Fantáziafelhő

„Megnyerő, eredeti, utánozhatatlan egyéniség, jó szemű fényképész, gondolatokkal a tarsolyában és a humor áldásával”

Azt tartják róla, hogy ő a magyar reklámfotózás legendája. A legenda szónak távlata van, ezt ki kell érdemelni. Ő kiérdemelte azzal, hogy új stílust teremtett, amikor a fotót egyesítette a grafikával. Művészete teljes szabadságot biztosított számára. Íme, egy Balázs Béla-díjas, Érdemes és Kiváló Művész címmel kitüntetett alkotó, aki a pártállam idején robbant be a köztudatba, a rendszerváltozás után pedig különleges könyveivel kápráztatta el az olvasókat. Megnyerő, eredeti, utánozhatatlan egyéniség, jó szemű fényképész, gondolatokkal a tarsolyában és a humor áldásával. Tóth József a becsületes neve, de mindenki csak Fülesnek hívja.

Tóth József: Fényképezés közben a legjobban a fényképezőgép zavar

Fotó: MH/Hegedüs Róbert

– Minden dolog nehéz, mielőtt könnyűvé válna – olvastam a szellemes mondást valahol. Érvényes ez a mondat pályája indulására?

– Mindenképpen. Amikor ezerkilencszázötvennyolcban a József Attila (korábban ciszterci, s ma újra az) Gimnáziumban érettségiztem, pontosan tudtam, hogy „egyéb” származásom miatt – apám vendéglős volt – semelyik egyetemre nem fognak felvenni. Huszonöten érettségiztünk az osztályban, mindegyik társam egyetemet végzett, én voltam a kivétel. Próbálkoztam ugyan a jogi egyetemmel és a Közgázzal, de helyhiányra hivatkozva elutasítottak.

Volt a húgomnak azonban egy osztálytársa, bizonyos Lee Judit, akinek a papája, Lee Tibor ötvenhéttől a Legfelsőbb Bíróság bírája, majd tanácselnöke lett, tőle kértem protekciót. Bármilyen hihetetlennek tűnik, elintézte, hogy Marosán György államminiszter a Parlamentben fogadjon. Előttem van a kép: egyedül ül a szobában, mögötte barna függöny, és az elutasításom papírja van a kezében. Jellegzetes módon az egyik oldalára dől, és azt mondja: „Mi most a munkás-paraszt származású gyerekek továbbtanulását támogatjuk. A maga papája vendéglős volt; dolgozzon, és néhány év múlva magát is felvesszük.” Ennyi volt a rövid találkozásom vele. És valóban, rövidesen kaptam egy papírt a Közgáztól, hogy két-három év múlva felvesznek.

– Miért nem várta ki az alkalmat? Igaz, két-három év alatt az ember több lehetőséget is teremthet, mint amennyi vár rá.

– A véletlen szólt közbe! Találkoztam egy volt gimnáziumi osztálytársammal, aki azzal dicsekedett, hogy fotóriporter az MTI-ben. „Miket csinálsz?” – faggattam. „Fel­ülünk a repülőgépre – akkor még volt belföldi járat –, elmegyünk például Szombathelyre, csinálunk egy riportot, aztán az anyagot hazavisszük és leadjuk.” A repülés hallatán felcsillant a szemem. „És hogyan lehet oda bekerülni?” – kérdeztem. „Hú, ide csak nagy protekcióval.” „Nem tudnál…”

Ő nem tudna. Tanakodtunk odahaza, hogy kitől lehetne támogatást kérni. Apámnak volt egy befolyásos pozícióban lévő szakszervezetis ismerőse, Forgách elvtárs, aki sokszor megfordult a vendéglőnkben, sőt egyszer apám kölcsön is adta a termeket valamilyen ülésre. Forgách elvtárs azt mondta: „Majd szólok.” Ugyanakkor egy kicsi papírra ráírta tollal, hogy javasolja Tóth Józsefet az MTI-be fotósnak. A Tanács körúton volt a Fővárosi Fotó Vállalat, amelynek a személyzeti osztályára bekopogtam. „Csókolom” – mondtam. A filodendron alatt egy hölgy ült, aki közölte velem, hogy eltévesztettem a lépcsőházat, mert az MTI Fotó alattuk van. „Tessék azért elolvasni, hogy mi áll a papíron” – kérleltem. Elolvasta.

