Hétvégi melléklet

2021. március 27.

0327

Metszetek

Vers

Babits Mihály: Eucharistia (részlet)

Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük, mint az ős
 

törzsek borzongó lagzikon
ették-itták királyaik
húsát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje
 

szállna mellükbe – de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.
 

A Megváltó nem törzsvezér.
Ereje több, ereje más:
ő óriásabb óriás!
ki két karjával általér
 

minden családot s törzseket.
Egyik karja az igazság,
másik karja a Szeretet...

Művész Páholy

Szelíd szemlélődés

„A dokumentumfilmes pedig abból él, hogy figyeli a világot, észrevesz dolgokat, az élet apró nyomait, olyasmit is, amit más nem”

Jámbor-Miniska Zsejke

Buglya Sándor szerint sok közös van a gyógyítás és a filmkészítés mesterségében, hiszen mindkét hivatás egyik alapját a megfigyelés jelenti: észre kell venni a legapróbb tüneteket is, jó kérdéseket kell feltenni a diagnózishoz, és törekedni kell a megoldásra. A Balázs Béla-díjas érdemes művész, a Magyar Művészeti Akadémia tagozatvezetője nemcsak filmjeivel gazdagította a kultúrát, és évtizedeken át tanította diákjait a filmkészítés szakmai fogásaira, hanem közreműködött a világmagyarság összetartását célzó Duna Televízió alapításában is.

„Mindig orvosként gondolkodtam az emberekről, filmesként is”
„Mindig orvosként gondolkodtam az emberekről, filmesként is”
Fotó: MH/Papajcsik Péter

– A filmkészítés önkifejezés vagy közösségi szolgálat?

– Amikor a hatvanas években, a magyar filmművészet felfutásának idején még gimnazistaként láttuk a Balázs Béla Stúdió filmjeit, vagy amikor a Filmmúzeumban láthattuk az olasz neorealizmus, a lengyel, a cseh és a francia újhullám alkotásait, közösségi élmény volt a filmnézés. Csapatostul mentünk moziba, aztán sokat beszélgettünk arról, amit láttunk. Talán ennek köszönhető, hogy akkoriban sokan amatőrfilmeztünk. Az önkifejezés volt fontos számunkra. Én szelíden szemlélődő filmeket készítettem. A profi filmkészítéshez csapat kell, az alkotó közösségben készül. Nem dolgozhattam volna ennyit jó munkatársak nélkül.

– Melyik filmélmény terelte leginkább a mozgókép felé?

– Jancsó Miklós Oldás és kötés című alkotása nagy hatást gyakorolt rám. Orvostanhallgató voltam, és a film pont egy fiatal pályatárs generációs gondjairól, a szülőföldhöz és az apjához fűződő viszonyáról szólt. Barsi Béla apaszerepe teljesen ráillett a nagyapámra, az orvosi problémák pedig ismerősek voltak. Úgy éreztem, mintha rólam szólna a film, a vidéki fiúról, aki a városban új világgal találkozik, és gondja van a környezetével és önmagával.

– Nem jellemző, hogy valaki orvosként Balázs Béla-díjas filmrendező, operatőr, producer, érdemes művész legyen. Van
a két hivatásnak közös metszete?


– Az orvosi munka egyik fontos része a megfigyelés: látom a beteget, érzékelem, hogyan veszi a levegőt, figyelem a testtartását, mozgását, fogom a kezét, érzem, hogy mennyi erő van benne, tapasztalok számos olyan mozzanatot, jelet, ami hozzásegít a diagnózishoz. A dokumentumfilmes pedig abból él, hogy figyeli a világot, észrevesz dolgokat, az élet apró nyomait, olyasmit is, amit más nem.

– Ahhoz viszont, hogy a megfigyeléseit a közönséghez eljuttassa, szakmai tudásra van szükség. Hogyan ismerkedett meg
a kamerával?


– A véletlennek köszönhető, hogy megszerveztem az amatőrfilmes Medikus Stúdiót
az egyetemen. A KISZ Bizottságnak az év végén maradt valamennyi pénze, és ilyenkor az volt a szokás, hogy ha nem költjük el, a következő évben annyival kevesebbet kapunk. Jelentkeztem, hogy van még egy nap a határidőig, majd én megoldom. A Bizományiban filmes alapfelszerelést vettem ötezer forintból, kamerát, vetítőt, magnót, vetítővásznat, és meghirdettem az egyetemi újságban, hogy jöjjenek, akik filmezni szeretnének. Tíz orvostanhallgató jött össze. Ezzel a kamerával csináltam életem első filmjét is.

