Hétvégi melléklet

2021. március 20.

0320

Áthallás

Vers

Tompa Mihály: Elmondhatnám…

Elmondhatnám éltemet, sok
Nehéz ostromával;
Ki pártolt el? kit temettem?
Miken mentem által?
Elmondhatnám e kebelnek
Fás nyugalmát, csendét:
Mit a vész, mint fagyott csermelyt
Föl nem zavar, nem sért
Elmondhatnám... s ösmérnétek
Sorsom, veszteségem;
De nem ám a fájdalmakat,
Nem a kínt, mely meg-megragadt...
Míg idáig értem!

Név a bitón

Ahogy lehet

„Egyházmegyéje papjainak meghagyta, hogy szentbeszédeikkel buzdítsák a híveket a nemzeti függetlenség ügye mellett”

Vitéz Anita
Horváth Mihály kalandos úton tudott csak megszökni a megtorlás elől: álruhában, komornyiknak öltözve emigrált
Horváth Mihály kalandos úton tudott csak megszökni a megtorlás elől: álruhában, komornyiknak öltözve emigrált
Fotó: MTI

Már a második március tizenötödike múlt el közösségi ünneplés nélkül a koronavírus-járvány miatt. A rendszerváltozás óta elmúlt három évtized tükrében ez nagyon furcsa érzés, ha azonban visszatekintünk az első március tizenötödike óta eltelt százhetvenhárom évre, akkor láthatjuk, nagyon is sok olyan évforduló volt, amikor az emlékezés nem lehetett ünnep, vagy éppen nem úgy volt, ahogyan azt ma – a márciusi ifjak vértelen forradalmának sikerét és a honvédő háborút fölelevenítve – ünnepeljük.

A szabadságharc leverése után, az önkény­uralom idején „természetesen” szó sem lehetett arról, hogy az egész nemzet számára személyes emléket jelentő kollektív élményt közösen idézhessék föl. A közös ünneplést akkor még vélhetően nem is annyira az eszményekre csupaszodott forradalmi gondolat jelentette volna, mint inkább a társadalmi trauma, a gyakorlatilag mindenkit érintő gyász földolgozását, egyszóval a nemzet öngyógyítási kísérletét. Erre előbb a megtorlás idején, aztán a lassankénti beletörődés, a konszolidáció miatt nem kerülhetett sor, 1865 után pedig már az aktuálpolitikai rendezés lehetősége szorította háttérbe az üzenetet.

A forradalomra történő emlékezés ünnepe a kiegyezés után Ferenc József és a magyar kormány közötti kompromisszum eredményeképp április 11-re, vagyis a ’48-as törvények uralkodó általi szentesítésének napjára esett. (A ’48 ellenzék ettől függetlenül továbbra is március 15-ét tartotta.)

A király halála és a vesztes háború vége után nem sokkal az első köztársaság 1919. február 28-án nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét, nagyszabású ünnepségre került sor többek között a Vigadóban, a budapesti egyetemi és főiskolai ifjúság részvételével. Pár év kihagyást követően 1927-ben hivatalos ünnep lett, majd a kommunista diktatúra ismét elbánt vele.

A modern magyar nemzet jelképes születésnapja épp a kollektív élmény miatt összetartozástudatot sugallt és épített. Megkerülhetetlensége miatt pedig már a kezdetektől fejtörést okozott a hatalom számára, amelynek érdeke volt önigazoló céllal kanonizálni egy-egy üzenetét. A fő üzenet azonban mindig a szabadság maradt, az 1849 után és a 20. század második felében egyaránt megélhetetlen szabadság. Épp ezért a legelső már­cius tizenötödike fölidézésében kezdetektől fogva az „ahogy lehet” hozzáállás dominál.

De hogyan is lehet?

Az alábbiakban három, talán kevésbé ismert példán keresztül kiderülhet.

*
Álruha, emigráció, titkos könyv.

Az 1849 utáni helyzetet remekül szimbolizálja a szabadságharc történetét elsők között feldolgozó kortárs történetíró, Horváth Mihály esete is, aki a Szemere-kormány kultuszminisztereként aktívan részt vállalt a forradalomban. Horváth Mihály egy fiatal, a történetírás iránt korán elkötelezett váci egyházmegyés pap, a forradalom kitörése idején hatvani prépost volt, amikor 1848. július 1-jén megkapta csanádi püspöki kinevezését V. Ferdinándtól.

