Prémút

„A szarvasünő végül emberi hangon szól a vadászhoz, és figyelmezteti, hogy ő Apszati, az vadászat istenének lánya...”

A tudománynak távol kell magát tartania az összeesküvés-elméletektől, csak az ideológiáktól és politikától mentes tudományos párbeszéd hozhat eredményeket – mondja Somfai Kara Dávid nyelvész-etnológus, az altaji nyelvek kutatója, az Eötvös Loránd Kutatóhálózat Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. A szakember többek között arról is beszél, hogy mit árulhat el a magyar őstörténetről, ha egy Kaukázus környéki, általa fordított hősénekben megtalálható egy Szent Istvánról szóló hősének párhuzama.

Somfai Kara Dávid: Döbbenetes volt az a felfedezés, hogy a nogajok szájhagyományában a kunok, Kötöny vezér és egykori magyar királyuk, Kun László emléke is fennmaradt

Fotó: MH/Papajcsik Péter

– Az utóbbi időben egyre többször emlegetik univerzális megoldásként a magyar őstörténettel kapcsolatban az archeogenetikát, amely természettudományos, egzakt választ ad bölcsészeti területen föltett, sokáig eldöntetlen, eldönthetetlen kérdésekre, és ezzel átvágja a gordiuszi csomókat. Eközben viszont a témával kapcsolatos nyelvészeti kutatások hullámai, ellentétei mintha nem csitulnának. Hol tart most a nyelvészeti szempontú őstörténet-kutatás?

– Ahhoz, hogy az eredmények világosak legyenek, kicsit lépjünk vissza a tudománytörténetben. A nyelvészek az úgynevezett indo-európai nyelvcsalád mintájára próbálták a tizenkilencedik században a különféle nyelveket – germán, szláv-balti, latin, indo-iráni, görög, albán, örmény – nyelv­családokba rendezni.

Kezdetben Eurázsia „ragozó” nyelveit egy egységes turáni nyelv­családba sorolták, ennek egyik fontos szószólója Friedrich Max Müller német tudós volt, aki ezernyolcszázötvenötben még az urál-altaji nyelveket egységesen turáni nyelvekként kezelte. A finn nyelvtudós Castrén is a turáni nyelvek és népek közös eredetét vallotta. Később a nyelvészek az úgynevezett turáni nyelveket két csoportra osztották: altajiba, amihez a török, mongol, tunguz tartozik, valamint uráliba, amely a finn, ugor és szamojéd nyelveket foglalja magába. Vagyis a turáni elmélet nem a magyarok ugor eredetét tagadta, hanem csak az urál-altaji nyelvi és kulturális egység mellett kardoskodott.

– Beszéljünk egy kicsit a kezdetekről. Honnan jöttünk nyelvileg?

– A krónikai hagyomány és a népi emlékezet egyaránt népünk hun és szkíta eredetét vallotta, egészen addig, amíg ki nem tört az úgynevezett „ugor–török háború”. Vámbéry Ármin turkológus ezernyolcszáznyolcvankettőben a Magyarok eredete című könyvében egyértelműen a magyar nyelv török eredete mellett tette le voksát, bár akkor már a magyar nyelvet Budenz József és mások javaslatára a hanti-manysi – vagyis obi-ugor – és finn-permi nyelvekkel rokonították. Létrejött a finnugor elmélet, amelynek alapján az uráli nyelveken belül a finn-permi és ugor nyelvek, mint a magyar és hanti-manysi egyfajta külön egységet alkotnának.

– És létrejött vele a finnugor nyelvi származás elmélete is.

– Az kétségtelen, hogy a magyar nyelvhez a hanti-manysi nyelvek állnak a legközelebb, de a finnugor nyelvi egység, proto-finnugor feltételezése már kérdéses. Egy biztos, etnológiai kutatások igazolják, hogy egy nép etnogenezise gyakran teljesen független a nép által beszélt nyelv történetétől, származásától. Ennek három fő oka lehet: egyrészt nyelvi konvergencia (nyelvi keveredés, közlekedő nyelvek hatása), másrészt kétnyelvűség, harmadrészt pedig nyelvcsere. Utóbbi kettőre számos etnikumnál láthatunk példát: egyes elszigetelt etnikumok megőrzik ősi nyelveiket, míg mások a közlekedő nyelvek – lingua franca – terjedése miatt, vagy szomszédos népekkel való együttélés folytán nyelvet cserélnek.

