Emlékkert

„...felkereste elesett honvéd bajtársai sírját, valamennyitől elbúcsúzott, és még 1863-ban a Tabáni temetőben főbe lőtte magát”

Ismeretlen szabadsághős koponyája

Miklós Imre felvétele

A hatalmas gesztenyefák miatt ma Gesztenyéspark a neve, valamikor azonban temetőkert volt Budán, ahol 1848–49-es hősök is aludták örök álmukat. Aztán, 1963-ban a Németvölgyi úti temetőt felszámolták, és a terület átadta a helyét az újkor létesítményeinek. A séta ma is kellemes ezen a helyen, de nem olyan meghitt, mint annak idején volt, amikor a történelem nézett vissza ránk a hősök sírjairól. Meg aztán hazánkban a csontok vándorlásának hagyományai vannak. Miért lett volna más a Németvölgyi temetőkertben? „Ha tudni akarod, hogy egy nemzet mennyire becsüli a múltját, nézd meg a temetőit.” (Széchenyi István)

A 19. század Budájának két nagy temetőjét, a Vízivárosit és a Tabánit még a 18. század végén létesítették. A Vízivárosi temetőkertet (a Szent János Kórháznál, a Kútvölgyi lejtő–Virányos út–Szilágyi Erzsébet fasor között) 1785-ben szentelték fel és nyitották meg, miután az 1695-ben létesített korábbi Vízivárosi úgynevezett pestistemetőt – amely a mai Margit körút–Kapás utca–Varsányi Irén utca–Erőd utca között terült el – megszüntették.

A polgári temető mellé telepítették át 1797-ben a Déli vasút helyén kijelölt katonai temetőkertet is.

A Vízivárosi temetőbe 1885-ig temetkeztek, de csak az 1960-as években ürítették ki végleg. Itt nyugodott mások mellett, kezdetben Vásárhelyi Pál vízépítő mérnök (1846-ban hunyt el), Verseghy Ferenc, a költő és nyelvtudós (1822), ide temették jeltelen sírba a Vérmezőn kivégzett magyar jakobinusokat (1795), és ezen a helyen pihentek Vörösmarty Mihály leányai.
Az Alkotás utca–Csörsz utca–Avar utca és a Hegyalja út által határolt Tabáni-krisztinavárosi temető 1796 és 1885 között volt használatban. Itt temették el többek között Virág Benedeket, a költőt (1830; 1833-ban Vörösmarty írt elégikus, keserű sorokat kidőlt keresztjéről), Lenhossék Mihály orvosprofesszort (1840), Psota Móricz 1848-as tüzér ezredest, és ebben a temetőkertben helyezték el a Budavár ostrománál elesett honvédeket.

A Vízivárosi és a Tabáni temető nevezetesebb halottainak földi maradványait és a szebb sírköveket aztán 1939–40-ben a Németvölgyi temető (Hegyalja út 37.) díszparcellájába vitték át. A fákkal, bokrokkal buján benőtt temető egyik sarkában, kör alakban emlékkertet építettek. Keresztben két sétaút szegte át a kört, s ahol az utak találkoztak, köröndöt alakítottak ki. A körönd közepén állították fel a tabáni közös honvédsírból származó, obeliszk alakú emlékoszlopot. Előtte, egy tágas sírüregbe kerültek a százharminchárom ládikában áthozott csontmaradványok. Ahol érdemesnek tartották, és egyértelmű volt, hogy kik nyugszanak a földben, azoknak a sírköveit is elhelyezték a temetőkertben.

A Németvölgyi temető 1885. november 15-én nyílt meg, de csak 1912-ig volt rendszeres használatban, jóllehet egy ideig a legnagyobb temetkezési helynek számított Budán, azonban 1894-től a farkasréti dűlőben létesült köztemető fokozatosan elhódította tőle az elsőséget. A Németvölgyi temetőkert is hadszíntérré változott 1944-ben, s a sírok egy része megsérült. Ettől függetlenül a főváros ostroma idején és utána újfent temettek ide.

