Nagymenők

„Donáth Leó doktor int, csendet kér, Gädecke, az indító már fönn áll az asztalon, de a nézőtér nem akar elcsitulni...”

Szemüvegben Bárány István úszó, fehér zakóban ifj. Horthy Miklós, a Magyar Úszószövetség elnöke, Willy den Ouden holland úszónő és Csik Ferenc

Fotó: Magyar Olimpiai és Sportmúzeum

„Csik nevének hallatára a magyar tábor kezdett tapsba és huj-huj-hajrázott. Mellettem és mögöttem, tizenöt mikrofon előtt körülbelül tizenkét nyelven pereg a beszélőknek a nyelve. A világ minden táján tudni fogják ennek az úszásnak a történetét, mert japánul, magyarul, spanyolul, németül, angolul, hollandul és még egy néhány nyelven mondják a beszélők pergő nyelvvel ezeknek a pillanatoknak a történetét. Donáth Leó doktor int, csendet kér, Gädecke, az indító már fönn áll az asztalon, de a nézőtér nem akar elcsitulni.”

*
Így kezdődik Pluhár István, a legendás rádióbeszélő – ő nevezte így szakmája művelőit – közvetítése az 1936-os berlini olimpia egyik legnagyobb érdeklődéssel kísért csatájáról, a 100 méteres férfi gyorsúszás döntőjéről, Csik Ferenc diadaláról.

A kiváló sportférfiú, a tragikus sorsú polihisztor emlékezetét őrzi a magyar sport­élet – egyebek mellett iskola, közterület, verseny­uszoda, díj is viseli a nevét –, de példaszerű életére bizonyosan nem árt újra
és újra emlékezni.

Lengvári Ferenc néven született 1913. december 12-én Kaposváron. Édesapjáról nem is maradhatott emléke, még egyéves sem volt, amikor érkezett a szörnyű hír: az apa 1914. november 28-án, az első világháború poklában, a ma Szerbia területén lévő Moravci mellett elesett. Az édesanya, Csik Mária egyedül maradt a kétéves Ákossal, az egyéves Ferkóval s a hat hónappal a családfő halála után a világra jött Gyurikával.

Csik Katalinnak, az olimpiai bajnok lányának édesapjáról írt könyvéből tudhatjuk, hogy a család élete akkor fordult valamivel könnyebbre, amikor a fiuk nagybátyja, a vitézi címet is kapott Csik László orvos 1922-ben hazatért az orosz hadifogságból, és szárnyai alá vette unokaöccseit. Ferkót hivatalosan örökbe fogadta – hogy legyen, aki a vitézi címet majd örökli, mondta az olimpiai diadal után az édesanya a Nemzeti Újságnak, amelynek ő volt a keszthelyi fő megbízottja –, így lett a kisfiú neve Csik Ferenc.

A család azonban 1924 után Budapestről Keszthelyre, az anyai nagyszülők, a Csik család városába költözött, miután az édesanya hadiözvegyként kapott ott egy trafikot. Környezetükben élt a fiuk nagynénje, a festőművész Csik Jolán, aki a háborús években Nádler Róbert, Glatz Oszkár és Deák Ébner Lajos tanítványaként elvégezte a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolát. Akvarell­jei­vel többször is szerepelt a Nemzeti Szalon és a Műcsarnok kiállításain, 1936-ban, a berlini versenyek előtt felajánlotta két képét Kaposváron a karmeliták templomának, ha Ferkó győz. S aztán a legnagyobb örömmel vált meg két kedves festményétől.

A három fiú a premontreiek gimnáziumába járt, jó tanulmányi előmenetelük mellett a – ma így mondjuk – a közösségi életből is kivették a részüket. Különösen Ferkó, aki ügyes néptáncosnak, egyszersmind lelkes cserkésznek számított, kiváló sportteljesítménye mellett. Tizenöt évesen még Angliába is eljutott, egy cserkészdzsemborira, társaival Eduárd herceg, a későbbi VII. Eduárd király előtt táncolt.