– Mi érvényes ránk ebből?

– Az altaji nyelvészek is hamar rájöttek, hogy tulajdonképpen nyelvi keveredés, konvergencia áll a török, mongol és tunguz nyelvek hasonlóságai, közös szókincse mögött, a mai napig sem sikerült ugyanis kimutatni egy proto-altaji „ősnyelv” létezését. Így aztán ma már a legtöbb altaji nyelvész elveti a közös eredet elméletét. Hasonló véleményre jutott számos uráli nyelvész, aki szintén elveti az uráli ősnyelv elméletét, azaz a finn-permi, volgai, magyar, obi-ugor és szamojéd nyelvek genetikus rokonságát. Egyes tudósok szerint az obi-ugor inkább a szamojéd nyelvekhez áll közelebb, ezért az úgynevezett finnugor csoportosítás is kérdéses.

– Mi a konklúzió?

– Budenznek igaza volt abban, hogy a magyar nem török nyelv, de más uráli nyelvekkel való genetikus rokonsága is vitatható.

– A Hitel folyóirat decemberi, őstörténettel foglalkozó számában szerepel egy mondat, miszerint „lehetséges, hogy a magyar nyelv egy »lingua franca« volt Kelet-Európában és Nyugat-Szibériában, ezért hathatott olyan nagy területen az Urál környékén élő népekre”.  Ez sokadik olvasásra is megdöbbentően hat, hiszen nemzeti identitásunk egyik évszázados tapasztalata, hogy „egyedül vagyunk” a germán és szláv tengerben. Mi támasztja ezt alá?

– Nem lehet kizárni, hogy a magyar egy olyan közlekedő nyelvből ered, ami a török nyelvek megjelenése, az ötödik század előtt volt használatban Észak-Eurázsia füves pusztáin a Kaukázus, Urál és az Altaj között. Ez ugyanis, a Prémút, egy ősidők óta fontos kereskedelmi útvonal volt, egyben a lovas nomád életmód színtere, amely a kereskedelem logisztikai hátterét biztosította.

Azok az uráli nyelveket beszélő népek, amelyek részt vettek ebben a kereskedelemben, évszázadokon át keveredtek, és nyelveikre hathatott az a lingua franca, amelyet a pusztai nomádok használtak. Így magyarázható, miért találunk hasonlóságot a finn-permi, volgai és szamojéd nyelvekben a magyarral. Ahogy a török, mongol és tunguz nyelvek esetén is a belső-ázsiai pusztai közlekedőnyelvek – a hun, bolgár, török – hatására alakulhatott ki az altaji nyelvközösség, úgy az uráli nyelvközösség is lehet hasonló nyelvi konvergencia eredménye.

Az sem kizárható, hogy a magyar mint közlekedő nyelv már az Árpád-ház megjelenése előtt eljutott a Kárpát-medencébe. Miután a bolgár (ogur) és török nyelvek váltak uralkodóvá a térségben az ötödik század után, számos etnikai csoport térhetett át az eredeti ugor nyelvekről a török nyelvekre. Ilyen feltételezett nyelvcsere a baskir és szibériai tatár etnikumok viszonylatában is fennáll, hiszen a környező kipcsák–török népek gyakran esztek vagyis osztyák névvel illeték őket. Ismert, hogy ugyanez a velünk nyelvileg rokon hantik elnevezése is.

– Van bizonyíték erre a fejlődésre?

– A fentiekben vázolt etnolingvisztikai modellt alátámasztó nyelvi forrásaink nincsenek, csupán az írott történelmen túlmutató etnikus történet, etnogenetikai modellezés módszerére hagyatkozhatunk. De bízom benne, hogy ezt a modellt a régészet és az egyre fejlődő archeogenetika új kutatásai is majd támogatják.

