Metamorfózis

„Ez a fáradt, testben, lélekben kimerült, révetegen maga elé néző ember egyáltalán nem bizonyult alkalmasnak a történelmi szerepre...”

Dietz Károly nem hozza lázba az olvasót, ha valamilyen formában felmerül a neve. Pedig egy vészjósló korban foglalta el Budapesten a rendőrfőkapitányi széket, végigélte azt az időszakot, amit Tanácsköztársaságnak hívunk. Később – fiatal éveinek hozományaként –, már jogi doktorként, 1934 és 1939 között a magyar futballválogatott szövetségi kapitánya volt. Negyvenegy alkalommal irányította a nemzeti tizenegyet, köztük a világbajnoki döntőn 1938-ban, amelyen ezüst­érmet szerzett a magyar csapat. Az 1944-es német megszállás alatt őrizetbe vett, internált embereket próbált menteni. A nyilasok letartóztatása, és Dachau várt rá. Amikor szerencsésen hazatérhetett, kitelepítették Bodrogkeresztúrra. Írhatjuk tehát, hogy gyakran veszélyben volt az élete. Még az ezüstérem után is meg akarták lincselni.

Bodrogkeresztúron, a kitelepítés idején (balról) Dietz Károlyné, Dietz Károly, Lőwe Henrikné, Lőwe Henrik, a kapitány lánya és unokájuk

Fotó: MH

Hogyan jutott Dietz Károly a rendőrfőkapitányi székbe? Fővárosi államrendőrségi fogalmazó volt 1909-től, majd 1917 és 1918 között az Országos Közélelmezési Hivatal nyomozóosztályának az előadója. A budapesti kapitányság bűnügyi nyomozójaként dolgozott 1918-ban. Ebből a pozícióból került a rendőrfőkapitányi székbe.

Az őszirózsás forradalom után, 1918. október 31-től a Tanácsköztársaság kikiáltá­sáig, 1919. március 21-ig vezette a fővárosban a rendőrséget. Októbertől augusz­tusig címmel, 1920-ban megírta visszaemlékezéseit erről a történelmi időről. Emlék­irata hiteles és korhű dokumentum a bolsevik veszélyről, arról a drámai felfordulásról, amely végigsöpört a fővárosban és az országban. Emlékiratában olvashatjuk:

„A bolsevizmus szellemét az ötéves világháború hozta közénk – írta –, a talajt ezernyi szenvedésünk és bajunk készítette elő számára, és Kun Béla társaival együtt már csak a maga javára kamatoztatta a köztünk lebegő szellemet…”
Ami a rendőrséget illeti: „Mindenki éjt nappallá téve kettő helyett dolgozott. Ennek köszönhető, hogy a[z őszirózsás] forradalom után olyan hamar helyreállt a rend és egy világégés és egy világrendért való féktelen izgatás közben a főváros és az ország – nevezzük legalább ennyinek! – viszonylagos nyugalmat élvezett. (…) Én a bolsevizmus ellen teljes erővel küzdöttem és minden reménységem megvolt rá, hogy letöröm.

A küzdelem éppen ebben az időben kulminált és röviddel utóbb Kunék letartóztatásához vezetett.”

Kun Béla és társai 1918. november végén érkeztek Oroszországból Budapestre. Dietz Károly mindjárt felhívta az 1918. október 31-től hivatalban lévő Károlyi Mihály miniszterelnök figyelmét a mozgalom veszélyeire, „aki azonban meglehetős közönyt tanúsított”…

Eközben Kun és mások izgató szónoklatokkal igyekeztek elültetni az emberekben a bolsevizmus szellemét. Kijelentették, hogy: „ki kell irtani a burzsoáziát, fel kell fegyverezni a proletáriátust, erőszakkal át kell venni az államhatalmat”. A fő cél a kommunizmus megvalósítása, a proletárdiktatúra kikiáltása volt.

Dietz beszámol arról, hogy a Mária Terézia (a későbbi Kilián) laktanyában, Kun Bélát – izgató beszéde hallatán – kis híján agyonverték. Megkezdődött a vörösterror, azaz a vagyon- és személybiztonság elleni merényletek láncolata.

Kun Béláék 1919. február 20-án gyűlést tartottak a Vigadóban, majd az 1500 főnyi tömeg a Népszínház utcába, a Vörös Újság szerkesztősége elé vonult, ahol a kommunista vezér újra szónokolt. Közben a tömeget kísérő karhatalmat a tömegből és a közeli házakból lövések érték. Két rendőr és három védőr feküdt holtan a helyszínen.

