Fátum

„Az összetört követ kell taligára raknom, a taligát egy másik tolja felfelé a hegyen. Mindig azt várom, hogy felébredjek...”

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

„Testvér, nagy-messzi vérfolyók / Szelik e szédült sárgolyót. / S minket panasz rág és penész, / S hitünk is, jaj, de csenevész.” Így kezdődik Gyóni Géza Rab vackokon című verse, amelyet 1916-ban, a krasznojarszki hírhedt fogolytáborban jegyzett. Milyen kegyetlen játéka a sorsnak, hogy egy magyar költőt a világháború csatamezőire sodort, majd orosz fogságba, és itt fejezte be rövid életét. Földi maradványai idegen földben pihennek, exhumálásukra már nincs remény. Pedig volt valamikor… Napjaink szívet me­lengető híre, hogy a Krasznojarszki Helytörténeti Múzeumban Gyóni Géza ismeretlen versei kerültek elő.

*
Különleges végtisztesség volt 1917. jú­nius 27-én a krasznojarszki temetőben. Egy harminchárom éves, köztiszteletben álló magyar költőt temettek, aki a fogolytáborban hunyt el. Fehér halottaskocsi vitte be a mintegy kétezer gyászoló alkotta négyszög közepére a „szürke, rézveretes, kék keresztekkel mintázott vörösfenyő koporsóját”, s a feliratos szalagokkal díszített hét-nyolc élővirágból álló koszorút. A koporsót ille­tően nem minden későbbi emlékezés egyezett, viszont kis eltérésekkel egyetértettek abban, hogy vasabroncsot húztak szívtájékig a testére, úgy, hogy mindkét karját leszorították vele. Egyértelmű volt a szándék: azt remélték, hogy egyszer majd, jobb időkben, az exhumáláskor és a hazaszállításkor a vasabroncs megkönnyíti Gyóni Géza azonosítását.

Miután a gyászoló többség hátramaradt, koporsóját fegyvertelen orosz kísérettel, a tiszti becsületszóra kiengedett harminc fogolytársa kísérte ki a két és fél kilométer távolságban lévő fogolytemetőbe, amely a tábor és a város között terült el, és az 1863-ban alapított úgynevezett Troickoje kladbiscse (Szentháromság temető) elnevezésű városi sírkert elkülönített részének számított. A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a szertartáson a birodalmi német evangélikus lelkész beszélt, a magyar tiszti dalárda énekelt, és Zalán Gyula főhadnagy, a magyar törvényhozás tagja a magyar nemzet nevében búcsúzott Gyóni Gézától.

Ilyen előzmények és dokumentumok után hihetnénk, hogy a költő földi maradványai­nak exhumálása és magyar földbe temetése nem okozott gondot. Pedig így történt.

*
A mai fiatal nemzedék talán nem is hallott Gyóni Gézáról, aki a békéscsabai Áchim családból származott. Született 1884. június 25-én; édesapja, Áchim Mihály, Gyón község evangélikus lelkésze volt, Áchim András, a „parasztképviselő” pedig másod-unokatestvére.

Áchim Géza szülőfalujáról vette írói nevének a Gyóni nevet; Gyónról indult a „magyar poéták áldott, átkozott útján”. Evangélikus teológushallgató volt, de tanulmányait megszakítva újságíró lett, a Nyugat-magyarországi Híradó munkatársa. Első verseskötetének megjelenése után, 1904-ben öngyilkosságot kísérelt meg.

Amerikai párbajt vívott egy szerkesztőségi kollégájával. A revolvergolyó a szív felé tartott, de csak bordát roncsolt. A papi pályának viszont befellegzett. „Ah! Gipszangyalok sose láttak / Hálás, szent arcot oly pufókot, / Mint amikor mögöttem zajjal / A templomajtó becsapódott.” (Az én papságom)

A Monarchia hadi készülődésének idején, 1909 tavaszán a próbamozgósításkor behívják katonának. Szarajevóból írja egyik levelében: „Egy nagy kalapáccsal követ kell törnöm. (…) Az összetört követ kell taligára raknom, a taligát egy másik tolja felfelé a hegyen. Mindig azt várom, hogy felébredjek. Olyan érzésem van, mintha Caligula idejében rabszolga lennék.” Miután hazakerül, 1910-től előbb a Soproni Napló, majd a szabadkai Bácskai Hírlap munkatársa lesz.

