Hétvégi melléklet

2021. március 6.

0306

Nagymenők

Vers

Kosztolányi Dezső: Ének a tavasz elé

Kelj bársonylombú, halk lehelletű,
borús tavasz a völgyön és hegyen,
hogy majd ha eljön az idő, legyen
a sebre fű.
 

Tavaszi erdő, jó szorosra fond
sűrű, sötét lombod hálózatát,
hogy majd ha éjjel elbúvunk alád,
födjön a lomb.
 

Kegyes Természet, szánd meg a magyart,
adj néki ágyat, sátoros vadont,
nőjön a sebre ír, a búra lomb,
s a sírra hant...

Signum Laudis

Ússz, Ferkó, ússz!

„Donáth Leó doktor int, csendet kér, Gädecke, az indító már fönn áll az asztalon, de a nézőtér nem akar elcsitulni...”

RR
Szemüvegben Bárány István úszó, fehér zakóban ifj. Horthy Miklós, a Magyar Úszószövetség elnöke, Willy den Ouden holland úszónő és Csik Ferenc
Szemüvegben Bárány István úszó, fehér zakóban ifj. Horthy Miklós, a Magyar Úszószövetség elnöke, Willy den Ouden holland úszónő és Csik Ferenc
Fotó: Magyar Olimpiai és Sportmúzeum

„Csik nevének hallatára a magyar tábor kezdett tapsba és huj-huj-hajrázott. Mellettem és mögöttem, tizenöt mikrofon előtt körülbelül tizenkét nyelven pereg a beszélőknek a nyelve. A világ minden táján tudni fogják ennek az úszásnak a történetét, mert japánul, magyarul, spanyolul, németül, angolul, hollandul és még egy néhány nyelven mondják a beszélők pergő nyelvvel ezeknek a pillanatoknak a történetét. Donáth Leó doktor int, csendet kér, Gädecke, az indító már fönn áll az asztalon, de a nézőtér nem akar elcsitulni.”

*
Így kezdődik Pluhár István, a legendás rádióbeszélő – ő nevezte így szakmája művelőit – közvetítése az 1936-os berlini olimpia egyik legnagyobb érdeklődéssel kísért csatájáról, a 100 méteres férfi gyorsúszás döntőjéről, Csik Ferenc diadaláról.

A kiváló sportférfiú, a tragikus sorsú polihisztor emlékezetét őrzi a magyar sport­élet – egyebek mellett iskola, közterület, verseny­uszoda, díj is viseli a nevét –, de példaszerű életére bizonyosan nem árt újra
és újra emlékezni.

Lengvári Ferenc néven született 1913. december 12-én Kaposváron. Édesapjáról nem is maradhatott emléke, még egyéves sem volt, amikor érkezett a szörnyű hír: az apa 1914. november 28-án, az első világháború poklában, a ma Szerbia területén lévő Moravci mellett elesett. Az édesanya, Csik Mária egyedül maradt a kétéves Ákossal, az egyéves Ferkóval s a hat hónappal a családfő halála után a világra jött Gyurikával.

Csik Katalinnak, az olimpiai bajnok lányának édesapjáról írt könyvéből tudhatjuk, hogy a család élete akkor fordult valamivel könnyebbre, amikor a fiuk nagybátyja, a vitézi címet is kapott Csik László orvos 1922-ben hazatért az orosz hadifogságból, és szárnyai alá vette unokaöccseit. Ferkót hivatalosan örökbe fogadta – hogy legyen, aki a vitézi címet majd örökli, mondta az olimpiai diadal után az édesanya a Nemzeti Újságnak, amelynek ő volt a keszthelyi fő megbízottja –, így lett a kisfiú neve Csik Ferenc.

A család azonban 1924 után Budapestről Keszthelyre, az anyai nagyszülők, a Csik család városába költözött, miután az édesanya hadiözvegyként kapott ott egy trafikot. Környezetükben élt a fiuk nagynénje, a festőművész Csik Jolán, aki a háborús években Nádler Róbert, Glatz Oszkár és Deák Ébner Lajos tanítványaként elvégezte a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolát. Akvarell­jei­vel többször is szerepelt a Nemzeti Szalon és a Műcsarnok kiállításain, 1936-ban, a berlini versenyek előtt felajánlotta két képét Kaposváron a karmeliták templomának, ha Ferkó győz. S aztán a legnagyobb örömmel vált meg két kedves festményétől.

