Fájva szeretni, legfőbb törvény,
Igazságoknak örök szomorúja,
A nagy-nagy vágynak adatott
A legtöbb tövisből a koszorúja.
Micsoda szomjas, nehéz kőkorsókat
Cipel szegény vágy bús, remegő vállal,
S a kúton, hol a legmélyebb gyönyört
Merítené... a halállal...
„Édesanyám példáján mindig arra törekedtem, hogy mindenben úgy tudjak helytállni, hogy abban a Jóisten kedvét lelje...
A Mátyás-templom Ének- és Zenekara az ország egyik legrégibb templomi együttese, 1688 óta folyamatosan működik.
Az ismert karnagyok között Tardy László, a MMA akadémikusa huszonnyolcadik a sorban. A Liszt Ferenc-díjas, Érdemes Művész élete nagy találkozások sorozatából áll. Szülei, akik a Margitszigeten randevúztak, Iván bácsi, aki Európa összes nyelvét beszélte, Ilonka, a házinéni és a legjobb barátnője, Dienes Valéria, Bárdos Lajos karnagy, Kodály tanár úr és Szent II. János Pál pápa mind nagy hatással voltak az egyházzenészre, aki mindig igyekezett meghallani, mit súg neki a Szentlélek.
– A szülei még Nagy-Magyarországon cseperedtek fel. Hogyan fonódott össze a sorsuk?
– Édesanyám Tokajhegyaljáról származik, a szülei szőlőműveléssel foglalkoztak. Az óvónőképzőt és a kántortanfolyamot Nagyváradon végezte. A tanítói diplomát már Budapesten szerezte meg, közben Ercsiben dolgozott. Miután befejezte tanulmányait, Világospusztára került. Édesapám Mosonmagyaróváron végezte a Mezőgazdasági Akadémiát, majd Nagylókpusztán lett Hunyady Ferenc gróf birtokán előbb gazdatiszt, aztán főintéző. Templomba mindketten a legközelebbi plébániára, Nagyhantosra jártak. Többször találkoztak, aztán egy napon édesapa megkérdezte, hogy nincs-e édesanyának elintéznivalója Budapesten, végül együtt utaztak a fővárosba. Elintézték a dolgukat, majd elsétáltak a Margitszigetre, mert édesanya ott még sosem járt. Édesanya egyszer elmondta, hogy amikor onnan eljöttek, az a gondolat fogalmazódott meg benne, hogy „én tudnék ennek a férfinak úgy felesége lenni, hogy abban a Jóisten kedvét lelje”. Így is lett, boldog házasságban éltek, hat gyermekük született.
– Mikor hallotta meg a zene hívását?
– Édesanya kolléganője tanította két idősebb testvéremet zongorázni, én pedig addig sertepertéltem körülöttük, hogy engem is elkezdett tanítani, és végül kaphattam egy csontnyelű bicskát. Amikor az iskolák államosítása után a katolikus egyháznak nem volt hol istentiszteletet tartania, édesapa a nagy házából egy részt átadott az egyháznak használatra. Kialakítottak egy kis kápolnát, oda jártunk misére. Egy széphangú kántornő vezette az éneklést, Annus néni. És mivel a plébános is szeretett énekelni, ünnepi alkalmakon mindig énekes mise volt. Ez igen nagy hatással volt rám.
– Egy időben egészen más pályáról álmodott, mérnöknek készült…
– Általános iskolában volt egy szigorú számtantanárunk. Egyszer, amikor nehéz feladatot adott, és a többiek nem tudták megoldani, jelentkeztem, hogy tudom a választ. Kihívott felelni, én pedig felírtam mindent a táblára. Amikor megkérdezte, miért így csináltam, nem tudtam megmondani, ezért helyre küldött egyessel. Mélységesen fel voltam háborodva! A szünetben elmondta, hogy azért adott elégtelent, mert nem értettem, hogyan csináltam meg a feladatot. „Addig ne nyugodj meg, amíg pontosan nem érted, hogy mit miért kell csinálni” – mondta. A gimnáziumban is szerettem a matematikát, így a Műegyetemre készültem. Bár maximális pontszámot értünk el egy társammal a vizsgán, a származásunk miatt egyikünket sem vették fel.
– Hogyan lett önből zenész?
