Kódok

„Platón az égbe mutat, amivel a magasabb eszmékre irányítja a figyelmet, Arisztotelész, akinek kezében ott az Etika, a földre”

Mit keres egy bika az egyik evangelista jelképeként a képeken? És egyáltalán honnan tudni, hogy melyik szent áll egy oltáron? Miért lehetünk majdnem biztosak benne, hogy egy oszlophoz kötött alak, akit épp halálra készülnek nyilazni, az Szent Sebestyén? És vajon tudjuk-e, hogy Raffaello korának nagyjait jelenítette meg a Stanzák freskóin, Botticelli pedig Simonetta Vespucci nevéből csinált képrejtvényt? Sorozatunk előző részében az ókereszténykori  jelképeket és a főbb Mária-ábrázolástípusokat vizsgáltuk. Most az evangelisták, a szentek és a reneszánsz néhány titkában mélyültünk el.

Raffaello Athéni iskolája. Platónként állítólag Leonardo da Vincit festette meg a művész, Arisztotelész személyében pedig Michelangelót

Fotó: AFP/Leemage/Luisa Ricciarini

A keresztény művészet fontos jelképei közt – főleg kezdetben – mindenképp ott van a négy evangelista szimbóluma.
Ezek közül a legismertebb San Marcónak (Szent Márknak) köszönhetően az oroszlán, amelyről sokan tudják, hogy egyben a köztársaság jelképe is. Az oroszlánok természetesen nemcsak Velencében, de a városállam által meghódított területeken is megjelennek, a közeli Padovában vagy Dalmáciában éppúgy fellelhetők, mint például Isztrián, máig hirdetve a Serenissima dicsőségét és egykori hatalmát.

Az evangelistaszimbólumok forrását a Jelenések könyvében kell keresnünk: az Úr trónját őrző négy élőlény közül az egyiket, az angyalt (embert) Mátéval, a másikat, az oroszlánt Márkkal, a harmadikat, a bikát Lukáccsal, a negyediket, a sast Jánossal azonosították. A sas néhány ábrán hat-hat szárnyat visel a teste két oldalán, a szárnyain szemekkel. Aki járt például a barcelonai Katalán Nemzeti Múzeumban, annak feltűnhetett, hogy a korabeli taülli és egyéb spanyolországi freskókon – amelyeket példaértékűen távolítottak el eredeti helyükről, majd konzerváltak a huszadik század elején, és amelyekből hatalmas román kori templomteret építettek a múzeum földszintjén – szintén feltűnnek a szárnyai­kon szemeket viselő lények, ám nem sasként, hanem emberarcú figurákként.

Ők Ezékiel négyarcú kerubjai, a tetramorfok, akik magukon viselik a babilóniai mitológia egyes alakjainak jellegzetességeit – a szárnyas szem motívuma mindenesetre itt is, ott is megjelenik.  A négy lényt a korai egyházatyák feleltették meg a négy evangelistának, ezért szerepelnek már olyan emlékeken is, mint Ravennában Galla Placidia mauzóleuma. Ezen az ábrázoláson ők tartják a híres, kék, csillagos égboltot, amelynek középpontjában a kereszt jelenik meg. Máshol a bárány (Krisztus jelképe) mellett tűnnek fel.

A négy figurát az ötödik századtól ábrázolják könyvvel, a könyvek ebben a kontextusban a négy evangéliumot jelentik. Ezen túl a jelképek kiterjesztett jelentéssel is bírnak: míg Máté, az angyal (ember) Krisztus emberré válását szimbolizálja, az oroszlán (a Nap jegye) a feltámadást, a bika Krisztus áldozatát, a néha sugárkoszorúban megjelenő sas pedig a mennybemenetelt.

Nem egyszer állatfejjel, de embertesttel jelenítik meg a figurákat, és az oroszlán és a bika is kaphat szárnyakat egyes ábrázolásokon – mint például Velence híres, említett szárnyas oroszlánján. Az evangelista ereklyéit a városállam Alexandriából szerezte meg a 9. században, azóta tiszteli mint védőszentjét, s ezért viseli a világ egyik leghíresebb temploma is a San Marco nevet.

