„Ami a nemzetben létezik, az mind nagyon fontos. Akkor van baj, amikor valaki azt hiszi, hogy a nemzet elválaszt. Egy frászt!”
Jámbor-Miniska Zsejke
A művészet egy láncszerkezet – vallja Farkas Ádám, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, akit nemrég emeltek a nemzet művészei maguk közé. A tanítványból mester lesz, a mesterből pedig halhatatlan alkotóművész, aki hat a következő generációk látásmódjára, újabb láncszemet alkotva ezzel a kultúrában. A Kossuth-díjas szobrászművész kalandos életútja során bárhol a világon letelepedhetett volna, de ő mindig ragaszkodott Magyarországhoz, s azon belül is Szentendréhez, ahol egy öreg kandalló mellett játszadozva kinyílt a szeme egy elképzelt világra.
– Gyakran emlegeti azt az idézetet, amit Pilinszky Jánostól kapott: „A művészet olyan, mint a vadászat, mind a kettőhöz nagy koncentráció kell, de az eredmény egyiknél sem a koncentráció hozadéka, egyszerűen csak észre kell venni, hogy
a vad megjelent.” Mikor jelent meg először ön előtt a „vad”?
– Van egy kora gyerekkori emlékem. A szentendrei házunk nappalijában volt egy hasított kövekből rakott öreg kandalló. Három-négyéves koromban a legkedvesebb játékom az volt, hogy egy gyufaszálat, fogpiszkálót vagy ágat végigvezettem
a durva, rusztikus kőfelületen, mint egy varázspálcát, aminek a nyomában hegyek emelkedtek, völgyek bújtak elő, erdők, várak, mindenféle kalandos dolgok elevenedtek meg. Ezeken a helyszíneken lejátszottam csatajelenetet, vadászatot, kisfiús romantikus dolgokat. Azt gondolom, hogy ekkor nyílt ki a szemem egy elképzelt világ felé. Ezután tizenöt-tizenhat éves koromban jött az az impulzió, ami kimondottan a megformálás és az anyagból való teremtés irányába terelt.
– Hol kereste a múzsákat?
– Szentendrén, a Bükkös-patak partján töltöttem az egész gyerekkoromat, és hetvenhat éve ez az otthonom. Ez egy vadregényes környezet, a legjobban a patakba szerettem bele. Imádtam kavicsokkal játszani, horgászni, békát fogni, figyelni a természetet, fára mászni, madarakat nézni.
– Miből készítette az első szobrát, agyagból, kőből, vadgesztenyéből?
- A szomszédban lakó barátaink kerámia–gomb-készítéssel foglalkoztak, és egyszer, amikor gyerekkoromban náluk voltam, megfogtam egy darab agyagot, és gyúrogatni kezdtem. Nagy megdöbbenésemre egy emberfej kerekedett ki belőle, és ez nekem iszonyatosan tetszett! Gyorsan elkértem az agyagot, mutattam otthon, hogy „Nézzétek, mit csináltam!” A szüleim meglátták, hogy valami nagyon megfogta ezt a gyereket, beszereztek agyagot, égetőkemencét, és akkor, mint egy örvény, elkapott engem a kézzel való alkotás öröme és vágya.
– A Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban kerámia szakon végzett, hogyan lett önből mégis szobrász?
– A gimnáziumban elég hamar kiderült, hogy bár kerámia szakvizsgát szereztem, a szobrászat irányába mozdulok el. Már akkoriban bejártam a szobrászokhoz az iskolába, és ott valami előjött belőlem, mert a tanár azt mondta: „Szerencséjük van, hogy ez a gyerek nem ide jár, mert akkor neki adnék jelest, maguknak pedig csak közepest.” Aztán elsőre felvettek a Képzőművészeti Főiskolára.
Farkas Ádám: A művészet egy láncszerkezet, amelyben egyik láncszem illeszkedik a másikba
– Ahol Mikus Sándor volt a mestere. Milyen volt a kapcsolat önök között?
– Valóban, a főiskolán ő volt a mesterem, de előzőleg, amikor a művészeti gimnázium-
ba felvételiztem, Balogh László festőművész készített fel, aki Barcsay Jenő leghűségesebb tanítványa volt. Ő adta át Barcsay szerkezeti lényegét, redukált formavilágát, amin elindulhattam, aztán a főiskolán kísérletezni kezdtem.
– Nyitottak voltak az újításra?