Ki tudja, hogy néptáncban a világklasszisok közé emelkedett volna-e? Abban azonban mindenki biztos lehet, hogy úszásban az lett.

Már középiskolás éveiben is szívesen úszott, sőt vitorlázott is, vonzotta a közeli Balaton. A Keszthelyi Törekvés versenyzője lett, tehetségesnek mutatkozott, de eredményei azt követően javultak ugrásszerűen, miután beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára, és a BEAC versenyzője lett. Az egyetemi klubban előbb Bárány István, a húszas évek éppen annyira népszerű, mint amennyire sikeres rekordere foglalkozott vele, majd az Európa-bajnok és későbbi olimpiai bajnok vízipólós, a gyorsúszónak is kitűnő Vértesy József vette át edzései irányítását.

Élete akkoriban szinte csak az egyetemen, az uszodában és a rendszeres hazalátogatások idején a szülői házban zajlott. Nem csak sportolói lelke vágyta az orvosi karon a kitűnő tanulmányi eredményt, egyszerűen szüksége volt rá az ingyenes kollégiumi ellátás miatt. (Az Üllői úton, közel a klinikákhoz, az Általános Egyetemek Diákotthonában lakott.)
Úszókarrierje 1932 és 1935 között indult be igazán. Talán annak hatására is, hogy a Los Angeles-i olimpiáról aranyéremmel tért haza Vértesy, s hogy Csiket lenyűgözték az ötkarikás beszámolók, tudósítások.

Minden korábbinál erősebb vágyat érzett arra, hogy ő is részt vegyen a következő, az 1936-os berlini olimpián.

Az egyetem mellett naponta három órákat edzett, Pataky Károly, a kor egyik ismert sportújságírója már 1932-ben, egy pécsi verseny után azt jósolta: „Feri, belőled még Európa-rekorder lesz!” Csik a következő évben megnyerte a magyar bajnokságot, aztán tényleg kontinenscsúcsot jelentő időt repesztett, 1934-ben első lett a párizsi Grand Prix-n, aztán Budapesten mindenkit maga mögé utasított az 1935-ös Főiskolai Világbajnokságon. Egyre többször lehetett olvasni arról: nemcsak hogy kijuthat a berlini olimpiára, de ott bekerülhet a legjobbak közé. Többről egyelőre álmodni sem mert senki.

Még azt követően sem, hogy 1935 májusának utolsó napján a Nemzeti Sport a címlapján óriási betűkkel hirdethette: 1. Csik 58.6, 2. Fick 59.8, 3. Fischer 1:00.2. Az addigra már vitathatatlanul a világ legjobbjai közé érett magyar gyorsúszó a budapesti Császár uszodában, a Magyar Úszószövetség meghívásos viadalán megverte a világrekorder amerikait és az Európa-rekorder németet. Megverte a legjobbakat, de még mindig nem ő számított Berlinben a favoritnak.

Maga is bizonytalan volt esélyeit illetően, hiszen, mint mondta, nem ismeri a japánokat, sem a többi amerikai krekket. Mindenesetre sporteredményei elismeréseképpen már 1935-ben megkapta a Kormányzói Dicsérő Elismerés, Magyar Koronás Arany Érmet (Signum Laudis).

*
„Olyan nagy az izgalom, hogy nem tudják az emberek a szájukat befogni. Újra, meg újra csöndet kér a hangszóró, de ez a csönd nem akar teljes lenni. A legnagyobb lármát mi magunk csapjuk, rádióbeszélők, felénk is folytonosan pisszegnek, mert hiszen itt vagyunk a közönség között. Auf die Plätze! Elhangzott a vezényszó, hét test előregörbül, Ferkó jobbra néz, figyeli ellenfeleit és nagy ugrással benn van a vízben.

Nem volt olyan jó a startja, mint tegnap, de Tagucsi előtt van valamivel és ott fekszik az élcsoportban. Legelöl megy a négyes és az ötös pályán úszó Fick és Fischer. De, amikor már 35 méternél vannak, a két japán, Jusa és Arai tör előre. Ferkó az amerikaiakkal tartja az iramot és Tagucsival van egyvonalban, akit talán egy hajszállal megelőz. Jusa most érintette a falat, Arai most, Ferkó is ott volt, harmadiknak, harmadiknak fordulva jön előre.”