Dietz Károly így folytatja: „A minisztertanács külön meghallgatásom után ez alkalommal el is fogadta indítványomat és a kommunista mozgalom vezéremberei még azon éjjel letartóztatásba kerültek. Hajnali négyig voltunk akkor talpon, és az egész detektívtestület, valamint csaknem az egész karhatalom bevonásával állítottam össze az egyes letartóztatandókért kiküldött csopor­tokat. Mindenhová detektívek és fegyveres rendőrök mentek. (…) A gondosan előkészített munkának meg is volt az eredménye: 48 kommunista vezér közül 46 reggelre foglyunk volt. Csak ketten nem kerültek kézre: Vántus Károly és Szamuely Tibor. A diktatúra idejében derült ki, hogy előbbit Göndör Ferenc hírlapíró rejtegette lakásán, utóbbit pedig dr. Vagaszt József, kerületi kapitány szöktette meg.”

Elgondolkoztató, amit Dietz állít: „Kunék letartóztatásával talán meg lehetett volna menteni az országot, ha Károlyi Mihály, a közben Bernből hazajött Kunfi Zsigmond, továbbá a radikális párt és a Galilei kör tagjainak befolyása alatt el nem rendeli, hogy a letartóztatásba helyezett kommunisták politikai foglyok gyanánt kezeltessenek, és a legudvariasabb bánásmódban részesüljenek. Károlyi beavatkozásának tulajdonítható, hogy a kommunisták a Gyűjtőfogházban a legkorlátlanabb szabadságot élvezték…”

A mozgalom elfojtása tehát elmaradt, sőt az a tény, hogy Kun Bélát bántalmazták (8–14 nap alatt gyógyuló sérüléseket szenvedett), néhány napilap „a kommunista párt vezérét mártírnak, valósággal keresztre feszített Krisztusnak állította oda, sok ezer munkást vitt a szocialista érzelmű munkások táborából a kommunistákéba”. A kommunista párt esélyeit növelte, hogy a letartóztatott bolsevik vezérek egy részét (46 közül 18-at) szabadlábra helyezte a bíróság.

Dietz 1919. március 21-én, délurán öt óra után tudta meg, hogy a kormány lemondott, átadta a hatalmat a szociáldemokrata pártnak, és a párt Kun Béláékkal megegyezve kikiáltotta a proletárdiktatúrát.

„A katonák nekiestek zsebkésükkel gallé­romnak és – ami annyi embernek okozott fájdalmat, de bennem is sajgó érzéseket keltett! – egykettőre megfosztottak rangjelzésemtől, a becsületes, szorgalmas munka jellegeitől.”

Dietz Károly felteszi a kérdést: „Ki a felelős a történtekért?” Válasza így szól: „Károlyit és kormányát feltétlenül súlyos felelősség terheli. Ez a fáradt, testben, lélekben kimerült, révetegen maga elé néző ember egyáltalán nem bizonyult alkalmasnak a történelmi szerepre, melynek betöltésére vállalkozott.”

A főkapitány március 22-től Seidler Ernő politikai megbízott lett, akit Münnich Ferenc, majd Jancsik Ferenc követett. Dietz Károly megfigyelés alá került, házkutatást tartottak nála, többször kihallgatták, és március 21-től május 16-ig börtönbe is került. Kiszabadulása után zaklatott napokat élt át, a szökés gondolatával is foglalkozott, mert úgy érezte, nincs biztonságban az élete. „Minden eshetőségre készen, egészen a proletárdiktatúra megszűnéséig, feleségemmel együtt csak a nappalokat töltöttük otthon, éjszaka váltogatva, hol itt, hol ott aludtunk ismerőseinknél.”

A Tanácsköztársaság bukása után, 1919. augusztus 3-án, a Peidl-kormány idején, Dietz Károlyt visszahelyezték a rendőr­főkapitányi székbe, de négy nappal később, augusztus 6-án lemondott tisztségéről.

Magánvállalatnál lett könyvelő, közben a szegedi (más források szerint a budapesti) tudományegyetemen jogi doktorátust szerzett és 1931-ben ügyvédi irodát nyitott. Később, 1934 és 1939 között a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya volt.

