Babona

„A Megváltó megtestesülésével új korszak nyílt, Istennek már nem volt szüksége közvetítőre, ő maga lépett az emberek közé”

Jacob Züberlein: Prognosticon a négy evangélista szimbólumával (fametszet, 1596)

Nem tudni, készült-e olyan felmérés, amely a magyar társadalomnak (vagy a világ lakosságának) reprezentatív megkérdezése segítségével választ tudna adni arra a kérdésre, hogy milyen év volt 2020, de vélhetően nem kéne sokáig találgatnunk, hogy ráleljünk a válaszra. Arra is van esély, hogy a társadalmi konszenzus sosem látott mértékű lenne a beérkező feleletek alapján. A „rendhagyó”, „tragikus”, „rémes” és további, leginkább ennél élesebb jelzők abban biztosan megegyeznek, hogy sok kellemetlen meglepetést, sőt a tavaly ilyenkori várakozásokhoz képest kemény csalódásokat és lemondásokat hozott a mögöttünk hagyott esztendő.

De vajon mi lesz velünk 2021-ben?

*
Amióta az emberiség az őt érő válságokra jó választ akar adni, a krízisekben jó döntést akar hozni, mindig komoly igény mutatkozott arra, hogy valamiképpen kifürkéssze, mi vár rá a jövőben, mi szerint kell vagy érdemes döntést hoznia és cselekednie.

A különféle jóslások és praktikák már az ókorból ismertek. A gyakorlat hátterében álló felfogás szerint a világ történéseit meghatározó hatalom (Isten, istenek) vagy elv (sors, végzet) az emberek számára értelmezhető jeleket ad, azt azonban nem érti mindenki, csupán a hivatásos jósok, álomfejtők, beavatottak. A hétköznapi ember ezért hozzájuk fordul, hogy az események rejtett összefüggéseit és részben a jövőt feltárva az emberi élet válságos helyzeteire megoldást találjon. A jós tehát nem csupán jövendőmondással foglalkozik, hanem krí­zishelyzetek megoldásával is, így szerepe az ókori görögöknél orvoséval, a máguséval, az engesztelő- vagy tisztítópapéval esik gyakran egybe – írja Kulin Veronika a Szépművészeti Múzeum Hyperión oldalán.

Ebből következik az is, hogy leggyakrabban nem általános érvényű vagy elvont dolgokra keresték a választ, hanem konkrét szituációkban értelmezhető, eldöntendő kérdésekre – például arra, hogy megindítsanak-e egy hadjáratot. A jóslat ehhez mérten vagy konkrét igen–nem oppozíciók mentén, vagy egy bonyolultabb, rejtvényszerű, megfejtendő válaszon keresztül született meg, mint amilyen az álommagyarázat, a verses isteni üzenet.

A jóslatkérő számára ez dupla haszonnal jár: egyrészt iránymutatást kap a helyzetben, másrészt átháríthatja a felelősségét,
és cselekvését pedig emberfeletti hatalmaktól származó üzenettel legitimálhatja.

Míg az ókori görögöknél a jóslás (mantiké) szóval azonos gyökerű a mania („őrület”) vagy mainesthai („megőrülni”), addig a latinban a divinatio inkább már az isteni akarat kifürkészésének tudományára utal (mindemellett egyes jóslástípusokra a görög eredetű –mantia utótagot alkalmazták, például aeromantia – levegőből történő jóslás; necromantia – halottidézéssel történő jóslás). A görög kifejezés azt mutatja, hogy a jövőbe látás képességét a megváltozott tudatállapottal hozták összefüggésbe, ilyen tudatállapot a haldoklóé, a bacchikus őrülettől megszállottaké vagy az álomlátás.

A jóslás alapvetően két csoportra osztható: intuitív és induktív jóslásra. Előbbinek ismérve a föntebb említett extatikus állapot, míg utóbbihoz szellemi képességek szükségesek, hiszen a jós ilyenkor a jelek értelmezéséből következtetve fejti meg az üzenetet (például időjárási jelenségek, az áldozati állatok beléből kirajzolódó mintázat vagy a madarak röpte, hangja és viselkedése alapján). A különválasztás a zsidóságnál válik elvi alapon hangsúlyossá.

*
Már az Ószövetségben számos helyen olvashatunk az istenség megkérdezéséről, kortársaikhoz hasonlóan ugyanis Izrael fiai is megkérdezték Jahvét vállalkozásuk kimenetele vagy a jövő felől.