– Édesapának a nyelvtanulás volt a hobbija, sokat gyakoroltuk a németet és az oroszt is. Az ő indíttatása mellett ott volt édesanyáé is, aki az összes gyermekét beíratta zeneiskolába, így csellózni és zongorázni is tanultam. Érettségi után a zeneiskola igazgatója ösztönzött arra, hogy a győri Zeneművészeti Szakközépiskolába menjek. Emellett édesapám hatására angolórákat is vettem. A tanárom, Angyal Iván az összes európai nyelvet beszélte, és a zenészeket különösen szerette. Mulatságosan azt mondta, a nyelvtanuláshoz két „f” betű kell: fenék és fül. Az órák végén mindig elmondott angol nyelven egy imát, amit ő írt, és amit fordítani, értelmezni kellett. Így mint egy „igazi angyal” megerősítette a hitemet, mert az ember tizennyolc-húsz éves korában hajlamos elkalandozni a gondolataiban, világnézetében.
– Annak ellenére, hogy érettségi után életpályát módosított, nagyon gyorsan haladt előre a zenei karrierje.
– Egyik tanárom, Szabó Miklós nagyon szeretett, ezért szigorú volt hozzám. Neki köszönhetem, hogy a Zeneakadémián rögtön a második osztályba vettek fel zeneelméleti és szolfézstudásom alapján. Amikor elbúcsúztam tőle, akkor azt mondta: Laci, magának fel kell járnia a Mátyás-templomba, Bárdos Lajos kórusába, én is ott énekeltem, amikor zeneakadémista voltam. Azt is elmondta, hogy péntekenként vannak a próbák, én pedig egyszerűen odasétáltam és megálltam a terem ajtajában. Amikor meglátott a tanár úr, odajött hozzám, hogy mit óhajtok. Mondtam, hogy énekelni szeretnék az énekkarban. „Ez nagyon szép, nagyon derék, és mi a foglalkozása?” – kérdezte. Elmondtam, hogy a Zeneakadémián a középiskolai énektanár és karvezető tanszakon kezdem meg a tanulmányaimat. „Sajnos akkor nem járulhatok hozzá” – szólt.
– Miért utasította vissza ilyen hirtelen?
– E mögött az állt, hogy korábban kitették a tanszakról, mert vallásos meggyőződése miatt féltették tőle az ifjúságot. Mondhatom, eléggé le voltam forrázva, csak támasztottam az ajtófélfát. És ebben a helyzetben is, ahogy az életben oly sokszor, súgott a Szentlélek. Ahogy ott álltam, visszajött hozzám Bárdos Lajos, hogy ne haragudjak, de azért nem tud mást mondani, mert se nekem, se önmagának nem akar rosszat. Erre azt kérdeztem tőle, hogy ezt úgy mondja, mint zeneakadémiai tanár, vagy mint a Mátyás-templom karnagya? Azt felelte, hogy mint tanár. Erre megkérdeztem, mit mondana a Mátyás- templom karnagya? Elnevette magát, és intett a kezével, hogy üljek le. Más fontos találkozás is volt az életemben abban az időben. Ilonka néni, akinél főiskolás koromban laktam, igen élénk szellemű asszony volt. Dienes Valéria volt a legjobb barátnője, aki a huszadik századi magyar szellemi élet egyik kiemelkedő személyisége volt. Párizsban Henri Bergsonnál filozófiát, Isadora Duncannél táncművészetet tanult és franciából fordított Teilhard de Chardint (Pierre Teilhard de Chardin francia jezsuita teológus, filozófus és paleontológus volt, aki a tudomány és a kereszténység elemeit társította – a szerk.). Ilonka néni megmutatta ezeket a fordításokat, mert tudni akarta, hogy egy huszonéves fiatalember mit gondol erről. Vali néni is meghívott magához beszélgetni, így egy komoly filozófiai és teológiai iskolában is részt vehettem a jóvoltukból. Eközben a Zeneakadémián alapítottunk egy énekegyüttest négy hallgatótársammal, akikkel főleg egyházi és tizenhatodik századi reneszánsz kórusműveket énekeltünk.
– Ez volt a híres Gesualdo kvintett, ahol a feleségét is megismerte?
– Igen, a nevünket még Kodálytól kaptuk. Egy tanszaki hangversenyen hallott bennünket, és utána odamentünk hozzá beszélgetni. Autogramot kértünk, és az a kotta volt a kezünkben, amit utoljára énekeltünk. Azt mondta: „Ne ezt hozzák, hanem a Gesualdót, mert az sokkal izgalmasabb!” Az együttessel állandó közreműködők voltunk Földes Imre TIT-előadásain, ahol különböző korszakok zenéjét kellett bemutatni. Eljutottunk egy nyári zenei kurzusra Olaszországba, ahol nem akarták elhinni, hogy amit ott kézhez kaptunk énekelni, azt korábban nem ismertük. Ez a Kodály-módszer eredménye.
