„...igyekszem tárgyilagos módon megmutatni mindezt, nem akarom a néző szájába rágni a képet, de örülök, ha azt látja, amit én”
Péntek Orsolya
Középiskolás korában határozta el, hogy fotós lesz, majd végigjárta a magyar sajtót, mindeközben sajátos művészi világot teremtett Horváth Péter fotográfus, aki szerint mesterséges dolog a riportfotó és a művészfotó szembeállítása. Tapasztalatairól és az analóg világból a digitális világba való átmenetről beszélgettünk.
– Ritka az olyan határozott indulás, mint az öné. Az életrajza szerint már középiskolás fejjel, érettségi előtt kijelentette, hogy fotográfus lesz. Hogyan döntötte el?
– Volt előtte azért egy másik vágyam: hajómérnök akartam lenni. A matrózkodás nem vonzott, hajóskapitánynak lenni nehéz dolog. De a hajómérnökség jónak tűnt, hiszen egy hajómérnök sokat utazhat. Be is iratkoztam egy szakiskolába, de hamar kiderült, hogy nincs érzékem a műszaki dolgokhoz, ezért átmentem a bajai gimnáziumba, ahol valóban meghatározóvá vált az életemben a fotózás és a bajai Duna Fotóklub. Az érettségi előtt a magyartanárom megkérdezte, hogy mi akarok lenni. Rávágtam, hogy fotóriporter. Elgondolkozott, és azt javasolta, hogy mivel nem vagyok rossz tanuló, menjek el tanárnak, és legyen a hobbim a fényképezés. Nem hallgattam rá.
– Miért nem? Egy tizennyolc éves gyereknél ritka az ilyen szintű elköteleződés.
– Vonzott ez a pálya. Világéletemben rühelltem a kordonokat, a „nem szabadokat”, az „ezt se lehet, azt se lehet” dolgokat. Amikor fényképezőgép volt nálam, szabadon mozogtam. Átmehettem például május elsején az utca túloldalára anélkül, hogy leintettek volna. Vonzott az is, hogy a fényképezésben megtaláltam egy önkifejezési formát. Gyerekkoromtól rosszul láttam, ezért kimaradtam egy csomó játékból. Focizni például szemüvegben nem lehet, mert összetörik. Szemüveg nélkül sem lehet, mert nem látja az ember a labdát. Kialakult hát a szemlélődő attitűd bennem, amiből egyfajta kívülállás lett, a dolgok megfigyelése.
– A hatvanas években járunk. Milyen volt akkoriban Baja?
– Ezerkilencszázhatvanháromban leérettségiztem. Egy érettségivel akkoriban sem lehetett ugrálni, és bár elmehettem volna egy irodába körmölni, a vízügyi igazgatóságnál volt egy fényképészi állás, így találtam munkát. Olyasvalakit kerestek, aki a vállalati munkákat dokumentálja, előhívja a képeket. Egy nagy lélegzettel és nulla tudással elszegődtem az állásra. Amikor be volt csukva az ajtó, bújtam a szakkönyveket, de amúgy minden lépést munka közben tanultam meg. Ez stresszes, de hasznos volt. Egy kis kaland is adódott az elején, a mérnök úr megkért, hogy fényképezzek le Érsekcsanádon egy gátőrházat. Beültem az autóba, lefotóztam, de a laborban kiderült, hogy rögtön az elején beleszakadt a film a gépbe, és egy kockám sem volt. Felkeltem hát hajnalban, biciklivel kimentem, megcsináltam a képet, és mire jött a mérnök úr, kész voltam.
– Egy fiatal művésznek, egy fiatal értelmiséginek mi jelentett ekkoriban impulzust egy vidéki városban?
– Nekem a fotóklub. Minden pénteken összejöttünk, megbeszéltük a fényképeket,
de szó esett azon kívül is mindenről. A Kecskeméti Színház tagjai odajártak hozzánk üdülni, mi pedig örültünk, hogy színházat hoznak. Volt három mozi, ahol minden filmet megnéztünk. Könyvtár is volt. A hetvenes években pedig elindult a Népművelési Intézet fotótanfolyama, amire meghívtak néhány embert a vidéki fotóklubokból.
Elméletet, művészettörténetet hallgattunk jeles előadóktól, és a sorozatnak köszönhetően sikerült kapcsolatot találnunk más fényképészekkel, néha az előadókkal is. Kinyílt a világ. A fotóművészeti szövetség könyvtárában például olyan könyveket is megtaláltunk, amelyek máshol hozzáférhetetlenek voltak. Léteztek amatőr fotópályázatok, Dunaújvárosban, Szombathelyen, Miskolcon, Szegeden – ahol komoly kiállításokat rendeztek. Kialakult egy kapcsolati háló is, amely még ma is él, bár a szervezeti része megszűnt. Nagyon átalakult minden.