A válaszokat Isten pap, próféta vagy látó­ember által közvetíthette az emberek felé – ezzel párhuzamosan a varázslás, jövendőmondás, halottidézés és jelmagyarázás, vagyis az intuitív jóslótevékenységek többsége halálbüntetés fejében tilos volt.

A tilalmat az ószövetségi előfordulások a szomszédos, többistenhívő (bálványimádó) népekkel összefüggésben emlegetik, amely jelzi, hogy nem csupán arról van szó, hogy a tízparancsolat közül a legelső ellen vét az, aki jósol, hanem arról is, hogy ezáltal az Isten és a választott nép között fennálló szövetség megbomlik, aminek politikai következményei lehetnek.

„Varázslót ne hagyj életben” – áll az egyik helyen (Kiv22,17), vagy másutt Mózeshez szól így az Úr: „az olyan férfi vagy asszony, akiben halottidéző vagy jósló lélek van, halállal lakoljon; kövezzék agyon őket, vérük legyen rajtuk!” (Lev20,27). A Második Törvénykönyv azután egészen világosan fölsorolja a tiltott tevékenységeket, majd pedig azokkal szembeállítva megnevezi azt, amelyen keresztül valóban Isten szól a néphez:
a prófétálást.

„Ne akadjon közötted, aki fiát vagy lányát átviszi a tűzön, hogy megtisztítsa, vagy aki jósoktól tudakozódik, aki álmokat s jeleket magyaráz, ne legyen varázsló, se bűbájos, se aki ördöngösöktől vagy jósoktól kér tanácsot, se aki halottaktól kérdez igazságot. Mindezt ugyanis utálja az Úr, s az effajta vétkekért törli el azokat a nemzeteket utadból. Légy tökéletesen és fogyatkozás nélkül az Úrral, a te Isteneddel. Azok a nemzetek, amelyek földjét majd elfoglalod, varázslókra és jósokra hallgatnak: téged azonban másképp teremtett az Úr, a te Istened. Prófétát támaszt neked az Úr, a te Istened a te saját nemzetségedből s a te testvéreid közül, úgy, mint engem: arra hallgass”
(MTörv18,10–15).

Jósok helyett az Ószövetségben próféták közvetítették a világ működését meghatározó hatalom, az Isten üzeneteit az emberek számára. A próféta Istentől meghívott, az ő akaratát közvetítő személy, amelyre a szó jelentése is utal: a görög „prophanai” annyit tesz, „valakinek a színe előtt szólni”, „valaki helyett szólni”.

Ilyen értelemben az isteni üzenet tolmácsa volt már Mózes is, és őt követően számos alak, a legismertebbek mégis azok, akik a Messiás eljöveteléről jövendöltek, és akiket Szent Ágoston osztott föl könyveik nagysága szerint nagyprófétákra és kisprófétákra. A keresztény hagyomány szerint a Jézus eljövetelét hirdető utolsó próféta Keresztelő Szent János volt.
Mielőtt azonban rátérnénk a keresztény kor jövőfürkésző tevékenységeire, érdemes még egy ószövetségi helyet idézni,
a Királyok második könyve ugyanis ok-okozati összefüggésbe hozza a hitben való kollektív eltévelyedést – ennek részeként a jövendőmondást és bálványimádást – a néppel történt kedvezőtlen eseményekkel. (Ugyanez a logika tűnik föl a török kori Magyarországon, amikor az oszmán megszállást az erkölcsi romlásra vezetik vissza, ahogyan a költő Zrínyi Miklós is teszi a Szigeti veszedelemben.)

„Figyelmeztette erre az Úr Izraelt és Júdát minden prófétája és látnoka által: »Térjetek vissza nagyon gonosz útjaitokról s tartsátok meg parancsaimat és szertartásaimat teljesen azon törvény szerint, amelyet atyái­toknak parancsoltam s amint nektek szolgáim, a próféták által meghagytam.« Ám ők nem hallgattak rá, hanem megkeményítették nyakukat atyáik nyakassága szerint, akik szintén nem akartak engedelmeskedni az Úrnak, Istenüknek. Elvetették törvényeit
és szövetségét, amelyet atyáikkal kötött s figyelmeztetéseit, amelyekkel figyelmeztette őket s a hiábavalóságokat követték s hiábavalóságokat cselekedtek és utánozták a nemzeteket, amelyek körülöttük voltak s amelyek felől azt parancsolta nekik az Úr, hogy ne tegyenek úgy, mint ahogy azok cselekedtek. Elhagyták az Úrnak, az ő Istenüknek valamennyi parancsát, két öntött borjút és berkeket csináltak maguknak, imádták az ég egész seregét, szolgálták Baált, bemutatták fiaikat s lányaikat a tűz által, jóslást és jövendölést űztek s arra adták magukat, hogy azt cselekedjék, ami gonosz az Úr előtt, hogy bosszantsák őt. Ezért igen megharagudott az Úr Izraelre s eltávolította őket színe elől, úgyhogy nem maradt meg csak Júda törzse” (2Kir17,13–18).