Fotó: Magyar Olimpiai és Sportmúzeum

*
Keveset tudunk arról, miképpen került Dietz Károly a labdarúgás közelébe. Ami bizonyosnak látszik: fiatalemberként számos sportágat kipróbált, végül a korában újdonságnak számító futball mellett kötelezte el magát. Később igazolt játékos lett, a Műegyetemi Atlétikai és Football Club (MAFC) tagjaként, vélhetően az első osztályban is szerepelt, csapatkapitány volt, majd a klub vezetője lett.

A labdarúgó-válogatott közelébe jogászként érkezett: az 1930-as években a profi szövetség egyik alelnöke volt, majd négy éven át vezette a szövetség fegyelmi bizottságát. Az 1934-es világbajnokság után nevezték ki szövetségi kapitánynak. A válogatottat 1934 októbere és 1939 júniusa között negyvenegy mérkőzésen vezette, mérlege: 19 győzelem, 9 döntetlen, 13 vereség. Sikeres munkásságára jellemző, hogy a kapitányi öröklistán eredményesség vonatkozásában csak hárman előzik meg: Sebes Gusztáv, Mezey György és Baróti Lajos. A Franciaországban rendezett 1938. évi labdarúgó-
világbajnokságon az általa irányított válogatott ezüstérmet szerzett.

Lássuk ennek a sikernek (kudarcnak?) a hátterét.

A Nemzeti Sport 1938. június 19-i számában az Önöké a szó – közönségünk ír rovatban a következők olvashatók: „Fiúk! Szerezzétek meg a legszebb ajándékot, amit a magyar sport a Kormányzó Úr őfőméltóságának [Horthy Miklósnak] hetvenedik születésnapja alkalmával adhat: vívjátok ki a magyar színek győzelmét a párisi világbajnokságon” – javasolja az egyik olvasó.

Az 1938-as év azzal kezdődött, hogy Usetty Béla, az MLSZ elnöke Darányi Kálmán miniszterelnökhöz fordult: tegye lehetővé a magyar csapat részvételét a világbajnokságon, mert a szövetségnek nincs pénze erre. Anyagi okok miatt kénytelen volt a válogatott január 10-én Lisszabonban egy „vajaskenyér-túrán” is részt venni, ahol lesújtó, 4–0 arányú vereséget szenvedett. Tíz nappal később a kormány megszavazott egy 12 ezer pengős segélyt.

Kora tavasszal elmaradt a hagyományos Magyarország–Ausztria-találkozó, mert Hitler 1938. március 12-én bevonult Bécsbe. A rádió így kommentálta a történteket:

„A világtörténelem előtt a sportnak is meg kell hajolnia.” A Budapest néven szereplő magyar válogatott nem nyert Párizsban, és emiatt a sajtó fanyalgott. Aszlányi Károly a Sporthírlapban kommentált: „Egy csapat életében mindig nagy baj, ha bajkeverő hajlamúak folyton felfedeznek valami bajt…” Nagyszerű válasz volt erre, hogy a világbajnoki selejtezők során a magyar csapat 11–1-re legyőzte a görögöket, és a legjobb tizenhat közé jutott.

Az első meglepetés akkor adódott, amikor Dietz Károly szövetségi kapitány kihagyta a válogatottból sokak kedvencét, Cseh II. Lászlót, aki a magyar labdarúgás kivételes képességű, színes, de sokat vitatott játékosa volt. Félelmetes gólerősség jellemezte. Róla jut az eszünkbe: egy közepes erősségű lövése nyomán kiszakította a labda a hálót.
A publikumnak több se kellett: felállva, hosszan tartó vastapssal ünnepelte a Hungária csillagát, a hálószaggató bombagólt.

Egy túlfűtött fiatal odakiáltott a díszpáholyban üldögélő, a németek által csak Fussballkönignek nevezett egykori játékosnak, Schaffer Alfrédnak, minden idők legkiválóbb csatárai egyikének (ő volt az 1938-as vb-csapat edzője): „Na, Schaffer úr, mit szól? Lőttek maguk annak idején akkora gólokat, hogy kiszakadt a háló?” Az MTK hajdani középcsatára szenvtelenül rázta meg a fejét: „Nem, mi nem lőttünk ilyeneket – válaszolt –, akkoriban még jobbak voltak
a hálók…”

A franciaországi világbajnokság első fordulóját június 5-re írták ki. A magyar csapat első ellenfele Holland India (a mai Indonézia) volt. A győzelem nem volt vitás (6–0). A következő ellenfél már keményebb diónak bizonyult, de a svájciakat is legyűrtük 2–0-ra. Ezután a svédek vártak válogatottunkra, akiket 5–1-gyel fektetett két vállra a magyar válogatott – ott voltunk a döntőben.