– Ezután találkozott Aczél Györggyel?
– A hathetes kurzus végén a tanárunk, Nino Antonellini azt mondta, hogy tudna szerezni éves ösztöndíjat mind az ötünknek Rómába. Ehhez el kellett mennem Aczél „elvtárshoz” a minisztériumba, hogy a hozzájárulását kérjem. Azt is kértük tőle, adjon felmentést a vidéki tagoknak, hogy elhelyezkedhessenek Budapesten, különben nem tudjuk az együttes munkáját tovább folytatni. Meglepő őszinteséggel azt mondta, hogy nem járul hozzá ahhoz, hogy Rómába menjünk, mert az alatt az egy év alatt olyan lehetőségeink támadnának ott kint, amivel ő nem tud ajánlatban versenyezni. Amikor ez elhangzott, utólag visszanézve, elég szemtelen kérdést tettem fel.
– Mit kérdezett?
– „Tessék mondani, Aczél elvtárs, miben különbözik ez az eljárás a Werbőczy jobbágyságot gúzsba kötő törvényétől?” Mire ő dühödten kiutasított, és bevágta utánam az ajtót. A titkárnő falfehéren ült az előszobában. Talán ennek a határozott fellépésnek köszönhetően végül megkaptuk az engedélyt arra, hogy a vidéki tagok a fővárosban maradhassanak. Ez is egy érdekes találkozás volt.
– Abban az időben mindent megtett a pártállam azért, hogy ellehetetlenítse az emberek kapcsolatát Istennel. Nem lehetett könnyű útja annak, aki egyházzenével akart foglalkozni….
– Tanulmányaink folyamán tapasztalhattuk azt, hogy amikor valaki egyházi művet akart vezényelni, kedvesen eltanácsolták. Azt hiszem, én azért dirigálhattam negyedéves karvezetősként Palestrina-motettát, mert KISZ-titkárrá választott a tanszak.
– Szokatlan pozíció egy egyházzenésznek.
– A mosonmagyaróvári gimnáziumban az egész osztály elhatározta, hogy nem lép be. Aztán egy nap szeretett tornatanárunkat küldték be hozzánk, hogy győzzön meg minket. Egy egyszerű mondattal tette helyre
a dolgot, a maga stílusában: „Ti marhák! Ha ebbe a szervezetbe csak azok lépnek be, akik meggyőződéses kommunisták akarnak lenni, akkor erős lesz a szervezet, de ha mindenki belép, azzal gyengíthetitek.” Így lépett be az egész osztály a KISZ-be. A Zeneakadémián igyekeztem olyan rendezvényeket szervezni, amelyek nyitást jelentettek az akkori szigorú renden belül. Másrészt a KISZ révén elérhettük, hogy Bárdos Lajos visszajöhetett a tanszakra tanítani, meghívták többek között Szabó Miklóst, aki annak idején a Mátyás-templom felé irányított. Valószínűleg ezért ment bele a tanszékvezetőnk, Vásárhelyi Zoltán abba, hogy Lassus (Orlande de Lassus vagy Orlando di Lasso, a késő reneszánsz legnagyobb franko-flamand zeneszerzője – a szerk.) hatodik Bűnbánati zsoltárát, a De profundis-t vezényeljem a diplomahangversenyen. Az előadás miatt egyébként el kellett mennem Kodály tanár úrhoz.
– Miért hívatta magához?
– Arra volt kíváncsi, hogy miért szerepeltek az énekesek mellett hangszeresek is az előadásban. Óriási szerencsémre akkoriban jött ki a Német Zenei Lexikonnak az „L” betűs kötete, és a Lassus résznél egy gyönyörű festmény volt, ami alá az volt írva, hogy „Lasso és capellája a Bűnbánati zsoltár előadása közben”. A képen hangszerek is voltak, nem csak énekesek. Kikönyörögtem a kötetet a könyvtár vezetőjétől. Kodály megnézte a képet és azt mondta: „Magának igaza van, ezt nem tudtam. Elmehet, de akkor is énekeljenek minél többet kíséret nélkül!”
– Kodály Zoltán a Stanford Egyetemre is kínált ösztöndíjat önnek.