A vele foglalkozó szakirodalom ma úgy tudja, Pázmány Péter óta ő volt az első, aki pusztán szellemi érdemei, megjelent művei alapján léphetett ilyen fiatalon a főpapok sorába. Nézetei progresszívnak számítottak – liberális volt, a „szabad államban szabad egyház” elvét vallotta –, módszereit viszont a magyar katolicizmus mozgósító hagyományából merítette. Egyházmegyéje papjainak meghagyta, hogy szentbeszé­deikkel buzdítsák a híveket a nemzeti függetlenség ügye mellett, 1849. június 6-ra pedig országos böjtöt hirdetett.

A törökellenes küzdelmek idejéből ismert toborzó prédikációk mellett Horváth még egy szimbolikus gesztussal ráerősített a történelmi áthallásra. Amikor a Szemere-kormány menekülni kényszerült Szegedről, ő vörös kereszttel a mellén, vagyis a középkori keresztes hadjáratok fő szimbólumát magára öltve hagyta el a várost. Ma már tudjuk, hogy történelmi pillanat volt: minden bizonnyal az utolsó alkalom, amikor a szószéknek és a papságnak még mozgósító ereje volt közéleti kérdésekben.

Kossuth javaslatára lett utóbb a Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere május 2-án. A világosi fegyverletételt követően élete veszélybe került, rokonai és ismerősei bújtatták október első feléig, amikor a hatóságok már halálra keresték. Kalandos úton tudott csak megszökni a megtorlás elől: álruhában komornyiknak öltözve emigrált a külföldi fürdőzésre induló gróf Brunswick Júlia és báró Prónay Albertné Ráday Erzsébet kíséretének tagjaként.

Tőlük Lipcsében vált el, és egy Wilhelm Möring névre szóló hamis útlevél segítségével továbbutazott Brüsszelbe, ahol feladta magát. Nem kapott menedékjogot, ezért hamarosan továbbállt a magyar emigráció gyülekezőhelyére, Párizsba. Az osztrák hatóságok egy darabig követték, de Párizsig már nem mentek utána, 1851-ben távollétében halálra ítélték. Büntetése akasztás lett volna, amit így szimbolikusan hajtottak végre: kiszögezték a nevét a bitóra.

Tényleges kivégzés nem történt ugyan, de joggal merülhet föl a kérdés, mit szólt mindehhez az egyház, hiszen mégiscsak fölszentelt pap és kinevezett püspök volt. Horváth Mihály csanádi püspöki címe azonban Róma megerősítése és a püspökké szentelés nélkül csupán névleges maradt, és igazság szerint maga IX. Pius pápa sem tiltakozott elég határozottan a magyar szabadságharcban részt vett papok elítélése ellen. Egy Horváth Mihálynak írt baráti levél ennél is tovább megy, azt feltételezi, hogy bár Róma püspöke igencsak haragudott az osztrák kormányra, ezt nem az igazságtalanság, a kegyetlen megtorlás miatt tette, hanem azért, mert az evangélikus Haynau ítélte el a római katolikus papokat…

Horváth Mihálynak az emigrációban nem volt módja papként tevékenykedni (utóbb meg is nősült), püspöki címe nem ért semmit, politikai befolyással egyáltalán nem bírt, pénze elfogyott, és jelképesen még életétől is megfosztották. Egyetlen dolgot tehetett: ahhoz a tevékenységhez fordult, aminek addigi sikereit köszönhette. Történeti kutatásokba kezdett, az emigrációban megismert külföldi levéltárak és könyvtárak anyagát bújva magyar vonatkozású adatokat keresett, azokat pedig rendre hazaküldte. Emellett pedig a kezdetektől fogva gyűjtötte a szabadságharc történetére vonatkozó forrásokat. Erőfeszítéseinek gyümölcse számos alapvető fontosságú munka lett, amelyet itthon maradt barátja, Toldy (Schedel) Ferenc segített a magyar olvasóközönséghez eljuttatni.

Három legnagyobb emigrációs munkájában földolgozta Magyarország történelmét; a reformkor történetét (Huszonöt év Magyarország történetéből 1823–1848), és annak folytatásaként a szabadságharc történelmét (Magyarország függetlenségi harczának története 1848–49-ben). Utóbbit álnéven, miután a Huszonöt év… az osztrák indexre került. Toldy Ferenc egyébként azt javasolta barátjának, ha már mindenképpen a szabadságharcról akar írni, emlékiratot írjon, de még azt se adassa ki életében, hiszen az amnesztia és a hazatérés esélyét rontja vele.

