Vándormadár

„Így hívnak engem Budapesten, Bécsben, Prágában és Európának minden fővárosában, ahol játszottam”

Fotó: Magyar Olimpiai és Sportmúzeum

„Én a futball királya vagyok, ezért olyan gazdaggá kell, hogy tegyenek, mint egy királyt” – ez volt a vezérlőmondata, ha úgy tetszik a hitvallása Schaffer Alfrédnek, vagyis Spécinek, akinél nem volt nagyobb futballista száz éve a kontinensen.
Az osztrák és a német anekdotákban még manapság is gyakran felbukkan az a történet, amely akkor született, amikor a bécsi Austria vissza akarta őt csábítani Münchenből Bécsbe: „Jövök 1000 örömmel – stop – havi fizetés 2000 schilling – stop.” Pechjére az addigra már csak egykori császárvárosban is beszélték ugyanazt a nyelvet: „Jöjjön 2000 örömmel – stop – havi fizetés 1000 schilling – stop.”

Belement, mert még az ezer schilling is több mint a háromszorosa volt egy bécsi profijátékos átlagfizetésének. Spéci, aki 1893. február 13-án Budapesten született, akkor már 36 éves volt. (Érdemes egy gondolat erejéig megállni a születési helyénél, mert évtizedeken keresztül több forrás is úgy tudta, Pozsonyban jött a világra. Nemrégiben Hegyi Tamás futballtörténész-újságíró megtalálta Schaffer útlevelét, amelyben a fenti születési idő és hely szerepel.)

De miért Spéci? Ő maga mesélte a húszas évek elején a Színházi Életnek: „Hogy mióta hívnak Spécinek? Hát azóta, hogy az MTK II-ben vagy tíz évvel ezelőtt Zsigó, a balbekk így hívogatott. És ma nem is szeretem, ha másképpen neveznek. Így hívnak engem Budapesten, Bécsben, Prágában és Európának minden fővárosában, ahol játszottam.”

Különleges figura volt, nem csak a játéktudását tekintve. Egész életében azt csinálta, amihez kedve volt, s ha nem tetszett neki valahol valami, inkább továbbállt. A külföldre szerződése után saját maga építette a saját mítoszát, a bemondásait, a nyilatkozatait olvasva az lehet az érzésünk, hogy száz évvel megelőzte Zlatan Ibrahimovicot.

Csupán tizenkilenc éves volt, amikor már a Sport-Világ, a kor kedvelt hetilapja az állandó klubváltásain élcelődött: „Schaffer Alfréd, az ismert vándormadár, akit bátran lehetne a football-sport Frigolijának nevezni, legújabban a BAK kötelékébe lépett, ha ugyan megmarad ott addig, mire e sorok napvilágot látnak.” (Leopoldo Fregoli olasz színész volt, a századforduló környékén élte fénykorát, állítólag senki sem tudott nála gyorsabban átöltözni. Ha úgy tetszik: szerelést váltani.)

Apropó, BAK! Spéci még ebben a – legalábbis az FTC-hez, az MTK-hoz képest – kis klubban játszott, amikor már Bécsben is (meg)emlegették a nevét. Boda, a Wiener AF kapusa el is nevezte őt a kapusok rémének.

Addigra megjárta már a Tatabányát (meg az FTC-t is, de ott nem tartották elég jónak…), első sikerének színterét. Fenome­nális góljaival előbb a nyugati kerületi, majd az országos vidékbajnoki címhez segítette a TSC-t, végül az országos bajnoki döntő helyett megrendezett barátságos találkozón (a kor zűrzavaros viszonyai közt az MLSZ „elfelejtette” kiírni a szokásos mérkőzést, de a csapatok már korábban megállapodtak az időpontban…) három gólt lőtt az FTC kapujába!

Más kérdés, hogy a csapat így is 4:3-ra vesztett. Egyébként ő maga nem tulajdonított nagy jelentőséget ifjúkora állomáshelyeinek, az újságírókkal beszélgetve nagyvonalúan átlendült néhány részleten: „Hogy hol kezdtem futballozni? Édes Istenem, már alig emlékszem! Ja igen, a Typographiában. Azután az FTC-ben, majd Tatabányán. Onnan kerültem a BAK-ba, végül az MTK-ba.”

Az MLSZ korabeli dokumentumai szerint 1912 végén átigazolását kérte a BAK-ból a BTC-be, de aztán egy hónappal később visszavonta a kérelmét. A BAK-ban mutatkozott be a magyar bajnokság élvonalában, majd az MTK-hoz került. Vitathatatlan, hogy ott töltötte hazai pályafutása legszebb éveit. Szinte számolatlanul lőtte a gólokat, két gólkirályi címet is szerzett.