– Huszonöt éves voltam, egy évvel a diploma után, állás nélkül. A házinéni hozta a hírt, hogy a Mátyás-templomba karnagyot keresnek. Az volt a nehézség, hogy Tóth János apát plébános úgy döntött, összevonja a kántori és a karnagyi munkakört. Imádkoztam, és végül úgy döntöttem, hogy kipróbálom. Nem hittem, hogy ez a döntés ennyire meghatározó lesz az életemben. Augusztustól kezdve ott dolgoztam, majd november végén szólt Szőnyi Erzsébet tanárnő, hogy Kodály keres valakit, aki kimenne Amerikába, a Stanford Egyetemre a Kodály-módszert tanítani. Elmentem a Tanár úrhoz, beszélgettünk. A végén csak úgy mellékesen megkérdezte, hogy éppen mit csinálok. Mondtam, hogy a Mátyás-templomban vagyok kántor-karnagy. Erre pici csend után úgy reagált: „Felejtse el, amit eddig mondtam. Maradjon a templomban, és folytassa, amit elkezdett. Maga helyett tudok mást is, aki ki tud menni Kaliforniába, de ma senkinek sem mondhatnám, hogy végezze a kántori-karnagyi teendőket a Mátyás-templomban”— és ezzel elbocsátott. Még utánam szólt, hogy az ajtaja mindig nyitva áll előttem, de sajnos ez már nem jelentett sok időt, mert a következő évben meghalt. Szavai döntően hatottak rám abban a tekintetben, hogy ez ne csak egy próbálkozás legyen részemről. Ha valami Kodálynak annyira fontos, hogy a maga ügyét félreteszi, akkor azt érdemes komolyan venni.
– Mennyire volt nehéz ilyen fiatalon összecsiszolódni a kórussal és a zenekarral?
– Voltak nehézségek. A kórussal való munkát ismertem, de zenekari gyakorlatom nem volt. Aggályaimat Bárdos tanár úrnak is elmondtam. Megkérdezte, hogy tanultam-e valaha vonós hangszeren játszani. Elmondtam, hogy csellóztam. Erre biztatott, hogy nyugodtan vállaljam el, előbb-utóbb közös nevezőre jutok a zenekarral, mert a zenekari játék alapja a vonós együttes. Szerencsém volt, mert játszott a templomban egy röntgen orvos, Göblyös Péter, ő volt az egyik kisegítő orgonista. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a most szerveződő egyetemi zenekart vezényelni. Elvállaltam a feladatot, ami azért volt jó, mert mindent közösen kellett kitalálni az ott játszó orvostanhallgatókkal. A Mátyás-templom zenekarában olyan emberek is voltak, akik például a Rádiózenekarban játszottak korábban, nekik nem kellett magyarázni a vonóvezetés fontosságát, de a Semmelweis Egyetem diákjainak igen. Ez nagy segítséget jelentett abban, hogy megszerezzem a zenekar vezénylésében a szükséges ismereteket és tapasztalatot, amit aztán a Mátyás-templomban kamatoztattam. Az első darab, amivel a zenekar is elfogadott engem, Kodály Zoltán Missa brevise volt, zenekari változatban. Kodály Zoltánné Sárika megszerezte a mű angol kiadójától a zenei anyagot, ami a mai napig nálunk van, a Mátyás-templomban.
– Kodály Zoltánnéval továbbra is jó a kapcsolata?
– Még a Tanár úr életében kapcsolatba kerültünk, és a zeneszerző halála után volt felénk egy kérése. Azt szerette volna, hogy a Mátyás-templomban március hatodikán, Kodály halálának évfordulóján legyen istentisztelet, amelyen – miként első felesége, Emma asszony gyászmiséin is – gregorián énekek hangozzanak el. Ez a későbbiekben Kodály Magyar miséjével és egyházi műveinek előadásával bővült. Az emlékmisék megvalósulásában nagy segítség volt Kodály gyóntatója és szellemi társa, Nádasdy Alfonz bencés tanár. Kevesen tudják, de ő volt, aki egy másik bencés szerzetessel együtt megírta az első iskolai orosz tankönyvet Magyarországon. A bencés gimnáziumban tanított oroszt, de kitűnően beszélt latinul és görögül is, ezeken a nyelveken olvasták Kodállyal a Szentírást.
– Sokat utaztak ezerkilencszáznyolcvan és kétezer-tizenhat között, de a legjelentősebb útjuk talán mégis nyolcvannyolcban volt, amikor a Vatikánban énekelhettek, és köszönthették II. János Pál pápát. Milyen volt a Szentatyának énekelni?