De jött az újabb meglepetés. A sportsajtóra túlságosan sokat hallgató kapitány felforgatta a válogatottat, és kihagyta többek között a magyar labdarúgás szívemberét, Toldit. Erre Turay – aki egyszerű munkás­fiúból, első becenevén „Suttyóból” lett pályafutása csúcsán „Császár” – annyira felháborodott, hogy azt mondta. „Fáj a lábam…” – és nem lépett pályára.

Ezek után nézzük, hogyan állt fel a magyar csapat 1938. június 19-én az olaszok elleni döntőre a párizsi stadionban: Szabó (Hungária) – Polgár (Ferencváros), Bíró II. (Hungária) – Szalay (Újpest), Szűcs (Újpest), Lázár (Ferencváros) – Sas (Hungária), Vincze (Újpest), Sárosi (Ferencváros), Zsengellér (Újpest) Titkos (Hungária). Az olaszok három sztárja Meazza, Ferrari és Piola volt. Szövetségi kapitányuk az a Vittorio Pozzo, aki 1934-ben már világbajnoki aranyéremhez vezette őket, 1936-ban pedig olimpiai bajnokságot nyert a squadra azzurra.

A kilencven perc az olaszok fölényét hozta. Az első félidőben már 3–1-re vezettek, végül 4–2-re győztek, és másodszor is megszerezték a világbajnoki címet. Kétségtelen, hogy a magyar válogatott összeállítását megelőző elgondolások nem voltak hibátlanok – olvashattuk az 1938-as sportlap vezércikkében. Korányi, Dudás, Cseh „Matyi”, Turay, Toldi, Balogh I. bármi okból való hiányát megérezte a magyar csapat.

Amikor a hazaérkezéskor begördült a vonat a Keleti pályaudvarra, úgy nézett ki, hogy minden rendben van. Óriási volt az éljenzés, a zenekar indulót játszott. „Hiszen itt ünnepelnek!” – mondták a játékosok, és vidáman néztek egymásra. Felcsendült a Himnusz, majd következtek volna a beszédek. És ekkor – de adjuk át a szót a sportlap munkatársának:

„Egyszerre – mint derült égből a villám – kitör a botrány. Zsarnóczay [János, az MLSZ ügyvezető elnöke] torkát köszörüli, és hozzá akar kezdeni a beszédéhez, amikor felharsan: »Mond-jon le!« Név nélkül, de mindenki tudja, hogy ez a szövetségi kapitánynak szól. Először csak tíz–tizenöt ember kiáltja, de aztán – mint ez már lenni szokott – egyre többen kiabálnak, csak úgy reng a csarnok. Ránézünk Dietzre: sápadt.”

Egy szó, mint száz, Zsarnóczay még kétszer belekezdett a beszédébe, de aztán feladta, mert a hangszóró segítségével sem tudta túlkiabálni a közönséget. Harsogott a „mond-jon le, mond-jon le!” Az ünnepség elmaradt. Indultak a játékosok kifelé, a kapitányt egy másik kijárathoz vezették.

Dietz Károly néhány nappal később nyilatkozott: „Nem mondom, hogy nem érintett kellemetlenül a kedd esti fogadtatás,
de most már el is felejtettem. Csak sajnálni tudom a megtévesztett tüntetőket. Úgy látszik, nálunk már halálra keresik azokat, akik egy-egy világbajnokságon csak a második helyre futnak be.”

Hányszor felmerült, amikor a válogatott vereséget szenvedett, hogy bezzeg a Fradi győztesen hagyta volna el a zöld gyepet. Schaffer szájába is adtak egy nyilatkozatot: „Öt csatárral, mint én voltam, és két olyan edzővel, mint én vagyok, legyőzhetnénk őket…”

Mit mondtak a játékosok a döntő után? Szabó: „Ezeket mi sose verjük meg!” Dietz: „Bizony, soha!” Toldi: „Nem mondok semmit, mert ha megmondanám, ami a szívemen fekszik, akkor megbüntetnének.” Turay: „Nem szólok semmit…” Korányi: „Nem nyilvánítok véleményt…” Schaffer: „Tartalékos csapat megérdemelt veresége.”