– Az előbb említette, hogy talán a magyar nyelv már az Árpád-ház megjelenése előtt eljutott a Kárpát-medencébe. Mit tudunk az első dinasztia nyelvéről?

– Álmos és Árpád török eredetű neveket viselt, és a Túrul-dinasztia szintén egy pogány török mitikus madár nevéből ered. Túrul – togrul vagy tugrul – nevű uralkodók a török–tatár világban is voltak, például a Szeldzsuk Birodalmat alapító türk­men (oguz) Tugrul bég vagy kerej Togrul kán, Csingisz kán szövetségese. A magyarok egyik fontos törzse volt a tarján, mely a török tarkan nemesi rang nevéből ered. De a bíró szavunk is a török bujruk méltóságnévvel függ össze. Árpád népét töröknek, szabírnak vagy onogurnak is nevezik a források. Bíborbanszületett Konstantinnál törökök és szabírok (szavárd) vagyunk, és az onogur szó változatai – ungur, hungar – szerint ismernek ma bennünket a világban.

– A bolgárok büszkék arra, hogy övék a szláv világ nagy részében ismert és használt cirill ábécé őse, ami ma az ortodoxia egyik liturgikus nyelve – ellenben az ötszáz éves oszmán uralom emléke miatt a törökökről nincs túl jó véleményük... Hogyan beszélhetünk egymással megfeleltethető török és bolgár nyelvről, különösen a magyar nyelv szemszögéből?

– Egyes vélemények szerint a magyar nyelvben előforduló török, vagyis inkább bolgár elemek egy része nem is átvétel, hanem egy korábbi kétnyelvűség „maradványairól” beszélhetünk. A bolgárok is korábban a törökkel rokon nyelvet beszéltek, amely meglepő módon viszont a mongol nyelvre is hatást gyakorolt, vagyis ez lehetett az eurázsiai lingua franca. Ezt a régi bolgár nyelvet a Volga mentén élő csuvasok őrizték meg, míg a dunai bolgárok nyelvet cseréltek. Azt is tudjuk, hogy a Volga vidéke és az Észak-Kaukázus a hetedik században a Nyugati-Türk Kaganátus része volt, majd a törökökkel rokon nyelvet beszélő bolgárok és kazárok hoztak létre itt birodalmakat.

A magyarok onogur elnevezése a török on-ok – „tíz törzs” – elnevezésből ered. Így nevezték a nyugati türkök is magukat, de a hét magyar törzshöz csatlakozó kabar törzsekkel együtt szintén tíz törzs vett részt a magyar államalapításban.

– Durván leegyszerűsítve: finnugorok vagyunk vagy törökök?

– Fontos tisztázni, finnugor és török két nyelvcsalád neve, és ahogy korábban említettem, a finnugor (finn-permi, mari-mordvin, magyar, obi-ugor) nyelvcsalád létjogosultságát önmagában is sokan megkérdőjelezik. A magyar nyelv az obi-ugor nyelvekkel áll szoros kapcsolatban, ezek az uráli nyelvközösség tagjai, és természetesen nem tartoznak a török nyelvcsaládba. A közbeszédben gyakran összemossák, de azt sem árt tudatosítani, hogy a nyelvészek a török alatt a nyelvcsaládot értik, és nem a mai Törökország hivatalos nyelvét. Utóbbi az oszmán-törökből jött létre. Szokás türk nyelveknek is nevezni ezeket, hogy elkerüljük a félreértést.

– Mi a konklúzió akkor a nyelv és a nép eredetével kapcsolatban?

– Négy fontos dolgot megállapíthatunk. Először, a nyelv története koránt sem azonos a nép történetével, sőt gyakran nincs is köztük összefüggés. Másodszor, az uráli nyelvek genetikus kapcsolatát sokan megkérdőjelezik, akárcsak az altaji nyelvekét. A finn és ugor nyelvek egy csoportba sorolását, genetikus rokonítását ma már sok uralista nyelvész elveti. Eszerint a magyar és obi-ugor egyfajta átmenet a finn-permi, mari-mordvin és szamojéd nyelvek között.