Horváth erre azt felelte: „…ez csak személyes indok, melynek, úgy vagyok meggyőződve, nem szabad feláldoznom a hazai érdeket, amely e kor történetének megírásában és kiadásában fekszik. Ha szenvedély nélkül s tárgyilagosan írunk, sokat meg lehet mondani. De ha megütköznek is, ha nem tetszik is az igaz szó, ám azért hallgatni nem szabad.” Aztán még hozzátette, hogy ha már így is amnesztia kell ahhoz, hogy hazatérhessen, hát inkább kiadja a művét most, aztán „a többi súllyal, mi ellenem van, ezt is amnestiálhatják, ha amnestiálni akarnak”.

A könyv 1865 nyarán jutott be Magyarországra. A magyar közönség kitörő, szenvedélyes lelkesedéssel fogadta, Tompa Mihály ennek ihletésében írta az Egy könyv olvasása közben című költeményét – a cenzúra pedig, ahogy az várható volt, betiltotta. A terjesztés azonban nem szűnt meg. Morálteológiai tankönyvnek álcázva, titokban továbbra is hozzá lehetett jutni. Egy visszaemlékezés – Váradi Antal drámaíróé – így számol be erről.

„Egy szép napon Ráth Mór könyvkereskedésében, a Vastuskóban, a vöröskarszékben ülő kapaczitások kezében sorra járt egy moralisticus munka: Alzognak Katolische Moral-Theologie című munkája. Vaskos kötet. Némán, szó nélkül adogatták egymásnak; mindegyik vitt belőle egy-egy példányt s némelyik egy engedetlen könnycseppet törölt ki szeméből, mikor lopva olvasgatta. Sohasem hitte volna az ember, hogy a katholikus morál ilyen mély hatást gyakoroljon az öregurak szívére… csakhogy amint hazaérkeztek, gondosan a fiókjukba zárták az Alzog-féle morálkönyvet. Egyéb volt annak külszíne alatt. Egy szent könyv, amelyről Tompa Mihály azt írta:

Midőn ezt a könyvet kitárod,
Hívd egybe nőd, fiad, leányod
S mind, aki lelkeddel rokon…
Emelt hangon olvasva nékik,
Míg általérzik, általértik,
Mi írva áll a lapokon…

Mert azokon a lapokon Horváth Mihálynak a Függetlenségi Harc Története című munkája volt lenyomatva…”

A könyv, bár nem mentes Horváth Mihály személyes meggyőződésétől és az egykori politikai érintettségéből fakadó szemlélettől, mégis megkerülhetetlen, hiszen a legelső összegző, tudományos igényű munka az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történetéről. Szövege alapvető módon járult hozzá ahhoz, ahogyan a szabadságharcról kialakult „kanonizált emlékezet” ma fölépül. Mindez nem így történt volna, ha szerzője a száműzetésben – sőt, ha az osztrák kormányzaton múlik, holtan –, eredeti hivatásának gyakorlásától megfosztva, titokban és álnéven, de nem teszi le voksát
az igazság mellett.

Élete későbbi alakulása azt mutatja, nagyszerű érzékkel döntött a bátrabb út mellett, mígnem 1866 végén megkapta az amnesztiát két barátja, Toldy Ferenc és Eötvös József közbenjárására. A kiegyezés után a magyar történettudomány intézményesülésének élére állt, tanúsítva, hogy a hiteles emlékezés elválaszthatatlan a bölcsész értelmiség szerepvállalásától.

*
Kollégium, emléktábla, „internacionalista jelleg”.

Száz évvel később.

Magyarországon ismét amnesztiának örülhetnek az emberek, de ezúttal nem a márciusi ifjak irodalmi lendülete, hanem a műegyetemista fiatalok és a diákok szabadságharca utáni megtorlást rekesztette be a hatalom 1963-ban. Az 1956-os forradalom és szabadságharc kulcsfontosságú volt 1848 emlékezete szempontjából, maga az eseménysor is mutatja, hogy az október 23-i főszereplők szándékosan építettek a pilvaxos íróifjak kezdeményező szerepének emlékére. Miután pedig a szovjet hatalom vérbe fojtotta a szabadságharcot, elterjedt a „márciusban újra kezdjük” jelszó, valamint a kezdőbetűkből összeálló MUK.

A Kádár-rezsim törekedett eljelentékteleníteni a március 15. emlékét, illetve szándékosan a kommunista forradalmak szemüvegén át értelmez(tet)te azt. Ennek gyökere még a centenáriumi állami ünnepségig vezet: 1948-ban már munkásmozgalmi keretben beszéltek róla, majd 1951 és 1956 decembere között munkanap volt. Hiába nyilvánították ünneppé 1956-ban, mert következő márciusban, néhány nappal tizenötödike előtt kivették a naptárból. A rendelet csak egy megemlékezéssel egybekötött aktív tanszünetet írt elő, a felnőtt lakosság számára pedig kötelező munkát.