Szabó Tóniról, a mindig bolondozó kapuvédőről jut eszünkbe a történet, aki ezúttal búskomoran üldögélt a párizsi öltözőben: egy időben rákapott, hogy bal lábbal védjen („úgy látszik, unja a sablont” – írta a Nemzeti Sport). Amikor aztán már a sokadik gólt „védte be” lábbal, Braun Csibi, a Hungária legendás jobbszélsője, akkortájt – a harmincas évek végén – edzője így szólt hozzá kioktatólag: „Vedd tudomásul, hogy a jövőben futballcipőt húzol a kezedre!”

A világbajnoki ezüstérmes csapat megérkezésekor a Keleti pályaudvar előtti téren már más volt a hangulat, mint bent
a csarnokban, ahol Dietz Károly lemondását követelték. A szurkolók vállukra emelték a játékosokat, többek között Turayt,
a „Császárt” is. A kiutazás előtt a Sporthírlap kedélyes megközelítésben mutatta be legjobbjainkat.

Turayról, a bikaerős középcsatárról az alábbi pár sor látott napvilágot: „Milyen nagyapa lesz? Unokái a nyakán lógnak majd, és kérlelik: »Nagyapa, mesélj arról az időről, amikor még Suttyó voltál.« Nagyapó hófehér fogai kivillannak, és mesélni kezd: »Hát, tudjátok gyerekek, az akkor volt még, amikor minden meccs után a vállamon vittem haza a közönséget.«”

Ami Dietz Károly további sorsát illeti: 1939-ben lemondott, de kapitánysága alatt is folytatta ügyvédi tevékenységét.
Az 1944-es német megszállás alatt letartóztatott, internált embereket próbált menteni. A következmény: a nyilasok novemberben őrizetbe vették, majd Sopronkőhidára került, aztán 1945 márciusában a dachaui (más források szerint a mauthauseni) koncentrációs táborba deportálták. Budapestre ősszel tért vissza. Ezekről a hónapokról gyakorlatilag semmit sem tudunk. A kommunisták hatalomra kerülése után, 1951-ben kitelepítették Bodrogkeresztúrra.

*
Amikor évekkel ezelőtt Bodrogkeresztú­ron jártam, felkerestem a Lőwe–Lehoczky családot, akiket Dietz Károly és felesége befogadására jelöltek ki. Itt élt a házaspár 1951-től 1954-ig. Látogatásomkor Lehoczky Imréné, Mária néni még élt, életben volt a fia is, azóta azonban mindketten meghaltak. Mária néni Dietzék megérkezésekor húszéves lány volt, ezért világosan emlékezett a közösen átélt évekre, ami sok mindent megvilágított.

„Megállt a ház előtt az autó, amely július­ban Dietzéket hozta – mesélte Mária néni. – A kitelepítettek szerény, húszkilós cókmókjukat éppen csak leemelték az autóról, amikor apám, Lőwe Henrik tálcára tett likőr­rel fogadta őket, és az volt az első mondata: »Isten hozta önöket!« Már akkor majdnem elájultak. Nem tudok meghatottság nélkül gondolni erre a pillanatra.”

Az ötvenes évek „nagy műveletét”, a kitelepítést Moszkva ajánlotta a magyar elvtársaknak. (Ezt is…) Rákosi és Gerő persze örömmel kapott rajta, hogy az „osztályellenségtől” megszabaduljanak. A buda­pesti kitelepítésről 1951. július 23-i keltezéssel zárójelentés készült. Ezek szerint a listára felvettek 6644 családot (17 530 személyt), a véghatározatot átvette 5893 család (15 037), végül kitelepítettek 5182 családot (12 704 személyt). Bodrogkeresztúrra huszonöt családot irányítottak, köztük volt a Dietz házaspár is.

A kitelepítés irodalma ma már kötetekre rúg, de nem olvastam, nem tudok hasonló fogadtatásról, bárha emberségről több helyütt is. Filmbeli a jelenet, amely meghatározza közös sorsukat. A gesztus, az adjon istenre a fogadj isten mindent eldönt
és felold. Megnyugvás van benne, szeretet és megértés.

– Mikor mondták meg, hogy kitelepítetteket kell befogadniuk?