A három fiú a premontreiek gimnáziumába járt, jó tanulmányi előmenetelük mellett a – ma így mondjuk – a közösségi életből is kivették a részüket. Különösen Ferkó, aki ügyes néptáncosnak, egyszersmind lelkes cserkésznek számított, kiváló sportteljesítménye mellett. Tizenöt évesen még Angliába is eljutott, egy cserkészdzsemborira, társaival Eduárd herceg, a későbbi VII. Eduárd király előtt táncolt.

Ki tudja, hogy néptáncban a világklasszisok közé emelkedett volna-e? Abban azonban mindenki biztos lehet, hogy úszásban az lett.

Már középiskolás éveiben is szívesen úszott, sőt vitorlázott is, vonzotta a közeli Balaton. A Keszthelyi Törekvés versenyzője lett, tehetségesnek mutatkozott, de eredményei azt követően javultak ugrásszerűen, miután beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára, és a BEAC versenyzője lett. Az egyetemi klubban előbb Bárány István, a húszas évek éppen annyira népszerű, mint amennyire sikeres rekordere foglalkozott vele, majd az Európa-bajnok és későbbi olimpiai bajnok vízipólós, a gyorsúszónak is kitűnő Vértesy József vette át edzései irányítását.

Élete akkoriban szinte csak az egyetemen, az uszodában és a rendszeres hazalátogatások idején a szülői házban zajlott. Nem csak sportolói lelke vágyta az orvosi karon a kitűnő tanulmányi eredményt, egyszerűen szüksége volt rá az ingyenes kollégiumi ellátás miatt. (Az Üllői úton, közel a klinikákhoz, az Általános Egyetemek Diákotthonában lakott.)
Úszókarrierje 1932 és 1935 között indult be igazán. Talán annak hatására is, hogy a Los Angeles-i olimpiáról aranyéremmel tért haza Vértesy, s hogy Csiket lenyűgözték az ötkarikás beszámolók, tudósítások.

Minden korábbinál erősebb vágyat érzett arra, hogy ő is részt vegyen a következő, az 1936-os berlini olimpián.

Az egyetem mellett naponta három órákat edzett, Pataky Károly, a kor egyik ismert sportújságírója már 1932-ben, egy pécsi verseny után azt jósolta: „Feri, belőled még Európa-rekorder lesz!” Csik a következő évben megnyerte a magyar bajnokságot, aztán tényleg kontinenscsúcsot jelentő időt repesztett, 1934-ben első lett a párizsi Grand Prix-n, aztán Budapesten mindenkit maga mögé utasított az 1935-ös Főiskolai Világbajnokságon. Egyre többször lehetett olvasni arról: nemcsak hogy kijuthat a berlini olimpiára, de ott bekerülhet a legjobbak közé. Többről egyelőre álmodni sem mert senki.

Még azt követően sem, hogy 1935 májusának utolsó napján a Nemzeti Sport a címlapján óriási betűkkel hirdethette: 1. Csik 58.6, 2. Fick 59.8, 3. Fischer 1:00.2. Az addigra már vitathatatlanul a világ legjobbjai közé érett magyar gyorsúszó a budapesti Császár uszodában, a Magyar Úszószövetség meghívásos viadalán megverte a világrekorder amerikait és az Európa-rekorder németet. Megverte a legjobbakat, de még mindig nem ő számított Berlinben a favoritnak.

Maga is bizonytalan volt esélyeit illetően, hiszen, mint mondta, nem ismeri a japánokat, sem a többi amerikai krekket. Mindenesetre sporteredményei elismeréseképpen már 1935-ben megkapta a Kormányzói Dicsérő Elismerés, Magyar Koronás Arany Érmet (Signum Laudis).