„Ki az a Tóth József?” – kérdezte. Kihúztam magam. Szó szót követett, amelynek végén a hölgy azt mondta: „Maga nekem nagyon szimpatikus, mert általában a szülők vagy mások jönnek be a gyerek érdekében, maga pedig személyesen jelent meg. De megmondom őszintén, nem tudjuk magát felvenni, mert mi mindig a dolgo­zóink gyerekeit részesítjük előnyben.” Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. „Igen, Marikám – mondta a filodendronos hölgy –, hogy hívják a fiút? Tóth Józsefnek? Akkor felmegy hozzátok.” Kiderült, hogy Marika a nap-hegyi MTI személyzetise volt. A filodendronos hölgy ezzel búcsúzott: „Látja, szeretem a virágot. Ha sikerül az MTI-be bejutnia, hozzon nekem valamilyen cserepes virágot.”

– Lám-lám, hogy a véletlenek milyen nélkülözhetetlen útjelző táblák, amelyek az eligazodást szolgálják.

– Azt sem tudtam, hol van a Nap-hegy. Másfél órás késéssel érkeztem meg. Meleg nyár volt, csöpögött rólam a víz. Személyzeti osztály, csókolom. „Ja igen, tudom – mondta Marika asszony. – Itt van ez a papír, töltse ki. Fölvesszük magát gyakornoknak.”

Ekkor lépett be a szobába egy kissé kopasz ember, későbbi mentorom, Horvát Tamás, aki osztályvezető volt az MTI Fotónál. Nekem szegezte a kérdést: „Hol vannak az eddig készített fotói?” „Olyanok nincsenek” – válaszoltam. „Hogyhogy nincsenek?” „Azért jöttem ide, hogy megtanuljak fotózni.” „Marikám, hogyan képzelitek ezt?” – jegyezte meg Horvát, akit udvariasan kitessékelt a személyzetis a szobából, engem pedig kért, hogy a belépési papírt töltsem ki. Nem értettem az egészet. Később kiderült, hogy amikor a Fővárosi Fotónál jártam, letelefonált az MTI személyzetise azzal, hogy a főkönyvelő lányát, Héry Verát vegyék fel, mert Barcs vezérigazgató elvtárs kéri. S akkor ez a zseniális főfotós hölgy azt hazudta, hogy csak akkor tudják Héry Verát felvenni, ha a „gyereküket” – ez én voltam – kicserélik vele. Így került Héry a Főfotóhoz, én pedig az MTI-be.

– Egy maréknyi szerencse vagy egy jó szándékú ember sokszor többet ér, mint egy vagon bölcsesség.

– Van egy perzsa mondás: Menj, és ébreszd fel a szerencsédet! Ez végigkísért az életutamon. Akkor is, amikor az MTI-ben a legnagyobb mesterek közé kerültem. Németh József, Vadas Ernő, Sziklai Dezső, Járai Rudolf mellett tanultam a szakmát. Micsoda ajándék volt! Ők az ötvenesek s én a húszéves.

És a kettő között alig volt fiatal fotós. Két évig gyakornokoskodtam, figyeltem és tanultam, átjártam a műterembe, ahol Járai Rudolf például egy villanykörtét fényképezett. Megismerkedtem a kompozíció fogalmával is, és így tovább. Járai megkérdezte: „Te mit csinálnál ebből?” Ott már elkezdtem reklámszerű fényképeket csinálni. Mikor eljött a felszabadulásom ideje, Horvát Tamáshoz felvittem egy dobozt és azt mondtam: „Horvát elvtárs, mikor ide jöttem, nem tudtam mutatni egyetlen képet sem, de most elhoztam, mit csináltam a két év alatt.”