– Az együttes és a Szentatya találkozását Keresztes Szilárd püspök úr készítette elő, aki akkor a Pápai Magyar Intézet rektora volt. Őt kereste meg Rómában a gyönyörű Segni város kórusának vezetője, Gabriele Pizzuti, aki magyar partnerkórust keresett, a püspök úr pedig minket ajánlott. Így kerültünk Segnibe és Rómába, ahol csodálatos hangversenyeket adtunk, amelyeknek a középpontjában Joseph Haydn Nelson-miséje állt. Szilárd rektor atya megbeszélte a pápai kihallgatásokat szervezőkkel, hogy egy szerdai audienciára a kórus is elmehessen. Sőt, a püspök úr azt is megszervezte, hogy a Szent Péter-bazilikában Vesperást énekelhessünk, ez a katolikus egyházban az egyik leggyakrabban előkerülő énekes liturgia. Úgy énekeltük el, hogy a latin és magyar nyelvet váltogattuk. Ez a templomigazgatónak annyira tetszett, hogy beszámolt róla a Szentatyának. Így történt, hogy az audiencián énekelhettünk is. Az emelvényen álltunk, a pápa egy székben ült és hallgatott minket. Utána odajött hozzánk, adhattunk neki ajándékot is, és egy hanglemezt. Nagy élmény volt! Van olyan fényképünk, hogy a Szentatya áll az énekkar előtt a kórussal szemben, és áldást ad. Úgy néz ki, ahogy felemeli a kezét, mint amikor a karnagy vezényli az együttest. Ezért szoktam azt mondani, hogy minket vezényelt Szent II. János Pál pápa is.
– A tanítás is fontos szerepet játszott az életében. Mennyire sikerül az új generációt megszólítani az egyházzenével?
– Amikor konzervatóriumba jártam, nem állt túl jól anyagilag a hatgyermekes család, így természetes volt, hogy aki pénzt tudott keresni, az vállalt valamilyen munkát. Akkoriban a magyaróvári munkaközösségi zeneiskolában lettem segédtanár, és kis falvakba jártam szolfézst és zongorát tanítani. Amikor felkerültem a Zeneakadémiára, volt egy szép évem a Szilágyi
Erzsébet Gimnáziumban, ott kerültem először kapcsolatba kamaszok tanításával, ami elég sikeres volt. Már az első pár hónap után jött a karácsony, és sokféle darabot énekeltünk, zenét hallgattunk. Újév után odajött hozzám az iskola párttitkárnője, hogy gratuláljon és megköszönje azt, hogy a lánya lemezlejátszót kért karácsonyra, hogy Palestrinát hallgathasson. Ez azért volt nagy dolog, mert Giovanni Pierluigi da Palestrina a legegyházibb szerző, aki létezik. Utána három évig tanítottam a Patrona Hungariae Gimnáziumban, majd jött egy balul sikerült dolog. A Szentendrei Ferences Gimnáziumba is énektanárt kerestek, örömmel elvállaltam, de aztán kiderült, hogy az Államegyházi Hivatal nem járult hozzá, hogy megkapjam az állást.
– Miért nem járultak hozzá?
– Két oka volt. Az egyik, hogy a Mátyás-templomban voltam karnagy, a másik, hogy előzőleg volt a templomban ifjúsági mise, amit beatmisének neveztünk, és hatalmas látogatottsága volt. Kizárólag egyházi énekeket énekeltünk, de a fiatalok által kedvelt beat stílusban, ezért féltették tőlem a fiatalságot.
– Jelentős találkozások évfordulói vannak ebben az esztendőben.
– Igen, hatvan éve vettek fel a Zeneakadémiára, így hatvan éve láttam meg – bár akkor még nem tudtam a jövőt – a feleségemet, Tarkó Magdát. Ötvenkét éve vagyunk nemcsak házastársak, hanem szellemi, lelki társak is. Három gyermekünk van, Zsófia, Gergely és György. Gergely ebben az évben lesz ötvenéves. Ő is kántor-karnagyként működik a szentendrei Péter-Pál templomban. Tíz unokánk született, boldog örömmel figyeljük fejlődésüket, növekedésüket. Jövőjüket a szüleik gondoskodó szeretete mellett imáinkkal a Jóisten kezébe tesszük. Szintén hatvan éve találkoztam
a Mátyás-templom kórusán azzal a karnagyi munkával, amelynek öt évvel később örököse lettem. De akkor ez is olyan jövő volt, melyet nem is sejtettem. A Jóisten úgy vezette – néha viharokkal, zátonyok között – életem hajóját, hogy idővel mind a munka és hivatás, mind a társas kapcsolatok, a házasság terén – a találkozások „világítótorony-fényét” követve – biztos kikötőbe érkezzen. Magam pedig édesanyám példáján arra törekedtem, hogy mindenben úgy tudjak helytállni, hogy „abban a Jóisten kedvét lelje.”