– A vágófelszerelés kimaradt…

– Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy a nyolc milliméteres filmszalagot szét is lehet vágni, aztán újra összeragasztani a megfelelő sorrendben. Végigfilmeztem a nagyszüleim ezüstlakodalmát, előre kigondolva, hogyan követik egymást a képek, és sorrendben vettem fel mindent.

Buglya Sándor
Fotó: MH/Papajcsik Péter

– Az ember életét nemcsak az határozza meg, hogy milyen lehetőségekre mond igent, hanem az is, hogy mit enged el.
Miért döntött úgy, hogy az orvosi pályát elhagyva filmesnek áll?


– Az élet hozta így. Tettem kísérletet arra, hogy együtt csináljam a kettőt. Volt olyan évem, amikor a filmgyárban dolgoztam, nappal forgattam, éjszaka ügyeltem a kórházban. Olyan is előfordult, hogy nappal a kórházban voltam, éjszaka filmet vágtam. Ebbe rengeteg energiát kellett fektetni, és egy év alatt szépen le is nulláztam magam, úgyhogy abba kellett hagynom.

Tudomásul kellett vennem, hogy ez a két szakma nem egyeztethető össze, mert az orvosi munka időhöz és helyhez kötött. Reggel nem lehet késni az értekezletről, mert ha nem hallom mit referálnak a betegekről, nem végezhetem jól a dolgom. Amikor filmezünk, olykor naponta több helyszínen forgatunk. Bennem együtt élt a kettő, mindig orvosként gondolkodtam az emberekről, a történe­teikről filmesként is.

– Az emberszeretet hajtja?

– Az is, persze. Az orvosban nem vetődik fel, hogy másképp gondolkozzon egy hajléktalanról vagy egy jómódú emberről.
Az emberi test az emberi test, amit hasonló bajok támadnak meg. Az orvos szerintem mesterember, aki képes a testet és a lelket „megjavítani”.

– Mikor kezdte továbbadni a tudását?

– A hatvanas évek végétől részt vettem a filmes oktatásban. Kezdőknek szerveztünk tanfolyamot. Emlékeszem, a Főfotó laborjában száznyolcvan forint volt a tandíj, és hat előadásból állt a kurzus. Később, ezerkilencszázhetvenkettőben a Népművelési Intézetben már egy kísérleti tanterven dolgoztunk középiskolásoknak, egyetemistáknak. Lassan sorsommá vált az oktatás. A mai napig is tanítok a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fotó-film-média szakán, Kolozsváron.

– Mennyire formálja a világlátását a tanítás?

– Rengeteget tanulok az oktatás során. Amikor a hallgatók elkészítenek egy filmet, azt meg kell ítélnem, hogy jegyet adjak rá. A hibákat nem úgy kezdi javítani az ember, hogy „Ez rossz, csinálj vele ezt, vagy azt!”. Inkább megpróbálom empatikusan megérteni, hogy az alkotó miért úgy csinálta meg a filmjét, ahogy. Ilyenkor javasolok más utakat is, de meghagyom neki a döntést. Sokszor előfordult persze, hogy a hallgatónak lett igaza. Gyakran kapok olyan kérdést, amire korábban nem is gondoltam, de választ kell adnom rá.

– Milyen változások hozott a szakmában a rendszerváltoztatás?

– A filmszakmában a rendszerváltozás körüli évek leszálló ágat hoztak. Ennek több oka volt, az egyik például, hogy megszűntek a műhelyek. Azelőtt a műhely volt a filmes gondolkodás középpontja, ahol eszmét cseréltek a szakmabeliek, csörték persze voltak, de segítették egymást az alkotásban.

A rendszerváltozás után jött a pályázati rendszer, a műhelyeknek nem osztottak többé pénzt, így nem maradt mozgásterük. Kialakult egy sajátos produceri rendszer, ahol a pénztelen producer feladata lett a pályázás. A másik dolog, amiért nagyon megváltozott a világ, az a technika. Mivel mindkét területen működtem, megéltem azt, amikor az amatőr technika elérte a profi színvonalát. Ez már a digitális videó korszakában volt.