Budapesten az értelmiségi ifjúságnak – az 1848-as főszereplők társadalmi leszármazottainak – sajátos viszonya volt a negyvennyolcas forradalom hőseihez. A Kerepesi temetőben 1877-ben a fővárosi egyetemisták közadakozásból síremléket állítottak Mieczysław Woroniecki lengyel hercegnek, honvéd alezredesnek, az ifjúság idoljának. Woroniecki herceg emléke 1945 után elsikkadt, csak az 1970-es években erősödött meg ismét. Ebben úttörő szerepet játszott egy kollégiumi közösség és hagyomány, amely saját, gyakran szűk keretei között 1956 után sem hagyta, hogy feledésbe merüljön 1848 üzenete. A kollégium (és jogelődje) a Horváth Mihálynak amnesztiát kieszközlő Eötvös József nevét viselte.

Az 1895-ben, tudós tanárok nevelésére alapított intézmény 1950-től diákszállóként, majd diákotthonként működött, a hallgatók azonban nem törődtek bele a lefokozásába: 1955-ben épp egy március 15-i ünnepség keretében vették föl ismét Eötvös nevét. Másfél évvel később, a kollégiumi mozgalom megindulása azt is lehetővé tette, hogy a diák­-otthonok kollégiummá alakuljanak, így az addigra egyetemi kezelésben lévő intézmény hivatalosan is az értelmiségi ifjúság életterévé vált. És persze az állambiztonság figyelmének középpontjába került.

Az akkori igazgató, Tóth Gábor – szinte Horváth Mihályhoz hasonló merészséggel – egy lapra tett föl mindent. Nem akadályozta meg az 1950-es és 1960-as években is rendszeres, ám „politikailag veszélyes” diák-megemlékezéseket, hanem épp ellenkezőleg, kihasználva egyetemi docensként élő kapcsolatait, beépíttette a kollégisták programját az egyetemi ünnepségbe. Sikerrel járt: az 1970-es évekre a Ménesi úti Eötvös Kollégium az egyetem hivatalos ünnepé­lyeinek helyszíne lett, mindez egy olyan időszakban történt, amikor már a KISZ égisze alatt szervezett Forradalmi Ifjúsági Napok keretében zajlottak a megemlékezések, egy kalap alá véve 1848 örökségét az 1919. március 21-i, Kun Béla-féle „forradalom” és az 1945. április 4-i „felszabadulás” „üzenetével”.

A KISZ szándékosan törekedett arra, hogy a hangsúlyt a forradalmi tavasz általános üzenetére helyezze, játékokkal vetélkedőkkel, „fiatalos programokkal” próbálta elterelni a figyelmet a szabadságért vívott küzdelem emlékéről. Ismert, hogy az állami elképzelések mentén szervezett 1972-es és 1973-as tavaszi ünnepség „nacionalista zavargásokba torkollt”, a spontán tüntetést végül a rendőrség zavarta szét.

Ilyen előzmények után, és ilyen körülmények között került sor 1974-ben a Kádár-kor egyetlen szabadtéri 1848-as emlékhelyének, a Bécsi Légió emléktáblájának fölavatására.

Az emléktáblát eredetileg egy évvel korábban akarták átadni, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára az Eötvös Kollégium is nagyszabású ünnepséggel készült. Tudományos és irodalmi programok mellett sort kerítettek a jubileum alkalmából készült Kardos Ferenc-film, a Petőfi ’73 vitájára, amelyen az írók, a rendező, az operatőr és a szereplők is közreműködtek.

A vita moderátora Szörényi László irodalomtörténész, egykori kollégista volt. Mint ismert, a filmben pápai és budapesti diákok újrajátszották Petőfi életének fontos pillanatait, a résztvevők azonban időről időre kiléptek szerepükből, és jelenbeli diákokként szóltak a forradalmiságról, sajtószabadságról, cenzúráról. Kardos Ferenc özvegye szerint ezeknek a jeleneteknek a kétharmadát kivágták a filmből.

A tábla avatására valószínűleg az 1972–73-as tüntetések miatt nem kerülhetett sor, a következő év ha lehet, még nagyszerűbb apropót szolgáltatott: 1974. május 21-én volt a győztes budavári roham 125. évfordulója. A rohamban részt vett a Bécsi Légió is.

De miért pont a Bécsi Légióra esett a választás?