Már ismert neve van, mind szélesebb körben figyelnek fel írásaira, versköteteire. Kezdetben a szerelmes, hazafias, búsongó almanachlíra kereteibe illő verseket ír, majd – részben Ady hatására – lassan átvált merészebb, önkínzóbb, a társadalmat jobban bíráló hangra. Aztán minden illúziója elszállt az „igazságos” háborúval kapcsolatban. Ismét „császári és királyi behívót” kap 1912 augusztusában.

Ekkor születik meg keserű, dacos, merész verse a Cézár, én nem megyek című, amely a hatalommal perel. Először egy budapesti lapnak küldte el, de túl merész hangja miatt nem közölték. A soproni irodalmi körben maga a költő olvasta fel, később aztán nyomtatásban is megjelent a Sopron című lapban Egy római katona hagyatékából alcímmel, s talán ez az alcím mentette meg a következményektől.

A vers története a világháború alatt is folytatódott. Szavalták titokban és idézték nyíltan, mint a vérontás, az oktalan háború elleni tiltakozás örök időkre ércbe vésett sorait… „Lázadó hangja, amelyet egy római legionárius ajkára ad, a legmegkapóbb versei közé emeli, s odavetett vádjai a későbbi forradalom jegyét viselik magukban, amit
ő már nem ért meg” – írja Boross István.

„Vérben úszik vad hegyek orma, / Paskolja vér, paskolja ár. / S engem a halál-dáridóra / Cézár parancsa vár. – – – Vagy küldj hamar pretóriánust, / Üsse szét e dacos fejet, / De bitangul a mészárszékre, / Cézár, én nem megyek.”

Ezerkilencszáztizennégy augusztus elsején indult el a „barna, nagy hegyek” felé, a San folyó mellé, Przemyslbe.

Gyóni Géza két ismeretlennel

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

*
„Az ítélet harmadik hónapjában” találkozik öccsével, Mihály főhadnaggyal Przemysl erődjében, hogy utána – rövid életük vé­géig – ne engedjék el egymás kezét. A Galícia közepén található Przemysl kisváros straté­giai fekvésének köszönhette, hogy a 19. század utolsó harmadától megindult erődítési munkálatok révén az Osztrák–Magyar Monarchia legfontosabb erődrendszerének központjává váljon. Az orosz hadsereg egyik fő előrenyomulási irányában, a San folyón átvezető hidakat védelmezte. Övvárnak hívták, ami annyit jelent, hogy az erőd ötven kilométer hosszúságban övszerűen vette körül a megvédendő területet.

„Ágyúk bömböltek, mint veszett bikák, / Halált sikoltott tenger puskacső…, – – – …
S jött az ítélet: szörnyű és igaz, / a föld epéjét itt okádta el…” (Ítélet napjai)

A magyar Verdunnek is nevezett erődöt háromszor ostromolták meg, de a teljesen körülzárt erődök közül Przemysl volt az egyetlen, melyet ostrommal nem, csak kiéheztetéssel tudtak az orosz egységek elfoglalni. A körülzárás idején a védőőrség (amelynek magját a szegedi 23. honvéd gyaloghadosztály csapatai képezték) több nagy kitörést hajtott végre. Az utolsó kitörési kísérlet kudarcát követően, 1915. március 21-én, nyolc hónapos hősi védelem után döntöttek Przemysl átadásáról. Az életben maradottakat, százhúszezer osztrák–magyar katonát a szibériai hadifogolytáborokba hurcolták.

Az Áchim testvérek hét hónapi menetelés után – Kijev–Moszkva–Inza–Alatir–Omszk–Petropavlovszk érintésével – érkeztek meg rabságuk utolsó állomására, a krasznojarszki Vojennij gorodok gyűjtőtáborba, amely a korabeli Szibéria egyik legnagyobb, több ezer főt magába záró, hírhedt hadifogolytábora volt. A már korábban megbetegedett Áchim Mihály tisztiszolgának vette maga mellé a tizedes, majd zászlós bátyját, hogy a hadifogságban se veszítsék el egymást. Az Áchim testvérek a viszonylag jobb ellátás ellenére sem tudták megszokni a helyi éghajlatot, és Mihály 1917. június 8-án tüdőbajban meghalt. Bátyja képtelen volt feldolgozni öccse elvesztését, és megtébolyodott elmével, harmincharmadik születésnapján, június 25-én követte őt a halálba.