Budapest Főváros Tanácsa 1963. január 23-án tartott ülésén határozott úgy, hogy a Vízivárosi és a Tabáni temetőből – azok megszűnése után – csak az 1848–49-es szabadságharcosok sírjai maradjanak bekerítve a Németvölgyi temető emlékkertjében, és elrendelte a gondozásukat. A többi neves halott földi maradványait a Kerepesi úti temetőbe (ma Fiumei Úti Sírkert), az e célra létesített, úgynevezett Nemzeti Panteonba szállítják, és külön-külön sírokba helyezik el őket, síremlékeiket pedig felállítják.  

A Fővárosi Közlöny 1963. évi 2. számában olvasható volt a Fővárosi Tanács 72–74. számú határozatának valamennyi rendelkezése, de fájó, hogy a tanács határozatával ellentétes volt, ami bekövetkezett. Az 1848–49-es hősök ugyanis nem maradtak bekerítve a helyükön, illetve nem gondozták a sírjukat, hanem feliben-harmadában, szakszerűtlenül, szükségmegoldásokkal kikotortatták őket onnan, és áttelepítették földi maradványaikat a Kerepesi temetőbe.
(Itt jegyezzük meg, hogy a Kerepesi úti temető 1849. április elsején nyílt meg. Az 1909-ben felavatott Kossuth-mauzóleum tervezésekor vetődött fel először az 1848-as parcellák kialakításának a gondolata. A Németvölgyi temető 1963-ban bekövetkezett felszámolásakor ez meg is valósult, bár nem az eredetileg tervezett reprezentatív formában: a Budáról áthelyezett honvédsírok a Kossuth-mauzóleum mellett létrehozott 31/2 számú díszparcellába kerültek.)

Miklós Imre sírtörténész, akit politikai meggyőződése miatt tétlenségre kárhoztattak, felháborodott a Vízivárosi, majd pedig a Németvölgyi temető nemzeti hősei sírjainak megbolygatása és az eljárás kegyeletsértő végrehajtása miatt, ezért saját elhatározásából úgy döntött, hogy hivatalos felkérés nélkül részt vesz az exhumálási és áttelepítési munkálatokban. A sírokról fényképeket készített, és kartotékrendszerben dolgozta fel az elhunytak élettörténetét. (Sajnos a felbecsülhetetlen értékű dokumentumok nagy része – mivel nem kellettek senkinek – 1976-ben bekövetkezett halála után elvesztek, megsemmisültek.)

Az exhumálási rohammunka előkészület nélkül, meglepetésszerűen ment végbe, nagyobbrészt csontzúzással, szakemberek bevonása nélkül: Csak Miklós Imre állt őrt a sírok mellett.

A földi maradványok végül is kis ládákba kerültek, s ezekben vitték át a csontokat a Kerepesi temetőbe. De például Maderspach Károlyné született Buchwald Franciska (1880) nemzeti hős asszonynak egy kartondoboz sem jutott. Csontjai egy 28×30×53 cm nagyságú kőhengerbe csak úgy fértek bele, hogy az állkapcsát szét kellett törni.

Mivel a temetővel párhuzamos utcában laktunk, főiskolás éveim alatt többször megfordultam a Németvölgyi temetőben, ahol barátságot kötöttem Miklós Imrével. Neki köszönhetem, hogy kezemben foghattam Maderspach Károlyné koponyáját, aki egyebek mellett Bem és Kmety tábornokokat látta vendégül otthonában, Ruszkabányán, s akit ezért Haynau nyilvánosan megvesszőztetett. A sírtörténész felhívta a figyelmemet az erősen ritkuló, aránylag hosszú, fekete hajra, amely az exhumáláskor még a koponyát borította.

Miklós Imre lefényképezte Psota (Psotta) Mór (Móricz) emlékművét és csontjait is annak előtte, hogy a Kerepesi temetőbe kerültek. Hogy kit tisztelhetünk benne? Erre vonatkozóan a sírtörténész a következőket jegyezte fel:

„Budavára 1849. május 21-én történt visszafoglalásakor a tüzérek ezredese volt. A világosi fegyverletétel után őt is halálra ítélte Haynau. Az ítéletet azután tizenkét évi, nehéz vasban letöltendő rabságra változtatták át. Psota 1863-ban szabadult Olmützből, majd kérvényt adott be, hogy az akkor létesített Déli vasút bécsi igazgatóságán díjnokként alkalmazzák. De Bécsben fény derült a múltjára, ezért a kérését elutasították. Az elkeseredett ezredes ezután felkereste elesett honvéd bajtársai sírját, valamennyitől elbúcsúzott, és még 1863-ban a Tabáni temetőben főbe lőtte magát. Innen vitték át 1886-ban a Rákoskeresztúri honvédtemetőbe, ahonnan 1937-ben a Németvölgyi temető emlékkertjébe került, a XIV/4-es parcella 3. örök sírhelyére. Ezen a helyen exhumálta és azonosította Miklós Imre 1963. június 13-án, déli 12 órakor. Az utolsó út a Kerepesi temető honvéd panteonjába vezetett a Temetkezési Vállalat 1742-es szám szállítólevelével.”
Így készült az összes „térkép”.

Fénykép őrzi Psota Mór, Zulawsky Simon és Chillich Ede (Eduárd) egykori sírját a Németvölgyi temetőkertben

Miklós Imre felvétele

Fénykép őrzi Psota Mór, Zulawsky Simon és Czillich Ede (Eduárd) egykori sírját a Németvölgyi temetőkertben. Miklós Imre egy nappal a kiürítés előtt készítette a felvételt.

A kép alá a következő megjegyzést fűzte: „Ezt a romantikus, szép emlékkertet szüntették meg…”

Czillich Edéről tudni kell, hogy az 1848–49-es magyar szabadságharc legbátrabb, az I. dunai hadsereg 1. hadosztályának irányítója volt. A tavaszi hadjárat kitűnő parancsnoka. Budán született 1813-ban. A magyar honvédségbe – mint annyi derék magyar érzelmű tisztünk legtöbbje – az osztrák hadseregből lépett át századosként, de azonnal őrnaggyá nevezték ki. Már ezredesként vett részt a tápióbicskei, az isaszegi, a nagysallói, a váci, a komáromi ütközetekben. Budavár bevétele után hadosztályparancsnokká nevezték ki. A szabadságharc bukása után halálra ítélték Máriássy János és Dobay József ezredes társaival együtt. Később mindhármukat az olmützi várba vitték.

Czillich Ede halálbüntetését kegyelemből tizennyolc évi, nehéz vasban letöltendő rabságra változtatták. Amíg a börtönben szenvedett, a viszonyok is megváltoztak. Kiszabadulása után miniszteri osztálytanácsos lett a Honvédelmi Minisztériumban, 1872-ben halt meg. A vízivárosi katonai temetőből szintén 1937-ben került át a Németvölgyi sírkertbe, ahol örök sírhelyet kapott az emlékkertben. Innen távozott a Kerepesibe. Miklós Imre feljegyzése: „A Honvédelmi Miniszté­rium nem volt jelen egyetlen percre sem a kihantolásakor, és nem is búcsúztatta el.”

A sírtörténész megjegyezte, hogy Czillich 1848-as rabtársai, Máriássy és Dobay földi maradványai nem a Németvölgyi temetőben pihentek, de nem említette, hogy hol. Újfalussy Ödöntől, a Máriássy család leszármazottjától viszont tudjuk, hogy márkus- és batízfalvai Máriássy János Márkusfalván élt és halt meg, ott is van eltemetve a templom körüli családi temetőben, két tiszttársával együtt, akik a szabadságharcban estek el (Márkusfalva Igló mellett található – ma Markusovce –, Batízfalva pedig a Tátra alatt).

Az a levél, amelyben Dessewffy Arisztidesz Aradon kivégzett tábornok arra kérte Má­riássy Jánost, hogy halála után gondoskodjék a feleségéről, Újfalussy Ödön nagybátyjának, Újfalussy Tivadar lőcsei ügyvédnek a birtokában volt, de elveszett és valószínűleg megsemmisült, amikor a szlovákok a házát és az irodáját feldúlták, s őt magát arra kényszerítették, hogy Magyarországra meneküljön.

Máriássy János 1822-ben született Iglón.