Spéci imádott fogadni – főleg a mérkőzések alatt. Gyakran kifutott a lelátó páholyába, és odaszólt a vastag bukszájú előkelőségeknek: „Fogadjunk, hogy most megszerzem a győztes gólt. Ki tesz tétet ellene?” Akik lépre mentek és fogadtak, többnyire veszítettek

Fotó: Magyar Olimpiai és Sportmúzeum

Fantasztikus csatárötöst alkotott Winkler Józseffel (Csibivel), Konrád Kálmánnal (Csámival), Schlosser Imrével (Slózival) és Szabó Péterrel (Petárral). Örökre utolérhetetlen mutatókkal zárták az 1916–1917-es, az 1917–1918-as és az 1918–1919-es bajnokságot. Utána Spéci és Csámi is külföldre igazolt, s ebben talán része volt annak is, hogy a kommün napjai alatt Bokányi Dezső népbiztos közvetlen munkatársaként tevékenykedett. (A 133 nap egyetlen válogatott mérkőzése előtt, áprilisban, puskával a kezében fotózkodott.)

A Nemzeti Sport Spécire is gondolt, amikor ezt írta az 1919–1920-as idényben:
„Az FTC és az MTK ausztriai, illetve németországi kirándulásai, mint ismeretes, több elsőrangú játékosnak időleges elvesztését eredményezték, nemcsak a két egyesületre, de a magyar footballsportra nézve is. Remélhető volt azonban, hogy a játékosok egy része, akiknek kikapcsolódása részint személyi ügyekre, részint politikai okokra volt visszavezethető, a helyzet tisztázódása után újra elfoglalják helyüket a magyar labdarúgósportban.” Nem foglalták.

*
Nagyszerű összefoglalót közölt Spéci hazai pályafutásáról a Keleti újság című, kolozsvári napilap 1935-ben, amikor Schaffer újra Magyarországra, az akkor már a Hungária nevet viselő MTK-hoz szerződött, edzőként: „A háború előtti s alatti évek euró­pai futballjának legelső csapata az a nagy MTK volt, melyben Schaffer Spéci dirigálta a csatársort, kétfelől pedig minden idők két legkiválóbb futball óriása támogatta: Schlosser Imre és Konrád Kálmán. Ennek a nagyszerű csapatnak akkor tizenegy világhírű játékosa volt, kiknek mindegyike egyesítette magában a rafinált technikát, ésszerűséget, bajtársiasságot; azokat a tényezőket, melyek naggyá teszik az együttest. Csodálatos dolgokat tudott csinálni ez a csapat, oly fölényes modorban, tökéletes kombinációkkal, melyekben egyetlen hibás húzás sem volt. A régi MTK aranycsapata szépen és eredményesen futballozott s egyszer s mindenkorra iskolát szolgáltatott azoknak a sport-teoretikusoknak, akik csupán a számszerű eredményre s nem az azt kialakító eszközök változatosságára esküsznek. A legendás Aranycsapat legjellegzetesebb színét éppen Schaffer Spéci vitte csapatába s ezért a régi fanatikusok ma is csak így titulálják: a gólkirály, a taktikai nagymester, a technika fejedelme.”

Amikor 1919 nyarán külföldre távozott, lezárta válogatottbeli karrierjét. A reprezentatív csapatban tizenöt mérkőzésen tizenhét gólt szerzett. Nem csoda, hogy az osztrákok tartottak tőle: tizennégyszer ellenük játszott. Már rögtön az első meccsén, a háborús időkben, három gólt lőtt Krapur­nak az Üllői úton. Egyébként a legalább öt mérkőzésen a válogatottban szereplő játékosaink közül az utódok sorában csak kettő akadt, aki ezt a bravúrt – több gól, mint meccs – meg tudta ismételni: Deák Ferenc (27/20) és Kocsis Sándor (75/68).

Spéci a kor egyik legjobb német csapatának, a Nürnbergnek is ízekre szedte a védelmét. A bajor klub vezetői azonnal leszerződtették balszélsőjével, Szabó Péterrel együtt. Hans Hoffmann, a Nürnberg egyik tekintélyes vezetője áradozott: „Ez a csapat futballcsárdást játszott, és Schaffer volt a prímhegedűs!”