 Horváth átlapozta a képeket, egy rohadt szót sem szólt, visszaadta őket, majd fel­emelte a telefont. Felhívta az illusztrációs rovat vezetőjét, Busztin Líviát és azt mondta neki: „Holnaptól Tóth József nálatok fog dolgozni.” Nem hittem a fülemnek. És ettől kezdve ezeknek a nagy „öregeknek” az árnyéka vetült rám. Így dolgozhattam. De amiről még nem beszéltem, párhuzamosan belefogtam karikatúrák rajzolásába is.

– Ha van valami, ami sokkal ritkább, mint a tehetség, az a tehetség felismerésének a képessége.

– Ebben is piszok szerencsém volt, mert rájöttem, hogy valamennyire tudok rajzolni. Az első rajzomat a Füles című újság közölte le, de ezerkilencszázhatvan és hatvanöt között gyakorlatilag Budapest összes lapjában megjelentek a karikatúráim. Így edződtem a későbbi feladatokra. Az asszociációs készségem a rajzolás során jött elő, amit aztán a fotóban kamatoztattam.

Az első fizetésem az MTI-nél ezer forint volt, de havonta nagyjából ugyanennyit kerestem a karikatúráimmal. Hatvanöttől aztán annyi munkám lett a reklámokból, hogy a rajzolást abba kellett hagynom. Tudniillik megtaláltak a külkervállalatok propagandistái, akik főleg nők voltak, mert kiszúrták, hogy ez a pali egészen mást csinál, mint a töb­biek. Kézről kézre adtak. Az öregek rendkívül jól fényképeztek, didaktikus reklámfotókat csináltak, de a blikkfang általában hiányzott belőlük.

– Szeretnék többet tudni a családjáról. Említette, hogy édesapja vendéglős volt.

– Apám földműves parasztcsaládban született. Öten voltak testvérek, mindegyik földművesként élte le az életét, és soha nem házasodtak meg. Apám viszont Sopronkövesdről feljött Pestre, kitanulta a vendéglős és hentes szakmát. A testvérek segítették, hogy vendéglőt vásárolhasson, aztán ezerkilencszázharminchatban megnyitotta a Zöld Lugast a Fehérvári út hetvennégy szám alatt, a Gamma gyárral szemben.

Mellette volt a Standard gyár, a későbbi Beloian­nisz. A Zöld Lugas kerthelyiséges, sarok vendéglő volt, százszemélyes étteremmel és nagyon szép szaletlikkal. Főleg a gyári alkalmazottak jártak ide. Cigány- és szalonzenekar gondoskodott a muzsikáról és a jókedvről. Volt a Zöld Lugasban minden.

– Hány évig szolgálta a környék lakóit és dolgozóit?

– Az államosításkor, ötvenben vették el tőlünk. De addig történt egy és más. A harmincas évek végén apám hirdetést adott fel, mert a szakácsnője elment, és mást keresett a helyébe. Jelentkezett is egy gyönyörű asszony, aki csak két évvel volt idősebb az apámnál. Ő lett a nagyanyám… Az történt ugyanis, hogy apám beleszeretett a szakácsnő húszéves lányába – az anyámba – és elvette feleségül. Én negyvenben születtem,
a húgom három évvel később.

– Hogyan élték át a háborút?

– A vendéglő alatt nem volt légópince, éppen ezért a szüleim béreltek egy lakást a Horthy Miklós, negyvenöttől Móricz Zsigmond körtér négyben, hogy amikor jön a légitámadás, lerohanhassunk a pincébe. Világosan emlékszem arra, hogy először berontott a pincébe egy német katona, majd utána egy fiatal orosz. Utóbbi többször is a „csaszü”, az óra szót emlegette, és megitta a lámpából a spirituszt. Itt éltem át először egy gyerek születését. Láttam az ablakból, hogyan temettek el a Szent Imre-szobornál egy orosz tisztet. A szemem akkor már sok mindent lefényképezett.

– Mi lett a vendéglő sorsa?

