December

„Nem viaskodik már egymással Háztartás bácsi és Tojás néni, elült a harc a Sörház-utca és a Dob-utca között, az üzletek jól mennek”

Mondják, a pestiek úgy száz évvel ezelőtt is mindenből viccet csináltak. Még abból a „komoly” kérdésből is, ami megosztotta még a fővárost: a tervezett bikaviadalból. Mert hogy 1924-ben bikaviadalt akartak rendezni Budapesten.
„Bikaviadal kell a magyarnak, mert, hála a jó égieknek, kifogytunk már minden via­dalból. Megszűnt a viadal a fogyasztó és a drágaság között, Gömbös és Bethlen között, Ulain és Rakovszky (az államcsínyt megkísérlő nemzetgyűlési képviselő és a belügyminiszter (– a szerk.) között. Nem viaskodik már egymással Háztartás bácsi és Tojás néni, elült a harc a Sörház-utca és a Dob-utca között, az üzletek jól mennek, a színházak zsúfolva vannak, munkanélkülit már lámpással sem lehet találni, a szolnoki tárgyalás közmegelégedésre befejeztetett, igazán nincs más hátra, csak a bikaviadal. Üdvözöljük honunk berkeiben a nemes spanyol bikákat, és ha le nem szúrják őket, kívánjuk, hogy éljenek, gyarapodjanak és sokasodjanak százhúsz évig.”

A fenti sorokat, persze, nem szabad nagyon komolyan venni, az Ojság című vicclap pellengérezte ki a nagy üzletet szimatolók szándékát. A Nagy Imre által jegyzett vicclap – a szatirikus rovatfelcím szerint Minden bikaviadal előtt megjelenő – oldalán olyan életigazságokra lehetett lelni, mint, hogy „Igyon inkább bikavért”, vagy, hogy „Jobb ma egy footballmeccs, mint holnap egy bikaviadal”, nem utolsósorban pedig: „Akar sokat keresni? Akkor ne rendezzen Pesten bikaviadalt!”

Mindazonáltal sokan szimatoltak nagy üzletet a rendkívüli látványosságban. Állatviadalokat rendeztek már a 18. században is Pesten, heccszínháznak nevezték őket.

A „jobb körök” tiltakozása miatt hamar betiltották őket, egészen 1904-ig. Akkor a Városligetben rendeztek spanyol vendégszereplőkkel bikaviadalt. Többéves huzavona után, ideiglenes engedélyt kaptak a szervezők, aztán az állatvédők felháborodása elsöpörte az újabb terveket. Függetlenül attól, hogy a szervezők és a torreádorok is hangsúlyozták, vér nélküli viadalokat tartanak.

Aztán, 1924-ben megint akadt egy önmagát élelmesnek tartó üzleti vállalkozó, aki fantáziát látott a Spanyolországban nagyon népszerű bikaviadalban. Amint Az Est korabeli beszámolójából kiderül, a spanyolok, amint Budapestre érkeztek, azonnal felkeresték Rakovszky Iván belügyminisztert, mégpedig azzal a cseppet sem szokványos kéréssel, hogy engedélyezze bikaviadal megrendezését Budapesten. Rakovszkynak akadtak fenntartásai – elsősorban a bikák megölése és az ellen, hogy a lótenyésztéséről híres Magyarországon lovakat áldozzanak fel –, de miután e tárgyakban megnyugtatták, kiadta tárcája engedélyét.

A következő lépés a miniszterelnökség volt, ahol Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter, egyben miniszterelnök-helyettes fogadta a küldöttséget. Vass közölte, hogy papként nem akar vért látni, de mi­után megnyugtatták, hogy nem fog, jó humorral, mosolyogva azt mondta, akkor páholyt vásárol az első viadalra.

Talán érdekes stációról stációra végigkövetni a bikaviadal-rendezés engedélyeztetésének útját – nem volt egyszerű „hadművelet”.

A következő állomás a később a nevezetes frankhamisítási ügyben elhíresült országos rendőrfőkapitány, Nádosy Imre irodája volt. Nádosy konzultált az engedélyt már korábban megadó belügyminiszterrel, így hamarosan már három pecsét virított a spanyolok engedélyein. Egyszerűnek tűnő, de fontos lépések következtek.