Harmadszor, nem tudjuk, hogy a magyar nyelv mikor és hol alakult ki, milyen volt az elterjedése, illetve hogy mikor jelent meg a Kárpát-medencében. Végezetül pedig azt sem tudjuk, hogy Álmos és Árpád honfoglaló törzsei milyen nyelveken beszéltek. Nyelvileg egységesek voltak-e, vagy csak a honfoglalás után jött létre a magyar nyelv általános használata? Nincs erre vonatkozó adat. Juliánusz tudósított a keleti (baskiriai) magyarokról, akik szerinte számunkra érthető nyelven beszéltek. Rendkívül rövid leírása miatt azonban felmerül a kétely, hogy csak hallomása volt ezen keleti magyarokról.

– Etnikailag kik akkor a rokonaink?

– A magyarok etnogenezisében számos török ajkú nép vehetett részt – onogur, bolgár, kazár, kabar, kun-kipcsák –, de a kelet-iráni nyelvű csoportokról sem szabad megfeledkezni – a szarmatákról, alánokról és jászokról –, vagy a vitatott eredetű szabírokról. A hunok és avarok kérdéskörét most ne is taglaljuk. Ezeknek a török és kelet-iráni kapcsolatoknak az emléke megtalálható nyelvünkben. A török nyelv esetén kétnyelvűségre utaló elemeket is találunk, pél­dául a nagyszámú török eredetű ige használatában, mint amilyen a „csap”, „kap”, „gyúr”, „gyón”, „tilt”, „tűr”, „szűnik”, „szűr”, „ír” – és sorolhatnám még –, vagy a „gyere” felszólító alak. Ugyanakkor egyetlen más ugor eredetű népről sem tudunk, amely a magyarokkal kapcsolatban lett volna.

Meg kell említenünk a baskirokat, akik ma kipcsák-török nyelvűek, de korábban más nyelvet beszélhettek, talán ugor vagy kelet-iráni nyelvet. Az arab forrásokban gyakran fel is cserélik a magyarok és baskirok – madzsgir, badzsgir – neveit. Summa summarum, népünk kialakulásában a belső-ázsiai törökség bizonyíthatóan nagyon fontos szerepet játszott, ezt a csaknem ezerszavas török szókincsünk és a közös kulturális elemek is megerősítik. Egyéb uráli népekkel való kapcsolatainkra a nyelvi hasonlóságokon kívül azonban semmi nem utal.

– Mit látunk, ha kicsit távolabb lépünk a nyelvészettől? Mihez kezd ezekkel a megállapításokkal az őstörténettel is foglalkozó többi tudományág?

– A társadalomtudományok, különösen a néprajz, folklórkutatás, etnológia, etno­muzikológia arra engednek következtetni,
hogy a honfoglaló magyarok olyan pusztai műveltséggel rendelkeztek, mint a Kárpát-medencében korábban letelepült onogurok azaz ungurok. Ez a pusztai lovas nomád műveltség pedig azon kortárs népekkel mutat rokonságot, amelyek ma Eur­ázsia füves pusztáin élnek, és jórészt török – kipcsák és kirgiz – nyelveket beszélnek.

Ugyancsak fontos megemlíteni a székely rovásírást, amely szintén a belső-ázsiai törökök által használt, hatodik-tizedik századi rovásírással áll kapcsolatban. Nyelvileg eltérünk ugyan, de a honfoglaló magyarok kulturálisan nagyon közel álltak a Kelet-Európa pusztáin is megjelent török népekhez, onogurhoz, bolgárokhoz, kazárokhoz, kabarokhoz, oguzokhoz és kun-kipcsákokhoz.