*
A hetvenes évek közepén én is barázdáltra hallgattam a néhány évvel korábban kiadott kislemezről Pluhár István érzelmesen szurkoló, mégis tárgyszerű közvetítését, jellegzetes hangját. (Az SP másik oldalán Szepesi György két hangképe szerepelt, az egyik a londoni 6:3-ról, a másik a tokiói olimpia vízilabdadöntőjéről.)  

De ismerhettem a történetet nagyapámtól is, aki akkor már jogi diplomával a háta mögött, fanatikus sportrajongóként második lett 1934-ben egy sportújságíró-pályázaton, majd élete egyik nagy álmát valóra váltva, – szabadságot kapva munkahelyétől, a Dohányjövedéki Központi Igazgatóságtól – a húgával nézőként ott lehetett a berlini olimpián. Nagyon büszkén emlegette, hogy az első alkalommal országokon keresztül vitt, Olümpiából a versenyek színhelyére érkező láng – Görögországot leszámítva – egyetlen más országban sem tett meg olyan hosszú utat, mint nálunk, Magyarországon.
Gyerekként sehogyan sem tudtam elképzelni, milyen is lehetett az a kétszázezer lelkes sportrajongót vagy „csak” kíváncsiskodót megmozgató, cigányzenés, dalárdás ünneplés, amelyet a fővárosban másfél órára megpihenő olimpiai tűz tiszteletére tartottak a Hősök terén.

De nagypapa szívesen mesélt arról is, hogy látta Jesse Owenst, s hogy micsoda olimpiai láz volt itthon és a kiutazó szurkolók között. Itthon – nagyjából 300 pengőért – a legnagyobb utazási irodánál, az IBUSZ-nál be lehetett fizetni egy társasútra, ami egyáltalán nem volt megfizethetetlen összeg a sportkedvelő középosztálynak, sőt ebben benne voltak a jegyek is, elsősorban a Reichssportfeldre, a Birodalmi Sporttelepre, az atlétikának helyet adó Olim­piai Stadionba és az azzal szinte szomszédos Olimpiai Uszodába, persze még jó néhány helyre, ahol a végül tíz aranyat nyerő magyarok szerepeltek.

Nem túlzott Pluhár István, amikor kiemelte a lelkes magyar szurkolók biztatását Csik Ferenc döntője előtt, tényleg sokan voltak, s nagyon jó hangulatot csináltak. Nagypapától gyakran hallottuk a kor kedvelt szurkolói rigmusait, a Huj-huj-hajrát, a Dirr-durr-belét, vagy a színházi közönségtől kölcsönvett „Hogy volt?”-ot.

Az úszószövetség – s persze a teljes magyar sportvezérkar – nagyon bízott abban, hogy megtörik a hosszú rossz sorozat, s Halmay Zoltán 1904-es győzelme után ismét avatnak magyar úszó olimpiai bajnokot. Az olimpiai falu gyalogtávolságra volt csak az úszóversenyek színhelyétől (is), de ifjabb Horthy Miklós, a Magyar Úszószövetség elnöke, az Országos Testnevelési Tanács tagja személygépkocsiján kivitte Csiket az uszodába, hogy a (reménybeli) bajnok minden energiájával spórolhasson.

*
„Gyere, Ferkó, gyere, gyere! Egyelőre még a harmadik helyen van, pompásan küzd.

A két amerikai rettenetes erővel jön föl, szinte szeli a vizet, mint valami motor. De Ferkó gyönyörűen tartja… Majdnem vezető helyen van. Egyvonalban van a japánnal! Úgy látom, hogy talán még Jusát is megelőzi! Fer-kó, Fer-kó! Most bele, most bele! És ebben a pillanatban ő ütött be elsőnek – én úgy láttam. Én úgy láttam, hogy első volt, de lehet, hogy második, mert a túloldalon lévő japánokat nem láttam egészen, teljesen. Egy lengyel nő, a lengyel rádióbeszélőnek a felesége azt mondja, hogy győztünk! Bárány István rohan oda Csikhoz, ölelik, csókolják, húzzák ki a vízből. Bárány lehajol, majdnem beleesik a medencébe, ebből azt következtetem, hogy (Ferkó) megnyerte a versenyt.