Fogolytársa, Olcsvay Géza írja visszaemlékezésében: „A kórházban egyik este egy őrizetlen pillanatban átosont a szomszédos betegpavilonba, ahol napokkal azelőtt az öccse meghalt. Belopódzott a gazdátlan szobába, s a nyitott ablak előtt ernyőt formált a kezével a szeme elé (pedig sötét este volt már), s kémlelt. A temetőt kémlelte, az­után pattogóan vezényelni kezdett. – Mihály főhadnagy, állj!… Ne állj!… Állj! – hívta, hívogatta – örült neki. De amikor látta, hogy nem jön, letépte magáról a ruhát, az inget és velőtrázó vijjogással mindent a temető felé hajított… Később lecsöndesedett. Lehet, hogy csak külsőleg, mert amikor rögtönzött cellájába visszavitték, ezt véste körömmel a meszelt falra. »A halál igazságot oszt, / Gonosz, ki mást szavakkal ámít.« (Gyónás) Halála előtt, mesélték, hogy jókedvű lett,
s magyaros vágyak rajzották körül; kacagó víg nótát dalolt, azt, hogy »Sárika, Sárika, kis szerelmem…« És hajnali négy órára már teljesen fáradt testtel és lélekkel fordult ágyán a meszelt fal felé, hogy elpihenjen, hogy ne szenvedjen, aki nézi!… Hogy Mihály főhadnagy után menjen. Másnap – június 25-én – a táborban sok ezer rab a Gyóni testvérek döbbenetes tragédiájának hatása alatt vergődött, vonaglott, tűnődött.”

*
A továbbiakban Olcsvay Géza arról ír, hogy a Gyóni testvérek ravatala akarva-akaratlan szimbólummá vált a táborban, és az ezeréves magyar sors minden viharát és kálváriáját példázta. Mihály főhadnagy magyar honvéd volt és osztrák várat védett, bátyja egy osztrák ezred katonája lett, idegen vezényszóra engedelmeskedett, mindketten idegen földön harcoltak, és idegen erdő fájának deszkáiból készített koporsókban, idegen földön porladnak. Megrendítő, amikor az egykori fogolytárs a költő tetemével találkozik.

„Még délelőtt kimentem a kórházba. Meghajtott fővel léptem be a cellájába. Ez egy alig két méter széles, egyablakos kis szoba volt, amelynek ablaknyílása belülről eső mosta deszkákkal volt beszögezve, nehogy a beteg költő kárt tehessen magában, hiszen öntudatos perceiben is meg akart halni. Emlékszem: megremegtem; emlékszem, hideg volt a verejtékem; jajgatott a lelkem, láttam egy pókhálós poros cellaszobában. (…) A cella közepén egy orosz kincstári ágyon feküdt lepedővel letakarva a rab költő: Gyóni Géza. Felemeltem a lepedőt: olyan volt az arca, mintha tusa közben érte volna a halál, s szemeim elé tűnt körömmel falra karcolt utolsó intése: »Térjetek meg és szeressetek! / Elnyel mindeneket a hőség / És csak Istené a dicsőség.« (Gyónás) Vajon mennyi kísérlet, ferdeség, minő tomboló élet, rút sors, hány száz csapás, elkallódott apró öröm kellettek ehhez a konklúzióhoz. Milyen egyedül lehetett ő, aki máskor bókoló álarcokkal volt körülvéve… Ezen töprengtem, míglen félni kezdtem tőle, mert nem hallottam öblös kimondó szavát, csak egykori, tagbaszakadt teste merevedett előttem. Remegő kézzel fehér ívet terítettem magam elé, s zokogva le akartam mindent rajzolni, de csak a halálhoz hasonlított a rajzom… Megremegtem, aztán beletettem a rajzot a mappába, a lepedőt visszahelyeztem s nagyon fáradt léptekkel kimentem a halottas cellából…”

*
Két évtizedes küzdelem kezdődött Gyóni Géza és testvére földi maradványainak hazaszállításáért. A feltámadt lelkiismeret cselekvésre ösztönözte a költő tisztelőit, s a halálhírt elsőként közlő Budapesti Hírlap a Petőfi Társaság közreműködésével, azonnal gyűjtést indított, de a lelkesen felhalmozott összeg az első világháború után hamarosan értékét vesztette. A remény azonban nem halt el.