A jövő megismerésére irányuló vágyra az ókori zsidók képesek voltak vallásos választ adni: jövendőmondók, jósok helyett
azonban monoteizmusuknak és törvé­nyeik­nek megfelelően a jövőre vonatkozó események, krízis- és döntéshelyzetek interpretálását prófétákhoz kötötték, akiket Isten választott ki, hogy rajtuk át szóljon – figyelmeztessen akkor is, ha a választott nép eltévelyedik.

*
Az Újszövetségben aztán elmaradnak ezek az elemek. Krisztus körülmetélésének történetében ugyan még felbukkan Anna, az idős prófétaasszony, és vele együtt Si­meon, akik a találkozáskor isteni kinyilatkoztatásra megvallják Istent a gyermekben, a nagy jövendölések időszaka azonban lezárul. A Megváltó megtestesülésével új korszak nyílt, Istennek már nem volt szüksége közvetítőre, hiszen ő maga lépett az emberek közé és tett kijelentéseket a jövőre
vonatkozóan.

A hétköznapi jövendő megismerésének vágya azonban tovább élt. Ennek elsődleges oka az, hogy a krisztusi tanítás fő üzenete is az időben meg nem határozott második eljövetel ígérete volt, amelyhez a Szent­írás utolsó könyve, az Apokalipszis adott további – de gazdag szimbolikája miatt gyakorlatilag fölfejthetetlen – támpontokat. Ez azonban már egy beteljesült jövőről szól, amelynek minden eleme régtől összeállt, egyetlen dolgot leszámítva: az időpontját. Így aztán korszakról korszakra, csapásról csapásra napjainkig föllángolnak olyan elképzelések, amelyek különféle jelekből arra következtetnek, hogy hamarosan elérkezik a világvége.

(Csak hogy a fent említett példánál maradjunk: a török hódítás kezdetén nemcsak a magyarországi, de az európai vallásosság egyik meghatározó élménye volt, hogy az oszmán hódítás a világvége előjele, és az egyesült európai seregnek velük kell majd megvívniuk az Apokalipszis nagy csatáját. És emellett természetesen a 2020-as esztendő krízisei nyomán is fölerősödtek a közeli világvégét hirdető vélekedések.)

Noha a jövő kifürkészésének vágyát a korai egyház ezzel megkeresztelte, a kereszténység pedig az ószövetségi tiltásokhoz hasonlóan elutasította azokat az elemeket, amelyek a jövő magyarázatát természet­feletti – „bálványimádó” – tevékenységhez kötötték, nem tudta kiirtani azt az igényt, hogy az ember a hétköznapi döntéshelyze­tei­hez támpontokat találjon. Más szóval: a világ megismerése által, lépésről lépésre újabb „titkokat” fölfedve egyre jobban értse a világ működését és az abban való isteni rendet.

A kereszténység vallja, hogy az időt Isten teremtette, és ő a történelem ura, a múlt és jövő ismeretének vágyától az emberi kíváncsiság lényegében kétezer éve nem tudott odébb lépni. Prófétálás helyett a középkor és a kora újkor gondolkodói – általánosan talán a tudomány szekularizációjának kezdetéig – számos természeti jelenséget próbáltak a múltra vagy jövőre vonatkozó üzenetként értelmezni, nem beszélve az olyan, ködös jóslatokról, mint amilyen a Nostradamusnak tulajdonított próféciák sora. Évszázadok óta bárhogyan magyarázhatjuk őket, fantáziánknak csak műveltségünk szabhat határt, de azt valószínűleg már sosem fogjuk kideríteni, „mire gondolt a költő”.