– A vendéglőt kirabolták, bombatalálatot kapott. Apám mindennap visszasétált, hogy ezt-azt még elhozzon. A sarkon ott tébláboltak az oroszok, akik fogdosták össze az embereket, hogy málenkij robotra vigyék őket. Apámat – hatalmas szerencséjére – észrevette a tolmács és ráripakodott: „Tóth úr, maga mi a fenét csinál itt? Emlékszem, milyen jó marhapörköltet ettünk a Zöld Lugasban!”

Pár pillanattal később a következő ötlettel állt elő: „Én most egy nagyot becsapok magának, és el fogom vezetni.” Az orosz katonának nyilván valami olyasmit mondott, hogy ezt az embert majd ő elintézi. Hihetetlen, de az apám így menekült meg… A háború után a vendéglőbe nem tudtunk visszamenni, de mellette, a Galambóc utcában apám szerzett egy kétszobás lakást, ahová kimenekítette a Zöld Lugas pianínóját, amelyen a korszak nagy slágereit játszotta. S a végén mindig a Marseillaise–zel fejezte be. „Te tudod, hogy mit játszol?” – kérdeztem tőle egyszer. „Nem – válaszolta –, de olyan jó dallama van.”  

– Volt zenei érzéke?

– Volt. A körtér közelében, a Ketter étterem egyik cigánya tanította hegedülni, mert apám fejébe vette, hogy az Akácos utat el fogja játszani. Fél évig járt a cigányhoz, de senki sem tudta a családban. És attól kezdve, mert a vendégeknek annyira tetszett, hogy amikor volt egy nagyobb rendezvény, kérték: „Tóth úr, játssza el az Akácos utat.” Én egy újjal kezdtem el próbálgatni a slágereket a zongorán, anyám már majdnem meg­őrült, aztán kíséretet is szereztem hozzá, már egészen jól ment. Később aztán komolyzene-bolond lettem. De a pianínón ma is csak háború előtti slágereket játszom.

– Mit kapott a József Attila Gimnázium „kommunista és békebeli” tanáraitól, ahogy egyszer jellemezte őket?

– Nagyon jól éreztem magam abban a társaságban és miliőben. A jelzőimtől függetlenül remek tanárok tanítottak, akiktől sokat kaptunk. Elit osztályba kerültem, mert úgy szedték össze a C osztályt, hogy mindenki kitűnő volt az általános iskolában. A tanulás mellett rengeteget buliztunk, ez a házibulik és a tánciskolák korszaka volt. Nagy figurákra emlékszem, például Pók Lajosra, aki nagyon nem szerette a nevét. Az anyja közben elvált, és egy Nagy nevezetű második férje lett, Pók pedig azonnal átvette a Nagy nevet. Történt egyszer, hogy Pálfyné, a földrajztanárnő kiszólította: „Pók, jöjjön ki felelni!” – mondta. Pók meg sem mozdult.

A tanárnő erősebb hangon megismételte, de Pók másodjára sem reagált. Pálfyné felállt, odament hozzá, és belekiabálta a fülébe: „Pók, maga süket?” Pók felállt és azt mondta: „Hogyhogy Pók? Talán Nagy. A Pók kimegy felelni, a Nagy meg leül.” És leült. A tanárnő nem tudta, hogy közben Pók családnevet változtatott, és Fiala igazgató úrnak is azt magyarázta, hogy ő képtelen Nagy Lajosnak hívni Pókot. Egy szó, mint száz, nem tudtak vele mit kezdeni. Pálfyné pedig annyira megsértődött, hogy nem hívta ki többet Pókot felelni. Ez olyan népszerű történet, hogy valamennyi érettségi találkozón újból és újból el kell mesélnem, függetlenül attól, hogy mindenki ismeri.

– Hogyan élték át az ötvenhatos forradalmat, hiszen a Móricz Zsigmond körtéren súlyos harcok voltak.

– A Standard gyár mellett egy biztonságos bunker volt, ma is megvan, oda húzódtunk vissza, engem pedig a szüleim nem engedtek sehova. Ezzel ki is vontuk magunkat a veszélyes helyzetekből. Aztán szomo­rúan jöttünk fel a bunkerből november negyedike után… Viszont ha már egy nagy figuráról beszéltem, nem hagyhatom ki a sorból „Füttyös Gyurit” sem, aki Budapest legendás alakja volt. Nagyon jól ismertük egymást.