  Mikulás és Szent Miklós

A deszakralizált 21. században már korántsem olyan természetes, hogy felismerjük az egyes képeken szereplő szenteket, mint amilyen természetes volt ez  egy középkori vagy akár egy, a 19. században élő átlagos európai embernek – és még annak ellenére is így van, hogy egyes szentek máig velünk élnek, részei kultúránknak. Legfeljebb az a tudás veszett el, hogy kik ők valójában. A legismertebb közülük minden bizonnyal a téli ünnepkör két alakja: Szent Miklós és Szent Luca. Szent Miklós alakjában mára összekeveredett a közép-európai „Mikulás” képzete a francia Père Noëllel,
az olasz Babbo Nataléval és az angolszász Santa Claussal.

Szent Miklós 270 körül született Kis-Ázsiában. A legenda szerint már csecsemőként is böjtölt minden szerdai és pénteki napon.

Amikor egy elszegényedett nemesember bordélyházba akarta adni a lányait, apai örökségét feláldozva adott ajándékot a lányoknak, segítve őket, hogy férjhez menjenek. Ez a hozzá kapcsolódó történet – amelyet Gentile da Fabriano is megörökített – talán a legismertebb, és erre vezethető vissza a Miklós-napi (illetve karácsonyi) ajándékozás szokása is.

Ám a Miklóshoz köthető legendakör – a teljes legenda először a 13. századi Legenda Aureába került be – ennél jóval gazdagabb, ráadásul a Miklós-ábrázolások közt a gyakoribb a többi csoda ábrázolása (a víz lecsendesítése, a kenyérosztás), mint az ajándékozás.

Az egyik történet szerint Miklós Myra püspöke volt már, amikor viharba került matrózok kérték a segítségét. Megjelent
a hajón, magához vette a kormányt, majd lecsendesítette a vizet: ezt a jelenetet nagyon sokszor ábrázolják, az egyik szentendrei lakóházon is megjelenik: a Hunyadi utcában álló épület frontoldalát díszítő freskón ott van a püspök, kezében az evangéliummal és a pásztorbottal, a háttérben pedig a csodák, így a gabonaszaporítás és a vihar lecsendesítése. (Miklós tisztelete a beköltöző szerbek és dalmátok körében volt erős.)

A gabonaszaporítás szintén megjelenik máshol is: Miklós ezért tart a kezében a képek egy részén kenyereket, tudniillik egyszer éhínség idején két éven keresztül tudta úgy etetni a népet, hogy a császári hajókról rendszeres időközönként gabonát kért, amely mennyiség utána mégsem hiányzott az elszámolásnál. A kutatók szerint Miklós alakjában több, Konstantinápolyban ismert szent tisztelete keveredett össze, s kultusza először a görög és az orosz egyházban terjedhetett el – a régi Oroszországnak egyenesen védőszentje volt, és az ortodox egyházban nagyon tisztelik. Ereklyéit 1087-ben vitték az olaszországi Bariba.

Miklós püspököt a tizennégy segítő szent közé sorolják, nagyon sok szakma patrónusa, így a hajósoké, a pékeké, a kereskedőké, a gyógyszerészeké és a jogászoké is, sőt a tanulóké is, ez ahhoz a legendához kapcsolódik, hogy egyszer állítólag közbenjárására támadt fel három, bestiálisan megölt fiatal gyerek. December 6-án névnapját – eredetileg temetésének napját – ünneplik.

Kultúrtörténészi szemmel a legérdekesebb Miklós-történet azonban alighanem az, amelyben a püspök Diána istennővel küzd meg, ami jól mutatja, hogy kezdetben együtt élt az elvileg monoteista keresztény hívőkben az új és a régi vallás. Eszerint a történet szerint Miklós püspök véletlenül kivágatott egy szent fát Diana egy ligetében. Az istennő bosszút akart állni, ezért mérgező keveréket készített, és az azt rejtő hordót hajósokra bízta, hogy vigyék el Myrába Miklósnak mint áldozati ajándékot. A tengerészeknek azonban megjelent Miklós és rájuk parancsolt, hogy dobják vízbe a hordót, amely ott fel is gyulladt.