A „fővárossal” kellett tárgyalni a vigalmi adóról, az aréna építéséről, a tűzvédelmi szabályokról és még néhány hasonló kérdésről. Berczell Jenő, a városgazdálkodási osztály vezetője először huszonöt százalékos vigalmi adót tartott reálisnak, aztán beérte tizenöt százalékkal is. Annyira sínen lévőnek tűnt a terv, hogy a bikák vagonja elindult Barcelonából a tervezett helyszín, az Üllői úti pálya felé.

Ám kisiklott a szerelvény. Nem a bikáké, a szervezőké. Ugyanis nemcsak a IX. kerületi (ferencvárosi) elöljáróság, hanem a főváros engedélyére is szükség volt, amit a spanyolok – zsebükben a miniszterelnökségről és a belügyminisztertől származó igennel – formalitásnak gondoltak.

S mekkorát tévedtek!

A fővárosnál ugyanis a szociáldemokrata Zilahi Kiss Jenő barbarizmusnak nevezte a bikaviadalt, és sikerrel megtorpedózta a Ferencvárosi Torna Club Üllői úti pályáján a viadal megrendezését. A stadion egyébként az FTC tulajdona volt, de a telket a fővárostól kapta bérbe, ezért volt a testületnek illetékessége az ügyben. Akadt egy második forduló a fellebbezés után, de ott már nem volt esély az engedély megkapására. Ahogyan Az Est írta: „Buzáth Ferenc alpolgármester felállt és kijelentette, hogy ha a bikaviadalról tovább tárgyalnak, ő eltávozik. Példáját követte Sipőcz Jenő polgármester is. Mindketten csak akkor tértek vissza, amikor a tanács ilyen fellépés után mást nem tehetvén az engedélyezés ellen döntött.”

A spanyolokat Budapestre hozó olasz szervezők perrel fenyegették meg az FTC-t, amely, elnöke, a szeszgyáros s egyben nemzetgyűlési képviselő, Gschwindt Ernő ezt kézjegyével hitelesítette is, szerződésben vállalta, hogy bizonyos jutalék fejében átengedi a pályáját a bikaviadalra, s megszerzi a rendőrségi engedélyt. Utóbbit teljesítette is, ugyanakkor a pályát nem adhatta bérbe, mert a telektulajdonos megtiltotta azt.

Az ügy kezdett kaotikussá, átláthatatlanná és főleg kilátástalanná válni. A főszervező – írta ugyancsak Az Est, érzékeltetve, hogy milyen léptékű a háttérben is a költekezés – „elutazik a fővárosból, itthagyja a Ritzben, a Bristol és a Hungária szállodában lakó bikaviadorokat, továbbá az Üllői úti pályára szállított bikákat, tegyen velük a főváros, vagy a spanyol követség, amit akar.”

Ekkor kapott segítő kezet az Újpesttől az FTC. Egy roppant okos és a helyzetet kiválóan ismerő embernek ugyanis eszébe jutott, hogy – amennyiben a főváros ellenállásán bukott el a bikaviadal ügye –, megoldást jelenthet az eseményt Budapest közigazgatási határán kívülre vinni. Szóba került Albertfalva is helyszínként, de az igazi megoldást az önálló közigazgatású Újpest jelentette, amelynek új, Megyeri úti stadionját két évvel korábban avatták fel. Miután megszületett a háromoldalú megállapodás a pénzcsoport, az UTE és Újpest városa között, megkezdődtek a konkrét munkálatok.

Előbb, 1924. október 12-én lejátszották az UTE–MTK bajnoki rangadót, majd felépítették a bikaviadalhoz szükséges arénát és a szükséges istállókat, valamint tízcentis homoktakaróval fedték be az előző nyáron frissen gyepesített pályát. Ez utóbbit a spanyolok is nagyon szorgalmazták, úgy vélték, a csúszósnak ítélt gyep veszélyes lehetne
a torreádoroknak.