A Dominici gregis kezdetű bulla 1564-ben kimondta, hogy valamennyi földből, vízből, levegőből, tűzből történő jóslással, álomfejtéssel, tenyérjóslással és halottidézéssel foglalkozó könyv olvasása, illetve birtoklása önmagától beálló kiközösítést von maga után. A Newton által kidolgozott új fizikai világkép a természettudományok felől is bizonyította az asztrológia babonás jellegét, az egyház pedig később, a 19. és 20. század folyamán is elítélte és tilalmazta az akkor divatos mágikus praktikákat.

A keresztény álláspont ma is világos. A tízparancsolat első parancsa nyomán elveti a jóslással, jövendöléssel kapcsolatos tevékenységet – elsősorban azért, mert azok a gonosz lélek tevékenységének nyitnak kaput. A Katolikus Egyház Katekizmusa ma így foglalja ezt össze a jövendölésről és mágiáról szóló cím alatt:

„Mindenfajta jövendölés elvetendő: a Sátánhoz vagy a démonokhoz fordulás, a halottidézés és minden más praktika, mely hamisan azt hirdeti, hogy képes »lerántani a leplet« a jövendőről. A horoszkópok, az asztrológia, a tenyérjóslás, a kártyavetés, a jelek értelmezése, a jövőbelátás, a jósokhoz (médiumokhoz) fordulás mind arra törekszik, hogy hatalma legyen az idő, a történelem és végső soron az emberek fölött; ugyanakkor kegyessé akarják tenni a titokzatos hatalmakat. Mindezek ellentmondanak a szerető félelemhez kapcsolódó tiszteletnek és imádásnak, mellyel egyedül Istennek tartozunk. A mágia és a varázslás valamennyi fajtája, melyek által úgy tesznek, mintha hatalmuk lenne az okkult hatalmak fölött, mintha szolgálatukra tudnák kényszeríteni őket, és természetfölötti hatalomhoz jutnának általa felebarátjuk fölött – még ha az egészségét akarnák is visszaadni –, súlyosan ellenkeznek a vallásosság erényével. Ezek a praktikák még inkább el­ítélendők, ha ártani akarnak a másiknak, vagy ha a démonok beavatkozásához folyamodnak. Az amulettek viselése is elvetendő. A spritizmus gyakran jövendőmondó vagy mágikus cselekményeket takar. Ezért az Egyház inti a híveket, hogy tartózkodjanak tőle. A hagyományos gyógymódok (természetgyógyászat) alkalmazása nem törvényesíthetik a gonosz hatalmak segítségül hívását és mások hiszékenységének kihasználását.”

Rövidebben szólva: „a babona az igaz Istennek nyújtott kultusz eltévelyedése. A bálványimádásban, valamint a jövendölés és a mágia különböző formáiban nyilvánul meg.”

(Az tehát, hogy vallásos értelemben miért nem tanácsos mágiát és varázslást segítségül hívni az egészség visszanyerése érdekében, világos – talán érdemes megemlíteni, hogy más irányból, de az orvostudomány is éppúgy elveti ezt, a televíziós távgyógyászattól kezdve a homeopátia vagy a vírus- és oltásszkeptikus hangadók megtévesztő tevékenységéig.)

*
Kihalt-e a hétköznapi jóslás és jövendölés? – tehetnénk föl a kérdést karácsony után nem sokkal, a néphagyományunkban rendkívül gazdag téli ünnepkör közepében. A magyar népszokások között ugyanis szép számmal találunk példát az induktív, következtetéseken alapuló jóslásokra és jövendölésekre. Ha már ezt a két szót használtuk idáig, érdemes egy rövid kitérőt tennünk az etimológia világába, hiszen nem szóltunk fentebb a görög és latin szómagyarázat mellett anyanyelvünk jóslásra vonatkozó sza­vainak eredetéről.

A jóslás szó, a jövendőmondással együtt szerepelve 1582-ben bukkan föl először írott szövegben – írja A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Magyarázata szerint származékszó, amely a „jó” mellék­névből jött létre, és a „javas” szavunk egyik változata, amely „annak a révén fejlődhetett ki, hogy a varázslók, kuruzslók egyszersmind jövendőmondással is foglalkoztak”.

A „javas” szavunk keletkezésének alapja – az említett „jó” – mellett az „egészséges” jelentésárnyalata lehetett, amely utal arra is, hogy kialakulásakor a gyógyítás, kuruzslás, varázslás fogalma elválaszthatatlan volt.