A választ Kovács István költő, polonista, a Kilencek költőcsoport tagjának 2016-ban megjelent visszaemlékezésében érdemes keresnünk. Mint ismert, a zömmel Eötvös kollégistákból álló fiatal költők 1969-ben, háromévnyi küzdelem után adhatták ki Elérhetetlen föld című antológiájukat, amelyben szerepelt többek között Utassy József Zúg Március című költeménye, benne olyan sorokkal, mint „lopnak a bőség kosarából” és „a jognak asztalánál lopnak”. Illyés Gyula az antológia megjelenése alkalmából meghívta a Kilenceket magához, nem sokkal később pedig Kovács Istvánt hozzásegítette egy bécsi ösztöndíjhoz, amelynek során mélyebben is megismerkedett a Bécsi Légió történetével.

A három csapatban érkező, fölfegyverzett bécsi egyetemista különböző hadtestekbe volt beépítve: szolgáltak Bem és Damjanich alatt, és részt vettek a győztes budavári rohamban is. Hazatérve Kovács István a fiatal kollégiumi nevelőtanárként megosztotta ötletét Tóth Gábor igazgatóval, aki átlátta, hogy „internacionalista jellege” miatt a Bécsi Légiónak avatandó buda­vári emléktábla ötletébe aligha köt majd bele a kommunista kultúrpolitika.

Fölkarolta az ügyet, az állami szerveknek írt levelében pedig azzal érvelt, hogy 1848–49 külhoni hőseinek emlékét már őrzik különféle szobrok és utcanevek, a Bécsi Légió azonban méltatlanul el van feledve. Számítása ismét bejött, egy kis furfang után nem ütközött ellenállásba, hogy emléktáblát állítsanak a Bécsi Légió hőseinek. Az emléktábla szövegét Kovács István írta meg, élére egy bécsi röpiratos versből vett idézetet választott: Szabadság a jelszavunk! A furfang pedig az volt, hogy Tóth Gábor megnyerte az ügynek a Hazafias Népfrontot is, amelynek vezetője, Ortutay Gyula elvállalta a tábla fölavatását, és föltette a pontot az i-re.

Az ilyen kreatív megoldásokhoz – amelyek viszonylagos szabadságot biztosítottak a diktatúra idején is a nemzeti ügyekhez – persze néha „véletlenek” is kellettek. Amikor a táblára vésendő szöveget Tóth Gábor átadta a kerületi kőfaragó vállalatnak, és a vezetőjük megértette, miről van szó, a munkáért nem fogadtak el pénzt. Mint kiderült, a kőfaragó brigád vezetője egy régi vezérkari százados volt…

*
Elismerés titokban, megfigyelés följelentés nélkül.

Értéket teremteni a nagyon szűk nyilvánosság segítségével is lehetett. Az 1980-as évek elejétől egy budai lakás vált bölcsész értelmiségiek egy kis csoportjának ünnepi helyszínévé minden év március 15-én. Hoppál Mihály folklorista a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum folyóiratában megjelent interjújában idézte föl nemrégen, hogy pályatársai és barátai – akik között több Eötvös-kollégista is volt – körében megalapította 1981-ben a Már­cius 15. Emlékérmet. Az emlékérmet évente egy alkalommal, harminc éven át ajándékozták hazai és határon túli magyaroknak.
A díj­átadó ünnepségeknek saját otthonában adott helyet.

Bölcsészként ő maga és barátai sem jártak tömegrendezvényekre – ahogyan ő fogalmazott: „nem voltunk felvonulós típusok” –, de 1980-tól fogva március 15-én késő délután, azaz munka után évről évre összegyűltek. Már első évben fölmerült az ötlet, hogy alakítsanak egy bizottságot egy emlékérem átadására, amelyet nem érdemekért, pláne nem politikai érdemekért, hanem munkásságért, egészen pontosan „a hazának tett kiemelkedő szolgálatért” ítélnek majd oda. A díjazottak többnyire olyanok voltak, akik hivatalosságoktól nagy valószínűséggel nem számíthattak semmiféle elismerésre a pártállam idején, sokaknak ez volt pályafutása első kitüntetése is.

Megalkották a lakáson belül ünnepelt március 15. rituáléját, szokásrendjét, és természetesen megállapodtak a kitüntetés szövegében.