A nagyberuházásokkal működő tévéstúdiók, produceri irodák az új technika megjelenésekor nem tudták mindig lecserélni a teljes eszközparkot, mert az túl drága lett volna. A független filmesek viszont vettek egy új kamerát, így nekik sokszor előbb volt 4K-s technológiájuk, mint egy stúdiónak. Döntő változás volt korábban, hogy elterjedtek a kábeltévék és megjelentek a kereskedelmi televíziós csatornák.

– Mit jelentett a kereskedelmi televíziózás megjelenése a filmszakma számára?

– Teljesen átalakította a nézők szokásait. Megjelentek a reklámok, a bulvár, a celeb-gyártás, amihez ha akarta, ha nem, a művészi oldalnak is igazodnia kellett, mert különben avíttnak, lassúnak, túlmagyarázónak tartották. Fontos lett a nézettség, mindenek felett. Beszüremkedett a film alkalmazott formanyelvébe ez az új attitűd, a kamera rángatása, a villódzás. Persze ezt használták formai eszközként már a húszas évek avantgárdjában, de annak más célja volt, nem vált uralkodó stílussá.

A villódzás, a reklámszerűség nem abba az irányba viszi a nézőt, hogy mélyebben megértsen valamit, inkább felületessé teszi a megfigyelést. Amikor filmet nézek, és beüt a reklám – ráadásul ma már egy blokk akár nyolc-kilenc perc hosszú is lehet –, akkor már azon gondolkodom, hogy a következő kényszerű szünet alatt mit fogok csinálni, főzök egy kávét, kimegyek a mosdóba. Ez abszolút művészetellenes, kibillent abból a folyamatból, aminek eredménye lehet a katarzis.

Örülök, ha elcsípek olyan műsorokat a tévében, amelyek nem a celebgyártásról szólnak, amelyekben felvetnek valami humánus gondolatot, és komolyan beszélnek róla. Dokumentumfilmeket sokan készítünk, de ezeknek manapság nem nagyon van helyük a televíziókban. Mivel nem reklámhordozók, nem főidőben adják őket. A dokumentumfilm különleges kommunikációs forma, nem feltétlenül szórakoztató műsor.

– A közszolgálati televíziózás átalakulása is abban az időben történt. A Duna Televízió megszületése mérföldkőnek számított a hazai televíziózás történetében.

– A Duna Televízió ezerkilencszázkilencvenkettő december huszonnegyedikén indult el, a koncepció a határon túli magyarságra épült. Még a romániai forradalom idején gondoltunk arra a MOVI Filmgyárban, hogy VHS technikára készítünk műsorokat, amiket illegálisan akartunk a közönséghez eljuttatni. Aztán kormányszinten döntöttek, hogy egy olyan televíziót lehetne létrehozni, amely a világ magyarságának szól.

Így esett a választás a Magyarok Világszövetségére és Csoóri Sándorra, aki a szervezet elnöke volt. (A MVSZ-t 1938-ban alapították a Magyarok II. Világkongresszusán, kezdeti célkitűzése szerint azért, hogy támogassanak minden olyan munkát, amely arra irányul, hogy a külföldön élő magyarok között a nyelvet és kultúrát megőrizze és fejlessze. A szervezet újjászületése Csoóri Sándor 1991 és 2000 közötti elnökségéhez köthető – a szerk.) A televízió megszületése előtt néhányunkat behívtak Antall József­hez, és ott Kodolányi Gyulával tárgyaltunk a tervekről.

Megszületett a Duna Televízió, és mivel a létrejöttéhez kétharmados többségre volt szükség, később sem tudták megszüntetni, pedig volt rá akarat. Aztán kétezer-tízben a Duna beleolvadt az MTVA-ba, így a mai közszolgálati televíziózás javarészt már az MTV folyománya. Egyébként a Duna TV elindulása előtt több tanfolyamot szerveztem Budapesten és a Börzsönyben is a határon túl megalakuló kis kábeltévék munkatársainak. Jöttek továbbképzésre Székelyudvarhelyről, Kolozsvárról, Temesvárról, Délvidékről és a Felvidékről is. Később a határon túli területeken is elindítottuk a programot. A médiában dolgozók közül sokan kapták itt az első filmes-televíziós impulzusokat.

