletről, mert ha nem hallom mit referálnak a betegekről, nem végezhetem jól a dolgom. Amikor filmezünk, olykor naponta több helyszínen forgatunk. Bennem együtt élt a kettő, mindig orvosként gondolkodtam az emberekről, a történeteikről filmesként is.
– Az emberszeretet hajtja?
– Az is, persze. Az orvosban nem vetődik fel, hogy másképp gondolkozzon egy hajléktalanról vagy egy jómódú emberről.
Az emberi test az emberi test, amit hasonló bajok támadnak meg. Az orvos szerintem mesterember, aki képes a testet és a lelket „megjavítani”.
– Mikor kezdte továbbadni a tudását?
– A hatvanas évek végétől részt vettem a filmes oktatásban. Kezdőknek szerveztünk tanfolyamot. Emlékeszem, a Főfotó laborjában száznyolcvan forint volt a tandíj, és hat előadásból állt a kurzus. Később, ezerkilencszázhetvenkettőben a Népművelési Intézetben már egy kísérleti tanterven dolgoztunk középiskolásoknak, egyetemistáknak. Lassan sorsommá vált az oktatás. A mai napig is tanítok a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fotó-film-média szakán, Kolozsváron.
– Mennyire formálja a világlátását a tanítás?
– Rengeteget tanulok az oktatás során. Amikor a hallgatók elkészítenek egy filmet, azt meg kell ítélnem, hogy jegyet adjak rá. A hibákat nem úgy kezdi javítani az ember, hogy „Ez rossz, csinálj vele ezt, vagy azt!”. Inkább megpróbálom empatikusan megérteni, hogy az alkotó miért úgy csinálta meg a filmjét, ahogy. Ilyenkor javasolok más utakat is, de meghagyom neki a döntést. Sokszor előfordult persze, hogy a hallgatónak lett igaza. Gyakran kapok olyan kérdést, amire korábban nem is gondoltam, de választ kell adnom rá.
– Milyen változások hozott a szakmában a rendszerváltoztatás?
– A filmszakmában a rendszerváltozás körüli évek leszálló ágat hoztak. Ennek több oka volt, az egyik például, hogy megszűntek a műhelyek. Azelőtt a műhely volt a filmes gondolkodás középpontja, ahol eszmét cseréltek a szakmabeliek, csörték persze voltak, de segítették egymást az alkotásban.
A rendszerváltozás után jött a pályázati rendszer, a műhelyeknek nem osztottak többé pénzt, így nem maradt mozgásterük. Kialakult egy sajátos produceri rendszer, ahol a pénztelen producer feladata lett a pályázás. A másik dolog, amiért nagyon megváltozott a világ, az a technika. Mivel mindkét területen működtem, megéltem azt, amikor az amatőr technika elérte a profi színvonalát. Ez már a digitális videó korszakában volt.
A nagyberuházásokkal működő tévéstúdiók, produceri irodák az új technika megjelenésekor nem tudták mindig lecserélni a teljes eszközparkot, mert az túl drága lett volna. A független filmesek viszont vettek egy új kamerát, így nekik sokszor előbb volt 4K-s technológiájuk, mint egy stúdiónak. Döntő változás volt korábban, hogy elterjedtek a kábeltévék és megjelentek a kereskedelmi televíziós csatornák.
– Mit jelentett a kereskedelmi televíziózás megjelenése a filmszakma számára?
– Teljesen átalakította a nézők szokásait. Megjelentek a reklámok, a bulvár, a celeb-gyártás, amihez ha akarta, ha nem, a művészi oldalnak is igazodnia kellett, mert különben avíttnak, lassúnak, túlmagyarázónak tartották. Fontos lett a nézettség, mindenek felett. Beszüremkedett a film alkalmazott formanyelvébe ez az új attitűd, a kamera rángatása, a villódzás. Persze ezt használták formai eszközként már a húszas évek avantgárdjában, de annak más célja volt, nem vált uralkodó stílussá.
A villódzás, a reklámszerűség nem abba az irányba viszi a nézőt, hogy mélyebben megértsen valamit, inkább felületessé teszi a megfigyelést. Amikor filmet nézek, és beüt a reklám – ráadásul ma már egy blokk akár nyolc-kilenc perc hosszú is lehet –, akkor már azon gondolkodom, hogy a következő kényszerű szünet alatt mit fogok csinálni, főzök egy kávét, kimegyek a mosdóba. Ez abszolút művészetellenes, kibillent abból a folyamatból, aminek eredménye lehet a katarzis.
Örülök, ha elcsípek olyan műsorokat a tévében, amelyek nem a celebgyártásról szólnak, amelyekben felvetnek valami humánus gondolatot, és komolyan beszélnek róla. Dokumentumfilmeket sokan készítünk, de ezeknek manapság nem nagyon van helyük a televíziókban. Mivel nem reklámhordozók, nem főidőben adják őket. A dokumentumfilm különleges kommunikációs forma, nem feltétlenül szórakoztató műsor.