A Nagysurány utcában lakott, amely a Fehérvári útról nyílik, és apám vendéglője melletti utca volt. Ötvenhatban történt a tragédiá­ja: egy gránát robbant fel mellette, amitől agykárosodás érte. Nem lett teljesen bolond, csak egy kicsit flúgos. Egész nap nagy lendülettel járta a várost, közben fütyörészett, és összehajtott újsággal a nők fenekére ütött.

– Ha megláttam, egy darabig magam is kísérgettem, mert megmosolyogtatott, ahogy a nők viselkedtek. De ő nem törődött a reakciókkal.

– A hölgyek palijai néha behúztak neki egyet, mert nem tudták, hogy valójában ártatlan, és nem veszélyes senkire. Szegény már meghalt. Nem volt hős, csak áldozat.

– Térjünk vissza a fényképezésre. Susan Sontag amerikai írónő és filmrendező A fényképezésről című esszékötetében két nagyon találó szóval illeti a mesterséget. Azt írja: fantáziafelhő és információpirula. Telitalálat, nem?

– Ezt a két szót nagyképűen én is mondhattam volna! Kétféle fényképész van: az egyik a dokumentáló, aki mindent lefényképez, rögzíti az eseményeket, az embereket és így tovább, a másik pedig a nullából építkezik. Tehát a fehér papíron hoz létre valamit. A reklám erről szólt. És azért kötöttem ki a reklám mellett, mert azt vettem észre, hogy az adott téma köré fantáziával, elvontan, érdekes helyzetet tudok teremteni.

– Elvonatkoztató képességgel.

– Igen. Látok egy fűtőtestet, és ha ránézek, eszembe jut, hogy ez olyan, mint egy tangóharmonika. Azt mondanám, hogy nálam két dolog játszott főszerepet: az egyik a humor­érzék, a másik az asszociációs készség. Ez a kettő nagyon jól jött nekem, amikor gyakorlatilag reklámra volt szükség. Hiánygazdaságot éltünk, s ebben a korban több mint háromszáz plakátot készítettem.

A szo­cialista Magyarországon nem volt szabadság, de a reklám teljes szabadságot élvezett! Az ügyfél boldog volt, hogy kitalálok neki valamit. Sohasem fordult elő, hogy politikai okok miatt letiltották volna bármelyik plakátomat. Ha a megrendelőnek nem tetszett, amit csináltam, alkottam helyette másikat. Nekem nem volt ezzel problémám. És most is csak azt tudom mondani, hogy zöld útja volt a szabad asszociációnak. Különben sem utaltak a plakátok politikára.

– Többször emlegette a szerencsét életpályája során. Hát az is nagy szerencse volt, hogy ezerkilencszázhatvanöt és nyolcvannyolc között „élték virágkorukat” a fotógrafikái.

– Elismerem, hogy szerencsés időszakban készültek ezek a munkáim. Aztán a kilencvenes évek végén beözönlött a sok külföldi áru, s ez hozta magával a marketingosztályokat, és más gondolkodásmódot adoptáltak Magyarországra. Az önálló gondolkodásra már nem volt szükség. A magyar áru egyre kevesebb lett. Mi meg a magyar árukról csináltuk a reklámokat. De nem estem kétségbe, és nem lettem boldogtalan. Pontosan láttam, hogy nincs értelme tovább erőlködni. És ekkor kezdtem könyveket készíteni. Korábban nem volt erre időm.

– Mielőtt a könyvekről beszélgetnénk, maradjunk még a fényképezésnél. Mégpedig a gondolkodásnál.

– A legfontosabbnak a gondolkodást tartom. Hát valamit a szememen és az agyamon keresztül el szeretnék mondani. Hogy aki nézi a képeimet, megismerje, hogyan gondolkodom. A fényképezés nem a fényképezőgép működtetésében rejlik, hanem gondolatokban.