Az oklevelet Szakály Ferenc történész írta meg latinul, az emlékérmet Péterfy László szobrászművész készítette el. A bizottságnak tagja volt még rajtuk kívül az előző történetből is ismert Kovács István, valamint Jankovics Marcell, Pető Bertalan pszichiáter, Kelemen András, Csete György, Szema­dám György és Molnár Imre, aki az oklevelet pergamenre elkészítette. Az oklevélre egyébként hiteles ’48-as pecsét került annak köszönhetően, hogy Hoppál Mihály és Kovács István felesége a Nemzeti Múzeumban dolgozott akkoriban.

Noha a március 15-i alkalmakat nem verték nagydobra, előbb-utóbb híre ment. Hoppál Mihály úgy emlékszik, hogy amikor munka után vagy aznapi hivatalos rendezvényen látogatásából a barátok megérkeztek, néha arról számoltak be, hogy lent áll egy kocsi, amiben megfigyelők ülnek cigarettázva. A házigazda sosem ment le, de a megfigyelők sem csöngettek föl. Pedig „az összejövetelt egy Kossuth-nótával kezdtük, ahol azért mindenki kieresztette a hangját, úgyhogy nyilván hallatszott, hogy sokan vagyunk” – idézi föl. Szerinte azért nem szúrhatott szemet a belügynek, mert talán a titkosszolgálatban is „voltak rendes emberek”, akik még megtanulták, hogy „március tizenötödike egy tisztességes magyar ünnep”.

A kitüntetésekhez egyébként tartozott egy dokumentum, amelyben a bizottság indokolása szerepelt, alatta minden bizottsági tag aláírásával. Már akkor nevettek azon, hogy ha jön az állambiztonság, hogy megtudja, kik és miért adják az emlékérmet, egyetlen papíron ott szerepel minden információ. Az állambiztonság azonban nem jött, csak a társaság lett egyre népesebb harminc év alatt.

A rendszeressé váló, félig titkos összejövetelek fokozatosan lettek egyre ünnepélyesebbek: az emlékéremhez természetesen minden évben közös evés-ivás is társult, az ünnepi asztalon még a szalvéta is piros-fehér-zöld volt, a vendégek pedig egyre ünnepibb öltözékben, olykor bocskai­ban érkeztek. Hoppál Mihály szerint utólag sokan úgy emlékeztek vissza a közös étkezés nyújtotta élményre, mint egyfajta „nemzeti karácsonyra”, amikor megerősödhettek magyarságérzésükben.

Az összejöveteleknek volt ugyanakkor egyfajta kovász jellege is. Kassai Lajos lovasíjász például a Március 15. Emlékérem szellemiségét saját életébe is átültette. Miután egyik évben megkapta kitüntetését, díjazottként hivatalos volt a következő évi ünnepségre is. Ő azonban ehelyett összegyűjtötte barátait, szó szerint „lovat adott alájuk”, készített egy hatalmas zászlót és kokárdát, majd pedig március 15-én lovon, viseletben végigjárta a Kaposmérő körüli falvakat.

Az emberek az első évben teljesen megdöbbentek, emlékeztetni kellett őket arra, hogy március tizenötödike van. A következő évben már lesték őket, a harmadik évtől pedig terített asztallal és pálinkával fogadták a csapatot. Kassai Lajosék lovas vonulása ébresztette rá ezeknek a falvaknak a lakosságát, hogy március 15-ét igenis meg lehet ünnepelni. „Azóta minden évben ezen az ünnepen felvonulok társaimmal, ellovagolok Bárdudvarnokra, kezünkben a zászlóval, és közben jó tudni, és arra gondolni, hogy miközben én itt lovagolok, egy kiváló társaság összejön és együtt ünnepel. Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek!” – írja a Március 15. Emlékérem emlékkönyvében a lovasíjász.

Hoppál Mihály pedig úgy értékel: minden fölfedezése és tudományos eredménye ellenére alighanem ez a díj élete fő műve, mert „ha ennek hatására az a tizenöt falu megerősödött a magyarságtudatában, akkor megérte”.

Krúdy Gyula: Régi pesti históriák

Színes írások (25.)

Aranytükrös kávéházban

A kenyérsütők, akik mindig nagyon szerettek a közéleti dolgokkal foglalkozni, a Terézvárosban sem fogták be a szájukat: az öreg Glasner, akinek kalácsos, jószagú boltja a legnagyobb volt a terézvárosi pékboltok között, elégedetlenül sétált el az Andrássy úti Radocza kaszinóból jövet az Abbázia kávéház ablakai alatt.

– Már megint ez a Vázsonyi tartja szóval a polgárokat – dörmögte magában az öreg pék, aki jó kereskedő módjára persze a szabadelvű eszmékkel szeretett barátkozni.

