Meghívás

„...még éltük a kereszténységet, én is Mindszenty József bíboros lelki katonája lehettem. Az még egy virágos világ volt”

Farkas Attila: Abban a reményben vagyok jómagam is, hogy a titkok nyitja odaát, az örökkévalóságban megadatik majd számomra is

Fotó: MH/Bodnár Patrícia

Tokodi káplánként 1956-ban visszafoglalta az üveggyári iskola kápolnáját, budapesti káplánként viszont 1971-ben kialakította a Szent István-bazilika Szent Jobb kápolnáját államalapító királyunk ereklyéjének. Hamarosan kilencvenkét éves, hatvannyolc esztendeje pap, és ötven éve a Bazilikában szolgál, amelynek felújítását művészettörténészként is segítette. Farkas Attila katolikus pappal, érseki tanácsossal beszélgettünk.

– Nem régen, szeptember huszonhetedikén volt az ötvenedik évfordulója annak, hogy a budapesti Szent István-bazilikába került. Mi volt a legizgalmasabb ebben a fél évszázadban?

– Eleve az, hogy én ide kerülhettem, egy nagyon izgalmas dolog számomra. A Bazilika nem volt idegen, mint építmény sem,
és mint – hogy úgy mondjam – a „Mennyország kapuja” sem. Megözvegyült édesapám ugyanis itt lakott a Paulay Ede utca egyes számú házban második feleségével, és én időnként az árvaházból meglátogattam őket. Az ablakukból ráláttam a Bazilikára, és már akkor barátságot kötöttem azokkal a szentekkel, akiknek a szobrai a homlokzaton láthatók. Amikor ezerkilencszázhetvenben Esztergomból ide delegáltak, akkor pedig a plébánia második emeleti ablakából néztem oda, ahová gyerekkoromban is, és „beszélgettem” a kedves szentek szobrai­val. Így lett jó barátom Szent Ágoston, és a vele társalgó kisfiú. A jelenet azt a történetet idézte fel számomra, miszerint Szent Ágoston a tengerparton sétált és a Szentháromságról elmélkedett, amikor meglátta, hogy egy kisfiú kagylóval meri ki a tenger vizét egy gödörbe. Megkérdezte tőle, hogy sikerülhet-e átmerni a tenger vizét, a kisfiú azt felelte, sokkal könnyebb nekem a tenger vizét e gödörbe átmerítenem, mint az embernek a Szentháromság titkát megérteni. Ez engem arra figyelmeztetett, hogy bármennyire is igyekszik az ember a titkok mélyére jutni, és bármennyire szeretné jól megosztani a tudását és hitét a rábízott közösségekkel, ez valójában csak Isten kegyelméből lehetséges bárkinek is. Ez ugyanis kimeríthetetlen titok. Amikor az ember az élet végére készül, sokat gondol erre. Abban a reményben vagyok jómagam is, hogy a titkok nyitja odaát, az örökkévalóságban megadatik majd számomra is.

– Hogyan lett pap?

– Gyerekkoromtól kezdve volt rá egy belső ösztönzésem, még a nagyszüleimnek az otthonában, kisgyerekként szíves szeretettel „misézgettem”. Mindig megterítettem a magam kis oltárát a székeken, vonzott a szent liturgia és a misztériumok. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy erre ő építeni tudott később, és a misztérium, amit ő átadott nekünk az Egyház mélységes titkaiban – az evangéliumban és az ő tanításában –, az általam is szétoszthatóvá vált. A pap megosztja a Jézustól kapott tudását és hitét. Gyermekkorom álmai beteljesültek, amikor a papságra adtam a fejemet, és megéreztem az Úr hívását. Az árvaházban, ahol nevelkedtem, a társaim már „Csuhinak” becéztek, Csuhásnak, hiszen akkor már tudatosan készültem rá, hogy egyszer magamra öltöm ezeket a szent ruhákat.

– Árvaházban...? Az előbb még az édesapját emlegette.