Horváth Péter: Próbálom a magam útját járni, igaz, az sohasem volt egyenes, vannak benne kanyarok
– Már a korai években is kísérletező alkat volt, például egész korán elkezdett montázsokat készíteni. Ez az ötlet honnan jött?
– Mivel egymagam voltam a vízügyi laborban a fotós, kipróbálhattam mindent. Ha olvastam egy fotós szaklapban egy új receptről, elmentem a laboráns lányokhoz, és megkértem őket, hogy készítsék el. Közben megcsináltam, amit kellett: ha le kellett fotózni a jégtörő hajót, elmentem, lefotóztam úgy, hogy éles legyen, jó legyen, de mellette megcsináltam azokat a kockákat is, amelyeket magamnak fotóztam. Elfogadó közeg volt, hagyták, sőt támogatták is mindezt. Eleinte szerettem a kettősséget, de aztán előjött a művészhozzáállás, az érzés, hogy arra kényszerítenek, hogy széklábat faragjak. Úgy gondoltam, akkor tovább kellene menni. A fotóriporteri szakma jó ideje nagyon vonzott. Akkor is léteztek regionális lapok: elkezdtem a Bajai Hírlapnak meg a Petőfi Népének fotózni.
– Hamarosan pedig az MTI fotósa lett.
– Vettem egy nagy levegőt, és besétáltam az utcáról, hogy szeretnék itt dolgozni. Nem értem, hogy miként, de felvettek gyakornoknak. Utóbb kiderült, hogy amit az ember szabadságnak hitt kívülről, az belülről nem úgy néz ki. Addigra sokat tudtam a fotográfiáról mint szakmáról és művészetről. De míg az amatőr akkor fényképez, amikor kedve van, vagy jó idő van, a profi akkor, ha kell, és nincs olyan, hogy nincs kedve fényképezni. Nekem ezt a profizmust az MTI-ben kellett megtanulnom, mint ahogy ott kellett megtanulnom színesre fotózni is. Háromféle nyersanyagra dolgoztunk: fekete-fehérre, színes diára, amit a lapok használtak és színes negatívra. Akkoriban, ha valaki bekerült egy laphoz vagy az MTI-hez gyakornoknak, a hírügynökség beiskolázhatott az újságíró-iskolába, ez volt a legtöbb, mivel idehaza felsőfokú fotósképzés akkor még nem volt. Elvégeztem az iskolát, még diplomát is kaptam – úgy nézett ki, mint egy valódi diploma. Ma már sajnálom, hogy nem erőltettem az egyetemi képzést. Többször éreztem a hiányát: jóval többet kellett volna tudnom például a művészettörténetről, a művelődéstörténetről, a kommunikációról. Mindezt az ember szép lassan a saját kárán persze megtanulta, de fölkészültebben egyszerűbb lett volna nekiindulni.
– Miként viszonyultak egymáshoz ekkoriban azok, akik az akkor nemrég indult fotós szakmunkásképzőben, a későbbi „Práterben” végeztek, és azok, akik a Magyar Újságírók Szövetségének fotós iskolájában? Volt valami különbség a karrierlehetőségekben?
– Rengeteg az átfedés. Ma is sokan dolgoznak a szakmában olyanok, akik a Práterben végeztek, és ez akkor is így volt, míg mások az amatőr mozgalomból jöttek. Nekik talán nagyobb volt a szakmai, technikai tudásuk, de mi szabadabbak voltunk. Nem verték belénk annyira a szabályokat. Ugyanazokon a helyeken fordultunk meg, ugyanazokat az eseményeket fotóztuk, és láttuk, hogy a másik mit csinált. A szakmai presztízs pedig ennek alapján alakult.
– A hetvenes években járunk: Európában és Amerikában világhírű magyar fotósok tevékenykedtek mindeközben. Ezekre az évekre esik André Kertész és Brassaï utolsó pályaszakasza, de Lucien Hervé például kétezer-hétig élt. Mit tudott róluk a szakma Magyarországon?
– Alig valamit. A bajai lapszárító gép tükrében – egy nagy, krómozott felületet kell elképzelni – például észrevettem a saját eltorzított arcképemet. Készítettem egy csomó önarcképet ebből a torzítótükörből. Nem ismertem Kertész torzított aktjait, és ez tulajdonképpen szerencse volt. Ha láttam volna a sorozatot, eszembe sem jut a torzítás. Aztán szép lassan a fotóművészeti folyóiratokban elkezdtek megjelenni a világhírű magyarok munkái, és ha lejött valahol egy ismertebb fotósnak egy képe, akkor mindenki megpróbált olyat csinálni. Szerintem ez ma is létező probléma: trendek vannak. Van, aki direkt olyan képeket készít, amelyeket szeretnek a neten. Nekem ez nem megy. Próbálom a magam útját járni, igaz, az sohasem volt egyenes, vannak benne kanyarok.