A magyar honvédségbe ugyancsak az osztrák hadseregből lépett át, 1848 szeptemberében a tiszántúli önkéntes sereg (2. gyalogezred) őrnagya lett. Később az aradi várat ostromolta, s innen vezényelték át a fősereghez, Görgeyhez. Egy hadosztállyal megrohanta és bevette Budavár falait. Hőstettéért – szuronyos puskával maga is a közlegények között harcolt – a II. Érdemrenddel tüntették ki. Olmützből 1856-ban szabadult ki. Ettől kezdve saját birtokán élt, majd nőül vette Dessewffy tábornok özvegyét. Az az uralkodó, akinek a nevében húsz évvel korábban kötél általi halálra ítélték, 1869-ben megengedte, hogy az új hadseregbe a régi, ezredesi rangjával lépjen be. Később tábornok, majd altábornagy lett. Élete végén a bárói címet is sikerült megszereznie.

Dobay József őrnagy a 31. zászlóalj parancsnokaként két ágyúval tartóztatta fel a dicső, bár szerencsétlen vízaknai csatában az ellenséget, miközben Bem kisszámú seregével elvonulhatott. Dobayt e hőstette s általában bátor és veszélyekkel dacoló magatartása Bem kedvenceinek egyikévé tette. Hősiességével tűnt ki a piski hídnál is, s mindvégig Bem hadseregében harcolt. Amnesztiával szabadult az olmützi börtönből. Az új hadseregbe ő is ezredesként léphetett be.
A budai diadalmas küzdelem után a vár utcáin szanaszét hevertek a kövezeten a hősök. Ökrös szekereken szállították el tetemüket a temetőbe. Egész nap tartott az elesettek összegyűjtése, de még délután is sok honvéd holttestét szedték fel a bástyák alól.

Miklós Imre egy őszi napon a Németvölgyi temetőben, amely ma Gesztenyéspark

A szerző felvétele

A Németvölgyi temetőben a honvédek első sorában lelhettük Burdina Alajos őrnagy síremlékét. Budavár ostroma idején debreceni gyalogosaival a tabáni temetőt szállta meg. Különös előérzettel mondta ekkor: „Érzem, hogy el fogok esni. Ha meghalok, itt akarok nyugodni.” És megmutatta a helyet. Elsők között tört fel katonái élén a várba, és katonái élén halt hősi halált a rohamban. Mivel holtában is felismerték, a tabáni sírok kiürítése után az ő csontjait is a Németvölgyi temetőbe szállították, és a hagyomány szerint a kijelölt helyre temették. Sorsához méltó a sírfelirata: „Lowenkampfi Burdina Alajos Don Miguel ezredbeli honvéd őrnagyot, aki Budavár ostrománál 1849. évi május 21-én hősiesen harcolva elesett, hazáért, övéiért távol, 47-ik évében ide temette a véletlen.”

Itt nyugodott Assa-Kürthi Ghyczy István huszonhárom éves százados, a várfalat lajtorjákon megmászó rohamszázad parancsnoka, aki ugyancsak a hajnali rohamban esett el. A harmadik név szerint ismert budavári halott Jezertsek Lukács harminchárom éves lovas nemzetőr volt, akit a tömegtemetés után találtak meg átlőtt testtel a miniszterelnökség épületének padlásán. Titok maradt, hogy teteme hogyan került a padlásra. Rózsaszínű márvány síremlékére, aranyozott, de hibás magyarsággal a következőket vésték: „El se búcsúzhattál, oly hirtelen éré halálod, / Most mi búcsúsunk el, haj, hogy örökre van ez. / Nyugodjál békén, akkor fog nyerni nyugalmat / Szivünk is, ha porunk hült poraidba vegyül. / Téged nőd, gyermeked kisértek sirba s barátid, / De ha én elmúlok, lesz-e ki megsiratand? / S ahányszor e márványon rezg a napkelet, / Csókolja hamvadat a szent emlékezet.”

A Németvölgyi temetőbe kerültek egy másik negyvennyolcas honvéd ezredes hamvai is, akinek a síremlékét – még az átköltöztetés előtt – Miklós Imre lefényképezte. Ez volt olvasható a márványtömbön: „Szandai Stréter Lajos 1848-as honvéd ezredes, ország­gyűlési képviselő, született 1813, meghalt 1875. márcz. 3.”