– Ars poeticája is ezt sugallja: „Fényképezés közben a legjobban a fényképezőgép zavar” – mondta egy alkalommal.

– Igen, tényleg zavar. Soha nem voltam egy technicista. Sokszor kétségbe vonták, hogy a képeimet nem a legkorszerűbb géppel készítem. Mostani gépem a mai fantasztikus funkciókkal ellátott masinákhoz képest olyan, mint a Pajtás fényképezőgép volt egykoron
.
– Mi a különbség a fotós és a fotóművész között?

– Ezt nem tudom, mert mindig hangsúlyozom, hogy én fényképész vagyok. Különböző dolgokat lefényképezek, amiket gondolok. A fotóművészet számomra megfoghatatlan fogalom. Ugye, soha nem mondták Leonardóról, hogy ő egy festőművész; inkább azzal illették, hogy mester, amit a munkásságával érdemelt ki. Nagyon sok kollégám fotóművésznek tartja magát, én inkább fényképész vagyok. Nem gondolom, hogy degradálom magamat ezzel, de ahogy van cipész, asztalos vagy bádogos, van fényképész is.

– Melyik volt az a munkája, amely a legtöbb pénzt hozta?

– Azért nehéz erre válaszolni, mert óriási különbségek vannak a hatvanas évek és a mai árfolyamok között.

– Közelítsük meg azzal a kérdést, hogy melyek voltak a kirobbanó sikerei?

– Engem mindig a tehéntúró plakáttal azonosítanak. Hetvenkettőben csináltam, egészen pontosan meg tudom mondani, hogy háromezer-kétszáz forintot kaptam érte. Ez volt a legmagasabb ára egy plakátnak. Abban az időben az MTI Fotónál egy közepes fizetés háromezer forintot taksált. Említettem korábban, hogy a kezdő fizetésem ezer forint volt, ami prémiummal együtt háromezerre ment fel.

Ha már a hetvenes évek elejét említettem: ettől kezdve szabadúszó lettem. Olyan kivételezett helyzetben voltam az MTI-nél, hogy nem akarták elhinni a lépésemet. Nekem nem a pénz volt kevés, hanem a szabadság! Untam az értekezleteket, a semmittevéseket. Imádtam melózni, na! Behívott a kedvenc főnököm, Botta Ferenc és azt mondta: „Jóska, maga még soha nem kért fizetésemelést tőlem”. Azt válaszoltam, hogy „Botta elvtárs, engem a fizetés annyira nem érdekel”. Boldog voltam, hogy szabadúszóként megtaláltam magam számára azt az élethelyzetet, amelyben éjjel-nappal dolgozhattam.

– Mi volt a munkamódszere?

– Legendás mesteremtől, Németh Józseftől tanultam a legtöbbet, akivel öt évig voltam egy szobában. Fantasztikus fényképész volt, aki soha nem mondta, hogy fiam, ezt így kéne, azt meg amúgy. Elég volt a jelenléte. Egy úr volt. Megkapta a témát, átgondolta, rajzolt egy vázlatot – nagyon jól rajzolt –, hogy milyen kompozíció, körítés szükséges, a vázlat alapján összeszedte a hozzá tartozó kellékeket, bement a műterembe, egy lámpa, egy derítőlap, és egyetlen expozíciót csinált.

„Jóska bátyám, nem csinálsz egy duplikátot?” – kérdeztem tőle. Rám nézett, és azt mondta: „Minek? Egy kell, nem?” Annyira biztos volt a dolgában. Ez baromira imponált nekem. Némethnek óriási szerepe volt a gondolkodásmódom elsajátításában, abban, ahogy én hozzáálltam egy-egy témához. Egészen másként fényképeztem, mint ő, nem hasonlítottak a képeim az övéire, de teljes egészében átvettem tőle
a módszerét.

– Jut eszembe, akadt olyan felkérés, amit visszautasított?

– Nem emlékszem ilyenre.

– Lopásra?