– Egy nappal az érkezésük előtt. Nekünk szerencsénk volt, mert utálatos embereket is kaphattunk volna, mint ahogy akadt erre példa a faluban, de Dietzékkel nagyon jó barátságba kerültünk. Mindenben segítettük egymást. Dietz Károly művelt ember volt, hosszan mesélt az életéről, az igazat megvallva nagyon szeretett beszélni. Elmesélte azt is, hogyan tartóztatta le Kun Bélát és társait. A felesége gyakran rászólt: „Hagyd már abba, Karcsi, mert unják a történeteket!” Egyáltalán nem untuk!

Remekül megértették egymást apámmal, aki osztrák származású volt, és egy szót sem tudott magyarul, amikor ezerkilencszázharminckilencben Bodrogkeresztúrra kerültünk. Ha beszélgetni akart valakivel, a rabbihoz ment el. Porcelánnal kereskedett. Dietz Károly végtelenül jó kedélyű, de komoly ember volt. A felesége is nagyon aranyos asszony. Nekünk nagy öröm volt az a három év, amíg itt voltak velünk.

Mária néni elmondott egy történetet, amelyet Dietz Károlytól hallott, még a rendőrkapitánysága idejéből. Valamilyen rendezvényt tartottak, amelyen sok rendőr volt jelen. Ezt az alkalmat használták ki – vélhetően a kommunisták –, hogy erős hashajtót tegyenek a süteménybe. A hatás nem maradt el, sőt komikus és drámai jelenetek játszódtak le. Dietz Károlyt is lepedőbe bugyolálva vitték el a helyszínről…

– Hogyan telt az élet ebben a három évben? Mit engedélyeztek és mit tiltottak nekik?

– Közösen főztek az anyámmal, ami azért volt nagyszerű, mert tudvalévő, hogy a konyhában nehezen fér meg két asszony. De ők remekül kijöttek egymással. Volt egy kis háztájink, csirkék, tyúkok, disznó, ez jelentette a biztonságot, még akkor is, ha a beszolgáltatás sok mindent elvitt. A falut azonban a házaspár nem hagyhatta el. Még az öt kilométerre lévő Tokajba se mehettek. Pedig Karcsi bácsi szívesen barátkozott volna a többi kitelepítettel, de a felesége nem engedte. Ő dirigált. Ezzel együtt az „öreg” sokat sétált, és gyönyörködött a vidékben. Délutánonként és esténként Dietzék kártyáztak a szüleimmel. A partikhoz csatlakozott néha a katolikus pap, és eljött egy tanító barátunk is. Megtartottuk a névnapokat, az ünnepeket, nyáron szépítgettük a kertet, a sok állatot is etetni kellett, akadt itt bőven tennivaló.

A ház, amely befogadta a kitelepítetteket gyönyörű, boltíves 350 éves épület. Ahogy van Rákóczi-ház Bodrogkeresztúron, úgy van Bezerédj-ház is – amelyben a Lőwe–Lehoczky család élt és él 1939 óta. Két hatalmas gesztenyefa áll őrt a kertben, jóllehet már beteges mindegyik. A ház az emlékezők szerint Bezerédj Imréé volt, akit II. Rákóczi Ferenc 1706-ban brigadérossá léptetett elő. Egy évvel később azonban Bezerédj titkos tárgyalásokat folytatott a császáriakkal, majd a trencséni vereséget követően, Ocskay László árulása után átpártolt hozzájuk.

 A fejedelem épp ki akarta nevezni tábornoknak. Bezerédj Imrét hadbíróság elé állították, majd 1708 decemberében lefejezték.

– Miből élt Dietz Károly és felesége?

– Jaj, volt pénzük – nyugtatott meg Mária néni. – Sok pénzt hoztak magukkal, mert Károly bácsi 1931-től ügyvédi irodát nyitott Pesten. Nagyon jó ügyvéd volt, rengeteg ügyfél járt hozzá, tehát ezen a téren sem szenvedtek hiányt. Egyébként a vejük és a lányuk a két unokával kéthetenként lejött hozzájuk. Havonta egyszer két rendőr ellenőrizte őket, de nem voltak ellenségesek velük. A kitelepítettek is tudták, hogy ki az a Dietz, ezért néhányan felkeresték, és arra kérték, írjon kérvényt a nevükben, mert szerettek volna Pestre visszamenni.

– Adtak a megjelenésükre, a külsejükre?