Kovács László régész, aki mélyen beleásta magát a Gyóni-rejtélybe, így vélekedik ma:

„Számomra úgy tűnik, hogy a földi maradványok hazaszállításának reális lehetőségét először a szovjet kormány korábbi merev álláspontjának megváltozása megteremtette akkor, amikor egy ezerkilencszázharmincadik évi rendeletében általánosságban megengedte a más nemzetiségű halottak exhumálását az ország egész területéről. A remény annyira felerősödött, hogy az ezerkilencszázharmincegy novemberében működési engedélyhez jutott Gyóni Társaság alapszabályába foglalta a hamvak magyar földbe juttatását. Első lépésként Dinnyés Lajos országgyűlési képviselő tárgyalt a szándékról a bécsi szovjet nagykövetségen. A szovjetek azonban kijelentették, hogy a hamvak Magyarországra szállítása mégsem lehetséges, de nincs akadálya annak, hogy valamelyik szomszédos államba vigyék, amely diplomáciai kapcsolatban áll a szovjet kormánnyal. Ausztria járható út lett volna, de akkor meg Szibériában támadtak nehézségek. A magyar–orosz huzavona Bécs után a budapesti szovjet követségen folytatódott – parttalanul. Ezerkilencszázharminchat első félévében az engedélyezett és tervezett kiutazásra azért nem került sor, mert a szovjet fél valószínűleg eredménytelenül kereste a sírt az ezerkilencszáztizenhetes állapotokat rögzítő, időközben alkalmatlanná vált térkép segítségével, a magyar fél pedig még nem tudta összegyűjteni a szükséges anyagiakat.”

Kovács László érdekes közjátékra utalt. Elmondta, hogy Jelena Dmitrijevna Sztaszova, a moszkvai Nemzetközi Vörös Segély egyik vezetője, befolyásos politikai személyiség 1937. március 23-i keltezéssel levelet írt Sztálinnak, amelyben felvetette „Matiasz Rakosi elvtárs” kicserélését „D’joni Geza” maradványaival, valamint a magyarok 1848–49-es zászlóiért. „A maradványait [mármint Gyóniét] megtalálták” – állt a levélben. A tények arról vallanak, hogy Sztaszova előterjesztését Sztálin elfogadta, és a diplomáciai puhatolódzás megszervezését Vjacseszlav Mihajlovics Molotovra szignálta. A Rákosi–honvédzászlók-csere 1940. október vége és 1941. eleje között végül is létrejött, de – Gyóni Géza földi maradványainak hozzáadása nélkül! Tehát valószínű, hogy a sír már 1937-ben nem volt felismerhető.

A kör itt bezárult.

*
– Mindezek után felvetődik a kérdés, hogy napjainkban van-e még esélye annak, hogy a meglévő dokumentumok alapján megtalálják Gyóni sírhelyét? – kérdeztük Kovács Lászlót.

– A válaszom egyértelmű nem! Gyóni Géza sírgödrét közvetlenül öccse sírhantjának bal oldala mellett ásták meg, ahogy azt még a koporsó leeresztése előtti állapotban a helyszínről és a kíséretről készült kisméretű fénykép tanúsítja. Egy Sapiro nevű krasznojarszki fényképész dokumentum értékű felvételén a sírgödör bal oldalán a kiásott földkupac látszik, közvetlenül mellette pedig Mihály fakeresztes sírhantja, majd a gyászoló gyülekezet. Leghátul, a fejek mögül kiemelkedik egy gúla alakú obeliszk csúcsa, egy hadifogoly-emlékmű. A jelenlegi elgondolások abból indultak ki, hogy az oroszok valamilyen oknál fogva ezt az obeliszket nem törték össze, és most is megtalálható a temetőben.

– Igazodási pont, mint ahogy azok voltak hajdanán a templomtornyok is.