– A hetvenes évek vége a magyar fotóban a neoavantgárd korszaka volt. Ön ott volt a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának alapítói közt. Utólag miként emlékszik: tudták a résztvevők, hogy az újfajta kísérleteikkel és a stúdióval kultúrtörténetet írnak?
– Fogalmunk sem volt arról hogy kultúrtörténetet írunk, legfeljebb abban voltunk biztosak, hogy nem akarjuk azt csinálni, amit az „öregek”. De volt, aki a dokumentarizmus felé ment, volt, aki a tájfotó felé, volt aki az abszurdot vette célba – vagyis sokféle ember volt ott együtt. Ettől is volt szép.
– Az MTI után végigjárta a sajtót, heti és napilapoknál is dolgozott. Milyen volt fotográfusnak lenni a nyolcvanas években, a Kádár-rendszerben? Mennyire volt cenzúra, mennyire tiltottak ki vagy rendeltek képeket vagy anyagokat?
– Volt, ami nem jelent meg. De olyan, hogy megmondták volna, hogy mit kell lefényképezni és milyen szemszögből, és hogy azt hogy kell tálalni, olyan nem volt. A Magyar Ifjúság egy fekete-fehér, nagy alakú újság volt, és bár rá volt írva, hogy a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség, lapja, ebből nem sokat éreztünk. Volt alattunk egy újság. És még ott is sok mindent meg kellett tanulnom – például azt, hogy mi az a riport. Addig azt hittem, ha van hat képem, ami jó, az egy riport. Itt meg kellett tanulnom, hogy egy anyagban miként jelennek meg például az összefüggések. Gyakorlatilag azt fényképeztem, amit akartam. De nem csak én. Stalter György például, aki akkoriban a beosztottam volt a lapnál, ekkor csinálta a tólápai cigányok sorozatát, vagy a kanálgyárat – több, híressé vált munkáját, és ezek meg is jelentek a lapban. De egy idő után megváltozott minden, már nem éreztem jól magam. Akkor kerültem a Népszavához. Ahogy a Magyar Ifjúságnál meg kellett tanulnom összefüggésekben gondolkozni, itt meg kellett tanulnom egy képben gondolkozni. Tulajdonképpen nem volt rossz, csak focit ne kellett volna fényképeznem. Az nem ment. Pár hónap múlva felhívott Féner Tamás, hogy indul a Képes7, volna-e kedvem ott dolgozni. Persze, hogy volt. Féneren és rajtam kívül olyan fényképészek kerültek oda, mint Benkő Imre vagy Kerekes Gábor.
– Ha utólag meg kellene határozni a nyolcvanas évek magyar riportfotójának karakterét, mi lenne az, ami mentén leírható a korszak?
– A legismertebb nevekkel. Korniss Péter, Urbán Tamás, Benkő Imre. Nagyon különböző emberek voltak, ezért nem lehet azt mondani, hogy egységes fotográfiai stílus létezett volna. Kialakult egy nevetséges ellentét, amit ma is érzek, ekkoriban kezdett elválni a fotóriporteri és a fotóművészi hivatás. Noha a legtöbb esetben ez úgy van, hogy a riporter, miután megcsinálta a munkáját, elkészíti a maga lelkének szükséges anyagot is, és azt viszi kiállításra, én például a lakótelepi képeket. A „művészek és riporterek” felosztást már akkor értelmetlennek éreztem, hiszen mindenkiben megvolt ez a kettősség. Ami engem illet, mindig belenyúltam a képeimbe. A riportba természetesen nem, de abba, ami a kiállításokra került, igen. Menet közben megtanultam a fotótechnika minden elérhető részét. Időközben elért a digitalizáció is, és amikor láttam, hogy amit addig meg tudtam csinálni a laborban, azt most meg tudom csinálni világosban a monitor előtt, számomra nagy felszabadulás volt. Ebből aztán lett is egy kis problémám: kétezerben volt egy kiállításom, és megjelent egy album is más_kép címmel. Megkaptam a szakmától, hogy már nem vagyok igazán fotóriporter, hiszen darabokból rakom össze a képet. Viszont nem vagyok művész, mert nem vagyok elég lila. Egyszer csak ott találtam magam a riporterek és a művészek közti sávban, úgy, hogy nem tartozom sehová. Nem maradt hát más, minthogy csináljam a magam dolgát. Ma is használok digitális trükköket, de azt hiszem, az a legjobb, ha ez nem látszik a képen.
– Vonzódik a lakótelepekhez, külvárosokhoz, készített sorozatot női munkásszállóról is. Mindebben van egy szociofotósi attitűd, viszont művészi felvételekről van szó, amelyek az egymásra exponálások miatt technikailag is érdekesek. Miért ezek a témák fogják meg?