A svédek szicíliai szentje

Noha Magyarországon is van hagyománya Szent Luca tiszteletének – például a Luca-napi búza vetése vagy a Luca-szék készítés –, mára alighanem a svéd Luca-kultusz miatt ismerik többen a női szent nevét. Akinek eredetileg azonban vajmi kevés köze van a protestáns északi országhoz, lévén a szicíliai Siracusában született a 3. században, és itt is szenvedett vértanúhalált 303. december 13-án, amit azóta Luca-napként tartanak számon. A cataniai Szent Ágota sírjánál találta meg hivatását, amikor Ágota megjelent neki, megjövendölve a sorsát. Noha eljegyzett menyasszony volt, hazatérve elosztotta hozományát a nyomorgók közt, és közölte vőlegényével, hogy szűzi életet akar élni, aki följelentette. A bírói ítélet az volt, hogy bordélyházba kell zárni, de helyéről nem tudták kimozdítani, hogy elvigyék. Semmilyen módon nem bírták elpusztítani, ezért végül a torkába szúrt tőrrel gyilkolták meg.

Luca neve rokonságot mutat a lux (latin fény) szóval. Napja, december 13-a a Gergely-naptár előtt a téli napforduló napja volt. Ehhez kapcsolódik Lucának az az aspektusa, hogy a holtak védőszentje, akiknek földön túli boldogulásáért imádkozik. Egyik leg­gyakoribb ábrázolása azonban egy másik történethez köthető: Luca állítólag nagyon szép volt, ám amikor egyik kérője megdicsérte a szemét, a földi hívságokat megvető Luca kivájta azt, és tálra rakva elküldte a férfinak – igaz, ez után a Szűzanya sokkal szebb szemeket ajándékozott neki.

Lucát a temetők és a fény szentjeként ezért tisztelik emellett mint a vakok gyógyítóját, s mint Krisztus menyasszonyának rendszeresen kérik a segítségét az eladó lányok is.

Más női vértanúkhoz hasonlóan őt is ábrázolják pálmaággal, a többiektől úgy lehet megkülönböztetni, hogy egy tálon tartja két szemét. Kivájt szemmel több kora reneszánsz festményen megjelenik. Temetését Caravaggio örökítette meg egy kevéssé ismert festményén.

Sebestyén, a vértanú

Az európai kultúrkör sokat és szívesen ábrázolt szentjei között van Szent Sebestyén, aki 288. január 20-án szenvedett vértanúságot. Népszerűsége elsősorban annak köszönhető, hogy segítőszentként tartják számon, akihez járványok idején – főleg pestisben – kell imádkozni (a másik, pestis elleni védőszent Szent Rókus), de több céhnek is védőszentje volt.

Sebestyén  (legalábbis Szent Ambrus szerint) Milánóban született – épp itt, a Brerában van az egyik legszebb Sebestyén-festmény, Vincenzo Foppa 1489-es munkája – és Diocletianus alatt került Rómába, ahol a császári testőrség tisztje, sőt a császárok testőre volt. Keresztényként térített és csodákat vitt véghez, ám hite nyilvánosságra került,
és a császár halálra ítélte. A katonáknak kellett egy fához kötözve halálra nyilazniuk – ez a jelenet látható a legtöbb festményen, így Andrea Mantegna képén a Kunsthistorisches Museumban és másik Sebestyén-ábrázolásán Párizsban, Botticelli Berlinben őrzött éteri, földöntúli fénnyel ragyogó alakot megörökítő vásznán, vagy Antonello da Messina drezdai festményén.

Ám Sebestyén nem halt meg. Amikor holttestét el akarták vinni, kiderült, hogy túlélte, sőt fel is gyógyult, majd a császár elé állva ismét megvallotta hitét. Diocletianus ekkor halálra ostoroztatta. Testét Rómában temették el, és ide, sírja helyére épült a bazilikája is, így lett az örök város patrónusa.

Továbbá – jellegzetes középkori képzettársítással – mások mellett az íjászok védőszentje, később a lövészegyletek védőszentje, de nyilas és a puskás céh is őt választotta.

Sebestyént már az őskeresztények is ábrá­zolták, így képe megtalálható a Callistus-­katakombában, és a San Pietro in Vincoli mozaikján.  

Kultusza egy időre alábbhagyott, ám a 16. századi nagy itáliai pestisjárvány idején ismét tisztelni kezdték, és a milánói érsek 1576-ban emlékoszlopot emeltetett neki, amely oszlopba a legenda szerint sikerült belezavarni a  pestist, amely az oszlop „púpjában” kitapintható.