– Igazodási pont lehetne… A probléma azonban az – és ezt orosz antropológus kollégámtól tudom –, hogy a hadifogoly-temetőt elnyelte a Szentháromság temető, amelybe több rétegben is temettek, tehát eredeti fakeresztes jelölésű fogolysír egy sem maradt. Később a temető egy részét kisajátították, s ott a Győzelem terét alakították ki a második világháborús halottak emlékművével, más pravoszláv sírok pedig egy utca kerti sávjában őrződtek meg. Nem tudjuk, hogy Gyóni csontjait őrzi-e még a föld. Két variáció lehetséges: amikor a sírok ásásakor a csontokig jutottak, békén hagyták vagy kidobálták őket. Tudniillik Gyónit valóban meg lehetett volna találni a testére erősített vasabroncsnak köszönhetően. Tehát a költő csontjai vagy ott vannak, vagy nincsenek, de azt állítani, ami egy hivatalos helyszíni látogatás nyomán többször elhangzott, és a média természetesen ráugrott, hogy ismerjük Gyóni sírhelyét, ostobaság volt! Abból ugyanis, hogy a temetés hátterében látszik az ezerkilencszáztizenhatban emelt vörös gránit obeliszk, még nem lehet pontosan megítélni az irányt és a távolságot. Nem is szemből látszik az obeliszk, hanem a négyszögletes oldalának valamelyik élével.

– Egyébként az oroszok ma hajlandók lennének az exhumálásban segíteni?

– A helyzet az, hogy mivel temettek ide második világháborús hadifoglyokat is, gyakorlatilag nemzeti emlékhely szintre emelkedett a sírkert, és nem valószínű, hogy valaha is lesz ott bármilyen exhumálás. Inkább meg fogják őrizni abban az állapotában a temetőt, ahogy jelenleg van. Birtokomban van egy fotó, amely azt igazolja: még ezerkilencszázkilencvenhatban is temettek ide, ezért elképzelhetetlen, hogy letarolják a sírokat és bizonyos mélységben kutakodnak. Egy magyar költőért biztosan nem!

– Emléktábla sem őrzi Gyóni Géza emlékét?

– A temetőben nincs emléktáblája.

A krasznojarszki múzeumban viszont igen, és egy kis anyag is szól róla.

– Miért kezdett el foglalkozni Gyóni sírhelyével?

– Amikor ezerkilencszáznyolcvankilenc nyarán befejeződött a barguzini ásatás, és úgy vélték, hogy megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait, azt tervezték, hogy azonnal hazahozzák őket, és még július harmincegyedikére, a segesvári csata évfordulójára nagy budapesti népünnepélyt rendeznek. Ezután a csontokat leviszik gyalog, fáklyás kísérettel Kiskőrösre, s ott temetik el, majd egy nagy emlékművet emelnek a költőnek. De ekkor az oroszok törvényeik­re hivatkozva kijelentették, hogy addig nem vihetik ki a csontokat országuk területéről, amíg valamilyen hivatalos állásfoglalás nem lesz arról, hogy a csontváz magyar állampolgáré és Petőfié. Az orosz külügyminisztérium tudatta ezt a magyar kormánnyal, és ezek után Németh Miklós miniszterelnök intézkedett, hogy az Akadémia állítson fel egy Petőfi-bizottságot. Engem, mint régészt választottak be. Miután figyeltem a Petőfi-ügy bonyolódását, rábukkantam Kiszelyné Hankó Ildikó antropológus, újságíró egyik cikkére, amelynek legmeghökkentőbb állítása az volt, hogy: „Gyóni sírját 1989 júniusában felkeresték a Petőfi Sándor után kutató Megamorv Petőfi Bizottság tagjai is. A sír felirata akkor még megvolt, sőt hervadt virágok is voltak rajta.

A krasznojarszki öregek elmondták, hogy egy jeles magyar költő nyugszik ott, akit derekán vasabronccsal temettek el; a magyarok közül senki sem keresi, és nem látogatja a sírt. Most [vagyis a cikk megjelenését, 2006 márciusát követően] még meg lehetne találni a sírt és benne a költőt.” Ahány mondat, annyi szenzáció, amely mögött ugyanannyi valótlanság bújt meg. Engem ez a döbbenetes hazugság annyira feldühített, hogy nekiálltam egy alapos kutatásnak Gyónival kapcsolatban.

– Elmentek a Megamorv-bizottság tagjai Gyóni sírjához?

– Egyáltalán nem mentek el; nem is mehettek, mert a költő sírjának nyoma nincs a felszínen.