*
„Olyan nagy az izgalom, hogy nem tudják az emberek a szájukat befogni. Újra, meg újra csöndet kér a hangszóró, de ez a csönd nem akar teljes lenni. A legnagyobb lármát mi magunk csapjuk, rádióbeszélők, felénk is folytonosan pisszegnek, mert hiszen itt vagyunk a közönség között. Auf die Plätze! Elhangzott a vezényszó, hét test előregörbül, Ferkó jobbra néz, figyeli ellenfeleit és nagy ugrással benn van a vízben.

Nem volt olyan jó a startja, mint tegnap, de Tagucsi előtt van valamivel és ott fekszik az élcsoportban. Legelöl megy a négyes és az ötös pályán úszó Fick és Fischer. De, amikor már 35 méternél vannak, a két japán, Jusa és Arai tör előre. Ferkó az amerikaiakkal tartja az iramot és Tagucsival van egyvonalban, akit talán egy hajszállal megelőz. Jusa most érintette a falat, Arai most, Ferkó is ott volt, harmadiknak, harmadiknak fordulva jön előre.”

*
A hetvenes évek közepén én is barázdáltra hallgattam a néhány évvel korábban kiadott kislemezről Pluhár István érzelmesen szurkoló, mégis tárgyszerű közvetítését, jellegzetes hangját. (Az SP másik oldalán Szepesi György két hangképe szerepelt, az egyik a londoni 6:3-ról, a másik a tokiói olimpia vízilabdadöntőjéről.)  

De ismerhettem a történetet nagyapámtól is, aki akkor már jogi diplomával a háta mögött, fanatikus sportrajongóként második lett 1934-ben egy sportújságíró-pályázaton, majd élete egyik nagy álmát valóra váltva, – szabadságot kapva munkahelyétől, a Dohányjövedéki Központi Igazgatóságtól – a húgával nézőként ott lehetett a berlini olimpián. Nagyon büszkén emlegette, hogy az első alkalommal országokon keresztül vitt, Olümpiából a versenyek színhelyére érkező láng – Görögországot leszámítva – egyetlen más országban sem tett meg olyan hosszú utat, mint nálunk, Magyarországon.
Gyerekként sehogyan sem tudtam elképzelni, milyen is lehetett az a kétszázezer lelkes sportrajongót vagy „csak” kíváncsiskodót megmozgató, cigányzenés, dalárdás ünneplés, amelyet a fővárosban másfél órára megpihenő olimpiai tűz tiszteletére tartottak a Hősök terén.

De nagypapa szívesen mesélt arról is, hogy látta Jesse Owenst, s hogy micsoda olimpiai láz volt itthon és a kiutazó szurkolók között. Itthon – nagyjából 300 pengőért – a legnagyobb utazási irodánál, az IBUSZ-nál be lehetett fizetni egy társasútra, ami egyáltalán nem volt megfizethetetlen összeg a sportkedvelő középosztálynak, sőt ebben benne voltak a jegyek is, elsősorban a Reichssportfeldre, a Birodalmi Sporttelepre, az atlétikának helyet adó Olim­piai Stadionba és az azzal szinte szomszédos Olimpiai Uszodába, persze még jó néhány helyre, ahol a végül tíz aranyat nyerő magyarok szerepeltek.

Nem túlzott Pluhár István, amikor kiemelte a lelkes magyar szurkolók biztatását Csik Ferenc döntője előtt, tényleg sokan voltak, s nagyon jó hangulatot csináltak. Nagypapától gyakran hallottuk a kor kedvelt szurkolói rigmusait, a Huj-huj-hajrát, a Dirr-durr-belét, vagy a színházi közönségtől kölcsönvett „Hogy volt?”-ot.

Az úszószövetség – s persze a teljes magyar sportvezérkar – nagyon bízott abban, hogy megtörik a hosszú rossz sorozat, s Halmay Zoltán 1904-es győzelme után ismét avatnak magyar úszó olimpiai bajnokot. Az olimpiai falu gyalogtávolságra volt csak az úszóversenyek színhelyétől (is), de ifjabb Horthy Miklós, a Magyar Úszószövetség elnöke, az Országos Testnevelési Tanács tagja személygépkocsiján kivitte Csiket az uszodába, hogy a (reménybeli) bajnok minden energiájával spórolhasson.