A november 25-én ünnepelt Alexandriai Szent Katalin a legenda szerint egy egyiptomi királylány volt a negyedik században, aki a császári parancs ellenére sem volt hajlandó a római isteneknek áldozni, sőt nyíltan megvallotta hitét, majd vitára is kiállt a birodalom bölcseivel, akiket érveivel legyőzött. Ezután visszautasította a császár házassági ajánlatát, aki hiába ostoroztatta meg és vetette börtönbe, ott tovább térített.

Ezután kerékbe törette volna, de az angyalok megmentették – ez a motívum jelenik meg aztán a Katalin-ábrázolások legtöbbjén: a szentet szinte mindenhol kerékkel ábrázolják – vagy, és ez a másik jellegzetes megjelenítési mód, Krisztus misztikus jegyeseként.

Az eljegyzés motívuma látható a Szépművészeti Múzeum Régi képtárának egyik legszebb darabján, Giovanni dal Ponte 1421-es festményén. Ez a legendarész Katalin gyermekkorát idézi fel, amely szerint Katalinnak megkeresztelkedése után megjelent a Szűzanya, ölében a gyermekkel, aki eljegyezte a lányt. (Az eljegyzés ábrázolásakor ennek ellenére Krisztust sokszor felnőtt férfiként jelenítik meg, mint a Budapesten őrzött képen is.) Mivel Katalint nem tudták megtörni, sőt időközben a császárnét is megtérítette, vele együtt és kétszáz, megtérített katonával együtt fejezték le. Hitvitázó
képessége miatt lett a teológusok és a filo­zófusok védőszentje, és természetesen a kerékkészítőké, késeseké is.

Hatalmas kultusza volt a mások mellett Caravaggio vagy Leonardo által is megfestett Szent Jeromosnak,  aki a 4. században született Dalmáciában és az 5. században hunyt el Betlehemben, és akiben elsősorban a Biblia latinra fordítóját tisztelik, ezért is a fordítók védőszentje, és a négy nagy nyugati egyházatya egyike Ambrus, Ágoston és Nagy Szent Gergely mellett. Keresztény családban született, de őt magát nem keresztelték meg.

Fiatal férfiként került Rómába, ahol grammatikát és retorikát tanult. Csak itt vette fel a keresztséget Liberius pápától.
Liberius alakja szintén nem elhanyagolható művészettörténeti szempontból: ő az a pápa, akinek álmában megjelent Szűz Mária, azt kérve tőle, hogy ahol másnap havat talál, ott építsen számára templomot. Noha augusztus volt, Róma egy pontját másnap valóban hó lepte be, és itt épült meg a Santa Maria Maggiore – a magyar festők közül Kondor Béla ábrázolta Liberius álmát.

Jeromos egy galliai szerzetesközösség tagja lett, majd Antiochiában tűnt fel, később a szíriai szerzetesek közt, majd Konstantinápolyban Nazianszoszi Szent Gergely beszédeit hallgatta, ekkor kezdett Órigenészt fordítani. Damasus pápa megbízásából készítette el az evangéliumok latin fordításának javítását, később a Biblia revízióját, ennek eredménye a Vulgata.

Rómában azonban nem volt népszerű, ezért Betlehemben építtetett kolostort, ahol belekezdett a bibliafordításba. Mivel élete végén megvakult, tisztelik a vakok védőszentjeként, de ahogy említettük, a fordítóké is ő, valamint a tanulóké. Sírja a Santa Maria Maggiore-bazilikában van Rómában, az egyik legismertebb Jeromos-emlék Európában azonban alighanem a lisszaboni Jeromos-kolostor.

Jeromost szinte mindig idős emberként, szinte aggastyánként ábrázolják, könyvvel, koponyával, nem egyszer oroszlánnal a lábainál, aminek az a magyarázata, hogy egyszer egy oroszlán lábából kiszedett egy tüskét, és az állat onnantól védte őt.
Leonardo – amúgy befejezetlen – festményén a kíntól szétfeszülő vezeklő szerzetesként ábrázolja, ám igazán kedveltté a barokk korszakában lett. Ennek ellenére alig lehet olyan festőt mondani, aki nem festette meg.  Caravaggio éles fény-árnyékok közt ábrázolta, Dürer merengő gondolkodóként, Bellini aszkétaként, Filippino Lippi tekintélyt parancsoló egyházatyaként, de megörökítette Rubens és Greco is.  