Koponyáját két oldalról is megörökítette a sírtörténész, ahogy sokaknál tette, s kartonjára a következő megjegyzést fűzte: „Korai ifjúságában katonai pályára lépett. 1848-ban – a Nádor huszárok századosaként – századát Csehország legtávolabbi részéről vezette haza a magyar anyaföld védelmére. A hosszú és viszontagságos úton hősiesen küzdött az üldözőkkel. E fegyverténye után hamarosan ezredessé léptették elő, de Görgey visszavonulása után jobb karján olyan súlyosan megsérült – Mindschacht mellett –, hogy fel kellett hagynia a harccal. Világost követően külföldre menekült, távollétében ítélték halálra. Olaszországban egy magyar légió parancsnoka lett Garibaldi mellett. 1867-ben tért haza szülőföldjére. Szilárd jellemű ember volt, derék hazafi.
A képviselőházban a Függetlenségi párt soraiban küzdött haláláig.”

A Németvölgyi temető adott volna végső nyughelyet Ludig János hadnagynak is, aki elejétől végéig részt vett a szabadságharcban. Jelen volt Budavár ostrománál is. Továbbá a teljesség igénye nélkül Egyessy Vince százados (1887) és felesége, Örökös Horváth Sá­muel őrmester (1877), Kölcsey Ferenc főhadnagy, alsószalóky Krivácsy József ezredes (1903), Komárom tüzérparancsnoka és felesége, Abbati Marescotti Katalin grófnő földi maradványait helyezték még ide. Az idegen származásúak német nyelvű sírfeliratán az „ung.[arische] insurrection”, a magyar felkelés megjegyzés jelölte a magyar szabadságharcot, de a német szavak között egyetlen szó, a „honvéd” mindenütt olvasható volt.

Az első sorban, a honvédek között porladtak egy sírban az összetört Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy szobra feliratából meg a bécsi katonai följegyzésekből ismert és megtalált osztrák halottak. „Budavára 1849-iki császári védőseregének az ostrom alatt hősi halált hat négyszázhúsz tagja közül itt nyugszik…” – állt a feliraton. Köztük az első Alois Allnoch von Edelstadt ezredes, aki saját kezűleg akarta felrobbantani a Lánchidat, de ügyetlenségében ő maga robbant fel.

Nemeskürty István írja Kik érted haltak, szent Világszabadság című könyvében Hentzi vezérőrnagyról: „Pétervárad erődjéből rendelték fegyelmi vizsgálat végett Budára 1848 őszén, amiért megtagadta a magyar hadügyminisztérium parancsait; a császári csapatok januárban vizsgálati fogságából szabadították ki, s tették meg Buda várparancsnokává, melynek védelmében 1849 májusában el is esett, előzőleg azonban Pest városának lövetésével téve örökre gyűlöltté nevét.” Másutt pedig ezt olvashatjuk: „eleinte ügyünkhöz látszott szítani – vallja be Mészáros” [Lázár honvéd altábornagy]. Az emlékmű felirata szerint „Hentzi Henrik cs. kir. tábornok, a vár parancsnoka és a védősereg többi hős halottja a megszűnt Vízivárosi katonai temető ismeretlen helyén nyugszik.”

Rejtély, hogy hová lett Hentzi holtteste. Katonáinak földi maradványairól sem tudunk. A Pesti Hírlap 1941. május 23-i számában azt írta: „Újabb kutatások szerint téves az a hagyomány, hogy a zugligeti villamos sínpárjai alatt feküsznek a föld mélyében. Bár az egykori feljegyzések szerint az ellenség halottjait este csöndben ásták el a Víziváros Zugliget felé eső egykori katonai temetőjének szélében, az út mentén, jeltelen tömegsírban. A Hentzi-síremlék mögött nyugodott felesége, nemes Bertalan Eleonóra. Kívüle és a honvédtisztek feleségein kívül más nők föld maradványait is őrizte a németvölgyi föld. Ernst Poelt, Ritter von Poeltenberg, azaz Pöltenbergi Pölt Ernő aradi vértanú özvegye családtagjaival együtt szintén itt kapott végső nyughelyet.