– Idén rendezik a huszadik Lakiteleki Filmszemlét, melynek ön a zsűrielnöke. Miben különbözik ez a mustra a többitől?

– Lezsák Sándor kért fel a rendszerváltozás éveiben, hogy tervezzünk tévéstúdiót Lakitelekre. A terv elkészült, de a kormányváltás után már nem volt rá keret. Néhány évvel később Lezsák Sándor újra hívott, hogy csináljunk filmszemlét. Sokféle mustra volt akkoriban, ezért azt javasoltam, hogy szervezzünk egyet a kisközösségi, falusi tévéknek, műhelyeknek, iskolai és egyetemi stúdióknak. Sára Sándor volt hagyományosan a zsűri elnöke. Halálával nagy veszteség érte a filmszakmát. Egy év most kimaradt a koronavírus-járvány miatt, lehet, hogy biennáléként folytatódik tovább a szemle, amely tematikájában foglalkozik a helyi értékekkel, a megőrzésükkel, de a történelem olyan fehér foltjait is bemutatja, amelyeket a korábbi kultúrpolitika el akart rejteni.

– Manapság is összejár a szakma diskurálni az alkotásokról?

– A Magyar Filmszemle klasszikus értelemben már megszűnt. Igaz, hogy van több filmes rendezvény, verseny de már nem ugyanaz a lényeg. Korábban minden évben szűk egy hétre összejött a szakma, eszmecseréket folytattunk, igazi közösségi lét volt, amire szükségünk volt a fejlődéshez. Társadalmunk egyik rákfenéjének tartom, hogy nem beszéltünk ki dolgokat, és ma is sok mindenről hallgatunk. A párbeszéd, a kritika fontos része az alkotófolyamatnak.

– Az elmúlt ötven évben több száz filmnek volt rendezője, operatőre, producere. Vannak témái, amelyeket szeretne még filmen elmondani?

– Szerencsésnek mondhatom magam, szinte minden munkámat élvezettel csináltam. Sokszor évekbe tellett, amíg egyik-másik elkészült. Emiatt az ember párhuzamosan dolgozik több témán. Mindig hangsúlyozom a hallgatóknak, hogy
a filmrendezőt arról ismerni meg, hogy a fejében folyton nyüzsögnek a témák. A sok ötlet közül nehéz eldönteni, hogy melyik a legerősebb, melyiket kell előbb megcsinálni. Akinek csak egy jó ötlete van, és egész életében azzal akar bajlódni, az ne a rendezést válassza. Természetesen vannak terveim, remélem a koronavírus-járvány hamarosan enged a szorításából, és újra kezdhetünk dolgozni.

Művész Páholy rovatunk az MMA támogatásával készült

Krúdy Gyula: Régi pesti históriák

Színes írások (26.)

A hírlapíró panaszkönyvéből

Levél a szerkesztőhöz

Emlékszel azokra a cúgoscipős, kiültnadrágos, pápaszemes hírlap-írókra, akik valaha a pesti szerkesztőségekben üldögéltek az íróasztalaik mellett, oly állandósággal, tekintéllyel, függetlenséggel, hogy papirossal bélelt karos­székükből a halál sem mozdíthatta el őket?

Emlékszel a régi redaktorokra, akik télen-nyáron kalucsniban és esernyővel jöttek a munkájukhoz, mindig mérgesek voltak valamelyik fiatal munkatársra, a belföldi vagy a külföldi politikára, a kiadóra, nyomdászra, Gyulai Pálra, mert anyagi függetlenségük és a diadalmas sajtószabadság védelme alatt lehettek idealisták? Azt lehetne mondani, hogy a hírlapírói pálya folytatásához éppen olyan szükség volt az idealizmusra, mint akár a mindennapi tanulásra. (A legjobb lexikonokat éppen a volt hírlapírók írták.)