Diószegi Vilmos folklorista dél-szibériai kutatásainak köszönhetően tudjuk, hogy az ott élő törökök (altaj-telengit, tuva, hakasz) hagyományos hitvilága állhatott legközelebb a magyarok pogány hitvilágához. Fontos kiemelni, hogy a dél-szibériai törökök hitvilága tartalmazza a legtöbb „pogány”, vagyis az iszlám és buddhizmus előtti ótörök elemet. Például, a Fehérlófia mesében előforduló mitológiai elemeket ma már a dél-szibé­riai török hitvilág alapján tudjuk magyarázni – Égig-érő fa, alvilági utazás, Kapanyányi monyók, Griffmadár és a többi. Ezekre a mitológiai elemekre épülnek a dél-szibériai török sámánhagyományok is. Emese álma és a Túrul madár ugyancsak török eredetre utal.

– Agócs Gergellyel közösen vett részt nem sokkal korábban egy kaukázusi terepmunkán. Miért pont oda mentek? Milyen következtetésekkel zárult a kutatás?

– A folklórnak fontos része a népdalkincs. Kodály Zoltán Magyarság a zenében című, ezerkilencszázharminckilences cikkében így ír: „Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.”

Kodály tanítványa, Vikár László és az uralista nyelvész, Berecki Gábor a Volga-Káma vidékét járta végig ezerkilencszázötvennyolc és ezerkilencszázhetvenkilenc között, felgyűjtve a helyi uráli – votják, cseremisz – és török – csuvas, kazáni-tatár, baskír – népzenét, de ez a kutatás nem igazolta a térség és a magyarok népzenéjének kapcsolatát. Ugyanakkor adott volt az egykori Kazária területe, az észak-kaukázusi térség, ahol az említett nogáj-tatárok is élnek. Kazária volt az a terület, ahonnan az írott források szerint a honfoglalás is lezajlott, valahonnan a Kubán folyó vidékéről. A térség másik két kipcsák-török ajkú népe, a kumukok a kazárokkal, míg a tauluk (karacsaj-balkárok) az alánokkal állhattak kapcsolatban.

– Mi közünk hozzájuk?

– Tudjuk a forrásokból, hogy a magyarok egy része keleten maradt. Az észak-kaukázusi Alánia határán egy Madzsar nevű településről is tudunk, ez ma is létezik. Először Cirill és Metód említi, amikor a kazár kagánt meglátogatják nyolcszázhatvan körül, aztán XXII. János pápa levele ezerháromszázhuszonkilencben, és ismerünk tizenhetedik századi adatot is. A tizenegyedik században Kelet-Európa síkságait a kunok szállták meg a Volgától egészen a Kárpátokig.
A mai Moldva és az Al-Duna volt nyugati határuk. Ezerkettőszázhuszonkettőben
Alániát és Kumániát – Kunországot – megtámadták a mongolok, ezért a kunok ezerkettőszázhuszonhatban csatlakoztak Magyarországhoz, és IV. Bélát tették meg királyuknak. A magyar uralkodó titulatúrájába ekkor kerül be a „Rex Cumaniae” cím.

– Időben pedig csak egy lépésre vagyunk a Julianusz-expedíciótól.

– Valóban! Ottó barát ezerkettőszáz­harmincegyben Alániában keleti, talán szabír magyarokra talált, ezért indult útnak
Juliánusz. Ő azonban Alánia helyett Volgai Bolgárországba utazott, ahonnan hírt hozott a Baskíriában élő magyarokról. Juliánusz felfedezését a korabeli mongol források is igazolják, amelyek szerint a Volga és Urál folyók közt baskirok és magyarok élnek, míg tőlük délre kunok, alánok és cserkeszek.

Sajnos a térséget ezerkettőszázharminchat és ezerkettőszázharminckilenc között a mongolok elfoglalták, így Juliánusz hiába indult újra útnak ezerkettőszázharminchétben, hogy a baskiriai magyarokat felkeresse, Volgai Bolgárország határáról visszafordult Batu kán fenyegető levelével. Kötöny vezér a kun és jász (alán) híveivel Magyarországra menekült, ahol a tatárjárás után végleg letelepedtek. Később Kumánia térségét a mongol Nogaj kán kormányozta, azóta hívják az itteni nomádokat nogajoknak. A nogajok kip­csák-török (kun) nyelvet beszélnek, míg a szomszédos kaukázusi oszétek a jász (alán) nyelv őrzői.