Pöltenberg Ernő osztrák fiatalember volt, aki csak káromkodni tudott magyarul. „Csak a nyelvem német, szívem magyar, mert a szabadságért dobog” – állította. Ne­meskürty István azt írta róla: „Micsoda fölény, micsoda elegáns gúny vibrált ebben a vörös hajú, nagy bajuszú bécsi férfiban, amikor az aradi akasztófák alatt, közvetlenül kivégzése előtt így szólt az őt kísérő paphoz: »Ugyan szép küldöttséget menesztettek önök az Úristen elé, hogy a magyarok érdekében folyamodjanak.«”

A névsor hosszú. A nevesebb síremlékek száma meghaladta a kétszázat. Köztük volt Döbrentei Gábor író (1851-ben hunyt el), vagy Lechner József mérnök (1846), országos építési főigazgató. Róla tudni kell, hogy a pesti Duna-szakasz szabályozásának kérdésével is foglalkozott. A Németvölgyi temetőkertbe került Szkalniczky Antal (1878) építész, aki sógorával, Koch Henrikkel társulva a fejlődő Budapest számos középületét és bérházát tervezte (például a Főpostát a Petőfi Sándor utcában). De beszélhetünk Reitter Ferenc mérnökről is (1874), akinek legjelentősebb munkája a budapesti rakpartok terve és megépítése volt. Munkássága hozzájárult Budapest nagyvárosi jellegének kialakításához.
Czigány János (1909) jogászt a magyar gyorsírás mecénásaként ismerték. Abt Antal (1902) fizikus a föld mágnességét kutatta. Lassu István (1852) statisztikai és földrajzi író számos dolgozatában kora legfontosabb államainak leírását adta. Ki beszél ma róluk? Hol bukkan elő a nevük? Ki idézi a munkásságukat? Döbrenteiről és Reitterről legalább utcát neveztek el, de a többiek a feledés homályába merültek.

Petrarca írja egy helyütt: „Ha már viharban s háborúban éltem, / haljak meg békén, és ha itt lakásom / nem volt dicső, legyen elköltözésem.” A Németvölgyi temetőben pihent negyvennyolcas hőseink esetében is így remélhettük. Csakhogy amíg például a rádió az 1930-as években mindig megemlítette többek között Máriássy János nevét, addig mára sok minden feledésbe merült. Sok minden? A százhetvenharmadik évfordulón csak a nevük felemlegetéséért emelünk szót.

*
A Németvölgyi temetőre való visszaemlékezés hiányos volna Miklós Imre részletesebb megismertetése nélkül. Már csak azért is, mert sokat beszélgettem vele, sőt az otthonában is felkerestem, halála után pedig találkoztam a menyével és az unokájával is. Miklós Imre (1888–1976) vasutascsaládból származott, és ő maga is a MÁV-nál volt alkalmazásban, végigjárta a ranglétra különböző fokozatait, a szabadkai forgalmista beosztástól az államvasutak főfelügyelőségéig. A kisgazdapárt tagja volt a hőskorszakban, és később, 1947. november 20-ig törvényesen megválasztott országgyűlési képviselője a Magyar Függetlenségi Pártnak.

Sírtörténészi munkálkodása olyan hatással volt rám, hogy a szó szoros értelemben elszédültem mindattól, amit mesélt, s ahogy felelevenítette emlékeit. Hogy X. és Y. ezen és ezen a széken üldögélt – mondta –, ha vendégségben náluk járt; emitt van a fényképe, és amott a földből előkerült koponyája. Még emlékszem Miklós Imre lakásának a berendezésére, az asztalra, a székekre, a szoba félhomályára. Menye, Miklós Lászlóné és unokája, Miklós Katalin szomorúan mesélték, hogy a rajongásig tisztelt és szeretett após, illetve nagyapa halála után senkinek sem kellett az, amit felkutatott. Pedig felajánlották többeknek is, köztük a Kerepesi temető akkori igazgatójának. De mivel a legkisebb érdeklődést sem tanúsították a kutatómunka iránt, kidobták, megsemmisítették a gyűjteményt.

