Legyező

„Maga az üveg tanítja meg, hogy mit enged és mit nem, a határokra kell ráérezni – elengedhetetlen a koncentrált figyelem”

Az üveg türelemre és megfontoltságra tanítja az embert – vallja Lukácsi László Fujita- és Ferenczy-díjas üvegszobrász, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. A nemzetközi szinten is elismert, csak kevesek által művelt, egyedi technikával dolgozó mester legfontosabb ihletője a természet. Különleges kavicsokat, szirmokat, cseppeket, leveleket formáló tárgyait műtermében közelről is szemügyre vehettük, amikor látogatást tettünk nála. Ahogy az egyelőre félkész kékesszürke, matt üveglegyezőt a csalóka kora tavaszi napfénybe tartja, az hirtelen megtelik a szivárvány minden színével. Megmutatva, hogyan lehet puha csodát létrehozni a rideg, kemény anyagból.

Fotó: MH/Katona László

– Hogyan lesz valakiből üvegművész?

– Számomra természetesen jött ez a lehetőség. Édesapám a Műszaki Üvegipari Szövetkezetben dolgozott, tükröket gyártottak, csiszoltak, és egy időben volt hutájuk is. Gyermekkoromban bejárhattam oda,
és azonnal elvarázsolt a hely, pedig édesapám sosem mondta, hogy „Fiam, legyél üveges!”. Talán hatodikos általános iskolás lehettem, amikor már határozottan ebbe az irányba húzott a szívem. Csiszoltam kisebb poharakat, próbálkoztam sok mindennel, ami üveg. A középiskolában, azaz a Kisképző üvegszakán végleg úgy éreztem már, hogy megérkeztem, ez az én utam.

– Mennyit kell azt gyakorolni, hogyan fogjunk meg egy üveglapot, hogy ne vágja meg a kezünket, hogy ne törjön össze?

– Maga az üveg tanítja meg, hogy mit enged és mit nem, ezekre a határokra kell rá­érezni – ehhez elengedhetetlen a koncentrált figyelem, és segít a tapasztalat. A kapkodás sosem vezet jóra. Olyan ez, mint amikor a konyhában az ember elvágja késsel a kezét. Már lehet, hogy előtte is érezte, nem így kellett volna, nem jó a mozdulat, és akkor legközelebb megpróbálja kijavítani.

– A főiskola elvégzése után meleg technikával kezdett foglalkozni, saját hutában, maga fújta az üveget. Miért fordult aztán mégis a hideg megmunkálás felé?

– Igazából párhuzamosan vonzott mindkettő. Varázslatos az üvegfújás, élmény volt az izzó anyaggal dolgozni. Ugyanakkor lenyűgözött az, amit síküvegek és tükrök ragasztásával és csiszolásával lehet létrehozni. Utóbbi egy kevésbé látványos, többnyire hetekig tartó hosszú folyamat, mégis egy idő után azt éreztem, hogy jobban ki tudok teljesedni, ha ezt a szobrászi vonalat választom. Azt éreztem, hogy a hideg technika számomra több lehetőséget tartogat. Ráadásul ezen a területen hamar kaptam pozitív visszaigazolásokat, nemzetközi színtéren is.

– Jellegzetes, legyezőt mintázó tárgyaival nyerte a legtöbb elismerést. Mivel fogta meg ez a forma?

– A természetes formák gazdagsága, finomsága mindig is ihletett adott. Tár­gyaim nem csak legyezőt ábrázolhatnak, a természetben is gyakran fellelhető ez az építkezési struktúra, rétegződés, amit én sík üveglapok egymásra ragasztásával érek el. A szépsége az egyszerűségében rejlik: az azonos elemek ismétlődése együttesen bontakozik ki egy egésszé, ami üvegből elkészítve pluszdimenziót nyer.

– Milyen szerepe van a víznek ebben az alkotási folyamatban?

– Ez technikai kérdés. Egyrészt ha nem hűtenénk az üveget vízzel, akkor csiszolás közben elrepedne a súrlódásból adódó hőfejlődés miatt. Másrészt így nem száll az üvegpor a levegőben, hanem a víz megköti.

– A fényhatásokra, színekre már a tervezésnél is figyel?