Reneszánsz üzenetek

Míg a festők egy része megelégedett azzal, hogy egy-egy attribútummal jelezze, hogy melyik szentet ábrázolja az adott kép, a reneszánsz nagyjai nem egyszer csak a kortársaknak érthető bonyolult teológiai–filozófiai konstrukciókat idéztek meg képeiken, és a képek jelentését – ha egyáltalán leírható a szimbólumokba kódolt sokszínű jelentés – máig csak hozzávetőlegesen tudják megállapítani még a hozzáértők is.

Híres rejtjelezőnek tartják Leonardo mellett – aki a Dan Brown által sugalltnál némiképp árnyaltabb kódokat alkalmazott – Botticellit, de Raffaello is üzent a Stanzákon.

A reneszánsz korszak szimbólumhasználatának módját remekül lehet tanulmányozni Botticelli Vénusz és Marsán, amelyen a legtöbb művészettörténész szerint Giuliano Medici és Simonetta Vespucci (La bella Simonetta, a szép Simonetta, született Simonetta Cattaneo) szerepel – a firenzei nő sokak fejét elcsavarta, így a festőét is, ám korán férjhez ment, és nem az említett Medicihez...

A legtöbben úgy vélik, a képen látható darazsak (a darázs olaszul vespa) utalnak Vénusz modelljére, Vespucci asszonyra.
A kép szokatlan téglalap formátuma miatt biztos, hogy ágyvég volt vagy egy cassone (egy korabeli láda) oldalát díszítette.

A képen Mars ernyedten alszik, még azt sem veszi észre, hogy a szatírok ellopják fegyvereit. Vénusz ébren van, szelíden nézi Marsot. A leghétköznapibb értelmezés szerint a festő ezzel azt akarta kifejezni, hogy a szerelem legyőzi a háborút – sőt mindent. Viszont ha az ember ismeri Marsilio Ficino értekezését az égi és földi szerelemről, egészen új értelmezési mezőt nyit meg az, hogy a Medici-udvarban tevékenykedő Botticelli ismerhette a traktátust. (Lásd később.) Szintén az antik mitológia egy jelenetét látjuk az egyik leghíresebb képén, a Primaverán, amelynek lehetséges értelmezései könyvtárakat töltenek meg.

Az attribútumok alapján a kép jobb oldalán Zephir, a nyugati szél istene próbálja elfogni Khlórisz erdei nimfát. A mitológiai történet szerint feleségül is vette, ekkor lett Khlóriszból tavaszistennő, ismertebb, latin nevén Flóra, aki ebben az alakjában is megjelenik a képen. Középen Vénusz áll, felette Cupido, aki épp célba veszi a bal oldalon táncoló három grácia egyikét. (A gráciák a természet harmóniájának jelképei.) Mellettük pedig Merkúr, az istenek hírnöke áll, aki egyes értelmezések szerint a nyarat jelképezi. Bár a kép elsősorban mitológiai jelenetként nézhető, nem lehetetlen a magasabb szintű dekódolás sem, amihez a korabeli asztrológiai-alkímiai ismeretek, valamint a reneszánszban felidézett antik mitológiai ismeretek mentén lehetséges eljutni.

Sokan vélik úgy, hogy Botticelli Ovidius leírása szerint örökítette meg a jelenetet, átvitt értelemben pedig azt a folyamatot mutatja be, ahogy az ember magasabb szellemi síkra lép, amiben Vénusz és a gráciák, valamint Merkúr segíti.

Ahogy az előző festménynél is említettük, Botticelli képeinek értelmezésénél mindig számba kell venni, hogy a festő ugyanabban a Medici-udvarban tevékenykedett, ahol a neoplatonista Marsilio Ficino és köre. Ficino pedig kétféle Vénuszról beszél: az égi és a földi szerelem Vénuszáról. Az égi szerelem Vénusza mentes az anyagi kötöttségektől, a földié nem. Az égi szerelem az ember Istenhez való közeledésének – Isten szépségének – jegyében áll, a földi szerelem a földi testek szépségén keresztül nyilatkozik meg. Nagyon is helytálló lehet tehát Imregh Mónika feltételezése, aki a Pompeji folyóirat 1996/1-es számában a ficinói traktátus fordítójaként jegyzett utószavában azt írja: valószínű, hogy a képen eddig Vénuszként és Flóraként azonosított két nőalak valójában a kétféle Vénusz szimbóluma, az égi az, akinek feje fölött Ámor lebeg, a másik, a nyugati szél által üldözött nő pedig a földi. Ebben az értelemben a földi szépség felől a magasabb szépség felé Amor irányít bennünket, vagy ahogy Ficino (a szerző fordításában) írja: „Minden bizonnyal létezik az ember lelkében egy örök szerelem, amely lehetővé teszi a számunkra, hogy megismerjük az isteni szépséget”. A szépség megjelenítői pedig a gráciák, míg Mercurius ebben a kontextusban pedig az égi és földi közti közvetítő szerepében tűnik fel.