A Pesti Hirlap 1920 decemberében a német Kickert idézte: „Amikor Schaffer az MTK-val 1919-ben Németországba jött, nem győzték dicsérni játékát. Skót iskola, fair play, csodás labdatechnika. A bemutatkozást kilenc hónap követte Nürnbergben, a mézeskalácsok városában, ahol Schaffer azonnal a közönség kedvence lett. Egy kis ellentét egyik csatártársával – Träggel – és Schaffer visszavonult. Épp akkor egy baseli üzletember utazott át Nürnbergen, aki nagy sportbarát lévén rögtön megragadta az alkalmat, és megnyerte Schaffert az FC Baselnek. Svájc nem volt kedvező talaj Schaffernek. Spécinek nagy nézőközönség kellett, amely az ő játékáért és személyéért lelkesedik. Ezt Basel nem tudta előteremteni, mire visszatért bajor földre, ahol kevésbé jó valuta, de nagyobb dicsőség kecsegtet. Nürnberg örömrepesve várta, de a személyi összeköttetések Münchenbe, a Wackerhez vezették Schaffert. De ott játékengedély helyett játéktilalom várta, mert egy új szabály lépett életbe, amely a játékosvándorlást Budapestről és Bécsből van hivatva meggátolni. De elfelejtik, hogy ez Schafferre nem vonatkozik, aki már azelőtt is német egylet színei­ben szerepelt.”

Fodor Henrik, az MTK akkori egyik legfontosabb futballvezére pontosan tisztában volt azzal, hogy Schaffer lassú, nem fut, az pedig, hogy hátramenjen védekezni, akkoriban még fel sem vetődött. De azt is tudta, hogy Schaffernek mindenkinél jobb szeme van a többiek kiszolgálásához, s persze soha nem habozik, ha lövőhelyzetbe kerül. „Schaffer volt eddig a legnagyszerűbb magyar játékos! Húsz éven át játszott, soha nem sérült meg, minden tumultusba belement, és mégis tudott vigyázni magára. Soha rossz napja nem volt” – mondta róla már a negyvenes években.

*
S ez azért is érdekes, mert Spéci külföldön még jobb játékos lett. A húszas évek első felében ragyogott a legmagasabban a csillaga. Nürnbergből Bázelbe, majd onnan Münchenbe ment. Az ottani Wackerhez került, majdnem két évre. Nagy csapatot csinált a bajorokéból, játékos-edzőként megnyerte velük a délnémet-bajnokságot, elődöntőbe jutottak az országos bajnokságban. Ám 1922 decemberében már azt írta a Nemzeti Sport: „A nagy vándormadár, a dédelgetett Spéci, Schaffer Alfréd, aki három éven át volt Németország koronázatlan fulballkirálya, egyszerre csak ismét hóna alá kapta útitáskáját, kezébe vette vándorbotját és bekopogott a prágai Sparta portáján.”

Ott is bajnoki címet nyert (1923), igaz, a csehek azt nem hivatalos bajnokságnak tartották. Ő igen. Igaz, nem sokat maradt, 1923 tavaszán már a bécsi Amateur tagjaként játszott Budapesten, a régi társak, az MTK ellen. A lila-fehérek egy gazdag mecénása a Grabenen egy elegáns divatáruházat rendezett be neki, csábító kirakatokkal és ragyogó kelmékkel, de bizony az üzlet rosszul ment, sőt olyan gyatrán, hogy a boltot néhány hónap után becsukták. Mi tagadás, Spécit nem igazán érdekelte az üzlet. Ráadásul, ha magyar barátai meglátogatták, inkább odaadta nekik ingyen a ruhákat. Mivel Futballkirálynak, Fussballkönignek nevezték, úgy is viselkedett. A Nemzeti Sport írta róla 1923 őszén: „Az utcán lépten-nyomon köszöntik »őfelségét«, aki leereszkedőleg fogadja az üdvözléseket. A régi Csikágó-beli terekről és a Népliget virányairól, ahol még mezítláb hódolt a Felség a futball nemes sportjának, mondom, az onnan magával hozott közvetlenséggel, bizalmassággal, néha túlzott bizalmassággal beszél Schaffer mindenkivel, de senki sem haragszik meg rá, mert aranyszívű fiú a Spéci. Egyébként jól megy neki; valahányszor szemünk elé került, mindig más ruha, más ing, más nyakkendő volt rajta. Megkérdeztük, igaz-e, hogy visszamegy Münchenbe. »Szó sincs róla; nekem az amatőrök közt a helyem!« – mondta, nem minden irónia nélkül.”