A magyarok túláradó örömmel és boldogsággal fogadják ezt az eredményt, most ugrik ki Ferkó a vízből, de még visszamegy, megöleli Fischert, a németet, aki gratulál neki mosolyogva és megöleli szintén. Egyik kézről a másikra adják. Kelemen Kornél doktor a vizes Csiket magához öleli, jobbról, balról hatalmas csókot nyom rá.”

*
A magyar szurkolók egy része, miután megünnepelték a három japán klasszist, Jusát, Arait és Tagucsit, valamint az amerikai Ficket és a német Fischert is legyőző kedvencüket, átrándult az úszóstadionból, ami alig néhány tízméternyire volt a stadion északi oldalától, az atlétikai versenyre. Hiszen Csik után jött Csák, azaz Kádárné Csák Ibolya, a 216 fős magyar olimpiai csapat egyetlen atlétanője. Ő pedig megnyerte a női magasugrást, aztán úgy döntött, kint marad a versenyek végéig, mint mondta, „elég lesz csak a házassági évfordulómra hazaérni”.

Nyert még aznap a birkózó Lőrincz Márton is, aki egyébként a hargitai Korondon született, a Trianon után elcsatolt területről szökött át a harmincas évek elején.

Ő volt Berlin egyetlen magyar egyéni olimpiai bajnoka, aki a rendezők által a győzteseknek felajánlott tölgyfacsemetét nem tudta szülővárosában elültetni. Csik Ferenc nagy ünnepség mellett adományozta Kaposvárnak, ahol rögtön a mellszobrát is felavatták. Ott voltak családtagjai, köztük édesanyja is, aki annyira izgult Pluhár István tudósítását hallgatva, hogy a célba érés után nem is fogta fel, hogy a fia, az ő Ferkója nyert. Hiszen a rádióbeszélő elragadtatott Csikjét Ficknek hallotta. Csak akkor nyugodott meg, amikor Pluhár már arról beszélt:

*
„Ahogy körüljön az uszodában és a medencét megkerülve, ide igyekszik hozzám, a mikrofonhoz. Minden lépésnél megállítják a fotográfusok, minden lépésnél auto­gramot kérnek tőle, minden lépésnél rázzák a kezét és boldogan szorongatják és ölelik őt. Magyarok, németek, franciák és mások. Itt ül most már mellettem végre a padon. Megkérdezhetem őt, hogy érezte magát a verseny előtt, a verseny alatt és a verseny után. (Innentől Csik beszél:) A verseny előtt, mint minden máskor is, kellemetlenül éreztem, természetesen, magamat, kissé drukkoltam, hála Istennek, nem jobban, mint más versenyek előtt. Úgy, hogy, mondhatnám, a startnál már nyugodtan álltam.

A verseny alatt figyeltem a többieket, a fordulóig csak arra vigyáztam csak, hogy el ne maradjak tőlük és azután meg mindent beleadtam. Hála Istennek jól ment, az utolsó métereken is tudtam még erősíteni kicsit, úgy, hogy a japánok előtt ütöttem célba. A verseny után természetesen a világ legboldogabb embere voltam és még maradok egy jó darabig.”

*
Az olimpiai aranyérme másnapján, Abay Nemes Oszkár, Gróf Ödön és Lengyel Árpád társaságában, új Európa-rekorddal szerzett egy bronzérmet is a 4×200 méteres gyorsváltóban, mégpedig a világrekorddal nyerő japánok és az amerikaiak mögött. Sportemberi nagyságára jellemző, hogy nagy diadala napján rábólintott arra, hogy két héttel később kiáll a budai Császár fürdőben, a főváros legjobb versenyuszodájában a félelmetes japán, a helyes írásmód szerint Jusza Maszanori ellen. S megint legyőzte őt, bizonyítva, hogy egyáltalán nem a véletlen műve volt berlini diadala.