– Hát igen… Nem mondom a nevét, de az egyik kolléga plagizálta egy címlapomat. Fölhívtam telefonon, és nevetve mondtam: „Nagyon örülök a nagy megtiszteltetésnek.” Hebegett-habogott… Máskor Angliából hívtak fel hasonló ok miatt. De a legszebb a következő volt: jó pár évvel ezelőtt felhívott egyik ismerősöm, és elmondta, hogy vidéken járt, ahol egy pléhbögrét árulnak, amelyen a plakátom kicsinyített mása látható. Tudok-e róla? Nem tudtam. Aztán a Skála mellett lévő kispiacon is feltűnt a bögre.

Megtudtam a vidéki gyártó cég nevét, és írtam nekik egy levelet. „Nagy kitüntetés számomra, hogy az én plakátommal dekorálják a pléhbögrét, de miután a pénzzel, ami nekem járna, nem tudok mit kezdeni, ezért kérem, hogy küldjenek nekem száz darab bögrét.” Egy hét múlva megállt a házunk előtt egy autó és letették a száz bögrét.

– Korábban említette a humorérzéket. A humorral az a baj, hogy nem lehet elsajátítani. Humora csak van, lehet valakinek. Mikor jött rá, hogy van a humorhoz érzéke?

– Már a gimnáziumban bohóc hajlamú voltam. Utánoztam például a tanárokat. Voltak olyan előadások, amikor a tanárok is ott ültek az első sorban, miközben én ki­figuráztam őket. Jókat röhögtek. Az oroszt tanító Tárkányi tanár urat például csak Kriptonnak hívtuk, mert teljesen kopasz volt. Világított a feje. Valami miatt nagyon bírt engem.

Egy alkalommal a mellettem ülő Jerzsabek Lajossal fogadtunk egy tízesben, hogy Tárkányi óráján a fejemre húzok egy nejlonzacskót és így ülöm végig az órát. Amikor Kripton észrevette, ekképpen kommentálta az esetet: „Az osztálynak van egy tanulója, aki a gimnáziumot összetéveszti a Vidám Színpaddal… Na, ki az?” „Fogadtam a Jerzsabekkel, hogy ezzel a nejlonzacskóval a fejemen végigülöm a tanár úr óráját – adtam a magyarázatot. – De ha elveszítem a fogadást, nem tudom megadni, mert nekem nincs tíz forintom, hacsak a tanár úr ki nem segít.” „Maga megőrült? – replikázott Kripton. – Egy tanári fizetésből?” Így reagált, ahelyett, hogy kirúgott volna. „Jól van – tette hozzá –, üldögéljen nyugodtan. Egy esetben azonban vegye le a fejéről a zacskót, ha valaki bejönne az órára.” Nem jött be senki, én pedig megnyertem a fogadást.

– Azért kevés ilyen tanár volt!

– Elismerem. De visszatérve a bögrére, nem lehet mindent méreggel vagy ellenséges hozzáállással elintézni. Voltam én mindenféle tótumfaktum a fotószövetségben is, de az éles helyzetekben mindig kisegített
a humor. Életem legfontosabb adományának érzem.

– Mondjon egy szót, ami az ön világában erkölcsi imperatívusz!

– A szavahihetőség, az igazmondás. Szentimentálisnak hat, de a szeretet. Vagy a pontosság. Több olyan ügyfelem is volt, aki azonnal ezt szúrta ki. Ha én azt mondom tíz, akkor az tíz, és nem tizenkettő. És ha azt mondom, hogy kedden hozom azt a munkát, akkor nem kérem még a szerdát.

– Szépen szaporodnak a könyvei. Egyik szebb és izgalmasabb, mint a másik.

– Az első könyvem kétezer-egyben készült Magyar fényképészek arcképcsarnoka címmel, ebben nyolcvan, részben idős, részben saját korosztályom kollégáit örökítettem meg, pontosabban azt, ahogyan láttam őket. És mindegyikhez írtam egy-egy jellemző mondatot. A világ legnagyobb sajtófotó-kiállításán tavaly, a Nemzeti Múzeumban is láthatók voltak a képek a négy nemzetközi terem mellett az ötödikben.