*
„Gyere, Ferkó, gyere, gyere! Egyelőre még a harmadik helyen van, pompásan küzd.

A két amerikai rettenetes erővel jön föl, szinte szeli a vizet, mint valami motor. De Ferkó gyönyörűen tartja… Majdnem vezető helyen van. Egyvonalban van a japánnal! Úgy látom, hogy talán még Jusát is megelőzi! Fer-kó, Fer-kó! Most bele, most bele! És ebben a pillanatban ő ütött be elsőnek – én úgy láttam. Én úgy láttam, hogy első volt, de lehet, hogy második, mert a túloldalon lévő japánokat nem láttam egészen, teljesen. Egy lengyel nő, a lengyel rádióbeszélőnek a felesége azt mondja, hogy győztünk! Bárány István rohan oda Csikhoz, ölelik, csókolják, húzzák ki a vízből. Bárány lehajol, majdnem beleesik a medencébe, ebből azt következtetem, hogy (Ferkó) megnyerte a versenyt.

A magyarok túláradó örömmel és boldogsággal fogadják ezt az eredményt, most ugrik ki Ferkó a vízből, de még visszamegy, megöleli Fischert, a németet, aki gratulál neki mosolyogva és megöleli szintén. Egyik kézről a másikra adják. Kelemen Kornél doktor a vizes Csiket magához öleli, jobbról, balról hatalmas csókot nyom rá.”

*
A magyar szurkolók egy része, miután megünnepelték a három japán klasszist, Jusát, Arait és Tagucsit, valamint az amerikai Ficket és a német Fischert is legyőző kedvencüket, átrándult az úszóstadionból, ami alig néhány tízméternyire volt a stadion északi oldalától, az atlétikai versenyre. Hiszen Csik után jött Csák, azaz Kádárné Csák Ibolya, a 216 fős magyar olimpiai csapat egyetlen atlétanője. Ő pedig megnyerte a női magasugrást, aztán úgy döntött, kint marad a versenyek végéig, mint mondta, „elég lesz csak a házassági évfordulómra hazaérni”.

Nyert még aznap a birkózó Lőrincz Márton is, aki egyébként a hargitai Korondon született, a Trianon után elcsatolt területről szökött át a harmincas évek elején.

Ő volt Berlin egyetlen magyar egyéni olimpiai bajnoka, aki a rendezők által a győzteseknek felajánlott tölgyfacsemetét nem tudta szülővárosában elültetni. Csik Ferenc nagy ünnepség mellett adományozta Kaposvárnak, ahol rögtön a mellszobrát is felavatták. Ott voltak családtagjai, köztük édesanyja is, aki annyira izgult Pluhár István tudósítását hallgatva, hogy a célba érés után nem is fogta fel, hogy a fia, az ő Ferkója nyert. Hiszen a rádióbeszélő elragadtatott Csikjét Ficknek hallotta. Csak akkor nyugodott meg, amikor Pluhár már arról beszélt:

*
„Ahogy körüljön az uszodában és a medencét megkerülve, ide igyekszik hozzám, a mikrofonhoz. Minden lépésnél megállítják a fotográfusok, minden lépésnél auto­gramot kérnek tőle, minden lépésnél rázzák a kezét és boldogan szorongatják és ölelik őt. Magyarok, németek, franciák és mások. Itt ül most már mellettem végre a padon. Megkérdezhetem őt, hogy érezte magát a verseny előtt, a verseny alatt és a verseny után. (Innentől Csik beszél:) A verseny előtt, mint minden máskor is, kellemetlenül éreztem, természetesen, magamat, kissé drukkoltam, hála Istennek, nem jobban, mint más versenyek előtt. Úgy, hogy, mondhatnám, a startnál már nyugodtan álltam.

A verseny alatt figyeltem a többieket, a fordulóig csak arra vigyáztam csak, hogy el ne maradjak tőlük és azután meg mindent beleadtam. Hála Istennek jól ment, az utolsó métereken is tudtam még erősíteni kicsit, úgy, hogy a japánok előtt ütöttem célba. A verseny után természetesen a világ legboldogabb embere voltam és még maradok egy jó darabig.”