Kiülő bikaszemeit ugyancsak haragosan szegezte az Abbázia felé Bessenyei, az Andrássy úti hentesmester, akinek abban a házban volt a boltja, amelyben a Radocza kaszinó tanyázott.

– Egyebet se tudnak ezek a fiatal ügyvédek, mint a prágai sonka árára panaszkodni. Ebből áll az egész politikájuk. Hát ne egyenek prágai sonkát – vélekedett üzlet­zárás után a csemegés, akit különben is könnyen ki lehetett hozni
a sodrából, ha vevői alkudozni kezdtek.

De kíváncsiságból bepillantott a kávéház ablakán az öreg Brauch, a Nagymező utcai hentes, pedig ő éppen azzal szerzett magának publikumot, hogy mindent olcsóbban adott, mint más húsvágó. Ám ő is a fejét csóválgatta, amikor a kávéházban ama Cyrano-orrú fiatal ügyvédet látta, aki ifjonti hevességében az asztalt verdeste.

– Megint föl fog menni a disznó ára! – gondolta magában Brauch úr.

Hát valóban különös világ mutatkozott ebben a kávéházban: de csak a kávéháznak abban a részében, amely ablakaival a Teréz körút felé nyílott. Igen, csak a Nagykörútra nyíltak az ablakok, amely körútnak a lakói még mindig szokatlan érzések között fordultak be az Andrássy útra, aminthogy ebben a korban még bőven volt olyan polgár és polgárné Pesten, aki restelkedett volna a maga egyszerűségében a Váci utcán vagy a Koronaherceg utcán végigmenni. Ilyenformán az Andrássy utat is csak nehezen szokták meg a régebbi pestiek – szemfényvesztés, ami itt van, maradjunk csak a körúton. Még az se tette patriarkálisabbá az Andrássy utat, hogy az Abbázia sarokablakából R. Eötvös Károly fekete selyemsapkáját vagy göndör báránybőr süvegét lehetett szemügyre venni. Itt ült trafikra festett, csibukozó török példájára
a „vajda”.

Olykor savanyú bort ivott csevicés, zöld üvegből, különösen olyankor, ha vidéki vendége kedvéért tovább maradt el a Próféta utcából. – De a kávéház Teréz körúti részében nyoma sincs eme táblabírói flegmának, céhmesteres gőgölésnek, vidékies kaszinók anekdotázásának. Ott úgy tombol, ágaskodik, türelmetlenkedik az élet, mintha tegnap kezdődött volna; mintha tegnap érkezett volna a regényből való fiatalember a Keleti pályaudvaron, és a flaszterre toppantva, azt mondja magában: „Ezt a várost meghódítom!” Fiatal ügyvédek itt próbálgatják ki, hogy elég szúrós-e az új szemüvegük tekintete, valamint itt tálalják fel azokat a bölcsességeket, történelmeket, tudományokat, amelyeket könyvekből, folyóiratokból magukba szedtek. Itt kiáltozzák a frakkjában szálldosó pincér után a francia és az angol újságok címeit – természetesen ügyelve arra, hogy mondanivalójukba némi elmésséget is keverjenek: így gyakran szólítják a pincért pincellérnek, pincnöknek, pincőrnek, amint ez már a század eleji tréfás emberek szokása volt. – A kávéház egyik részében a báránysüveges veszprémi fiskus még mindig a Balaton körül utazgat, mikor a kávéház Nagykörút felőli oldalán már Sven Hedin ázsiai bolyongásai se keltenek különösebb feltűnőséget.

Itt durrannak el, e modern firtliben azok a viccek, amelyeket a viccbarátok a főváros minden részéből összehordanak – csak a tegnapi élcekre nem kíváncsi már senki. A legtöbb kávéházi vendég e tájékon olyanformán üldögél, mintha ő tudná egyesegyedül, hogy mit gondol magában Ferenc József, ki fog győzni a közelgő képviselőválasztásokon, és ki lesz Márkus József után a polgármester. Sőt, hogy az akkoriban ébredező feminizmusról is beszéljünk valamit, egy-egy kaján, fiatal hírlapíró megérkezik mindenféle nőies pletykákkal a cikóriaszagú levegőbe. R. Eötvös Károly szűzdohány füstje már alig töri át a kávéház levegőjét, a modern eszmék harcosainak portorikói és trabukói szagosítják be az atmoszférát.