– Akkoriban még szocialista realizmus volt, mindent akadémikus módon, valósághűen kellett megmintázni. Akkor már tudtam, hogy engem jobban érdekel, ha kihangsúlyozok dolgokat, hogy nem elég, ha az ember csak lemásolja, amit lát, hanem el kell indulni valamilyen irányba, ki kell emelni a lényeget, különben az egész érdektelenné válik. Érdeklődtem a világ iránt, könyveket lapozgattam, Constantin Brâncuși-nak voltak munkái, amik hatottak rám, a hazai művészek közül pedig Borsos Miklós gondolkodott másképp. Ahogy ő tömörítette a formákat az nagyon izgatott engem. Már elsőben azt mondta Mikus mester a félévi osztályzásnál: „Maga kicsit másképp látja a világot, máshogy dolgozik, mint én. Ha fiatal lennék, én is kísérleteznék, de nem tudok ahhoz hozzászólni, amit maga keres, viszont értékelem azt, hogy komolyan veszi a szakmát, és jelest adok magának”. Ez nagyon imponált nekem, és tiszteltem őt ezért. Barcsay mester tanított alakrajzra, tárgyábrázolásra és anatómiára. Látta a törekvéseimet, és nagyon biztatott, tőle is kaptam olyan szakmai alapokat, amik segítettek. Emellett Ferenczy Bénivel is kialakult egy mester-tanítvány viszony. Szüleimnek közeli barátja volt, a forradalom után sajnos kapott egy stroke-ot, és a fél oldala lebénult, beszélni sem tudott, csak egy-két szót mondott, viszont bal kézzel rajzolt és festett is. Egyszer felvittem a Rózsadombra egy sportszatyorban a szobraimat, hogy megmutassam őket neki. Úgy korrigált, hogy rajzolta bal kézzel az alakot, rámutatott részekre és csak annyit mondott: „nem” és „igen”.
– Misztikus szakmai és emberi kötődés lehetett…
– Az intellektusa megmaradt, csak nem tudta igazán kifejezni magát, én mégis megértettem őt, és kialakult ez a különös mester-tanítvány kapcsolat. Megéreztem azt a hihetetlen mély kultúrát, ami az egész Ferenczy családot jellemezte.
– Ezért mondogatja, hogy három „a szobrász” van az ön számára: Ferenczy Béni, Borsos Miklós és Medgyesi Ferenc?
– A hazaiak közül számomra tényleg ők a legnagyobbak, de külföldön is voltak mestereim. Gimnazista korom óta azt terveztem, hogy elvégzem az egyetemet, aztán elmegyek egy tanulmányútra Párizsba.
– Miért éppen oda?
– Fel kellett fedeznem, hogy miért vált ez a város Európa közepévé, miben áll a varázsereje.
– Megtalálta, amit keresett?
– Egy évig éltem ott, és egy egészen más típusú mester és tanítvány kapcsolatot tapasztalhattam meg Franciaországban. Elmentem az École des Beaux-Arts-ra, ahová a munkáimról készült fotók alapján rögtön felvettek. Egy olyan osztályba kerültem, ahol külföldiek voltak, szabad hallgatók voltunk mindannyian, nem kellett tandíjat fizetnünk, de dolgoznom kellett, hogy megéljek. Eleinte mindenféle munkát elvállaltam, aztán kapcsolatokon keresztül eljutottam Émile Giliolihoz, aki a párizsi iskola egyik legjelentősebb szobrásza volt. Vasárnap délutánonként nagy találkozókat csinált, ahová tizenöt-húsz ember elment. Pezsgő művészeti élet volt Párizsban ezerkilencszázhatvannyolcban.
– Nagyon más világ volt, mint Magyarország ugyanebben az időszakban…
– Elképesztően más volt! Ott találkoztam a szabad gondolkodással. Nagyon komoly munka folyt Giliolinál, tehát az elengedettség, vidámság és intellektuális pezsgés mellett volt egy komoly tanulási folyamat is. Talán ez az utolsó fázisa a mester és tanítvány dolognak, hogy egyrészt láttam, hogy ő hogyan gondolkodik, hogyan indulnak el a munkái, de azt is megfigyelhettem, hogyan kommunikál a gyűjtőkkel, megrendelőkkel, mesteremberekkel. Ezek mind hatással voltak rám. Egyszer Gilioli rajzvázlatot adott egy szoborról és azt mondta, készítsek egy vázat, és rakjam fel harmincöt centiméteres méretben. Megcsináltam, megnézte, belenyúlt kicsit, aztán mondta, hogy öntsem le gipszbe az egészet. Megöntöttem, még a gipszen is dolgozott valamennyit. Amikor gipszen vagy kövön dolgoztunk, azt mondta: „Fárkász, hunyd le a szemed, tedd rá a kezed erre a formára és húzd lassan végig, majd állj meg a közepén, és ha azt érzed, hogy a forma tolja fölfelé a kezed, akkor az már jó.” Sikerült is elérnem ezt, aztán amikor a gipsz elkészült azt mondta: „Most eredj és válassz
egy követ!” Volt egy nagy kőrakása, ahol csupa carrarai márványdarabok és tömbök voltak. Egy molnárkocsiban toltuk be a választott követ a műterembe, és utána ki kellett faragnom a felületet.