– Igen. Hét és fél hónapra születtem, édesanyám húsz nappal a születésem után meghalt. Csecsemőotthonban voltam két és fél éves koromig, utána apai nagyszüleimnél, majd hét éves koromig az anyai nagyszüleim szerető családjában nevelkedtem. Édesapám ekkor újra megnősült. Feleségét kismamának hívtam, tanítónő volt, engem mégis beadtak Bicskére árvaházba, onnan jártam hozzájuk látogatóba. Édesapám hatvanegyben meghalt, én utána még huszonöt évig gondoztam a kismamát úgy, hogy még Esztergomból is följártam hozzá. Idősebb korára már persze megbékélt velem, a kórházban is büszkén emlegette az „ő pap fiát”.

– Szülővárosán, Budapesten kívül mely városok nőttek még a szívéhez?

– Két hely volt, ami gyermekkoromtól a szívem közepébe került. Nem tudom, véletlen-e, hogy ide vezettek első hosszabb kerékpártúráim is. Ez a két hely Esztergom és Székesfehérvár. Szívemhez nőtt Esztergom az egykori királyi várral, ahol megszületett a magyar keresztény államiság, és lenyűgözött monumentalitásával az Esztergomi bazilika is. Másik kedves városom Székesfehérvár, az ősi szakrális főváros. Fehérváron megrendítő számomra a középkori uralkodók temetkezési helye, és Szent István kőkoporsója.

– Hol kezdte a papi szolgálatát?

– Az első dispozícióm Esztergom–Szentgyörgymezőre szólt.  Lakásadóm Witz Béla kanonok úr lett, aki ezerkilencszáznegyvennégyig a budapesti Szent István-bazilika plébánosa volt. Ő volt az, aki annak idején kijárta, hogy a külföldre menekített Szent Jobbot visszaadják, és neki adatott meg az az öröm, hogy a háború után, negyvenöt augusztus tizenkilencedi­kén először foghatta kezében a visszatért szentkéz-ereklyét, amit ma is tisztelünk is szeretünk. Esztergomban Witz atya a kanonoki házsor első épületében lakott, ott biztosított nekem is egy kis szobát, mert nem ragaszkodott a helyhez tartozó egykori kanonoki kápolnához – így az lett az én első lelkipásztori lakásom. Nekem életre szóló, gyönyörűséges emlék maradt, hogy első szolgálati helyemen baldachinos ágyban alhattam. A baldachin eredetileg az oltár fölött állt, nem bontották le, hanem oda került az én ágyam. Ebből a meghitt otthonból jártam ki Tokodra és Tokodaltáróra is szentgyörgymezei káplánként. Az első főnökeim – Esztergomban és Tokodaltárón is – börtönből szabadultak az Úr oltára mellé. Kő Józsi bácsi, aki Ásványrárón volt a főnököm, az iskolák államosítása ellen tiltakozva került a váci börtönbe. A tokodaltárói plébánosom, Benkő István pedig Dachauban raboskodott. Azért vitték el, mert szembeszállt a német megszállókkal.

– Nem volt nehéz az ötvenes években elkezdeni egy papi hivatást?

– A személyi kultusz kellős közepén voltunk ezerkilencszázötvenkettőben, amikor oltár elé álltam. Nem lehet viszont elfelejte­ni, hogy a szemináriumi jelentkezésünk idején, ami esetemben a gimnáziumi éveket követően, ezerkilencszáznegyvenhétben volt, még éltük a kereszténységet, én is Mindszenty József bíboros lelki katonája lehettem. Az még egy virágos világ volt. Szeminarista voltam már, amikor őt negyvennyolc karácsonyán elfogták. Úgy emlékszem, ötvenben szakadt ránk a kommunizmus a maga teljes súlyával. A kispapság első két esztendejében nem éreztem akadályokat, utóbb viszont annál inkább, de akkor már ezekkel a rizikókkal együtt kellett vállalnunk és teljesítenünk a papi kötelességeinket.

– Tudna mondani egy-két példát?