Emlékszel a megfeleségesedett szerkesztő úrra, aki azon törte a fejét, hogyan vehetne házacskát – kis kerttel –, valahol a főváros környékén, talán a Tisztviselőtelepen, és az Első Hazainál volt hitele, mert váltóit pontosan törlesztette? Zsebében ebédjegy füzetecske volt a Kispipába vagy más divatosabb korcsmába, szabója volt a Belvárosban, aki nem hagyta télikabát nélkül járni, és a szerkesztőségi munka közben sohasem zaklatták anyagi dolgokkal, mert fontos volt, hogy munkáját nemes gondolatokkal eltelten, magasztos hivatása tudatában végezhesse.

Emlékszel, mily hallatlan tekintélyük volt a régi nagy magyar lapoknak, amelyeket a vezércikk első betűjétől a „nyomatott”-ig volt szokás elolvasni. A hírlapíró életprogramokat dolgozott ki magának, amikor egy nagy lap íróasztalának oldalán először verte ki a pennáját. Hírlapokra terjedő tanulmányokba kezdett a közkönyvtárakban vagy az antikváriusoknál, mielőtt lapja számára egy cikksorozatot kipenderített – de voltak tervei, tennivalói, elgondolásai a következő évekre is, mert az volt a dolga, hogy nevelje, tanítsa, fölvilágosítsa az egymás után következő magyar nemzedéket – és bár személy szerint alig mutatkozik az életben, még névtelenül megjelenő cikkeivel is mindig a nemzet ügyének használ. Azt hiszed, hogy ez a régi idealista valaha gondolhatott arra, hogy egyszer csak elhúzzák a keze alól az íróasztalt, és azt mondják neki, menjen más pályára?

Ha egyszer – mint a vigéc álmában Dickens felejthetetlen regényében megtelének a régi postaszekerek az egykori pasasérokkal –, ha egyszer egy éjszakára átvennék helyüket a hajlottlábú íróasztalok mellett a régi hírlapírók (akik manapság körülbelül szentté válottaknak számítanak), bizonyosan nagyokat néznének mindama változásokon, amelyeken az idejük óta a hírlapírás átalment. Bizonyára a kor haladásával modernebb lett a hírlapírás is, de mennyi minden értéket kellett föl­áldozni ennek a modernségnek? Föl kellett áldozni azt a biztonságot, amely az 1848-iki törvényeink értelmében úgy vette körül a régi hírlapírót, mint az angyalok palástja.

Szabad volt igazat írnia, amint ezt már Deák Ferenc is javasolta. A modern versenyben le kellett mondani anyagi bátorságáról, mert napról napra olcsóbb lett az emberélet és az emberi munka. Mindinkább visszakanyarodott a hírlapírás szelleme ahhoz a száz esztendő előtti korhoz, amikor a szerkesztők még nagy botokkal jártak, hogy ellenségeik és munkatársaik ellen védekezhessenek. Mindig többen jöttek a pályára a kábult fiatalok, szegénykék, akik ezt a pályát tartották legkönnyebbnek annyi bezárt pályatér között Magyarországon… akik, bizony, kénytelenek verébfürgeséggel fölkapkodni a morzsákat is.

Nehéz dolog néhány sorban megírni azt a folyamatot, amelyet a magyar sajtó tett meg napjainkig. Könyvet kellene erről írni. Csak a napi bizonyosságot látjuk most végképp kiábrándult tekintetünkkel – a hírlapíró beállott sétálni a bélistások végtelen, a horizontig érő búcsújárásába.

(1926)


A szemlész és a sorsharag

Levél a szerkesztőhöz

Emlékszel a nyírségi határcsárdákra, amelyekben szokás volt pihenőt tartani a falra akasztott italmérési engedélyek, trafikjogok és más háziáldások alatt? Emlékszel a határcsárdákban a mindenkori csendőrökre, akik lóháton járták a határt félelmetes kakastollaikkal: a faluzó, úgynevezett vándor kéményseprőkre, akik tele voltak dallal, mesemondással, már csak bánatos foglalkozásuk miatt is? És emlékszel az ivó sarkában lesipuskás módjára meghúzódó fináncra, a spenótbakára, akit Bach-korszakbeli szereplése óta nemigen kedveltek Magyarországon!