*
Az olimpiai aranyérme másnapján, Abay Nemes Oszkár, Gróf Ödön és Lengyel Árpád társaságában, új Európa-rekorddal szerzett egy bronzérmet is a 4×200 méteres gyorsváltóban, mégpedig a világrekorddal nyerő japánok és az amerikaiak mögött. Sportemberi nagyságára jellemző, hogy nagy diadala napján rábólintott arra, hogy két héttel később kiáll a budai Császár fürdőben, a főváros legjobb versenyuszodájában a félelmetes japán, a helyes írásmód szerint Jusza Maszanori ellen. S megint legyőzte őt, bizonyítva, hogy egyáltalán nem a véletlen műve volt berlini diadala.

Ráadásul ezzel a diadallal azt is cáfolta, amit a nemzetközi sajtó is hirdetett tényleg világra szóló győzelme után: Csik elsősorban azért tudott nyerni a kor szuperklasszisai között, mert a leghiggadtabb tudott maradni. A budapesti visszavágónak nem volt tétje, hírnév, babérkoszorú, tölgyfacsemete vagy érem, csak úszni kellett. S Csik, aki egyébként addigra minden korábbinál jobban a média kedvence lett, a sportlapok és a napilapok sportrovatai mellett gyakori vendéggé vált a Színházi Élet hasábjain is, ebben is a legjobbnak bizonyult.

Egyébként ha valakitől távol állt a felhajtás, az éppen ő volt. De büszkeséggel töltötte el, hogy diadalra vitte Magyarország színeit, dicsőséget szerzett az országnak, ezért eleget tett a felkéréseknek. Pedig nem volt túl sok ideje: Berlinben ötödéves szigorló orvosként nyert, előtte állt még egy tanulmányi év. Tanult és versenyzett, majd 1937. november 27-én, két héttel a 24. születésnapja előtt doktorrá avatták. Utána Németországban töltötte négy hónapos szakmai gyakorlatát, majd a MÁV Betegbiztosítónál kezdő orvos, a Szentkirályi utcai Belklinikán pedig gyakornok lett.

Élete egyre inkább a civil élet felé fordult, még a jól fizető úszóbemutatókra szóló meghívásokat is visszautasította, hogy hivatásának élhessen. Ugyanakkor 1939-ben elvállalta az úszókapitányi (mai fogalmak szerint a szövetségi kapitányi) posztot, már csak azért is, mert idősebb öccse, Ákos volt akkoriban a szövetség ügyvezető igazgatója. Az évek során barátságot kötött a nagy győzelméről tudósító Pluhár Istvánnal, aki – a felelős kiadóval, a szintén olimpiai bajnok kardvívóval, Rajcsányi Lászlóval együtt – felkérte őt arra, legyen az akkoriban induló Képes Sport irányítója. A fejléc alatt öles betűk hirdették: Szerkeszti dr. Csik Ferenc.

Fordulatot vett a magánélete is. Mint Csik Katalin már említett könyvében olvasható, 1939 elején a kor egyik konzervatív, másképpen polgári sportegyesülete, a MAC bálján megismerkedett Philippovich Feodórával, a Nemzeti Bank igazgatóhelyettesének, a Tőzsde elnökének, Philippovich Viktornak a gyönyörű lányával. Egy esztendővel később megtartották az esküvőt, még a bajnok délvidéki származású apósa is díszmagyart öltött a Lengvári család kedvéért, majd 1940 decemberében megszületett a házaspár első gyermeke, Ferenc, és alig több mint három évvel később a második, Katalin.

Addigra már javában tombolt a háború, Csik Ferenc pedig rengeteget dolgozott. Gyógyított a Belklinikán és oktatott a Testnevelési Főiskolán, sportlapot és szaklapot (Orvosi Közlemények) szerkesztett, 1944. október elsején pedig tanársegédi kinevezést kapott a Pázmány Péter Tudományegyetemen.