– Tudnak a magyar epizódról az ott élő mai népek?

– Nem csak tudnak, emlékeznek is. Döbbenetes volt az a felfedezés, hogy a nogajok szájhagyományában a kunok, Kötöny vezér és egykori magyar királyuk, Kun László emléke is fennmaradt. Agócs Gergely etno-muzikológus a magyar népzene számos dallamát mutatta ki a nogajok, kumukok és tauluk körében. A legnagyobb egyezés a nogaj és a moldvai magyar népdalok között van, a nogaj dallamok egyharmadának van magyar megfelelője. Vagyis Kodálynak félig igaza volt, a nogaj-tatárok keletről valóban fogják a kezünket a népdalok világában. Egy másik érdekes egyezés, hogy a nogajok – Kelet-Európa utolsó nomád népe (a huszadik század elejéig nomadizáltak) – pontosan azokon a helyeken élnek, ahol egykor a magyar honfoglalók, Baskíriától a Kaukázusig, a Volgától az Al-Dunáig.

– Ha már a dallamok szóba kerültek, van egy utalás a Hitel-cikkben a Meótisz mellékén élő kutrigurok csodaszarvasos eredetmondájára is. Ez is előkerült a kutatóúton?

– A Meótisz (Kubán) mellékén élő kutrigurok – nevük talán a tokur-gur azaz kilenc törzs jelentését viseli – az onoguroknak és bolgároknak voltak a rokonai. De a csodaszarvas alakja már a szkíták mitológiában is megjelenik. Ide kívánkozik Agócs Gergely másik, a Kaukázus térségéhez köthető felfedezése, a taulu Bijnöger legendája.

A hősének szövegét én fordítottam magyarra. A történet szerint Bijnöger vitéz vadászatra indult, hogy bátyjának, Umarnak egy szarvasünőtől tejet szerezzen. A vadászaton egy csodaszarvas ünőt vesz üldözőbe, amelynek agancsa és öt lába van! A szarvasünő végül emberi hangon szól a vadászhoz, és figyel­mezteti, hogy ő Apszati, az vadászat istenének lánya, ezért Bijnöger őt nem lőheti le. Ehhez hasonló motívum a magyar regős énekekben maradt fen, ahol Szent Istvánnak mondja azt a szarvas, hogy ő az Isten követe. A csodaszarvas legenda szerintem alán vagy talán szkíta eredetű, erre utal Apszati neve, aki a pogány alánok egyik istensége volt.

– Tudom, nincsenek közvetlen adatok ebből az időből, de mennyire bízhatunk az ilyen egyezésekben több száz vagy ezer év távolából?

– Az őstörténet, etnogenezis, általában olyan korokba nyúlik, amelyről nincsenek írott forrásaink, ezért aztán csak közvetett etnográfiai adatok alapján tudjuk modellezni az adott nép etnikus történetét az összehasonlító néprajz, azaz az etnológia eszközeivel. Az a véleményem, hogy a szóbeli hagyományok jelentőségét alulbecsülte eddig az etnológia. A török ajkú népek között végzett gyűjtéseim alapján gyakran tényleg évszázadokra visszanyúlóan maradnak fent történeti adatok, például a tizennegyedik századi Sánta Timur vagy a tizenharmadik századi Kötöny esetében.

Persze ezekkel az adatokkal csínján kell bánnunk. Más a helyzet az úgynevezett vándormotívumokkal, mint amilyen a Fehérlófia, a Túrul-madár vagy a Csodaszarvas. Ezek a különböző népek kulturális érintkezéseire utalnak, és mivel a nomádok óriási távolságokat tettek meg Eurázsia füves pusztáin, számos motívum hatalmas területen is elterjedhetett. Ebből közvetlenül nem tudunk következtetni egyes népcsoportok kialakulására. A népzene ugyanakkor inkább regionális jelenség, egyes etnikumokon belül több regionális különbséget is ki lehet mutatni, így inkább régiók közötti kulturális kapcsolatokra utal.