Amikor a Zöld Lugast államosították, ezerkilencszázötvenben, anyám legnagyobb gondja az volt, hogy megvegye nekem minden idők legszebb Petőfi-kötetét, amelyet a Franklin adott ki bibliofil papíron, még a háború előtt. Minden benne volt, ami a költővel kapcsolatos. Ezt írta bele anyám: „Kisfiamnak, a tízedik születésnapjára, édesanyjától.” Ez nekem kultikus könyvem maradt mindig, meg az egész Petőfi-jelenség. Amikor az unokám, Zsolt tízéves lett, neki ajándékoztam a könyvet. Örülök, hogy nagy becsben tartja. Kétezer-ötben elhatároztam, hogy Petőfi fényképezőgéppel címmel összeállítok egy kötetet, amelyhez hetven illusztrációt készítettem. Komoly példányszámban fogyott el, még Kanadából is rendeltek belőle ezer darabot.

– A Radnóti száz vers, száz kép hogyan születhetett meg, hiszen tudvalévő volt, hogy a költő özvegye korábban az illusztrációkat nem engedélyezte?

– Tisztában voltam azzal, hogy sem az özvegy, sem Radnóti – akit ő csak Miklósnak hívott – nem engedte, hogy illusztrálják a verseket. Amikor felhívtam Fifi nénit telefonon, hogy engedélyt kérjek az illusztrá­ciók­hoz, akkor már készen voltam tíz képpel és a címlappal. Egyértelművé tette, hogy nem. És akkor én azt találtam mondani neki, hogy megismerhetem-e a halhatatlan szerelmes versek ihletőjét. „Ha egy öregasszonyra kíváncsi, akkor jöjjön!” – kaptam a választ. Felmentem a Pozsonyi úti lakására, és egy elképesztő jót beszélgettünk. Velem voltak a képeim, de nem vettem elő őket. A végén búcsúzni akartam, de félbeszakított. „És a képek? – kérdezte. – Megnézni azért megnézném.”

Amikor meglátta, hogy ezek nem grafikák, hanem fotók, felkiáltott: „Jaj, a fotókat imádom!” Rövid időn belül engedélyt adott, hogy a kötet megjelenhessen. Megjegyzem, valamennyi könyvemet megrendelés nélkül csináltam. Készre. Így született a Középkori magyar templomos könyv, a Zsinagógák Magyarországon, a Múltunk hídjai vagy a Rejtőzködő Budapest is. Utóbbi arról szól, amit nem látunk, vagy nem veszünk észre. Kétezer után már megengedhettem magamnak, hogy egy éven keresztül olyan tevékenységgel múlassam az időt, ami nem biztos, hogy pénzt hoz. De mind a tizenkét könyvem hál’istennek megjelent.

– Miért lett Füles?

– Hatéves koromban, amikor a Soproni úti Általános Iskolába beléptem, jól le volt vágva a hajam, elálltak a füleim, ránézett egy későbbi osztálytársam, és azt mondta: „Nagyfülű”. Két évvel később már Füles voltam.

– A becenév a szeretet jele.

– Nekem nagyon jól jött, hogy a „ritka” Tóth családnevem mellé megkaptam a Fülest is. Egy jellemző történet. Az MTI vezérigazgatója, Barcs Sándor is felfedezett. Engem kért meg több könyve címoldalának a megtervezésére. Az egyik értekezleten felálltam és mondtam valamit. Utána felállt Barcs és kijelentette: „Csatlakozom Füles elvtárs felszólalásához…” Óriási röhögés. „Mit röhögnek?”– kérdezte a vezérigazgató. Megszólalt a főnököm: „Barcs elvtárs, nem ez a neve.” „Hogyhogy nem? Hát ő csinálja a könyvem címlapját.” A főnököm hozzátette: „Tóth a becsületes neve.” Sosem bántott, hogy Füles lettem. És most már egy ideje egyesek elkezdtek Füleskézni.
De olyan helyesen mondják…