Néhány nappal később Szolnokra osztották be katonaorvosi szolgálatra. Ahogyan a front húzódott nyugat felé, a csapatkórházat úgy telepítették át előbb Budapestre, majd Sopronba. Csik Ferenc előbb Keszthelyre, majd Ausztriába költöztette a családját, ő pedig – orvosi esküjéhez hűen – ellátta a betegeket, sebesülteket. Akkor is, amikor már szinte mindenki menekült, amerre látott.

Ezerkilencszáznegyvenöt március 29-én, mindössze 32 évesen szovjet légitámadás áldozata lett. A Magyarországot elérő utolsó nagy légitámadásé.

Krúdy Gyula: Régi pesti históriák

Színes írások (23.)

Utazás Bécsbe

Carolus, Leopoldus, Franciscus császárok idejében, mikor a magyarok a suba alatt a fokosukat vagy rövidnyakú, kurucos csákányukat is magukkal vitték Bécsbe, farkasfogú komondor kullogott a sarkukban, és végrendeletet írtak, mielőtt elutaztak, a magyarok fogadója az országúton, közel a vámvonalhoz és messze az István-toronytól foglalt helyet.

Az idők folyamán hívták Tigrisnek, Zöldfának, Piros almának; Martinovics idején a Jámbor utazóhoz volt címezve.
A bécsi utazás körülményes eljárás volt. Senki se ment önszántából Bécsbe, legfeljebb nemrégen Ocskay, aki a vérrel és korommal felírta a város falára, hogy ott járt.

A jelentősebb magyarok pecsétes levéllel, idéző írással járultak az udvari kancelláriához, az ügyes-bajos emberek egy szekérderéknyi poros írást hoztak magukkal. Még a szászvári apát is szívdobogva ment a Burgba, ahol pedig kivételes bejárata volt a császár szobájáig – mintha a hóhérbárdot érezte volna a feje fölött a titkos folyosón. Tán a megtermett daliák, a fehérlábú királynő testőrzői idejében volt jó dolguk a magyar leventéknek. A testőr kardcsörtetését kalaplevétellel üdvözölte a bécsi polgár, és a mosónők bálján a harmonikás kénytelen volt átengedni táncosnőjét a keményöklű nemes testőrnek.

Korunkban, a szép Andrássy Gyula óta, leginkább a fekete szakállas Szemere Miklóst ismerik Holzer kocsijából a bécsiek, míg a tánctermekben az idős virágárusnők Wahrmannra és Blaskovicsra emlékeznek a magyarok közül. Ám a magyar gavallérok mindig egzotikus jelenségek voltak Bécsben, mint Párizsban a perzsa hercegek. Keletiesen gazdag borravalók egy időre ismerőssé tettek néhány magyar nevet a pincérek, fiákeresek és orfeumhölgyek körében, Péchy piros szekfűjét is jól ismerték a Freudenauban, a gusztusos Kopácsy Juliskát a színpadról, Vörös Elek prímást az éjjeli mulatóból.

És boldogult Rudolf hercegünk idejében Rohonczy Gedeont és Károlyi Istvánt éppen úgy ismerték Bécsben, mint a velszi herceget. Ottó herceg társaságában is sűrűn mutatkoztak magyar tisztek. Míg az írók közül a pirosmellényes,
fehérszakállas öreg költő Erdélyi Gyulát vették tudomásul az Almánál és a Sachernél.

Ámde mindez a kalendárium hátulsó lapjaira tartozik, ahol az adomák és tréfák helyet foglalnak. Vagy a bús élettörténetekből való epizód volt Bécs, ha emlékszünk Kármán József titokzatos bádeni villájára és a benne álmodozó magasrangú hölgyre, vagy a kegyes hercegnőre, aki a főhadnagyot szerette. Többnyire nehéz sóhajjal és meglehetős félelemmel tette lábát a bécsi földre az ügyes-bajos magyar.

Mindig voltak elszánt perlekedők, akik nemcsak a magyar anekdotákört gazdagították vagyonőrlő szenvedélyükkel, hanem az útikalandok gyűjteményét is szaporították. Avas kutyabőrök, ronggyá kopott családi iratok, zsíros diósgyőri árkusok járták meg az utat Bécs és Magyarország között a perlekedők tarisznyájában. Mikor már idehaza minden elveszettnek látszott, a haldoklók gyermekeiknek és unokáiknak meghagyogatták, hogy a családi per továbbvitelére Bécsbe, a császárhoz forduljanak. Nemzedékről nemzedékre szálltak az írások, amelyek félig-meddig már legendák lettek.