A magyar néphagyományban a legtöbb jóslás játékos, és a természet jeleinek magyarázata segítségével következtet a jövendőre, így maradhatott meg évszázadokon át a keresztény vallásgyakorlattal párhuzamosan. A jövőre vonatkozó legtöbb szokás a jeles napokhoz, ünnepekhez kötődik, ezek közül különösen is gazdag a novembertől februárig tartó téli ünnepkör, amikorra a földművesmunkák elmaradoztak, több idő jutott közösségi életre, a napok nagy része pedig – különösen közvilágítás és elektromos áram hiányában – gyakorlatilag sötétségben telt.

Már Szent Márton november eleji ünnepéhez is kapcsolódik időjárásjósló hiedelem. A Dunántúlon ez alkalomból ludat esznek, amelynek csontjából jósolnak a következő év időjárására. A madár csontjából jósoló szokásban indogermán hagyomány lappanghat – véli Bálint Sándor –, ezt még évszázadokkal korábban „szentelte” meg az egyházi javaslat, hogy az áldozati ludat ne pogány istenség tiszteletére vágják le, hanem Szent Márton ünnepére való tekintettel fogyasszák, akinek legendája miatt amúgy is ez az állat az attribútuma. A csontjóslás azonban megmaradt.

A hajdani karácsonyi évkezdet magyarázza, hogy a karácsony környéki napokhoz számos időjóslat, valamint a szokások között gyakori szerelmi jóslás társul. December 13., azaz Luca napja például a Gergely-naptár 1582-es életbe lépte előtt az esztendő legrövidebb, egyúttal a téli napfordulat kezdő napja volt, az archaikus néphagyományban ez magában hordozta az új esztendő reménységeit, gondjait, próbatételeit is. Csanádapácán és Újkígyóson például Bálint Sándor gyűjtése szerint Luca estéjén meggyfaágat vágnak, és meleg helyen vízben tartják. Ha karácsonyra kizöldül: jó lesz majd az esztendő, a lány is férjhez megy.

Ha karácsony éjszakáján szép tiszta az idő, akkor Tápé népe szerint jó termés lesz. Ha délről fúj a szél, dögvészt jelent. Ha sok apró csillag ragyog az égen, akkor jó kukoricatermést várnak. A szőregiek szerint, ha éjféli mise idején az ég tiszta, akkor a szérű majd nem lesz tiszta, vagyis jó termés várható.

A Szilágyságban karácsony estéjén a leányok átölelnek félannyi fát, amennyit bírnak; ha páros a fadarab, új évre férjhez mennek. Ugyanekkor almát hámoznak, de vigyáznak, hogy a héja egészben megmaradjon, hogy ezt utána a hátuk mögé dobhassák – amilyen betűalakot rajzol a földre esett héj, olyannal fog kezdődni a férjük keresztneve.

*
Látható, hogy a karácsonyi ünnepkörhöz tartozó hagyományelemek központi eleme
a vegetáció, az emberi egészség és boldogulás, a betegség és a halál elriasztása, amely főleg a téli napfordulóval van összefüggésben. Az év kezdetén gyakorolt mágikus cselekmények fő célja megismerni, kipuhatolni, illetőleg befolyásolni az új év eseményeit.

Ha ezek után arra vagyunk kíváncsiak, hogy az előttünk álló esztendő milyen lesz, érdemes a háromszéki székelyek gyakorlatához fordulnunk, akik az új év időjárására abból következtettek, hogy karácsony napja a hét melyik napjára esett – írja Bálint Sándor.

„Ha vasárnapra, akkor jó tél, szeles nyár, mérsékelt tavasz lesz. Minden bőven terem, a jószág szapora lesz. Ha hétfőre esik: ködös tél, szeles tavasz várható. Sokan meghalnak, a jószág dögleni kezd. Ha keddre esik: hosszú tél lesz és nedves tavasz. Sok bor és gyümölcs terem, de sokan meghalnak. Ha szerdára esik: kemény, zúzmarás tél, szeles tavasz, nedves nyár és mértékletes ősz következik. Bőséges lesz a gabonatermés, szapora a jószág. Ha csütörtökre esik: kemény tél, szeles tavasz, száraz nyár jön. Terem mindenféle, de szűkösen. Ha péntekre esik: zűrzavaros tél, heves nyár jön. Uralkodik majd a szemfájás. A juh és más állatok nagyon pusztulnak. Ha szombatra esik: szép tél, szeles tavasz, kedvetlen nyár, nagy drágaság lesz.”

Karácsony napja 2020-ban péntekre esett.

Végül is rosszabbul is járhattunk volna.