– A közszolgálati televíziózás átalakulása is abban az időben történt. A Duna Televízió megszületése mérföldkőnek számított a hazai televíziózás történetében.
– A Duna Televízió ezerkilencszázkilencvenkettő december huszonnegyedikén indult el, a koncepció a határon túli magyarságra épült. Még a romániai forradalom idején gondoltunk arra a MOVI Filmgyárban, hogy VHS technikára készítünk műsorokat, amiket illegálisan akartunk a közönséghez eljuttatni. Aztán kormányszinten döntöttek, hogy egy olyan televíziót lehetne létrehozni, amely a világ magyarságának szól.
Így esett a választás a Magyarok Világszövetségére és Csoóri Sándorra, aki a szervezet elnöke volt. (A MVSZ-t 1938-ban alapították a Magyarok II. Világkongresszusán, kezdeti célkitűzése szerint azért, hogy támogassanak minden olyan munkát, amely arra irányul, hogy a külföldön élő magyarok között a nyelvet és kultúrát megőrizze és fejlessze. A szervezet újjászületése Csoóri Sándor 1991 és 2000 közötti elnökségéhez köthető – a szerk.) A televízió megszületése előtt néhányunkat behívtak Antall Józsefhez, és ott Kodolányi Gyulával tárgyaltunk a tervekről.
Megszületett a Duna Televízió, és mivel a létrejöttéhez kétharmados többségre volt szükség, később sem tudták megszüntetni, pedig volt rá akarat. Aztán kétezer-tízben a Duna beleolvadt az MTVA-ba, így a mai közszolgálati televíziózás javarészt már az MTV folyománya. Egyébként a Duna TV elindulása előtt több tanfolyamot szerveztem Budapesten és a Börzsönyben is a határon túl megalakuló kis kábeltévék munkatársainak. Jöttek továbbképzésre Székelyudvarhelyről, Kolozsvárról, Temesvárról, Délvidékről és a Felvidékről is. Később a határon túli területeken is elindítottuk a programot. A médiában dolgozók közül sokan kapták itt az első filmes-televíziós impulzusokat.
– Idén rendezik a huszadik Lakiteleki Filmszemlét, melynek ön a zsűrielnöke. Miben különbözik ez a mustra a többitől?
– Lezsák Sándor kért fel a rendszerváltozás éveiben, hogy tervezzünk tévéstúdiót Lakitelekre. A terv elkészült, de a kormányváltás után már nem volt rá keret. Néhány évvel később Lezsák Sándor újra hívott, hogy csináljunk filmszemlét. Sokféle mustra volt akkoriban, ezért azt javasoltam, hogy szervezzünk egyet a kisközösségi, falusi tévéknek, műhelyeknek, iskolai és egyetemi stúdióknak. Sára Sándor volt hagyományosan a zsűri elnöke. Halálával nagy veszteség érte a filmszakmát. Egy év most kimaradt a koronavírus-járvány miatt, lehet, hogy biennáléként folytatódik tovább a szemle, amely tematikájában foglalkozik a helyi értékekkel, a megőrzésükkel, de a történelem olyan fehér foltjait is bemutatja, amelyeket a korábbi kultúrpolitika el akart rejteni.
– Manapság is összejár a szakma diskurálni az alkotásokról?
– A Magyar Filmszemle klasszikus értelemben már megszűnt. Igaz, hogy van több filmes rendezvény, verseny de már nem ugyanaz a lényeg. Korábban minden évben szűk egy hétre összejött a szakma, eszmecseréket folytattunk, igazi közösségi lét volt, amire szükségünk volt a fejlődéshez. Társadalmunk egyik rákfenéjének tartom, hogy nem beszéltünk ki dolgokat, és ma is sok mindenről hallgatunk. A párbeszéd, a kritika fontos része az alkotófolyamatnak.
– Az elmúlt ötven évben több száz filmnek volt rendezője, operatőre, producere. Vannak témái, amelyeket szeretne még filmen elmondani?
– Szerencsésnek mondhatom magam, szinte minden munkámat élvezettel csináltam. Sokszor évekbe tellett, amíg egyik-másik elkészült. Emiatt az ember párhuzamosan dolgozik több témán. Mindig hangsúlyozom a hallgatóknak, hogy
a filmrendezőt arról ismerni meg, hogy a fejében folyton nyüzsögnek a témák. A sok ötlet közül nehéz eldönteni, hogy melyik a legerősebb, melyiket kell előbb megcsinálni. Akinek csak egy jó ötlete van, és egész életében azzal akar bajlódni, az ne a rendezést válassza. Természetesen vannak terveim, remélem a koronavírus-járvány hamarosan enged a szorításából, és újra kezdhetünk dolgozni.
