Régizene

„...most kis ország vagyunk, amely viszont szellemiekben továbbra is nagyon erős, igazi nagyhatalom”

Vashegyi György pályája során megtanult fokozatosan építkezni, de sosem ijedt meg a kihívásoktól. Tizenhat évesen vezényelte az első hangversenyét, húszévesen alapította a mára világhírű Purcell Kórust, rá egy évre pedig az Orfeo Zenekart. Három éve nagy meglepetésre, negyvenhét évesen lett a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke. Elmondása szerint akkor megelőlegezték neki a bizalmat, és úgy tűnik, elégedettek voltak vele, hiszen újraválasztották. Időközben a Nemzeti Kulturális Tanács vezetésére is felkérte Orbán Viktor miniszterelnök – mégsem akasztotta szögre a karmesteri pálcát, mert csodálatos dolgokkal foglalkozhat. Kultúra­-finanszírozási kérdések mellett művészettel nevelésről, Kodályról és a francia barokkról beszélgettünk vele, de lapunknak azt is elmondta, jövő januártól Haydneum néven magyar régizenei központ alakul.

Fotó: MH/Papajcsik Péter

– A szeptemberi tisztújításon újabb három évre elnökké választotta az MMA közgyűlése. Ez a tisztség nagyon komolyan hangzik, de mégis mit takar a gyakorlatban?

– Nagyon szép és izgalmas feladat ez: boldog vagyok és nagy megtiszteltetés számomra, hogy három éve ebbe belevághattam. Akkor ez tökéletesen megelőlegezett bizalom volt akadémikustársaim részéről, hiszen engem – a klasszikus zene egy speciális területén kívül – kevesen ismertek a magyar művészeti életben. Az MMA által komoly lehetőségünk van arra, hogy jobbá tegyük és jobban működtessük a magyar kulturális és művészeti életet. Fantasztikusan tehetséges nemzet vagyunk, de ebből ki kellene hozni több eredményt: e téren igyekeztem és igyekszem segíteni ebben a néhány évben. Ismert, hogy a Magyar Művészeti Akadémia alkotmányos köztestület, amely a magyar művészet jövőjéért, jelenéért és múltjáért felelős – értékelvű, a minőséget mindenek felett támogató szemlélettel. Amellett, hogy közösséget szervez tagságából –, amely akadémikusként legfeljebb háromszáz olyan művészből áll, akik már komoly művészi életmű birtokában lettek akadémikusok –, egyre növekvő intézményrendszert is működtet. Fenntartja a befogadóhelyszínként is működő székházát, a Pesti Vigadót, a Műcsarnokot, kiadót és kutatóintézetet működtet, legfrissebb feladata pedig a Magyar Építészeti Múzeum-Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ kialakítása.

– Mit tart a legfontosabbnak?

– Az MMA felel a magyar művészi életpályamodell megteremtéséért és részletei­nek kidolgozásáért, ehhez kapcsolódóan pedig izgalmas és nagyon összetett ösztöndíjrendszert működtet. Végeredményben több mint kétezer művész munkáját támogatjuk havi szinten: nemcsak anyagi tekintetben segítünk, hanem közösséget is szervezünk belőlük, összehangoljuk, figye­lemmel kísérjük tevékenységüket, kiállításokat szervezünk, kiadványokat jelentetünk meg. Ezeknek a folyamatoknak az irányítása, menedzselése és figyelemmel kísérése az egyik legfontosabb dolgom. Emellett gyakorló művész vagyok, együtteseimmel – a Purcell Kórussal és Orfeo Zenekarral – koncertezem és lemezeket készítek. A nemzetközi zenei élet annyira előre tervez, hogy bár az új elnökség még meg sem alakult – november ötödikén fog megalakulni, tehát még el sem kezdődött az újabb mandátumom –, de időközben már elnökségem lejártának „környékére”, kétezer-huszonhárom szeptemberére nézegetünk repülőjegyeket Párizsba, ahol a Théâtre des Champs-Elysées-ben fogunk fellépni Rameau utolsó operájával, annak budapesti lemezfelvé­-
tele után.

– Újraválasztása azt jelenti, hogy megszolgálta ezt a megelőlegezett bizalmat…

– Igyekeztem jól tenni a dolgom, és úgy tűnik, az akadémikusok és a közgyűlési képviselők – hiszen a kilenc akadémiai tagozat nem akadémikus köztestületi tagjai is delegálnak tagozatonként két-két, szavazati joggal bíró képviselőt a közgyűlésekre – elégedettek voltak az általam képviselt iránnyal. Akadémikustársaimnak meg kellett szokniuk az elmúlt három évben, hogy más habitusú elnök vagyok, mint az általam nagyon tisztelt elődöm, néhai Fekete György volt, aki több mint húszéves közéleti pályafutás után lett elnök, és addigra már – az ő szavait idézve – részben „szögre akasztotta” a művészi pályát. Ezzel szemben én – az akadémia mellett – most is felelős vagyok az általam alapított együttesek működéséért, szervezeti és művészi fejlődéséért. Ha a kétezer-tizenhetes elnöki programom viszonylatában nézem az elmúlt éveket: volt, ahol sikerült nagyobbat előrelépni, de vannak pontok, amelyeken még nagyon sokat kell dolgoznunk, például a hagyatékgondozás vagy a nemzetközi kapcsolatok területén.