A Stanzák

A Raffaello által a 16. században festett Stanzák freskói számtalan olyan utalást rejtenek, amelyek a kortársaknak – tágabb értelemben a mindenkori európaiaknak – szólnak. Az első terem, a Stanza della Segnatura két hosszabb, íves záródású falán két A nagy allegória látható, Az Athéni iskola és az Oltáriszentség disputája, a rövid falakon pedig a Parnasszus és az erények alakjai. Ezáltal jelképesen az egyház védnöksége alatt jelennek meg mind a természetfilozófia, mind az isteni kinyilatkoztatás alapján álló teológia, mind a tudomány és a művészetek.

Az Athéni iskolán az antik filozófusok láthatók,  középen Platón és Arisztotelész áll. Platón az égbe mutat, amivel a magasabb eszmékre irányítja a figyelmet, Arisztotelész, akinek kezében ott az Etika, a földre.
A képen ott van Szókratész, akinek arcvonásait egy máig meglévő antik gemmáról másolta a művész, alább pedig Püthagórasz ír számokat.  Arkhimedész és Euklidész is jelen vannak, a csoport szélén viszont feltűnik maga a művész és mellette Sodoma, egyik kollégája.

Platónként állítólag Leonardo da Vincit festette meg a művész, Arisztotelész személyében pedig Michelangelót.
Az Oltáriszentség disputája visszautal az antik filozófusokat ábrázoló képre.

A szövetség jelképén, a szivárványon az angyaloktól körülvett Atya áll, lejjebb Jézus Máriával és Keresztelő Szent Jánossal, alattuk az igazak, mások mellett Szent Péter apostol, Dávid király, Szent Lőrinc, Ádám, és Szent Pál. Innen száll alá a Szentlélek, a földön pedig különféle alakok dicsőítik az Oltáriszentséget, köztük a négy egyházatya – lásd feljebb –, a babérkoszorús Dante, talán Fra Angelico és Savonarola (akit ekkor már megégettek mint eretneket).

A szoba másik két falán a művészetek jelennek meg, a Parnasszuson ott vannak a Múzsák Apollón körül, megjelenik Szap­phó, Dante, Homérosz, Vergilius, Ariosto és Petrarca. Szemben három lunettában a három erény, a Fortitudo, az erő, a Temperantia, a mértékletesség, és a Prudentia, az okosság. Az ablak jobb és baloldalán a jog tudományát jelenítette meg Raffaello.

A második stanza a Stanza d'Eliodoro, amely nevét arról a freskóról kapta, amely Heliodorus büntetését ábrázolja, aki el akarta rabolni a jeruzsálemi kincstár kincseit, de három angyal megakadályozta ebben. Itt jeleníti meg a festő a Bolsenai misét is, amelynek története az, hogy egy pap kétségbe vonta, hogy az Oltáriszentség Krisztus teste, ám az ostya kettétörésekor vér hullott belőle.

Itt jelenik meg Nagy Leó találkozása Attila hun királlyal: Attila visszafordult Róma előtt, amikor megjelent neki a pápa védelmében fellépő Szent Péter és Pál.

A harmadik stanzát Raffaello valószínűleg nem egyedül festette. Középpontjában Borgo égése áll, a tűz állítólag a pápa intésére hunyt ki.

Ezen háttérismeretek nélkül – és a korabeli, művelt reneszánsz gondolkodók világ­modellje hozzávetőleges ismerete nélkül – igen nehéz volna Raffaello munkáját a maga teljességében értelmezni: a szép freskók esztétikája mögött minden bizonnyal elveszne a valós érték felismeréséhez nélkülözhetetlen értelmezés, amely pedig a reneszánsz festészet valódi élvezetéhez általában nélkülözhetetlen.