A fináncból pénzügyőr lett; a biztosi rangban levők még sarkantyút is verettek a csizmájukra; a szemlészek pedig némely vidéken némi sikerekkel is dicsekedhetnek vala a kikapósabb asszonyfajtánál. De még mindig csak gyalogosan baktatott a finánc, még ha hosszúcsövű puskát is akasztott a vállára. És a mogorvább külsejű vadász uraktól dehogyis merészelte volna elkérni vadászengedélyüket! Hát csak ült elhagyottan, magányoskodva a határcsárda szögletében. A kéményseprő legény is szívesebben húzódott a kipödrött csendőrséghez.

Hát mostanában megint sűrűn halljuk emlegetni a szemlész nevét, akit olyan sarzsival akarnak fölruházni, amilyen kevés van a franganátos emberek között. Félelmetesebbnek ígérkezik a jövendő finánca még a csendőrnél is, ha vidéki észjárásunk szerint gondolkozunk. (Ám, azt gondolom, hogy a pesti észjárás szerint is megnövekedik a szemlész árnyéka azoknak a kereskedőknek a látomásai­ban, akik amúgy is sokszor látják az ördögöt.)

Fordult megint a világ; a békés pénzügyőr, aki egyébként már kezdett táncosnét kapni a falusi bálakon: megint mumus lesz, mint a nagyapja idejében. A „zsákba, finánc!” hangzatú jelszó, amely az utolsó évtizedekben már kezdett kimaradozni a divatból, mert az emberek lassan ráeszméltek, hogy a szemlészre éppen olyan szükség van a világrendben, mint a többi állami funkcionáriusra – a „zsákba, finánc!” nevű gonosz játék fölelevenedik az emberi emlékezetekben.

Nem hinném, hogy a polgári beavatkozást élvezett, jóravaló pénzügyőrség különösen megörülne az új pénzügyminiszteri intézkedésnek, amely megint csak visszaveti a fináncságot a régi népszerűtlenségbe, a görbe tekintetű falusi fogadtatásokba, a gyűlölködő vasvilla tekintetek mennykőibe, a határcsárda zugolyába, ahol megint csak egymagában üldögélhet, még a vándor kéményseprő se merészel vele barátkozni. Teher is lehet a hatalom, amely a gyalogosan, békességesen és nehéz karabély nélkül baktató finánc­ságot félelmetessé teendi.

Nem mindig kényelmes dolog az, ha a békességes szemlész úr egyszerre önmagának lesz a feljebbvalója, mert komótosabb, ha vigyáznak mások is az ember felelősségére, lelkiismeretére.

Nem, sehogy sem illik ez a pozíció a szemlészhez, akit már nem is küldenek mindig az ángya térdébe, ha szűzdohányt vagy kisüstöt szimatol. (Jól eldugták azt a magyarok.) De mivel fogadják ezentúl a szemlészt, akinek joga lesz az asszonyi ládákban, a rokonok kofferjeiben, az ágyak szalmazsákjaiban is kutatni a tilos portéka után? Rosszabb helyre is elkívánják ükelmét az ángya térdinél, és a sok rossz kívánság egyszercsak megvalósulhat a vérmesebb magyaroknál. Pödörheti bajszát a szemlész, pöngetheti sarkantyúját a biztos, nézelődhet jóravaló feleség után a megemberedett pénzügyőr – megint csak ott találja magát, ahol a nagyapja, aki a kiváló káromkodásokra tanítgatta a magyarságot.

De én még azt mondom, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, hogy várjunk a szemlész úrral, amíg fölköti a beretvaélesre fent új panganétját a derekára. Vannak olyan higgadt emberek, akik a puskaporral is tudnak bánni. Nem kell mindjárt föltételeznünk a szemlészről, hogy pipára gyújt a szénaboglyánkban. Aztán majd csak megnézzük, hogyan kell védekezni a kiköszörült panganét ellen.

(1928)


Régi Magyarország csemegéje

Még én is hallottam a szíves meghívást:

– Snepfet eszünk holnap, legyen szerencsénk vacsorára!

– Ki lőtte a snepfeket?

– Ki más, mint Szent Mihály? (Vagy Szent József, ahogy a családban az apát nevezték, akinek kötelessége volt minden jóval, így tavaszi szalonkával ellátni familiáris és baráti körét.)