– Már a tervrajzaimat is ezek tudatában készítem, de bizonyos esetekben csaknem negyvenévnyi tapasztalat mellett sem tudom biztosan, hogy az elkészült tárgy pontosan mit fog nyújtani. Ilyenkor menet közben kísérletezem, és az intuícióim alapján alakítom tovább a formát. Az így keletkezett új effektusok sokszor egy újabb tárgyhoz adnak inspirációt. A kísérletezés izgalma és a felfedezés öröme az, amit leginkább élvezek.

– Művészetének hitvallása, hogy a természet a legnagyobb szobrász, amely tárgyai­ban is tükröződik. Honnan ez a gondolat?

– Gyerekkoromban sokat nyaraltam nagyszüleimnél vidéken és a Balatonon. Ott ivódott belém a természet iránti rajongás, vagy talán még régebbről jön. Valójában a zsige­reinkben hordozzuk ezt, mint egy ősi ösztönt. Itt vagyunk otthon. Az ember sok fantasztikus dolgot hozott már létre, de azt a formai gazdagságot és monumentalitást, amit a természet produkál, sosem fogja felülmúlni.

Ahogy a természeti erők folyamatosan formálják a tájat, én csiszolással igyekszem elérni a kívánt formát. Ez egy hosszas és kitartást igénylő, de ugyanakkor meditatív folyamat. Pár éve új műtermemben, egy erdő közvetlen közelében dolgozom, ahol végre igazán el tudok mélyülni a munkában. Kertem, környezetem mindig is fontos volt számomra, ezért igyekeztem olyan dolgokkal gazdagítani, amelyek inspirálnak – ilyen például a folyamikavics-gyűjteményem.

Lenyűgözött, hogy a kő kemény anyaga milyen lágy és puha érzeteket képes kelteni, késztetést éreztem arra, hogy megcsiszoljam üvegből. Így születtek meg az üvegkavicsok, amelyek a nemes anyagnak köszönhetően visszatükrözik a rájuk vetülő fényt, ezáltal nyerve sejtelmes belső ragyogást.

– Ez a puhaság például legyezőiben is megjelenik, hiszen lekerekített a végük…

– Az évek során számos variációt, az utóbbi időben főleg organikus változatot készítettem. Ha valami lenyűgöz, mert szépnek látom, próbálom azt üvegben is úgy megjeleníteni. Puhaságot, lágyságot sugározzon, ne szögletes, hegyes, számomra kellemetlen érzetet keltő formában valósuljon meg. Azt szeretném, hogy a lágy ívekkel, selyemfényű, bársonyos felületével barátságosnak tűnjön ez a rideg anyag. Mert valójában ridegségével együtt páratlanul szép az üveg, de ha ezt legömbölyített formában jelenítem meg, akkor még varázslatosabbá válik.

Fotó: MH/Katona László

– Tárgyai Amerikától Japánig világszerte láthatók galériákban, fontos nemzetközi gyűjteményekben a londoni Victoria & Albert Museumtól a világhírű, amerikai Corning Üvegmúzeumig. Számos versenyen kapott elismerést, a legrangosabb megmérettetésen, Japánban Kanazawában kétszer is nyert, egyik alkalommal Arany-díjat. Ezek szerint világutazó is?

– Elsősorban alkotónak tartom magam, így inkább a tárgyaim utaznak helyettem. Ez nem azt jelenti, hogy bizonyos alkotásokat nem kísérek el egy-egy fontosabb eseményre, de ha gyakrabban úton lennék, úgy lényegesen kevesebb tárgy születhetne meg.

Feleségemmel, Borbás Dorka üvegművésszel – aki legfőbb támaszom és menedzserem – kezdetben, a rendszerváltozás környékén még sűrűbben utaztunk, főként Európába, hogy bekapcsolódjunk a nemzetközi szakmai életbe. Az így szerzett tapasztalatok szélesítették látókörünket. Akkor még rendkívül fontos volt a személyes megjelenés, ma ez részben már a virtuális térben zajlik.

– Melyik elismerése jelenti a legtöbbet?

– Mindegyik kedves a szívemnek. De talán a közönségdíjaimra vagyok a legbüszkébb, mert azok a legőszintébb elismerések. Itthon négy éve a Hu-Glasson, külföldön pedig kétezer-tizennégyben Coburgban, az Európai Kortárs Üvegmúzeumban kiállított művemet több ezer látogató szavazta a legjobbnak. Ez nagyon megható volt!