*
Legfontosabb osztrák klubja ugyanis előbb az Amateur, majd később az Austria nevet viselő lila-fehér alakulat volt, melynek klubtörténeti könyve így írt róla:
„A húszas években a csapat új magyar sztárjátékosával, Schaffer Alfréddel igazi forradalmat robbantott ki az osztrák futballban. Addig a harc és az fizikumra alapozás, az angol stílus hozta a győzelmet, de ettől kezdve az Amateur játékosai ragyogó technikával nyerték meg mérkőzéseiket. Ez a rövidpasszos, technikás játék a fantáziadús rövid passzokkal és labdás trükkökkel nemcsak lenyűgözte a bécsieket, hanem nemzetközileg is ismertté váló bécsi iskolát teremtett.
A lilákat gyakran vádolták azzal, hogy csak a trükközés és nem az eredmény érdekli őket, inkább meghalnak a szépségben. Lehet, de az is biztos, hogy mindenekelőtt Schaffernek köszönhetően, gyönyörűen játszottak.”

Nürnbergi korszakában két híres német válogatott, Hans Kalb és Heinrich Stuhlfauth szinte rajongott a játékáért: Stuhlfauth úgy emlékezett: „Spéci nem volt önző. Nem akarta egyedül megszerezni az összes gólt, ehelyett segítette társait. A Fürth elleni meccsen olyan erővel rúgta meg a labdát, hogy a játékvezető szemmel sem tudta követni. A lövés átszakította a kapuhálót. A bíró egy pillanatig habozott, aztán azt mondta: Schaffer lőtt. Akkor az nyilván gól.”

*
Bécsben úgy tartják, ő és Konrád Kálmán teremtett iskolát, nekik köszönhetik az osztrákok a később bécsi iskolának mondott stílusukat. Spéci 1925 elejéig játszott náluk, aztán megint visszatért Prágába, a Spartához. Harminckét éves volt már akkoriban, de azért könnyű volt motiválni. Meg is mondta, hogyan: „Ha mérkőzés előtt a fülembe súgja a menedzser, hogy Schaffer úr, gyerünk bele, ez nagyon fontos meccs, ezt meg kell nyerni és a győzelem esetére kilátásba helyez, mondjuk külön ezer cseh koronát, akkor megfiatalodom és amatőrnek érzem magam.”

Volt válasza azoknak is, akik szerint megöregedett, lelassult, lustává vált: „Amikor azt mondják, hogy én nem futok egy labda után, tehát lusta vagyok, akkor én pontosan és határozottan érzem, hogy a labdát el nem érhetem, tehát feleslegesen nem strapálom magam. A virgonc kis kezdő persze utána szalad, vadul sprintel vagy tíz métert és pont az orra előtt gurul ki a labda taccsra.”

Spéci imádott fogadni – főleg a mérkőzések alatt. Gyakran kifutott a lelátó páholyába, és odaszólt a vastag bukszájú előkelőségeknek: „Fogadjunk, hogy most megszerzem a győztes gólt. Ki tesz tétet ellene?” Akik lépre mentek és fogadtak, többnyire veszítettek.

A bécsi lapok gyakran emlegették, hogy állandóan kávéházakban üldögél, ahol imádják a nők. A hűséget sem futballistaként, sem nőcsábászként nem ismerte, de ha csak tehette, vissza-visszatért Bécsbe vagy Münchenbe.
Mint 1926 elején, amikor megint Bécsben bukkant fel, a belvárosi kávéházak kedvence lett, mindenkinek elpanaszolta, hogy el kellett jönnie a csehországi Spartától, mert a többiek (játékos-edző volt) rendre égették. Valóban elmérgesedett a helyzet klubja és közötte. A Pesti Napló írta: „A Sparta legfőbb érve Schaffer magyar állampolgársága volt. Mikor tiltakozott szerződésének felbontása ellen, elnöke barátságosan figyel­meztette, hogy idegen állampolgár, magyar honos, s ha nem hagyja el Prágát, rendőri úton fogják eltávolítani a cseh fővárosból. Még nem volt példa a futballsport történetében arra, hogy egy játékos ellen felhasználják a rendőri hatóságok hatalmát csak azért, hogy egy sportegylet megszabaduljon megunt trénerétől.”

A Sporttagblatt, a bécsi sportnapilap „A trónfosztott futballkirály” címmel írt róla, de Spécit még mindig elhalmozták ajánlatokkal a bécsi és a müncheni klubok.

A következő három évet e két városban töltötte, a DSV München (1926–1927), a Wacker München (1927–1928), majd az Austria Wien (1929) trénere volt, aztán a BSV 92 Berlin (1929–1930), a Wacker München (1930–1932), az Eintracht Frankfurt (1932–1933), végül az 1. FC Nürnberg (1933–1935) gárdáját dirigálta.