Holott Mihály (egykor Miska) vagy József (egykor Jóska) már öreg úriember volt a régi Magyarországon is, nem könnyen állt a nedves, még hóleves márciusi erdővágásban, amely felett a vándorló szalonkák, dél felől jövet, egy másodpercnyi idő alatt elvonultak, mindig a vizesebb, mocsarasabb területet keresvén, ahol majd tanyát vernek. Se Mihálynak, se Józsefnek nem tett valami nagy egészségi szolgálatot a nedves tavaszi estében vagy hajnalban való vadászles, de mit is gondolkozott volna ezen az ember, amikor „nóbel passzió”-ról, úri kedvtelésről és a régi urasági életünkhöz hozzátartozó szalonkalesről volt szó március közepe, tavasz jöttének tájékán? A fiatalok elmentek tavaszi sétákra fehéredő fák közé (később a háborúba), míg a meglettebb úriembereik snepfvadászattal ünnepelték a tavaszt.

Napjainkban mind kevesebbet hallunk a tavaszi szalonkáról (amely nem is túlságosan ízletes, még ha a belével együtt tálalják is, ami az ínyencek öröme).

A konyhai művészetek napjai, így a szakácskönyv kitűnő szerkesztői ugyan tartják magukat a hagyományokhoz, amikor az „Oculi” körüli napokban nem mulasztják el figyelmeztetni közönségüket az ilyenkor szokásos szalonka élvezetéről, de mindig többen és többen járnak közöttünk olyan emberek, akik még sohasem ettek szalonkát, és még csak nem is kívánkoznak annak megízleléséhez. Legyintenek, ha a régi világbeli szalonkaevés szóba kerül. „Kenyér legyen, ne szalonka, mert a szalonkával még senki se lakott jól” – mondják, és a másik oldalukra fordulnak a Mihályok és Józsefek, mert már ők se Miskák, se Jóskák, mióta az élet oly rettenetesen elkomolyodott felettünk.

Bár, mondom, nem divat a szalonkáról beszélni, meg kell emlékezni a sarat kedvelő, hosszúcsőrű vadmadárról még napjainkban is, mert a szép múlt időnek (a háború előtti Magyarországnak) némi glóriája jelenik meg annak homlokán, aki elmondhatja:

– Én még ettem szalonkát. Én még lőttem szalonkát.

A snepf itt repül most is az erdővágások felett a maga tavaszi vándorútjában, mint ama beláthatatlan idők óta mindig, mióta madarak vannak a világon és Magyarországon... S máris hagyomány, legenda, mese lett volna belőle, amelyről csak az öregeknek szabad beszélni?

A régi vadászati naptárak ugyan engedélyezik márciusban a siketfajd és nyírfajd lövését is, de vajon hallani napjainkban a siketfajd vagy a nyírfajd pecsenyéről? Legfeljebb az állatkertet látogató gyerekek beszélnek e különös madarakról.
A kor történelmének pulzustartói már régen megállapították, hogy valamely egészen új korszak, mint akár a vízözön utáni: következik a huszadik században az emberiségre.

A megálmodhatatlanul következő események az emberiség pulzustartóinak adnak igazat. Vajúdás, nyögés, betegség az egész világ.

De most felmerül a kérdés, hogy felgyógyulván a világ a bajokból: merre fordítja a szekere rúdját.

Lehetséges, hogy valamely egészen új rendszert talál ki a dolgok rendbejövetele után, de sokkal valószínűbb, hogy ott folytatja a dolgokat, ahol 1914-ben abbahagyta. A béke, szabadság és emberi jólét ápolását. Igaz, hogy akkorára elmúlik az a nemzedék, amely még a békét látta és élvezte, de talán akkor is akadnak majd tudósok, akik március közepén felkiáltanak:

– Hopp, itt van a szalonka vándorlásának ideje. Illik, hogy szalonkát együnk.
S az új, jövendőbeli Miskák és Jóskák megint csak elindulnak az erdővágásokra, felhúzzák a vízálló vadászcsizmákat, megállnak leshelyükön, és ma még százfelé, a gondok rengetegébe tévelygő gondolatukat egyetlen dologra irányíthatják: vajon húz-e a szalonka az erdő felett?

A szalonka húz, és a régi barátságos meghívás megint elhangzik:
– Legyen szerencsénk holnap vacsorára. Snepfet eszünk.

(1933)