– Az Esztergomból a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomba történő dispozícióm – bár ez már az ezerkilencszázhetvenes években történt – is jó példa erre. Az Állami Egyházügyi Hivatal ugyanis megtiltotta számomra a prédiká­ciót. Az általam bemutatott szentmisén csak a békepap főnököm hirdethette az igét. Ez viszont lassan-lassan feloldódott, ugyanis egy bátor pap barátom, Kormos Ottó felkérésére triduumot tartottam a mai Szervita templomban. Ott megtört a varázs, és mire a Bazilikába kerültem, ezek a problémák számomra már megszűntek. Ettől persze még az Állami Egyházügyi Hivatal többé-kevésbé minden papot ellenőrzött – engem akkoriban a főnökömön, Weisz Ferenc kanonok úron keresztül, aki az ÁEH megbízásából, végighallgatta a vasárnapi szentbeszédeimet az utolsó padban, majd jelentett a Hivatalnak. Jól jelenthetett, mert úgy látszik, kifogást nem találtak.

– Találhattak volna, ha olyan a jelentés?

– Bizonyára, ha akartak volna, találhattak volna. Bár megvallom becsülettel, én a közvetlen politikai megnyilatkozásoktól mindig is tartózkodtam. Nem mintha az Isten országát nem kellene a politikában is képviselni, de a hitvallás enélkül is átmegy a hívek felé.

– És az, hogy a főnöke jelentett, nem kezdte ki a bizalmi viszonyt?

– Nem, sőt örültem, hogy ő van ott. Ha idegent küldtek volna, esetleg viaskodni kellett volna vele, a főnökömet viszont ismertem korábbról, amikor még Őrhalmon szolgált, jó volt a viszonyunk.

– Értem, de azért megütötte a fülemet, és kicsit csodálkozom is rajta, hogy ez beleférhetett egy ilyen viszonyba. Azért mégis­csak lelkiismereti kérdésekről van szó, és a kommunista egyházüldözés idején járunk.

– Végülis „ateista diktatúrában született papok” voltunk, de a bennünk és általunk munkálkodó Szentlélek szavára figyelve mindenkor rendületlenül hirdettük az igét, „akár alkalmas, akár alkalmatlan” időben. Később az egyéni életben és az egyházban is némileg lazult a politikai kényszer. Ezerkilencszázötvenhat volt a nagy beteljesülés, amikor a valódi szabadságot legalább egy kis időre élvezhettük.

– Hol élte át a forradalmat?

– Akkor még Tokodon voltam káplán. Az én ötvenhatom azzal kezdődött, hogy október huszonharmadika után az első szabadnapomon följöttem Budapestre, eljutot­tam az Országház elé. Megdöbbentő volt számomra, hogy a vérnyomok még mindig ott voltak a téren.

– Tokodon mi történt?

– A főnököm jóllehet békepap volt, de tisztességes, becsületes férfi, akivel jó barátságom alakult ki. Mindvégig buzgó katolikus volt, nem adta be a derekát, de igyekezett úgy dolgozni, hogy politikailag ne tudjanak belekötni. Mi az ötvenhatos forradalom alatt Tokodon visszafoglaltuk az üveggyári iskolai kápolnát, amely hosszú ideig istentiszteleti helyként funkcionált. Ez volt a mi forradalmunk.

– Volt lehetősége tanítani?

– A legkeményebb sztálinista időben szentelődtünk mi, tizenegyen. Sokan csodálkoztak is, hogy vállaljuk, hogy az Úrnak adjuk az életünket ilyen körülmények között. Az ötvenes években az iskolai hitoktatásról zömmel le voltunk tiltva. Két iskolában taníthattam, ott esett meg velem, hogy ezerkilencszázötvenháromban beléptem a gyerekek közé, és a kislányok zokogtak. Kérdeztem, mi van veletek, miért sírtok? Mert meghalt a mi atyánk! – válaszolták. Ki halt meg!? A ti atyátok? Na, hát akkor mondjunk el egy imát a Mi Atyánkhoz! És elmondtunk egy Miatyánkot a meghalt Sztálin elvtársért.

– Hogyan alakult a kapcsolata a Szent Jobbal?