Az ok érthető volt: a hetvennégy négyzetméteres Márvány utcai lakásban már az életteret veszélyeztették a dobozok. Pedig Miklós Imre mindig azt mondogatta, hogy ebből egyszer majd meggazdagodnak…

Magam is fájó szívvel vettem tudomásul, hogy a felbecsülhetetlen érték nincs többé. De a megmaradt néhány fénykép és kevéske dokumentum így is érzékelteti, hogy Miklós Imre milyen páratlan kutatómunkát végzett. Három könyve várt megjelenésre, amikor nyolcvannyolc éves korában meghalt.

És milyen precizitással dolgozott! Milyen fáradhatatlanul böngészte a régmúlt újságlapjait, hogy emléket állíthasson azoknak, akik visszafoglalták Buda várát. Többen közülük a Németvölgyi temetőben reméltek utolsó nyughelyet. A kevés megmaradt kutatási anyag között egy Vasárnapi Ujság másolatára is rábukkantam (Pest, július 11-én, 1869), amelynek címoldalán a szabadságharc törzstisztjei tekintenek reánk a messzi távolból. Egy fényképen, ugyanezen tábornokok koponyái emlékeztetnek Hamlet monológjára: „Lenni vagy nem lenni…”

Miklós Imre egy Curriculum vitae-t is írt: (…) „1913-ban berendeltek a Szabadkai Üzletvezetőségbe forgalmi központi előadónak. Itt teljesítettem szolgálatot 1920. február 12-ig, amikor is – minthogy a szerbekre nem tettem esküt – családommal együtt kiutasítottak.” Trianon előtt megpróbálta átmenteni a magyar vagyont. De a szerbek lecsaptak rá, elfogták és halálra ítélték. Megszökött, felkapaszkodott egy mozdonyra, és így menekült meg. Felköltözött a család Budapestre. De hat hónapig vagonban laktak. A különböző pályaudvarokon veszteglő vagonokban az elszakított területekről érkező családok éltek hónapokig, és igyekeztek minél előbb lakáshoz jutni. Szolgálatát a MÁV Igazgatóságán töltötte, innen ment nyugdíjba 1928-ban, harminckilenc éves korában. A hivatalos indok betegség volt.

A valóságban azért, mert a sorozatos jogfosztások miatt Memorandumot készített, s ebben felforgató törekvéseket láttak. Pedig csak kartársaiért küzdött. Ezek után kezdett hozzá a fennállásnak századik éve felé közeledő magyar vasutasok történetének levéltári kutatásához, amivel 1937-ben készült el. „Senkitől sem anyagi, sem erkölcsi támogatást nem kaptam – mondta Miklós Imre –, és az előjegyzésekből befolyt garasokból kinyomtattam az egyetlen magyar vasutasságról szóló történelmi művet, melyet megküldtem az Egyesült Államok elnökének, az angol királynak, a római pápának, minden magyar lapnak és a kötelező példányokat a rendeltetési helyükre.”

Emiatt a nyolcszáz oldalas, formailag és tartalmilag is különleges könyv miatt később meghurcolták. Érthető, hogy nem tetszett a kommunistáknak az, amit 1918-ról és 1919-ről leírt: „Az őszirózsás forradalomnak becézett októberi lázadás nem volt más, mint összeesküvő, hazátlan, vallástalan és istentelen, megszédült tömeg erőszakossága.”

A családtagok eredeti csomagolásban megőriztek a pincében száz darab könyvet, melyeket a váci Kapisztrán Nyomdában állítottak elő. De 1993. február 6-án betörtek, és elvitték valamennyit. A MÚK (Márciusban újrakezdjük) idején is letartóztatták, ami az 1956-os forradalom leverését követő hónap jelszava volt. Kistarcsáról szabadult 1957. június 17-én. De folyamatosan rendőri felügyelet alatt állt. A házkutatásoknak pedig se szeri, se száma. A lakásukban valamennyi széket felhasították.

A Curriculum vitae-ben fogalmazta meg Miklós Imre: „Az igazság akkor is igazság, ha mindennap változik a politika. Az igazság pedig: az emberség, az Úristenbe vetett rendületlen hit és minden rossznak a megvetése. Demokratikus államban szabad emberek élnek. Ezért harcolni is érdemes és szükséges. Aki ismer engem, márpedig igen sokan ismernek, azok tudják, hogy negyven éven át ellenzéki, jogtiprással szemben álló, gerinces magyar ember voltam és vagyok.”