„...csak a fejét felfelé hordozó ember nem látja a holnapot...”
Egy új emlékkönyvbe
Ha a mohácsi vész előtt mindenki gondoskodott volna elég csizmáról Magyarországon, nem lett volna olyan rongyos a magyar.
Ha kilencszáztizennégyben, a világháború kitörésekor mindenki ellátta volna magát olcsó liszttel, olcsó svájci frankkal... Ha a forradalmak előtt mindenki megrakta volna az éléskamráját... Ha három hét előtt vettünk volna zsírt... Ha a múlt napokban csináltattunk volna cipőt... Nem lenne semmi baj, gondoljuk magunkban, mi szegény balgatagok, akik sohasem tanulunk semmit, hanem napról napra oly elölről kezdjük az életet, mintha nem lettek volna emberőseink, akik már kipróbálták, megmutatták a viszontagságok útját a történelemben.
A hegymászó tudja, hogy mit jelent az, ha gallyakból való primitív keresztet lát a szakadék szélén, a hangya megható szorgalmatossággal dolgozik tartós esőzés előtt, a hörcsög jóslás nélkül is megérzi a hosszú szűk esztendőt, az akác tudja, mikor lehet kétszer nyílnia, az egér, a béka sejti, hogy milyen idők következnek felette: csak a fejét felfelé hordozó ember nem látja a holnapot, bár ezeresztendők története mutatná neki az irányt tévelygésében, bár apjának csontváza fehérlik, ősének kihullott vére rozsdásodik a vadonban, amelyen át keresztül kell törtetnie, hogy bevégezze életét.
Az ember nem tanul semmit. Naiv és hiszékeny, tudása legfeljebb annyi, amennyit az életben kemény tapasztalatok révén szerzett, de arról például szó sem lehet, hogy a mások, a régiek példáján okuljon. Az apák hagynak örökségbe a gyermekeiknek mindenféle pecsétes leveleket, bundákat és babonákat, de a lelkükből, a tapasztalataikból nem adhatnak át semmit. Minden embernek meztelenül, tudatlanul, sejtelem nélkül kell kezdeni az életet - talán azért, hogy meg ne rettenjen előre azoktól a dolgoktól, amelyek reá várakoznak.
Az ember előtt ott fekszik a történelem könyve, mellette a mécses az éjszakában, vállán a mindentudó bagoly, olvasmányában annyi egymásra következő nemzedék, amely magosabb lehetne a piramisoknál, szenvedések, nyomorúságok, éhségek, forradalmak, amelyek az emberiséget meglátogatták: az ember mégis azt hiszi, hogy ő kivételes lény, a másikkal történhetett meg mindaz, ami szörnyűség volt, őt védelmezi valamely bűverő a történelem borzalmai ellen. Ő már nem lehet az erdők bujdosója, a pusztaságok kóborlója, rombadőlt városok tanyázója, a marcangoló éhség üldözöttje, a nyomorúság hüvelye, mert valami varázslat védelmezi. Ezt a varázslatot nevezik civilizációnak is. Holott éppen a civilizáció ellen vétkezik egy évtizede az emberiség. Mi mutatná látóbban gyarlóságunkat, mint az, hogy éppen a megrugdosott, megtagadott, félig agyonvert civilizációtól várunk védelmet, mikor életmódunkban olyanok vagyunk, mint a vademberek?
Az ember látta küzdeni, szenvedni, megvénülni, meghalni apját, de semmi sem öröklődött át lelkébe apja gyötrelmeiből, hogy edzett, biztos lehessen az élet változataiban. Minden szenvedés újonnan jön, minden nyomorúság oly friss erővel érkezik, mintha még senki sem próbálta volna ki a világon, meglepő a baj, mert nem vagyunk rá sohasem előkészülve, akár a betegségre: holott a józanság és tapasztalat azt bizonyítják, hogy minél többet szenvedett az ember, annál több szenvedés várakozik még rá. Az úgynevezett megelégedett, boldog öregség csak a mesékben van. És akármilyen öreg lett az ember, komolyan sohasem tudja elhinni, hogy ő is majd egyszer itthagyja átkozódva, könyörögve, haladékért esdekelve az életét, mint az apja.