– Részben ennek hatására hívták meg, hogy kétévente nyaranta workshopot tartson Bajorországban…

– Frauenau egy több száz éves üveges múlttal rendelkező, bajor erdőkkel körbevett, kis völgybéli falu, amely nemzetközi hírnevet szerzett üvegmúzeumával és nemzetközi szakmai találkozóival. Körülbelül harminc éve jártunk ott először egy üvegszimpóziumon, amelyre egy külön magyar kiállítást is szerveztek a helybéliek. A Bildwerk Frauenau tavaszi és nyári akadémiájának kurzusai több évtizede vonzzák ide a tanulni vágyókat, és itt vagyok én is meghívott tanár.

– Szeret tanítani?

– Bár nem tartom magam tanáralkatnak, úgy tűnik, elégedettek velem, mert többször visszahívtak. Egyébként magam is meglepődtem, hogy mennyire élvezem. Németül-angolul, kevert nyelven, kevés szóval, de annál több személyes gyakorlattal megpróbálom átadni, amit tudok. Nagyon lelkesek a tanítványok. Egyéni dolog, hogy a kurzus után kinek-kinek merre visz tovább az útja.

– Gondolkozott azon, hogy esetleg itthon is tartson valamiféle mesterkurzust?

– Tavaly októberben Dorkával bementünk a MoME rektorához konzultálni erről. Kollégáink nevében is felajánlottuk, hogy szívesen bemutatkozunk, ismerjék meg a hallgatók a kortárs alkotóművészeket, technikákat, tendenciákat. Egy sokkal intenzívebb szakmai kommunikáció lenne a közös cél. A kortárs magyar üveg neve nemzetközileg egyébként is jól cseng, és sikeresek az alkotóink. Nagyszerű dolog lenne így kinyitni a kapukat, ilyesmire tettünk most kísérletet. Bár az ötlet fogadtatása a MoME részéről pozitív volt, a pandémia miatt sajnos még áll a kezdeményezés.

– Felesége, Borbás Dorka szintén üvegművész. Gyermekeik is követik a családi tradíciót?

– Abból a szempontból igen, hogy mindketten művészi irányultságúak, de sosem erőltettük ezt. Dorka művészcsaládból származik, édesanyja a Szépművészeti Mú­zeum főrestaurátora volt, korán elhunyt édesapja pedig híres szobrász, testvére szintén szobrászművész, alkotó ember. Amikor egy gyermek gipszeszsákok vagy üvegtáblák között nő fel, akkor könnyen válik benne zsigeri vággyá, hogy folytassa a szülők útját.

Liza lányunk pici korától kezdve sorra nyerte a rajz- és egyéb kreatív versenyeket, mindig erről szólt az élete. Végül a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem média design szakán diplomázott. Boldizsár viszont későkamasz koráig élsportoló volt, nem foglalkozott ezzel. Heti öt edzés és hétvégén verseny, így nőtt fel, de a gimnázium második felében érdekelni kezdte az üveg. Rengeteget segít, asszisztál nekem. Boldoggá tesz,
hogy ilyen szenvedéllyel meg akarja tanulni tőlem a szakmát.

– A hónap elején ünnepelte hatvanadik születésnapját. Végzett-e valamiféle szám­adást, indítja-e új kihívások felé ez a kerek szám?

– Őszintén szólva nem érzem úgy, hogy volna mit összegezni, haladok az általam kijelölt ösvényen, és csak reménykedem, hogy lesz még alkalmam, illetve időm megvalósítani az álmaimat. Sok ötletem, tervem van még a fiókban, amelyekre eddig nem jutott idő, mert hál’ istennek! – és ennek örülni kell – külföldi, valamint most már itthoni galériások gyűjtőköre is folyamatos érdeklődést mutat a munkáim iránt, sokat dolgozom megrendelésre.

– Milyen álmai várnak megvalósításra?

– Domborműveket szeretnék alkotni, már több mint tíz éve. El is kezdtem, vannak anyagkísérleteim, remélem, hamarosan lehetőségem nyílik elmélyülni a témában. Még érzem magamban az alkotóerőt.