– Vonzódom az elesett emberekhez és a vidékiségből jön, hogy bár felkerültem Pestre, sohasem lettem pesti. Megmaradt az idegenségérzés, a kívülállásérzés. Nem mint otthonra gondoltam Pestre, hanem egy helyre, ahol mindenféle ember él, és én ezt látom. De igyekszem tárgyilagos módon megmutatni mindezt, nem akarom a néző szájába rágni a képet, de örülök, ha azt látja, amit én.
– Megváltozott a lakótelepek, az elesettek, a munkásszállók világa a rendszerváltozás után?
– Ami egyértelműen látható, és ezt próbálom felmutatni, a bezáródás. Amikor elkezdtem a lakótelepen fényképezni, természetes volt, hogy bekéredzkedhettem egy lakásba, hogy az ablakból fotózzak. Néhány éve eszembe jutott, hogy újra el kellene mennem Újpalotát fényképezni, és egymás mellé rakni az egykori és a mostani képeket, de azzal kellett szembesülnöm, hogy nemhogy a lakásokba, de a lépcsőházakba sem tudok bejutni. Megváltozott a világ. Nem szívesen mondom, hogy jobb vagy rosszabb, ami van. Más. Nagyon más. Mostanában ezt a bezárkózást fényképezem.
– Ha a kép felől nézzük a fotóművészetet, a leginkább abban különbözik a képzőművészettől, hogy míg egy festő vagy egy grafikus, mármint, ha klasszikus technikával dolgozik, tulajdonképpen a semmiből teremt látványt, de a fotós csak a létező világ darabjait tudja feldolgozni. Viszont ha manipulált fényképekről beszélünk, akkor elkezd közeledni a kettő. Meddig fotó a fotó?
– Egyfelől a képzőművész se a lelkét keni a vászonra, hanem valamiféle anyagból hozza létre a művet. Másfelől az is igaz, hogy lefényképezni csak azt lehet, ami létezik, és mondják, hogy a fotó a pillanat művészete. Sokan Mürón Diszkoszvetőjét hozzák fel példának a tökéletes pillanatra, csakhogy az a póz a valóságban nem létezik. Kétféle fotográfus van. A keretezős, aki meglát valamit a világból és lefényképezi. És a tükrös – ez átszűri magán a világot. Valójában mindkettő fotós. Nem szabad lenézni a riportert, mégiscsak volt egy Cartier-Bresson. De a másik utat sem. Gondoljunk Annie Leibovitzra, aki egy hatalmas hadsereggel, stylistokkal dolgozik, majd lefényképezi azt a pillanatot, amit ő hozott létre. A legizgalmasabb dolgok a határterületeken jönnek létre, legalábbis szerintem.
– A határterületekről szólva, amikor a nyolcvanas években egy női munkásszállót fotózott, akkor miként dőlt el, hogy abból szociofotó-sorozat lesz vagy művészfotó?
– A belvárosban mászkáltam fiatal MTI-s fotósként, amikor a Semmelweis utca sarkán szembe jött egy nagyon szép lány. Megszólítottam, megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e. Zavarban volt, de nem hagytam magam, mondtam, hogy csinálnék még képeket róla. Elmondta, hogy a Semmelweis utcában lakik a munkásszállón és oda senki nem mehet be. De bejutottam. Emeletes ágyak közt, közös konyhával, dróthálós szekrények közt élték az életüket. Szabálytalan volt, tilos volt, hogy ott fotózok. De összejött belőle egy anyag, amiből lett egy kiállítás a Fészek klubban. Eddig ugye dokumentarizmus, talán művészet is. A megnyitón ott volt Keleti Éva, aki azt mondta, szívesen közölné az Új Tükörben. Küldött egy újságírót, aki csinált egy riportot a szállón a lányokkal, a kiállítási anyagom pedig megjelent képriportként. Akkor még hittem benne, hogy a fotográfia jobbá tudja tenni a világot, mert arra sarkallja az embereket, hogy változtassanak. Ez az anyag valóban hozott változást. Kirúgták a gondnokot, mert beengedett.
– Egyes fényképészek elzárkóztak a digitális fotótól, amikor megjelent, de ön azonnal dolgozni kezdett vele. Miért?
– Nem érzem, hogy ez új korszak lenne. Ugyanaz az ember vagyok és ugyanúgy fotózok, csak más technikával.
– És min dolgozik?
– Azt a nevet adtam neki, hogy az Otthon melege. Embereket fényképezek a saját környezetükben, lehetőleg úgy, hogy a képen a tűz is megjelenjen mint látvány, például egy égő kályha. De nem igazán tetszett ez a cím, így lett egy ismerősöm javaslatára Élőhelyek. Már tárgyaltam kiállítóhelyekkel, de a járvánnyal minden megváltozott. Egy része mindenesetre már látható a honlapomon.