– Mennyiben lesz tehát más a második ciklus?

– Biztos vagyok benne, hogy a második ciklusban sokkal többet fogok tudni elérni, mert most már lényegesen jobban kiismerem magam a „terepen”. Magáért beszél az információ, melyet sajnos nem ismernek elegen: jelenleg a GDP-arányos kulturális költségvetések sorrendjében Magyarország az Európai Unió első helyén áll. És ha már a magyar adófizetők ilyen mértékben, szinte erejükön felül támogatják ezt a szférát, akkor tudnunk kell eredményeket felmutatni, hatékonyabbá kell válnunk – úgy érzem, most van rá esély, hogy ebbe az irányba mozdul el a kulturális élet. Az MMA a mindenkori kormányzat együttműködő – konzultációs és tanácsadó – partnere nagyon sok területen, a kultúra területén bőven túlmutatóan is, hiszen az mindenre kihatással van, az országimázstól a turizmuson keresztül az örökségvédelemig, és még hosszan lehetne folytatni a sort. Az MMA működése nagyon jó példája annak, hogyan lehet a kapott adóforintokat a cél érdekében hatékonyan felhasználni. Az idén május–júniusban kialakított, összesen ötmilliárd forintos kormányzati kulturális mentőcsomagban például – melyet akkor a miniszterelnök úr megbízásából én állítottam össze – egymilliárd forint szerepelt, mint az MMA által kiosztandó támogatás: ezt mi kisebb részben műtárgyvásárlás általi támogatásra, nagyobb részben egyéni vállalkozók és adószámos magánszemélyek, valamint civil és egyéb gazdálkodó szervezetek részére, működési költségeik támogatására használtuk fel. Ebben az esetben a kormánytól kapott egymil­liárd forinton felül mintegy százmillió forintot tettünk hozzá ehhez saját forrásból – elsősorban elmaradt rendezvényeink miatti megtakarításainkból – így a jogszerű igényeket mind támogatni tudtuk. Vagy ott van a jelenleg összesen háromszázharminchat főt érintő ösztöndíjrendszerünk: működtetésének teljes anyagi hátterét mi magunk biztosítjuk, belső forrásátcsoportosítással. Azaz amennyi adófizetői pénzt kapunk erre, azt az utolsó forintig átutaljuk az ösztöndíjasoknak.

Vashegyi György: Művészet nélkül az emberi életnek tulajdonképpen nem sok értelme van

Fotó: MH/Papajcsik Péter

– Folytatódni fog a program?

– Hogyne, hiszen megkockáztatom, hogy az MMA hároméves ösztöndíjának létrehozása az egyik leginnovatívabb dolog, ami az elmúlt harminc évben, azaz nagyjából az NKA megalapítása óta a magyarországi művészettámogatás területén történt. A rendszer kétezer-tizennyolc szeptembere óta folyamatos, évente száz ösztöndíjas nyeri el a hároméves támogatást, így egyszerre háromszáz támogatott lehet – a korábban említett további harminchat fő a tagozatok ösztöndíjasa, egy-egy évre – és ahogy egy „évfolyam” végez, indul a következő hároméves szakasz. Így termelődik ki – a jelek szerint nagyon eredményesen, és meglepően rövid idő alatt – a magyar művészet új elitje, és persze az MMA utánpótlása is. Az évfolyamok találkozói és más programok által pedig ezekből a művészekből igyekszünk közösséget is szervezni, hiszen a magyar társadalom sokszor szétszaggatott szövetének óriási szüksége van ezek
újraalkotására.

– Elnökjelölti beszédében és azóta több nyilatkozatában is felmerült, hogy szeretné szorosabbra fűzni az együttműködést a Magyar Tudományos Akadémiával. Miért?