– Mennyire ismerték Párizsban a magyar kultúra gazdagságát?
– Talán ezt még soha nem meséltem el, de volt egy hajléktalan barátja Giliolinak, aki kéthetente megjelent nála, hosszasan elbeszélgetett vele, néha engem is odahívott. Bemutatott neki és azt mondta: „Itt van Fárkász, ő magyar”. Erre rám nézett a clochard (csavargó – a szerk.) és elkezdett beszélni magyar történelmi alakokról és olyan magyar vonatkozású dolgokról, amikről én azelőtt nem is hallottam. Amikor rákérdeztem, hogy egy ilyen kulturált ember mégis hogyan lesz hajléktalan, elmondta, hogy ő már rég kivonult a társadalomból, és az a foglalkozása, hogy a negyvenes évek óta minden nap kiáll a marché aux puces-re (bolhapiac – a szerk.) és végignézi a képkínálatot. Élete folyamán talált tizenvalahány olyan művészeti csúcsdarabot, amelyeket olcsón megvett tőle egy galériás, és csak utólag derült ki, hogy eredeti Renoir-ról vagy Manet-ról van szó, de ez nem érdekelte, őt csak a műtárgyak megtalálása izgatta. Érdekes volt találkozni a francia kulturális élet ismeretlen és rejtélyes rétegével is.
– A mester-tanítvány kapcsolat talán utolsó fázisa, amikor a tanítványból mester válik. A kilencvenes években kezdett tanítani az egyetemen, aztán rektor is lett. Milyen érzés volt a fiatal művészgenerációval együtt alkotni?
– Annak idején a Képzőművészetin volt egy afféle zendülés, a rendszerváltozáskor a hallgatók készítettek egy listát arról, kik azok, akiktől szeretnének tanulni és kik azok, akiktől nem. Előbbire én is felkerültem. Amikor felkértek a tanításra, pár nap türelmet kértem, hogy átgondolhassam, mi az, amit át tudok adni. Tudtam, hogyan kell egy szobrot kivitelezni az elejétől a végéig, ismertem a jogi részét is a művészetnek, hogyan kell eladni egy szobrot, mi tartozik a megrendeléshez, és úgy gondoltam, hogy a főiskolán nem nagyon van olyan tanár, aki ezt a tudást birtokolná. Elvállaltam, egy évre felvettek vendégtanárnak úgy, hogy rögtön kaptam egy osztályt. Nagyon érdekelt, hogy mit csinálnak a hallgatók. Abból indultam ki, hogy én hogyan kezdtem annak idején, és megpróbáltam őket azon a nyomvonalon elindítani. Egy idő után felkértek a kollégáim, hogy vállaljam el a tanszékvezetést, aztán jött egy olyan időszak, amikor az egyetem fejleszteni akart, nekem pedig voltak ötleteim, és ekkor javasolták, hogy induljak a rektori pályázaton. Megkaptam a pozíciót, de én nem akartam igazán karriert csinálni, mert ahogy a szobrok esetében, itt is addig érdekelt a dolog, amíg meg nem valósítom az ötleteimet, s ha ez megtörtént, új kihívásokat keresek. Harminc év mesterfoglalkozás után elmondhatom, hogy én legalább annyit kaptam a hallgatóimtól, mint amennyit ők tőlem, márpedig ők sokat kaptak tőlem. Amikor bementem az egyetemre, csak az ő munkájuk érdekelt, külön-külön foglalkoztam mindenkivel. Ez a mester és tanítvány kapcsolat lényege, hogy kevesen vannak a tanítványok, és kialakulhat egy személyes kapcsolat. Az én metodikám nem az volt, hogy megmondom nekik a tutit, hanem rá akartam őket vezetni arra, hogy már egyetemistaként megtalálják saját egyéniségüket.
– Az alkotás egyben önismereti út is?
– Ez pontosan így van. És az önismerethez csak kísérletek és kudarcok árán lehet eljutni, ezeket pedig meg kell élni. Amit a mester adhat az az, hogy kitartásra, pontosságra és igényességre neveli a tanítványokat, amit nagyon könnyű elérni, ha én is igényes vagyok velük szemben. Ilyenkor egymásra is jobban odafigyelnek, és az volt a tapasztalatom, hogy néhány zsenitől eltekintve fontos, hogy megtanulják a közös munka örömét és erejét.