Történelmi tény: Újpesten voltak bika­viadalok. A Magyarság azt tudatta: „A bikaviadalok megtartására a mai napon 22 492–1924. szám alatt az újpesti kapitányság az engedélyt megadta, tehát hosszú tárgyalás után a bikaviadalok október 18-án, szombaton és 19-én, vasárnap délután 3 órakor megtartatnak az újpesti Stadionban, az Újpesti Torna Egyesület pályáján. (Csütörtökön is tartottak már egy előadást. – a szerk.) Mintán szokatlanul nagy az érdeklődés a közönség részéről, ajánlatos a jegyekről előre gondoskodni. A viadal rendezőségének kilátásba helyezték, hogy a kormányzó és József főherceg családja az első viadalon megjelenne.”

Ez utóbbi fontos információ volt – a kommunisták által pénzelt anarchistáknak. Egyiküket, bizonyos Kertész István 29 éves lakatossegédet a „vörös Ausztriából”, Leobenből azért küldték haza háromezer svájci frankkal, egy forgópisztollyal és öt tojás­-gránáttal, valamint azzal az utasítással, hogy „vagy a nyíregyházai 100 esztendős jubileum alkalmával, vagy pedig az újpesti Stadionban rendezendő bikaviadalok alkalmával kísérelje meg Horthy meggyilkolását”.
Az előző idézet a Budapest Hírlapból származik, amelynek újságírója azt is kiderítette, hogy Kertész „társaival csakugyan járt Nyíregyházán, ahová azonban megkésve érkezett, mert a kormányzó már visszatért Budapestre. Az újpesti bikaviadalok alkalmával mindhárom napon ott ólálkodtak a stadion körül, de a bikaviadalon a kormányzó nem jelent meg. Azt is megállapították a detektívek, hogy időközben Kertész és társai elköltötték a svájci pénzt”.

A három nap közül a csütörtöki és a szombati mérsékelt sikert hozott. Az Estből ismerhetjük meg az egyik spanyol espada panaszait: „Tudja, uram, mi hiányzott nekünk? A lelkes, kiabáló közönség, a meleg, tüzes aréna, a nők, akik virágot, csókot dobálnak felénk, akik csipke zsebkendőkkel integetnek, amikor a bikát felajánljuk nekik, s kedvesen megköszönik, amikor a bika a porondon hever, s rózsát dobnak nekünk. Kint, Újpesten, megölt bennünket az üres tribün, a hideg szél és az, hogy egyetlen tenyér sem verődött össze, amikor az életünket kockára tettük.”

Vasárnapra belelendültek a torreádorok és lelkesebb volt a közönség is. A Carmenből ismert indulóra vonult a porondra a tizennyolc főnyi spanyol csapat. Elöl a lovas pikadorok, mögöttük látványos köpenyekben a banderillók, a segédek, majd a kék és vörös kabátba bujtatott szolgák. Az Újság beszámolójából tudhatjuk: „Vasárnap zajlott le az utolsó bikaviadal Újpesten, amely alkalommal Pedrucho espada, a pesti bikaviadalok primadonnája, aki a második újpesti mérkőzésen súlyosan megsebesült, de felkelt az ágyból, szembeszállt a hatalmas állattal. A vakmerő torreádor vasárnap is szerencsétlenül járt, mert a játék hevében felbukott a bika előtt és miután nem tudott elég gyorsan talpra ugrani, a bika szarva elérte és felhasította a karját. Az újpesti mentők azonnal bekötözték Pedrucho espadát, aki a közönség tomboló tapsai közben tovább folytatta a küzdelmet. A torreádorok vasárnap befejezték budapesti szereplésüket és ma már nyolc torreádor el is utazott Budapestről, mig a többiek holnap szállnak fel a vonatra. A torreádorok budapesti szereplésüket ma a Ritz-szállóban nagy dejeuner keretében ünnepelték meg, amelyen közel száz üveg pezsgő fogyott el. Az impresszárióknak azonban kevesebb kedvük volt az ünneplésre, mert az olasz vállalkozók, akik a budapesti viadalokat finanszíroztak, az Újság értesülése szerint 500 000 líra deficittel zárták le számadásaikat.”