Korunkban azt hinné az ember, hogy egyetlen orvosság van a ránk szakadó bajok ellen: az életunalom, amely egyformán legyint lófarkával bögölynek és falombnak, örömnek és bánatnak. Holott igazában véve életunalom nincs, az öngyilkosok sem azért keresik a halált, mintha meguntak volna élni... Ó, nagyon is szeretnének élni, de már nem bírnak. A legigazibb életunalom is retteg a betegségtől, a nyomortól, a pénztelenségtől. A hamisítatlan életuntság is féli a korgó gyomrot, mind bizonytalanabb magyar éjszakát, a véletlen, semmi jót nem ígérő holnapot, a piaci árat és az üres asztalt. A zord életuntság is borzad a jövendő tél hidegétől, a mezítelenségtől, a rongyosságtól, a lakástalanságtól, a pirosló szenvedélyektől, a tűzvésztől, amely megfesti az égboltozatot. A fásult közöny, az érzéketlen szív, a kőkemény lélek, az elveszített életkedv, az életunalom csak akkor hasznos orvosság, amikor mások szenvedéseiről vagy örömeiről van szó; de hová lesznek e nagyszerű segédeszközei az élet elviselésének, mikor minket magunkat visznek akasztani?
(1922)
Szent Mihály lova
Makrancos lett a Szent Mihály lova, leveti magáról azt, akinek nincs elég pénze az erszényében.
Aki egész életében gyalog járt, végre is lóra kell ülnie, amikor megnyergelik neki a Szent Mihály lovát.
Jó volt tudni ezt a gondtalan lovaglást, amelyben a régi világban „vasárnapi lovasnak” sem kellett félni a lepottyanástól. Felültünk rá fehér lepedőben vagy lengedező szalonkabátban, amelyet úgy szeret megfújni a szél utoljára. Dalárok szomjaztak, amíg a lóra ültettek: temetői szónokok krákogtak, és búcsúbeszédet tanultak valamely fejfa mögött: derülten nézett a sírásó gödre partján: néha még akadtak fájdalmas jelenetek is a gyönyörű ünnepélyen, amikor lovagolni tanították a gyalog járót – ámde a halott már nem törődött vele, hogy ki fizeti a számlát azért, mert Szent Mihály lovát elővezették a legények.
A bálványkép, a végrehajtó, aki most körüljárja a földet, hogy elevenen nyúzza meg adósait - felemeli a sírokat is, és benézeget a fakeresztek alá, valamint a címeres családi sírboltokba, a holtak adóját is megnyomták a Bálványképű perzekutorai. Nem fújdogálhatja többé halk merengéssel őszi sípját halottai felett az emlékezet. A holt emberek visszajönnek a temetőkből, és odaülnek a guzsaly mellé, ahol a mindennapi gondokat fonják. Beállnak a luxuscikkek közé, a francia parfőmök, külföldi selymek, a havanna szivarok mellé a szegény, bütyköslábú pesti halottak, akik azzal a nesszel szöktek el nemrégiben a városból, hogy itt nemcsak nevüket, de adósságaikat is elfelejtik. Szeretett kedveseink, akik sóhajtás alakjában éltek tovább környezetünkben, de a földterhe ismerőseink is, akikre megbocsátással vetettük az utolsó göröngyöt, megzavartatnak nyugodalmukban. Az ekzekució dobpergése riasztja vissza a földi élet elviselhetetlenségébe (ebbe a huszonegy betűs kaszabörtönbe) azokat, akik már összekulcsolt kézzel, boldog szívtelenséggel, még boldogabb felejtkezéssel feküdtek a föld alatt.
Most aztán igazán elhihetjük az együgyű babonát, hogy a székek a szobában azért roppannak, mert a régi gazda ült beléjük éjfélkor, az ablakon fehérlepedős vándorlók kopognak, a házőrző kutya azért vakkant álmában, mert holtat látott, és kísértetek járnak, akiket nem hagynak nyugodni a föld alatt.
Az még csak rendben volna, hogy nagyobb kontót fizessen az, aki 0.03-as koronánál akar megszökni kötelezettsége elől, de mit vétettek azok a régi halottak, akik még „jó pénzben” fizettek örök nyugalmukért, adósságot sem hagytak hátra?