Nem volt olyan magyar família az elmúlt századokban, amellyel valamely sérelem, igazságtalanság, perlekedésre való ok ne történt volna. A franciafedelű nemesi kúriákban vagy a düledező kapubálványú köznemesi hajlékokban álmok éltek régi, elkobzott birtokokról, elmerült családi fényről, legendás gazdagságról. Beláthatatlan földek jogos örökösének képzelte magát minden elszegényedett nemesember. A király elvette valamiért a birtokot, nótába fogták az ősapát, a király adja vissza a családi vagyont. A kurucok, hajdúk, szabadságharcosok többnyire megfosztattak javaiktól. Osztrák generálisok, jöttmentek birtokolták a földeket, amelyek az első hódításból valók voltak.

A birtokáról elűzött család tovább élt, reménykedett, pörölt, kérvényezett... Ha nemzeti múltunkat figyelemmel nézzük, nem is csodálható, hogy a pörösködés szenvedély lett hazánkban.

És a pör többnyire Bécsben végződött, a császárnál, ahová végső elkeseredésében, reménységében, szegre akasztva nemzeti meggyőződését, ősei hitvallását, elindult az ügyes-bajos magyar.

Hozott valaki eredményt haza Bécsből a pörösködők közül?

A legtöbb sohasem juthatott a császár elébe. A régi érempénzekről ismert császárokat életükben majdnem oly gondosan őrizték tanácsosaik és szolgáik, mint halálukban a kapucinusok. A parókás császárok a legtöbbet akkor tudtak Magyarországról, mikor Ocskay gyújtogatott az elővárosban. A jó királynő, Mária Terézia, gazdasszonyos jósággal meghallgatta a feketegatyájú pórokat, de az öklelő bajuszú, keserves magyarokat ő sem engedte színe elébe. A Piros Almánál vagy a Zöldfánál, az országút tájékán hónapokig üldögélt a magyar, reménykedve valamely csodában, míg utolsó szalonnadarabját megosztotta kutyájával, és tarisznyájával visszaballagott hazájába.

A legtöbb magyar sohasem jutott el a belvárosba sem. Puszták és falvak népe megrettenve bámult a messzi tornyokra, mint a Bakony bujdosói, a Hadúrt imádó ősmagyarok egykor a fehérvári tornyokra. Hisz Budán sem jött közelebb a vidéki magyar a Fehér Farkasnál, Pesten a szalmás Griffnél, hogyan merészkedett volna Bécsben a glacisra tenni a lábát! Még a franciás műveltségű és színészkedő szerzetes, a császár barátja sem szívesen járkált nappal a keskeny bécsi utcákon, ama bizonyos apát, aki a papírkereskedésben, homályos irodában Mirabeau szavait először ismételte: „A forradalom körülutazza a világot.”

Az ügyes-bajos magyar bizony ottragadt az elővárosban, medvetáncoltatók, cigányok, vándorlegények, félkéz kalmárok martalékául. Valamely régi memoárban olvastam bizonyos Hitzingről (bécsi előváros közönségesen), akinek összeköttetése volt az udvarral, ha azért megfelelő pénzösszeget kapott. Hitzing a fogadós útján megkopasztotta a pörösködő magyarokat, és a régi memoárban óva inti olvasóit az öreg magyar a bőbeszédű bécsi sógortól.

Az öreg Riszdorfer János, a nyíregyházi nótárius csaknem egy esztendőt töltött a bécsi külvárosi fogadóban. Valamely pöre volt a városnak, és a nagyeszű nótáriust Bécsbe utaztatták. Elindult a város pennája, és nem jött vissza. Esztendő múlva derült ki, hogy a jeles Riszdorfer János zálogban maradt a bécsi fogadóban, miután hónapokig hiába írta egyik instanciát a másik után, hogy a császár elébe jusson.