– A közös munka során gondolkodott azon, hogy mi a tehetség, és hogyan lesz az ihletből megvalósult művészet?
– Nagyon sokat gondolkodtam, és van is egy teóriám, amire bizonyítékaim vannak, de nem merem tudományos tényként kimondani. Szerintem a génjeinkben, mémjeinkben hordozunk olyan emlékeket, tudásokat, amelyeket felmenőink szereztek meg. A beszélgetéseinkből kiderült, hogy majdnem minden tanítványom esetében akad olyan felmenő, akitől elindult a folyamat. Az emberben munkálkodni kezd a vágy, megjelenik a tehetség csírája, ami sokszor nem tud kibontakozni, mert nem minden kor kedvezett a művészetnek, a tehetséggondozásnak. A művészeknek szükségük van született képességekre és egy olyan közösségre, ahol elkezdik kiművelni a tehetséget, de ez még mindig csak a tanulási folyamat része, mert az is nélkülözhetetlen, hogy legyen egy olyan társadalmi közeg, amelyik fel tudja vállalni ezt a tehetséget, és képes magnetikus hatással lenni a művészeire. Amióta ember van a földön, azóta a közösségek kitermelik és eltartják a művészeiket, mert szükségük van rájuk ahhoz, hogy képesek legyenek elfogadni: egyszer el kell menni, meg tudjanak barátkozni az élet végességével, a halállal. Ehhez segít hozzá a művészet, éppen azért, mert benne van az egyéni kibontakozás, a közösség és a folyamatosság. A művészet egy láncszerkezet, amelyben egyik láncszem illeszkedik a másikba. Ha nem is ismertünk egy mestert, a munkáin keresztül közel kerülhetünk hozzá és kaphatunk távoli, örök érvényű üzeneteket.
– A nemzet művészei közé választották. Mit jelent az ön számára az, hogy a magyar nemzet része és művésze lehet?
– Nem is számítottam erre a hatalmas elismerésre! Megrendítően nagy élmény, amire csak egyféleképpen tudok reflektálni: úgy, hogy másnap reggel ugyanazzal a lendülettel kelek föl reggel hat és hét óra között s megyek ki a műtermembe, vagy indulok tanítani, megírok valamit, élek tovább, mert azt gondolom, azért jutottam el idáig, mert valamit tudok nyújtani a tanítványaimnak, a közönségnek, kollégáimnak, nemzetemnek, a világnak. Így jutunk el oda, hogy mi is az a nemzettudat. Az identitás az egy szerkezeti rendszer, ami a családdal kezdődik, aztán a második lépcsőfok a lokálpatriotizmus fogalmára épül, ami egy természetes dolog, hiszen ugyanazok az élmények, nehézségek érnek bennünket egy adott helyen, és ezért kialakul egy olyan rendszer, amiben szorosabbra fűzzük a kapcsolatot azokkal, akik közel laknak hozzánk. A következő nagy egység a nyelv és a kultúra által működő nemzet, amiben ott a történelmünk, a kollektív emlékezetünk, a beidegződéseink és az, hogy bizonyos kérdésekben akár egy szempillantásból is dekódolható közös világismeretünk. Ami a nemzetben létezik, az mind nagyon fontos. Akkor van baj, amikor valaki azt hiszi, hogy a nemzet elválaszt. Egy frászt! Egész életemben meghatározó élmények voltak az utazásaim, Franciaország, Svájc, Hollandia, Olaszország, különböző szakmai munkák miatt jutottam el ezekre a helyekre. Nagy élmény volt megismerni Japánt is, ahol a rendszerváltozás után dolgoztam, és beválasztottak egy nagy nemzetközi szobrászkiállítás zsűrijébe. Angliában felvettek a Brit Királyi Szobrászok Társaságába, nagyon izgalmas világokat ismerhettem meg. Franciaországban elég gyakran megkérdezték tőlem, hogy onnan, a vasfüggönyön túlról érkezve nem akarok-e Nyugaton maradni. Mondtam, hogy nem, mert engem itt minden nagyon érdekel, de hazamegyek, még akkor is, ha sokkal nehezebb körülmények között tudok otthon élni, mert nekem Magyarországon van a helyem, ott van feladatom, és akik ezt meghallották, azoktól nagyobb tiszteletet és megbecsülést kaptam. Alapvetően optimista beállítottságú ember vagyok, szerintem Európa egyáltalán nincs elveszve, rossz úton jár, de helyre fog jönni, mert ott van az az örökség, ami ha akarjuk, ha nem, munkál bennünk, és ez jelenti a reményt számomra, hogy még nem jött el Európa hanyatlásának az ideje.