*
A német újságíró, Hans-Jürgen Jendral futball-lexikonjában világklasszisként láttatja: „1918 és 1930 között az egyik leghíresebb futballista volt. Bűvészként varázsolt a labdával, egyensúlyozott, mint ahogy a híres zsonglőr, Rastelli. Schaffer valójában már akkor profi játékos volt, amikor ezt Németországban még tiltották. Sok klub mellett kötelezte el magát játékos-edzőként, nyilvánvalóan a futballból élt. Európa szinte minden nagyvárosában megmutatta a tudását. Németországban a szurkolók csak Spécinek hívták. Vagy éppen Futballkirálynak. A bécsi újságok különleges képességűnek tartották, állócsillagnak az európai futball egén. Kissé flegma úriember volt, aki nem tett egyetlen fölösleges lépést sem, s mégis mindenkit túlragyogott.”

Bruno Kreisky, Ausztria legendás kancellárja éppen akkor volt Bécsben kisgyerek, amikor Spéci tündökölt. Így emlékezett vissza a húszas évek második felére: „Tudom, hogy sokan Sindelart tartják a klasszikus futballista megtestesítőjének. Biztosan van benne igazság. Számomra azonban Schaffer volt a legjobb. A labdát addig tartotta magánál, amíg valaki helyzetbe nem került, majd lepasszolta, hogy a másik is sikeres lehessen. Tulajdonképpen azt a bölcsességet, hogy nem kell mindent egyedül akarni, másokat is érdemes sikerhez segíteni, tőle tanultam.”

Schaffer Alfrédot 1933 tavasza újra Budapesten találta. Mi több, ismét megpróbálkozott a játékkal is! A Nemzeti Sport március 8-i száma hírül adta: „Schaffer a Hungária mai kétkapus edzésén kipróbálja magát, s ha megfelelőnek tartja játékát, szolgálattételre jelentkezik a klubnál.”

Az edzőmeccset váltott ellenfelekkel (VI. ker. FC, amatőr MTK) 4–2-re nyerte meg a Hungária. Spéci a március 19-i, a csehek elleni válogatott meccs miatti bajnoki szünetben 18-án, szombaton, a Kispest elleni barátságos meccsre ismét kék-fehér mezt húzott. S noha a próbameccsen negyven esztendősen (!) két gólpasszt adott Dudásnak, és a második félidőben maga is betalált, az Újpest elleni bajnoki rangadóra nem merte beállítani Senkey Imre edző. Schaffer a B csapatok találkozóján irányította a Hungária csatársorát, aztán kisvártatva újra visszatért Németországba.

Végül, 1935-ben mégis leszerződött a Hungáriához, de már edzőként. Nagy sikerei voltak, 1936-ban és 1937-ben is megnyerte a bajnokságot a kék-fehérekkel. Egyik éjszaka, egy körúti kávéházban, talán a Bizáncban vagy a Savoyban, esetleg Bucsinszkynál, húzatta a bandával a Cigány Pannát, a Lehullott rezgőnyárfát és a Mandulafa, mandulafát. Már-már megvirradt, amikor húsz pengőt adott a zenészeknek. De még észrevette, hogy a prímás vágyakozva nézi az arany karóráját. Megkérdezte: „Nem adnád el soha, ha neked ajándékoznám?” Mire a prímás: „De Schaffer úr, hogyan tetszik ilyesmit gondolni? Örök életemre megőrizném a Futballkirály óráját.” És Schaffer nekiadta!

Dietz Károly szövetségi kapitány segítőjeként ő volt az edzője 1938-ban a franciaországi világbajnokságon ezüstérmet nyerő válogatottnak. A Mondial végjátéka nagy csalódást jelentett a számára, visszament utána Münchenbe, a Wackerhez, illetve vendéglős lett, felesége oldalán. No, nem bírta sokáig, 1939-ben Bukarestbe, a Rapidhoz szerződött, majd nagy sikerrel működött 1940 és 1942 között Olaszországban, bajnoki címet szerzett az AS Romával. Utána egy hajókoffernyi arannyal hazatért, Magyar Kupa-győzelemig vezette a Ferencvárost, majd 1944-ben elvállalta a Bayern München irányítását.

Csupán ötvenkét éves volt, amikor Prien am Chiemsee-ben a szíve végzett vele. Ott is temették el, a kis helyi temetőben. Ma is őrzik és ápolják az emlékét. A városka egyetlen királyáét. Spéciét, a Futballkirályét.