A nyíregyházi tanács végre Riszdorferné asszonyt, a hajdani szépséges és kardos menyecskét ünnepélyesen felkérte, hogy váltaná ki a zálogból a város eszét. A katonás asszony felpakolt, és elindult Bécs városába, hogy a rejtőzködő pen­nát felkeresse. (Gyermekkoromban gyakran hallgattam e kalandos történetet.) A nótáriusné aztán nemcsak a rabló fogadóssal és a medvetáncoltató népséggel bánt el, hanem kieszközölte, hogy a császár meghallgassa a nyíregyháziak panaszát. Az öreg Riszdorfer azonban sohasem beszélt arról, hogyan került haza Bécsből Nyíregyházára az ötvenes években.

A mai Bécs, véleményem szerint, semmiben sem különbözik a régi, anekdotabeli Bécstől, ami a magyarokat illeti. A bécsi utcákon éppen úgy észreveszik a ténfergő magyart, mint a külső Kerepesi úti boltos a vidékit. Néhány pesti kereskedő, ügynök vagy kalandor mozog csupán teljes biztonsággal a Kärntnerstrassén, de ugyanezek Berlinben vagy Párizsban is megállnák a helyüket. A legtöbb magyar - legyen bár budapesti – falusi megvetést és bámulatot érez a paloták és terek városában.

A Sacher télikertjében vagy a Riedl kávéházban mindnyájan úgy érezzük, hogy a hátunkra van ragasztva egy cédula, amely azt adja hírül, hogy magyarok vagyunk. A nevezetes kis sörházak, ahol a zenélőóra régi Strauss-valcert játszik, a bormérések, ahol az Augusztin-korabeli nótákat még ismerik, eltünedezőben vannak Bécsben és Budapesten is. A kedélyes bécsi korcsmák, ahol a régi pesti belvárost véltük feltalálni, a pörkölt és virsli szagát, a félhomályos boltozatok alatt serező polgárokat és a falon függő képes újság trikós kisasszonya mint egy messzi, romlott, nagy világ hírnöke mosolygott az évszázados nevű utcácskában, a kedélyes Bécs manapság éppen úgy elrejtőzik az idegen előtt, mint az igazi pesti jókedv eltűnt a belváros újjáépítésével.

Hová lettek azok az öreg bécsi polgárok, akiket egykor a Harangnál hallgattam, akik fiatalkorából ismerték a császárt és az öreg főhercegasszonyokat? Hová lett az a sok korcsma a fiákerállomások környékéről, ahová nyugodtan nyitott be a tájékozott bécsi sör- és borivó – az ital pompás és tiszta volt e helyeken –, ahol Bratfisch üldögélt? Hol vannak a kis kávémérések, ahol nyugalomba vonult sanzonettek és orfeumdámák harisnyát kötöttek, és a pesti Kék Macskáról és a Flóra-termekről beszéltek a hallgató ifjúnak?

A polgárlakások a szűk utcácskákban, ahol madárkalitka lógott, a házi kisasszony szőkén, piszén és rózsaszínű arccal fogadta az ablak alatti sétát, kis cukrászdában üldögélt délután a fiatal menyecske, és esténkint pajkos masamódok lepték el a Ringet? A pesti belvárost megtaláltuk Bécsben, amíg a belváros a régi volt, és a „kedélyes Bécs” valóban létezett, nemcsak a harmonikás elővárosi kertekben, hanem az István-torony közelében.

Ámde ekkor sem szerették jobban a magyarokat, mint manapság szeretik. A fiákereseknek most is meglesz a maguk megjegyzése a díszmagyaros urakról, akik a program szerint nem nyújtottak át borravalót, és a nők, a tarkaszoknyás, nevetős, hangos, kövérkés bécsi nők legfeljebb annyit vesznek tudomásul, hogy a magyarok manapság kevesebb bajuszpedrőt használnak, mint Ocskay idejében. Testvériségről, atyafiságról, csókolózó szeretetről szó lehet a fehér asztalnál, de az ügyes-bajos magyarok a hódolás után is az országúti fogadóban üldögélhetnek, ha igazukat Bécsbe mennek keresni.

(1915)

Vége