Ráadásul ezzel a diadallal azt is cáfolta, amit a nemzetközi sajtó is hirdetett tényleg világra szóló győzelme után: Csik elsősorban azért tudott nyerni a kor szuperklasszisai között, mert a leghiggadtabb tudott maradni. A budapesti visszavágónak nem volt tétje, hírnév, babérkoszorú, tölgyfacsemete vagy érem, csak úszni kellett. S Csik, aki egyébként addigra minden korábbinál jobban a média kedvence lett, a sportlapok és a napilapok sportrovatai mellett gyakori vendéggé vált a Színházi Élet hasábjain is, ebben is a legjobbnak bizonyult.

Egyébként ha valakitől távol állt a felhajtás, az éppen ő volt. De büszkeséggel töltötte el, hogy diadalra vitte Magyarország színeit, dicsőséget szerzett az országnak, ezért eleget tett a felkéréseknek. Pedig nem volt túl sok ideje: Berlinben ötödéves szigorló orvosként nyert, előtte állt még egy tanulmányi év. Tanult és versenyzett, majd 1937. november 27-én, két héttel a 24. születésnapja előtt doktorrá avatták. Utána Németországban töltötte négy hónapos szakmai gyakorlatát, majd a MÁV Betegbiztosítónál kezdő orvos, a Szentkirályi utcai Belklinikán pedig gyakornok lett.

Élete egyre inkább a civil élet felé fordult, még a jól fizető úszóbemutatókra szóló meghívásokat is visszautasította, hogy hivatásának élhessen. Ugyanakkor 1939-ben elvállalta az úszókapitányi (mai fogalmak szerint a szövetségi kapitányi) posztot, már csak azért is, mert idősebb öccse, Ákos volt akkoriban a szövetség ügyvezető igazgatója. Az évek során barátságot kötött a nagy győzelméről tudósító Pluhár Istvánnal, aki – a felelős kiadóval, a szintén olimpiai bajnok kardvívóval, Rajcsányi Lászlóval együtt – felkérte őt arra, legyen az akkoriban induló Képes Sport irányítója. A fejléc alatt öles betűk hirdették: Szerkeszti dr. Csik Ferenc.

Fordulatot vett a magánélete is. Mint Csik Katalin már említett könyvében olvasható, 1939 elején a kor egyik konzervatív, másképpen polgári sportegyesülete, a MAC bálján megismerkedett Philippovich Feodórával, a Nemzeti Bank igazgatóhelyettesének, a Tőzsde elnökének, Philippovich Viktornak a gyönyörű lányával. Egy esztendővel később megtartották az esküvőt, még a bajnok délvidéki származású apósa is díszmagyart öltött a Lengvári család kedvéért, majd 1940 decemberében megszületett a házaspár első gyermeke, Ferenc, és alig több mint három évvel később a második, Katalin.

Addigra már javában tombolt a háború, Csik Ferenc pedig rengeteget dolgozott. Gyógyított a Belklinikán és oktatott a Testnevelési Főiskolán, sportlapot és szaklapot (Orvosi Közlemények) szerkesztett, 1944. október elsején pedig tanársegédi kinevezést kapott a Pázmány Péter Tudományegyetemen.

Néhány nappal később Szolnokra osztották be katonaorvosi szolgálatra. Ahogyan a front húzódott nyugat felé, a csapatkórházat úgy telepítették át előbb Budapestre, majd Sopronba. Csik Ferenc előbb Keszthelyre, majd Ausztriába költöztette a családját, ő pedig – orvosi esküjéhez hűen – ellátta a betegeket, sebesülteket. Akkor is, amikor már szinte mindenki menekült, amerre látott.

Ezerkilencszáznegyvenöt március 29-én, mindössze 32 évesen szovjet légitámadás áldozata lett. A Magyarországot elérő utolsó nagy légitámadásé.