– Lovász László elnök úrral is kiváló személyes kapcsolatom volt, és bizonyos területeken, például a NAT kapcsán eddig is dolgoztunk együtt. A két akadémia kapcsolatának az adhat most mégis teljesen új lendületet, hogy Freund Tamás egészen elnökké választásáig a mi társadalmi tanácsadó testületünknek is tagja volt, ráadásul ő olyan tudós, aki nagyon elkötelezett a művészettel nevelés ügye iránt, amely számomra is kiemelten fontos. Talán nem mindenki tudja az elnök úrról, hogy eredetileg majdnem hivatásos zenész – klarinétművész – lett, és agykutatóként azt is vizsgálja, hogy mennyire fontos agyi struktúránk kialakulásához a művészeti élmény, az azzal való találkozás és foglalkozás. Kutatásai igazolják, amit az ókori görögök is vallottak: az agyi struktúrák optimális kialakulásához tizennyolc éves korig a sportnak és a művészeti nevelésnek dominálnia kellene! Ahogy Freund Tamás szokta mondani: a mindennapos testnevelés mellé mindennapos katarzist is kell adnunk az embereknek… Nagyon szerencsés együttállásnak érzem, hogy most – „párhuzamos” elnökökként – van kicsit több, mint három esztendőnk ennek közös megvalósítására.

– Miért ennyire fontos téma Vashegyi Györgynek a művészettel nevelés?

– Nagyon sok oka van. Saját életemben is láthattam ennek jelentőségét: nagyszerű iskoláim voltak, s felsorolásukat mindig az óvodámmal kell kezdenem. Karlócai Jánosné, Mariann néni legendás pasaréti úti magánóvodájába járhattam, aztán a Kodály Zoltán által alapított, egészen különleges ének-zenei általános iskolába a Marczibányi térre, onnan kerültem a szintén fantasztikus budapesti piaristákhoz, ahol ezerkilencszáznyolcvannyolcban érettségiztem. A Zeneakadémia előtt, életem első tizen­nyolc évében is erősen jelen volt a zene, anélkül, hogy zenésznek készültem volna – három fiam közül a két idősebb a Sapszon Ferenc akadémikus úr által alapított Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola növendéke, így ma már szülőként is tisztán látom mindennek a jelentőségét. Igazán sokat három évvel ezelőtt gondolkoztam ezen, amikor elég váratlanul ért az MMA-elnöki jelölésem, és megpróbáltam tisztázni magamban, mit is értek a művészet emberi életben betöltött szerepén. Hiszen ilyesmin egy művész amúgy nem kezd el „csak úgy” gondolkozni, nincs is rá ideje, de ilyen rendkívüli esetben nem árt tisztázni. Akkor – némi fejtörés után – azt fogalmaztam meg magamnak, hogy művészet nélkül az emberi életnek tulajdonképpen nem sok értelme van. Művészeti akadémiai elnökként vallom: a művészeti értékeknek minden magyar ember életében minél nagyobb szerepet kell játszaniuk, mert ettől kiteljesedik az emberi élet, és a nemzet sikeresebb lesz minden területen.

– Kodály Zoltán gondolatait erről rendszeresen félreértik.

– Valóban így van: ő nem akart százezerszám hivatásos zenészt és szolfézsbajnokot képezni Magyarországon, hanem az egész nemzet felemelkedésének kulcsát látta a zenében, művészetben, a művészettel nevelésben. Én is így gondolom. Ha megnézzük, hol vannak a sikertörténetek a világban: mindenféle, nagyon különböző modellek vannak – Finnországtól Szingapúrig – de az talán közös bennük, hogy mindegyik a helyi adottságok jó felismerésekor az oktatásra és nevelésre is nagy súlyt fektet. Elég nyilvánvaló, hogy hazánk felemelkedésére döntően a szellemi erőforrásokra, tudományra és művészetre építve van esély. Fizikai erőforrásaink száz év óta meglehetősen korlátozottak. Valaha nagy-, majd középhatalom voltunk, most kis ország vagyunk, amely viszont szellemiekben továbbra is nagyon erős, igazi nagyhatalom. Ahogy más országok is találtak a saját adottságaikon alapuló kiugrási modellt – és ezáltal sikeressé váltak – nekünk a szellemiekre kell alapoznunk, ennek egyik fontos része lehet a művészettel nevelés. Biztos vagyok benne, hogy erre, azaz a művészettel nevelésre jelentősen költeni, valamint erre valamilyen mértékben átállítani a közoktatást nem fölösleges ki­adás, hanem befektetés lenne számunkra.

– Ezért fog küzdeni a februárban megalakult Nemzeti Kulturális Tanács élén is?