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Mivel Kiszely István két könyv méretű annotált bibliográfiában és eseménynaptárban közreadta a barguzini expedíció tevékenységének dátum szerint rendezett adatait, könnyű volt megbizonyosodni arról, hogy ilyen látogatás nem történt. És meg is írtam, hogy Hankó Ildikó nem csinált mást, csak hazudott, teljesen feleslegesen, mert a Gyóni-ügy a barguzini ügyet egyáltalán nem zavarta. Csak neki apropónak kellett ez a hazugság, hogy leírhassa: micsoda ország vagyunk, Gyónit sem hozzuk haza, és Petőfit sem. Hankó cikke tárgyalt részletei­nek összes adata közül az igazságnak egyedül az felelt meg, hogy megemlítette: „Gyón és Dabas egyesített községi tanácsa 1972-ben levélben kérte Krasznojarszk város vezetőit, hogy kutassák fel Gyóni sírját, amíg lehetséges. A krasznojarszki vezetők tudatták, hogy a város honismereti és történelmi bizottsága kutatja a sírt.” A levélváltásról beszámolt újságcikkek azonban egy további lényeges mondatot is tartalmaztak, amelyet Hankó elhagyott, miszerint a sírkeresők munkáját „nehezíti, hogy az egykori hadifogoly-temető nagy részét már beépítették, területét elérte a fejlődő, növekvő szibériai város”. Hankónak fogalma sem volt a Gyóni-temetés és a sír irodalmáról, azokról a kitartó kísérletekről, amelyek a költő földi maradványainak hazaszállítását célozták.

– Mi szűrhető le a dokumentumokból?

– Megállapítható, hogy a sikertelenül keresett krasznojarszki Gyóni-sírhely valószínűleg végleg elveszett, s többé nem kutatható, igaz, más okból nem, mint Petőfi Sándor sosem volt szibériai nyughelye.

*
„1914 novemberében egy borzalmas éjszaka bénító élménye, a vérgőzös pokol átélt szörnyűsége [Przemyslben] és a vissza­idézett irtózat együttes hatása alatt lávaként tör fel belőle legnagyszerűbb, legismertebb verse, a Csak egy éjszakára – írja Syposs Zoltán Alkonyi órák című könyvében. – Tetemrehívó, kirobbanó, lázadó sorait nem a megbántott költő és a magára hagyott ember, hanem legelsősorban a megcsalt és reménytelenül küzdő katona dühe fokozza:

»Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket, / Csak egy éjszakára: / Vakító csillagnak mikor támad fénye, / Lássák meg arcuk a San folyó tükrébe’ / Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, / Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.«”

A vers minden jelentősebb antológiában megtalálható, és egyéb költeményeivel együtt angol, bolgár, finn francia, lengyel, német, olasz, román, svéd és szlovén nyelvre is lefordították!

Végezetül újfent Syposs Zoltánt citáljuk, aki fentebb idézett könyvében így fejezte be a Gyóni Gézáról írottakat: „Sírversét már előbb elkészítette: »Boldog, ki itt jársz, teéretted is / Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt; / Véres harcok verték fel hírét, / De csak a béke katonája volt.« Költő volt… s még csak harminchárom éves, amikor a halála megváltotta szenvedéseitől. Sírja fölött nincs szürke márvány, fölébe nem hajol szomorúfűz lombja. Őreá is illik, amit Kiss József mondott Petőfiről: »Nem adatott néki ülni őszi fényben / A tölgyek alatt.«”

Ez év októberében látott napvilágot a hír, hogy takarítás közben értékes kor- és irodalomtörténeti dokumentumok kerültek
elő a Krasznojarszki Helytörténeti Mú­zeum­ban. A dobozokból füzetek estek ki, köztük Gyóni Géza életrajza és ismeretlen versei, ami szenzációval ér fel.

A most megtalált 211 oldalas életrajzát a szintén hadifogoly Székely Lajos irodalomtanár jegyezte le a Vojennij gorodok hadifogolytáborban. Gyóni költeményeit nagy valószínűséggel Dús Ferenc, a Krasznojarszki Helytörténeti Múzeumban dolgozó magyar antropológus őrizte meg az utókornak. Dús Ferenc korábban ugyancsak hadifogolyként került Szibériába. A leletanyag feldolgozása jelenleg is folyik. A verseket állítólag az első világháború után egyszer már megpróbálták eljuttatni Budapestre, de a tervet nem sikerült valóra váltani. Mindenestre a költő utóélete, úgy látszik, folytatódik.

„Kincset kedve szerint ád vagy vesz vissza a végzet.” (Ovidius, Siralmak)