– Számomra nagyon-nagyon tiszteletre méltó ereklye volt régtől. A háború előtti években gyakran jártam föl a Várba, és
a Zsigmond kápolnában mindig megkerestem a Szent Jobbot. Amikor ezt a kápolnát a budai Vár múzeummá alakítása miatt lebontották, Balatonalmádi akkori plébánosa a kicsi kápolnát teljes egészében, úgy, ahogy eredetileg volt, „átmentette” Almádiba, a Szent Imre plébániatemplom mellé. Azóta megszerezték Szent István, Szent Imre és Boldog Gizella ereklyéjét is, így Almádi az első magyar szent család kultuszhelye lett.

– Hogyan készült el a Szent István-bazilika Szent Jobb kápolnája?

– Az eredetileg sekrestye épületrészt Gerő László professzor tervei alapján ketté választottuk, ezek egyike lett a Szent Jobb kápolna. A választófalban jelöltük ki a Szent Jobb őrzési helyét. Nagyon sajnálom, hogy ez most megváltozott, nem mintha Benczúr Gyula festménye előtt, a Bazilika mellékoltáránál rossz helye lenne az ereklyének, de a számára kialakított külön kápolna mégis sokkal bensőségesebb kultuszhely volt. Benczúr képe önmagában is megáll, a Szent Jobbnak pedig nincs szüksége egy festmény-díszletre.

– Előtte hol volt a Szent Jobb?

– A plébánián őriztük, mert az Állami Egyházügyi Hivatal nem járult hozzá, hogy a Bazilikában legyen. Két alkalommal volt az ereklyének tudományos kutatása. Nagy ajándék, hogy azokon jelen lehettem, sőt, egy alkalommal kézbe is vehettem a Szent Jobbot, kicsi párnácskáján. Megható volt, szinte kezet csókolhattam volna első Szent Királyunknak. Ha már szóba került! Ugyanilyen nagy élményem volt, amikor barátaim meghívtak a Szent Korona kutatási napjainak egyikére a Nemzeti Múzeumba, és akkor a kezemben tarthattam a Szent Koronát is. Tehát a nemzet két nagy ereklyéjét is érinthettem.
De hogy a Szent Jobbhoz visszatérjünk, ezerkilencszáznegyvenötben került haza, az említett Witz atya közbenjárására, utána a Váci utcai Angolkisasszonyoknál őrizték. Amikor viszont a szerzetesrendeket ötvenben szétszórták, akkor átadták a Szent Jobbot a Szent István-bazilikának, még nem a templomnak, csak a plébániának. A plébánia egyik szobájának falában elhelyezett trezorban őrizték, mert a hatóságok a nyilvános bemutatását még nem engedélyezték.

– Ha jól tudom ezerkilencszázhetvenegyben volt a kétszázadik évfordulója annak, hogy a Szent Jobb visszakerülhetett Magyarországra Mária Terézia diplomáciájának köszönhetően.

– Igen, és pont ezt az alkalmat tudtuk felhasználni, arra, hogy elfogadtassuk az állami hatóságokkal, hogy időszerű lenne lehozni az ereklyét a templomba. Hozzájárultak, mi kialakítottuk a hívek számára is megközelíthető őrzési helyét, és lassan-lassan föllendült a kultusza. Életem egyik nagy élménye volt, hogy Teréz anya a magyarországi látogatása során nagy áhítattal tekintette meg a Szent Jobbot, engedélyt kapott arra, hogy az ereklyéhez hozzáérinthesse
a kendőcskéjét is.

– Ki látta még?

– Sokan voltak, több Magyarországra láto­gató politikus és egyházi személy is eljött, és megnézte. Magyarországi látogatásán Szent II. János Pál pápa is megtekintette a szent ereklyénket. Vele egyébként egy másik kedves történetem is van. Amikor utoljára voltam kint paptársakkal Rómában, II. János Pállal is találkoztunk. A csoportképen odaálltam középre, remélve, hogy ha a Szentatya jön, akkor biztosan ide, középre fog ülni. És egyszer csak hoztak is egy széket, és a Szentatya éppen előttem ült le. Szinte megsimogathattam volna a haját, de persze nem tettem. És amikor a Bazilikánk a közelmúltban Rómából kapott egy ereklyét, az nem más volt, mint Szent II. János Pál pápa hajereklyéje. Azóta lengyel testvé­reink Szent II. János Pál pápa vérereklyéjével is megajándékozták Bazilikánkat.