Ebben a mindennap nyugtalankodó, minden estve a Nagykörút lámpásaival újraéledő, szorgalmas méhekként érkező (igaz, hogy néha bogáncsról hozták a keserű mézet), az újságok közleményeitől is könnyen felhevülő társaságban üldögél az a fiatalember, akit a rendezett anyagi viszonyok között éldegélő öreg polgárok aggodalmas fejcsóválással nézegetnek
a kávéház ablakán át, de antul inkább bizakodnak benne azok a kiskereskedők, akik a mellékutcákban a boltajtó két csengetése között csak nagyjában futhatják át az újságjukat; a fa- és szénpincék előtt a fakötegeken üldögélő boltosok, akik meg vannak győződve keserűségükben, hogy már sohasem lesz becsületes tél a világon; a suszterek, akik minden kezükbe kerülő cipőt megtalpalni is akarnak; az utcai gyümölcsárusok, akik már csak azért is szeretik az utcai felvonulásokat, mert több szilvát adnak el; és mindazok a kislakók, akik végtől végig a Terézvároson lehetőleg még kapuzárás előtt osonnak haza, mert félnek a házmestertől, aki majd átadja a háziúr goromba üzenetét…

Ezek a névtelen kisemberek, akikre jóformán senkinek se volt soha szüksége a városban, legfeljebb minden tizedik újévkor a népszámlálási biztosnak: ezek kezdenek emlegetni magukban reménykedve egy nevet – Vázsonyiét. Őt emlegeti Strasszer, a részletes, aki azzal állít be vevőjéhez, hogy úgyis magyarok vagyunk, szavazzunk hát Vázsonyira; Horváth, a sajtügynök, aki nyár­időben nem megy végig a Király utcán, mert amúgy is olyan sajtszaga van az utcának, mintha minden kereskedő évekre el volna látva sajttal; Bauer bácsi, az óbudai végrehajtó, aki azzal vigasztalja nehéz munkájában kuncsaftjait, hogy ha a demokratikus eszmék győznek, akkor a végrehajtási törvényen is enyhíteni fognak…

az esernyőjavítók, akiket sohasem látni máskor a városban, csak olyankor, mikor az eső esik, és már amúgy is megázott mindenki… azok a kis szabók, akik reggeltől estig reménytelenül foltozzák a nadrágokat, mert amúgy is újra kiszakadnak azok… a kávémérések tulajdonosai, akik ráérő idejüknél fogva mindennap kiolvassák a maguk újságját… a kéményseprők, akikkel még maga Táncsics Mihály, az első magyar demokrata sem fogott kezet.

Hát ezek a kisemberek kezdik a Szent Terézia utcáiban leghamarabb megtanulni a Vázsonyi nevét, és a névtulajdonost hében-korban megnézegetik a kávéházi ablakon át. Igen, ott van, ott ül, polgártársai ellenőrizhetik. Már mondtuk, hogy olyan mozgékony, nagy orra van, mint Cyranónak Pethes úr ábrázolásában, de ezenkívül külsejében semmi sem emlékezteti valamely kalandfi, gaszkonyi legényre. Szakálla sincs, mint Martinovics apát óta megszoktuk az összeesküvőket – ha jól emlékszem, fiatalkorában oldalszakállt, úgynevezett pakonbartot viselt, mint azok a fiatal jogászgyerekek, akik majd aljegyzők vagy szolgabírák lesznek.

Modorában is inkább rátarti volt a későbbi demokrata pápa, nem fogott kezet a komfortáblissal, amikor fuvarját kifizette, mint más, népszerűségre pályázók teszik ebben a korban. Leginkább fölényes, groteszk, ciankálisan elmés volt a maga társaságában, szeretett egy vagy két szóban megjelölni eseményeket és embereket, mert bölcs ember módjára tudta, hogy a legszebb szónoklatokat elfelejtik, ha azok hosszúra nyúlnak. Nem vetette meg az utcagyerek csúfolódást, de máskor meg olyan messzi horizontokra pillantott, mint egy keleti bölcsész.

A figurájában, mint Bródy Sándor mondaná, ama kövéredő emberekhez hasonlított, akik már csak azért is örökké nyugtalanok, mert az elhízástól félnek. Holott még javában nyúlánkodott, csak éppen az orra miatt látszott sokkal komolyabbnak, meglettebb embernek, mint a vele egyivásúak.

Ült a kávéházban, és gyilkos szatírát mondott mindazokról, akik nem voltak hívei, vagy ellenfelei voltak. Ez az ember vagy nagyon sok ellenséget, vagy nagyon sok barátot fog szerezni magának. Csak a Radocza kaszinóban legyintettek nagy magabíztukban:

– Ebben a kerületben nem sokat számítanak a szatócsok. A háziuraké itt a szó.

(1926)