– Az őstörténet forró téma, minden ideológia és politikai korszak viszonyul hozzá valahogyan, miközben az áltudományos nézetek terjedése azt mutatja, hogy a járatlan tömegek számára is fontos kérdésről van szó. Lehet-e őstörténetről összeesküvés-elméletek nélkül beszélni?

– Nem tagadható, hogy az ideológiák és a politika mindig is próbálta befolyásolni a tudósokat. De a tudománynak távol kell magát tartania az összeesküvés-elméletektől, mert nem tudható, milyen motivá­ciók állnak egyes tudósok téziseinek létrejöttében.

Csak az ideológiáktól és politikától mentes tudományos párbeszéd hozhat eredményeket. A tudomány számára az is fontos, hogy képes legyen megújulni, és megkérdőjelezni korábbi konvencióit, toposzait. A tudomány fejlődésével, új adatok feltárásával ugyanis folyamatosan át kell értékelnünk bizonyos elméleteket. Különösen igaz ez az őstörténetre, amely hipotetikus modellek bonyolult rendszerének eredményeképpen jön létre.

– Van „fő modell”?

– Az a véleményem, hogy az etnológiának kell átvennie a vezető szerepet az etnikus folyamatok felvázolásában. Egyéb diszciplínák – történettudomány, régészet, genetika, antropológia és a többi – ebben az esetben a segédtudományok szerepét játszhatják, mert nem etnospecifikus stúdiumok. Vagyis vizsgálódásaik tárgya nem egy etnikus csoport, hanem törzsek, államok, kultúrák vagy emberi populációk. Ez az etnológia egyik területe, az etnikus történelem kutatása épp az etnikus folyamatok, etno­genezis kérdéseivel foglalkozik.

– Nem nagyon látni most bármiféle együttműködést, legalábbis nincs hír róla, inkább a természettudományos módszertan hozott fontos új eredményeket a közelmúltban.

– Igen, sajnos ahelyett, hogy kialakulna egy valódi tudományos párbeszéd az őstörténettel foglalkozó kutatók között, mindkét oldal a másikra gyanakszik valamiért. Jó lenne végre békét kötni, hiszen az ugor–török háborúnak vége. Sajnos az őstörténet kérdését nagyon átpolitizálták, és ez nehezíti a párbeszédet.

A finnugor eredet híveit összeesküvéssel vádolják, az Árpád-kori krónikák eredethagyományán alapuló elméleteket – például a hun rokonságot, a kettős honfoglalást, a meótiszi szállásterületet – meg sokan tudománytalannak minősítik. Pedig nem csak az Urál környékén vannak „magyar” típusú régészeti leletek, temetők, hanem a Kaukázus északi térségében is. Ezért is vettem részt kétezer-tizenhatban a Lezsák Gabriella által kezdeményezett észak-kaukázusi első régészeti expedícióban, felhasználva a térségben korábban szerzett tapasztalataimat.

– A sok törésvonal mellett van egy érdekes szál, a hagyományőrzők világa. Az ő tapasztalataik használhatók?

– Fontos téma, jó lenne, ha íróasztal mellett kidolgozott elméletek helyett a tudósok megismernék Eurázsia hagyományos nomád műveltségét, amely egyes etnikai csoportok (kazak, kirgiz, tuva, altaj-te­lengit, türkmen, mongol) körében a mai napig megfigyelhető, de a baskirok és nogajok is egészen a huszadik század elejéig gyakorolták.

Ebben a megismerésben a hagyományőrzők is szerepet játszhatnak, hiszen ők azok, akik ezt az életmódot, harcmodort felelevenítik, ezért gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeznek. Nagyon fontos azonban, hogy a hagyományőrzők komolyan vegyék a munkájukat, és a tudománnyal szorosan együttműködve elevenítsenek fel bizonyos szokásokat, életformát. Valójában nem is hagyományőrzésről, hanem hagyományfelelevenítésről beszélhetünk. De a tudomány és „hagyományőrzés” közti párbeszéd mindkét fél számára előnyös lehet.