– Húsz évig vezette a Magyar Rádiónak a Katolikus félóra című műsorát. Milyen volt?

– Vasárnaponként volt fél óra műsoridőnk. Nyolc papi páros volt, akik szerkesztették, jómagam Rosdy Pál barátommal dolgoztam együtt, így ránk egy évben négy-öt alkalommal került sor.

– Mi volt a mozgástér?

– Fél órát kellett összeállítanunk. Szentmisét nem lehetett, ezért ájtatosságok voltak, nagyon szívesen használtam ehhez baráti körömet, a Sapszon-kórust. Össze­állítottunk egy kis műsort elmélkedésből, versekből, idézetekből, ezt fölvettük
a hét közepén, de persze leellenőrizték. Tehát körülbelül három fordulón keresztül ment az az anyag, amit mi ajánlottunk a fölvételre. Az Állami Egyházügyi Hivatalba került először, azután a Magyar Rádióhoz, ahol két fórum volt. Amikor fölvettük az anyagot, ott ült mindig egy szerkesztő a stúdióban, és ellenőrizte szóról szóra, hogy azt mondjuk-e, amit engedélyezett.  Azért az igen jó, hogy a katolikus sajtó megszabadult már a békepapi vonatkozásoktól.

– A papi szolgálata mellett milyen területeken tudta alkalmazni a művészettörténeti végzettségét?

– Az Esztergomi Keresztény Múzeum szakelőadója, majd vezetője voltam tizenhárom, és utána még két évig, összesen másfél évtizedig, majd pedig az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ intézményvezetője a nyugdíjazásomig. Emellett Koltay Gábor történelmi filmjeinek szakértője is lehettem. A Szent István-bazilika mintegy két évtizedes felújításának egyházi szakértőjeként is hasznomat vették, és a Szent István tér ma látható kialakításának ötlete is tőlem származik Török
Péter tájépítész megvalósításában.

– Ha választania kellene, melyik magyar művészettörténeti emlék a kedvence?

– Mindenekelőtt az esztergomi középkori vár építészeti egysége, és mint gyűjtemény együttes, az Keresztény Múzeum. Kedves továbbá a sümegi plébániatemplom Maulbertsch freskóival, amelyet a magyar barokk Capella Sixtinának is nevezhetnénk.

– Ha visszagondol a papi szolgálatának évtizedeire, akkor miért a leghálásabb?

– A meghívás, azaz a hivatás kegyelméért. Külön öröm számomra, hogy mindezt ez ideig hatvannyolc éven át gyakorolhattam és gyakorolhatom még ma is, és ebből fél évszázadot a már gyermekkoromban is otthonomként tisztelt Szent István-bazilikában szolgálhattam. Egyben ez az utolsó dispozícióm, mielőtt az örökkévalóságba disponálnak.  Az épület homlokzatán olvasható: „Ego sum via veritas et vita” – én vagyok az út, az igazság és az élet. Már kispap koromban is kedves krisztusi megnyilatkozás volt ez számomra. Ebben a bemutatkozásban Jézus nem a saját nevére hivatkozik, hanem a messiási küldetésére utal. Amikor a Bazilikának a plébániájára kerültem, akkor ezt a feliratot nap mint nap olvashattam, és szívem mélyét találta el. Nekem még minden szentmise élmény és új, olyan, mint a legelső. Amikor beöltözöm, akkor Belé öltözöm – Krisztusba. Valaki egyszer megkérdezte, mi a legnagyobb élményem? Azt válaszoltam neki, talán nem is annyira a konszekráció, mint inkább az áldoztatás, amikor magát Krisztus Urunkat oszthatom szét a testvéri közösségnek.