Végig központi kérdésnek számított, hogy a spanyolok ledöfnék a jámbor bikákat – ellenben a szerződés kötelezte őket arra, hogy életben hagyják őket. Kiderül ez a sajtóbeszámolóból is: „Az espada gyakran szembeállt a felbőszült bikával, szúrásra emelte kardját, a tribünön mindenki visszafojtotta a lélegzetét, de az espada nem szúrta le a bikát. Pár percnyi játék után dühösen eldobta a kardot, egy ártatlan horoggal végződő színes botot vett a kezébe és azzal jelezte a bika leszúrását. Az elégedetlenség moraja zúgott végig a tribünön. Az espada lemondóan intett a kezével és a közönség megértette: a palánk mellett ott állt már az újpesti rendőrség kapitánya két rendőrfelügyelővel.”

Consuelo d’Estrella, az olasz főszervező aztán fura kontextusba helyezte, mit is gondol a „művelt államokról”: „Érthetetlen ugyan, hogy a magyar hatóságok milyen lehetetlen akadályokat gördítettek olyan produkciók elé, amelyeket az egész világon minden művelt államban engedélyeztek nekünk. A hatóságok magatartásával szemben azonban bőven kárpótolt a magyar publikum elismerése, amely vasárnap a rossz idő ellenére is óriási tömegekben jött ki az újpesti pályára. Odakint láttam, hogy a magyar közönség teljes mértékben méltányolja a torreádorok emberfeletti és merész produkcióját. Bár a viadalok nem jártak kellő anyagi eredménnyel, mégis a jövő év folyamán feltétlenül újra meg akarjuk látogatni a magyar fővárost, természetesen, ha a hatóságok kellő garanciát adnak arra nézve, hogy produkciónkat akadálytalanul véghezvihetjük. Most sajnos, nem tudtuk bemutatni a közönségnek azt, ami igazi művészet a bikaviadalban, az ember fölényes győzelme az állati nyers erő felett.”

Mint kiderült, néhány nappal később nyilvános árverést tartottak, amelyen eladták azokat a spanyol bikákat, „amelyeknek leszúrására a torreádorok nagy fájdalmára Budapesten nem került sor.”

A tekintélyes írói gárdát is maga mellett tudó Pesti Hírlap szatirikus hangvételű cikkben festett képet arról, hogy a spanyolok komolyan vették a bikaviadalt, a magyarok mókáztak rajta: „Most, amikor már az összes torreádorok és egyéb spanyol hidalgók tisztes távolban vannak összes szúrószerszámaikkal egyetemben, nyugodtan meg lehet írni, milyen nagyszerű mulatság is volt a bikaviadal. Mert kétségtelen, hogy azok a kevesek, akik kinn voltak, jól mulattak és az itt járt pikadorok és torrerók jó időre rehabilitálták a spanyol nevet, ami a náthával kapcsolatban, néhány évvel ezelőtt, ugyancsak kellemetlen színben tüntette fel a spanyol produktumokat. (…) Valahogy senki sem akarta komolyan venni a derék spanyolok mutatványait, pedig ők maguk véres komolysággal láttak hozzá a munkájukhoz. Úgy vonultak az arénába, hogy a legöregebb rendező is örülhetne, ha ilyen Carmen előadást tudna produkálni. Az ének itt sem volt fontos. Nagy költőnk, Arany János biztosan nem látott még torreá­dorokat bevonulni, mert akkor nem a bikáról írta volna, hogy komor a járása. Sőt, itt éppen ellenkezőleg, a bika járása nagyon bizonytalan, minden komorságot nélkülöző volt. Úgy látszik, már Spanyolországba is eljutott a bolseviki vörösök propagandája, mert a bika egyáltalán nem mérgelődött a vörös posztó láttára.”

Hiába a rendőri intelem, a szigorú szerződés, a „nép” elégedetlen volt azzal, hogy túl szelíd a látvány. A Pesti Hírlap szerint az igazi újpesti futballszurkolók úgy gondolták, jobb hogy egyszer volt Újpesten bikahecc, nekik inkább való a futball, ott legalább ropog valami, ha a Karcsi meg a Józsi odalép. A két kőkemény bekk, a két Fogl.