– Nem úgy öltözködtek, mint mi falusiak. Ők mindig elegánsak voltak. Egyszer volt egy jó jelenet reggel a fürdőszobában. Karcsi bácsi éppen a műfogsorát mosta, amikor az én kicsi lányom betoppant hozzá, majd lélekszakadva ki is rohant ezekkel a szavakkal. „Mama, Kari bácsi most eszi a fogát!”

Megtudtam, hogy Mária néni férje, Lehoczky Imre nagy Fradi-drukker volt, és a felesége szerint, ha kikapott a csapat, képes volt könnyekre fakadni. Valószínű, hogy az 1986-ban elhunyt férfi és a volt szövetségi kapitány gyakorta társalgott a futballról, és szóba került közöttük az 1938-as világbajnokság is. Sajnos azonban a feleségek ilyenkor nem voltak mellettük, éppen ezért Mária néni sem tudott arról, igaz-e az a sok pletyka, amely a döntőt kísérte…

Beszélték ugyanis, hogy a mérkőzés előtt az olasz kapitány, Vittorio Pozzo két másik férfi társaságában bement Dietz Károly szobájába, és titkos tárgyalást folytattak. Állí­tólag Pozzo célzott Mussolini üzenetére, aki közölte, hogy az egész olasz csapatot kivégezteti, ha nem nyerik meg a világbajnokságot. Aligha gondolta komolyan a diktátor, amit mondott, propagandának azonban kiváló volt. Szaporította a szóbeszédet néhány furcsaság. Egyebek mellett az, hogy Dietz kihagyta a csapatból az egész torna alatt nagyszerűen játszó Toldit. Az indok az volt, hogy forrófejű, összeugorhat az olaszokkal, és esetleg kiállítják. Amikor kiderült, hogy Toldi nem lép pályára, Turay és Korányi sem vállalta a játékot…

Hogy valójában mi az igazság, miről beszélgetett Pozzo és Dietz az öltözőben, ezt talán csak Lehoczky Imre tudná megmondani, de ő sincs már életben. Családi szájhagyományként terjedt, hogy Toldinak a döntő előtt egyszerűen ment a hasa…

A szakemberek azonban nem a pletykákban látták a vereség okát. Szerintük az egyes posztokon egyénileg is jobb olaszok sokkal korszerűbb labdarúgást űztek, mint a magyar válogatott. Két csatár, Meazza és Ferrari pedig egészen kimagaslóan futballozott. Az az igazság, hogy sok kérdés maradt megválaszolatlanul. Ahogy Dietz Károly megírta visszaemlékezéseit 1918-ról és 1919-ről, hasonlóképpen papírra vetette azokat az éveket is, amikor szövetségi kapitány volt, de ezek az állítólagos emlékiratai elvesztek vagy kallódnak valahol.

– Tudnak arról, hogy Dietz Károlyt negyvennégy novemberében letartóztatták a nyilasok?

– Hogyne, erről is beszélgettünk. Sopronkőhidán, majd negyvenöt márciusától a dachaui koncentrációs táborban raboskodott. Neki azonban szerencséje volt, mert haza tudott kerülni. Itthon aztán kitelepítés várt rá.

– Hogyan ítélte meg Dietz Károly a jövőjét?

– Nagyon sötéten. Azt mondta – és igaza lett –, hogy amíg az oroszok ki nem teszik a lábukat Magyarországról, addig nincs remény a jobb életre. Mi is közellenségnek számítottunk a faluban, mert az uram ludovikás katonatiszt volt.

– Tudják-e Bodrogkeresztúron ma, hogy valamikor Dietz Károlyt és feleségét ide telepítették ki?

– Senki se tudja! Elmentek és elvitték a hírüket is. Építészmérnök vejük még fel-felkeresett bennünket, de egy idő után a levelezés is abbamaradt.

– Hogyan jutott Ditzék tudomására, hogy visszamehetnek Pestre?

– Ezerkilencszázötvennégy elején kijött egy ember a tanácstól, és hozta a papírokat. Jegyet sem kellett váltaniuk, az is volt a borítékban.

– És milyen volt a búcsú?

– Nagyon szomorú, mert annyira sajnáltuk, hogy elmennek.

*
Dietz Károly hosszú életet élt, nyolcvannégy éves korában, 1969-ben hunyt el. Sír­emléke a Farkasréti temető 6-C parcellájában található.