Szeles Szent Mihály napján, amikor költözködni szokott a hazátlan zsellérember, új szolgálatot ment keresni a megunt cseléd, a kalendárium téli részébe fordított a gazda: a pesti holtak is fordulnak egyet künn a temetőben, csak annak marad nyugovása, aki jól megvetette a feje alját, mielőtt a hosszú álomba ereszkedett volna. Hova járnak majd az árvák a másvilágról jövő vigasztaló hangokat meghallgatni, ha nem találják meg annak a sírhalmát, aki onnan is vigyáz reájuk? Hol panaszolják el az özvegyek keserves magányukat, elhidegedett nyoszolyájukat, kéz nélkül maradt kezüket, szárnyát vesztett lelküket és visszhangját vesztett szívüket, ha elveszik tőlük a fejfát, amelyre gyászuk fátyolát egykor hittel felakasztották? Merre botorkálnak azok az életből kimaradottak, akiket leskartolt állapotukban már csak azok az ismerőseik tudják megnyugtatni, akiknek még náluknál is rosszabb dolguk van? „Itt fekszik Pál, itt meg Péter – mi mégis a talpunkon vagyunk” – mondja az eleven ember, akinek már semmije sincs, mint egy kis napsugara. Hol lesz holnapra az a sírhalom, amelyet könnyel vagy káromkodással illet a látogató?
Fújja a szél Szent Mihály lovának kantárját, a legbátrabb lovas is húzódzkodik rá felülni és elnyargalni, mert nagy az ára ma a sétalovaglásnak.
(1923)
Világjáró labdások
Valamikor a magyar huszár volt az a kalandos levente, aki a hétéves háborúban, sőt Napóleon ellen vívott hadjáratokban a földgolyó másik felére is eljutott. Az elmúlt háborúban megsántult a huszár lova, ő maga nekiöregedett, a világjárást átengedi másoknak: a fürge, hangos, labdás fiúknak, akik a spanyol félszigettől a ködös Stockholmig járják a világot a labdájukkal, és a régi huszárbravúrok helyett a futball játékban teszik emlékezetessé a magyar nevet mindenütt, ahol megfordulnak. Ezeknek a modern világjáró fiúknak a kapitányuk, Kiss Gyula, minden sportoknak jeles atlétája, a szelídképű, csendeskedvű, úri erkölcsű fiatalember, akinek mostanában talán a legtöbb barátja és híve van Pesten a tegnapi világjárás után.
Azt hihetne a távoli szemlélő, hogy Kiss Gyula tán azért tudja nyélbe ütni a külföldi kirándulásokat, mert jól ismeri az alig megszerezhető külföldi valuták labirintusait... Nos, leleplezzük Kiss Gyulát: annyira nem érti a pénzügyi műveleteket, hogy akár három hamupogácsával is útnak indulna, mint a mesebeli vándorlegény. Talán hasznos külföldi összeköttetései segítik az idegen világban a siker kiharcolásában? Vagy talán különös, egyéni szerencse kíséri lépteit a megtermett ifjúnak, amikor válogatott csapata élén a sohasem látott külországi pályákon egyik sikert a másik után vágja zsebre? Egyik sincs Kiss Gyula birtokában, se a jövedelmező külföldi barátság, sem a mindent lebíró szerencse, ellenben van valami olyasmi a lelkében, amely a csodával határosan átsegíti a legnehezebb föladatokon: ez pedig az ő megingathatatlan hite a magyar labda kiválóságában, biztos győzelmében, verhetetlenségében. Az újkori apostoloknak, a mindenható sportok vezetőinek a fanatizmusa tüzeli, újabb és újabb sikerekre fűti, örökmotorként hajtja a kapitányt, akár a barcelonai térségen süvít föl a viadal kezdetét jelentő sípszó, akár a bécsiek ellen viszi rohamra a csapatot.
Az ő hatalmas fizikuma, de főként rajongó bizalma szükséges nehéz állásának betöltéséhez. Egy egész nemzet ifjúságának a figyelő tekintete kíséri minden lépésében; egy egész ország letört büszkesége emeli föl ismét megalázott fejét, amikor külföldi sürgönyök a magyar sportcsapatok diadalmainak hírét hozzák. Nagyon meg kell becsülni férfiainkat, akik ennek a szegény, fényevesztett magyar névnek ismét dicsőséget és tiszteletet szereznek a messzi országokban.
(1923)
Vége