– Erre is sor kerül majd hamarosan. Ma Magyarországon az adófizetők pénzéből olyan kulturális intézményrendszert tartunk fenn – többek között a kőszínházakkal és szimfonikus zenekarokkal –, amely egészen példátlan a világon. Ez egyrészt nagyon jó, mert – főleg a jelenlegi helyzetben, a nyugat-európai példákhoz képest – ad egy alapvető biztonságot a szférának, másrészt hatalmas felelősség, hogy aki e fölött a pénz fölött diszponál, az hatékonyan költse el azt. Ezzel a hatékonysággal, a szemlélettel van gond, ezt hangsúlyozom is egy ideje. A Nemzeti Kulturális Tanácsban a kultúrstratégiai intézmények vezetőivel (a Nemzeti Színháztól a Szépművészeti Múzeumon át a Hagyományok Háza igazgatójáig mások mellett például tagja Vidnyánszky Attila, Demeter Szilárd, Baán László, Káel Csaba, Varga Benedek – S. K.) ülünk, együtt gyakorlatilag minden művészeti területet lefedünk. Most éppen egy újabb kulturális mentőcsomagon, valamint a következő öt évre szóló terveken – intézménykonszolidáción és kulturális stratégián – dolgozunk és dolgozom. Néhány napja tartottunk fontos ülést a miniszterelnök úr részvételével. Megtiszteltetés számomra, hogy részt vehetek ebben a munkában.

– Gyakorló művészként és a kulturális élet tevékeny szereplőjeként hogyan élte meg az elmúlt időszakot?

– Hogy őszinte legyek, a pandémiás leállás most tavasszal nekem megmentette az életemet, mert éppen kezdett reménytelenül besűrűsödni a koncertnaptár, valamint MMA-s és NKT-s feladataim közös halmaza. Éppen a korlátozások bevezetése előtt fejeztük be Rameau Dardanus című csodálatos operájának felvételét a Müpában, majd a családdal leköltöztünk Balatonra – ahol például sokat horgásztam, zömben a tóban állva. Nagyon lelkes vagyok, még karácsony
és újév között is szoktam így horgászni…

– De hát akkor nagyon hideg van…

– Jól alá kell öltözni, persze kicsit szürreális egy december végi estén ott állni nyakig a Balatonban búvárruhában, és ragadozó halakra vadászni. De nagyon jó érzés a természetben lenni. Nem kell megijedni, minden kifogott halat természetesen elengedek, nem bántom őket. Szóval nekem és a családnak is nagyon jót tett a leállás, még egy kutyánk is lett a három fiunk mellé.

– Milyen volt az újrakezdés?

– Egészen más hangulata volt annak a néhány élőben adható koncertnek jú­lius–augusztusban; látszott és tapasztaltuk, hogy mennyire örül a közönség az élő találkozásnak – zenészként ez nagyon jó érzés.

– Mi a helyzet most?

– A pandémia második hulláma miatt folyamatosan újratervezünk, A-B-C terveket készítünk a változó korlátozásoknak, utazási szigorításoknak megfelelően, hiszen általában külföldi vendégművészeink is lennének, ha el tudnának jönni. Minden programunk esetében – még a próbák kezdete előtt – rengeteg közreműködőt tesztelünk, az együttes költségére. Ha a jelenlegi terv érvényben marad, akkor november második felében lesz egy nagyon izgalmas francia barokk programunk Makón és a Zeneakadémián, Rameau- és Mondonville-motettákkal, koncertek és lemezfelvétel. De ha ez nem fog menni, akkor lehet, hogy hazahívjuk Baráth Emőkét Párizsból, és kitalálunk valami alternatív műsort – ha nem leszünk mi is betegek addig.

– Ha már Baráth Emőkét említi: a nemzetközi koncertnaptárt mennyire írta át a járványhelyzet?

– Teljes őrület van, és a nyugat-európai kulturális helyzet kimondottan súlyosnak tűnik, talán évekre kiható károk keletkeznek. Itthon viszont az az igazság, hogy európai léptékben a magyar kulturális, illetve zenei élet – az állam, azaz az adófizetők jelentős támogatásának köszönhetően – nincs igazán rossz helyzetben, nem is állunk olyan rosszul. Itt is előfordul, hogy ami a „normál” életben a hátrányunk – mármint, hogy itthoni kulturális életünk finanszírozásának piaci „lába” nem elég erős – az most, a válságban előnyökkel is bír. A jellegzetes magyar innovációnak amúgy már évszázadok óta forrása, hogy a hátrányból előnyt kell kovácsolni…

– Mire érti ezt pontosan?

– Ahogyan öregszem, egyre több példát tudok erre mondani: nézzük például a Pur­cell és az Orfeo francia barokk projekt­jeit. Egyrészt óriási a különbség a magyar és francia jegybevételben: ugyanarra a koncertünkre, ugyanazon műsorral és előadókkal itthon körülbelül tíz-tizenöt eurós jegyeket ad el a Müpa, kinn – mondjuk a versailles-i Királyi Operában – egy jegy nyolcvan-száz euró, ami, csak a számokat tekintve nem túl jó hír számunkra. Másfelől nézve viszont azt is jelenti, hogy mivel a Müpában van, mára kialakult egy olyan magyar közönségem, akik alapvetően hisznek nekem, így ők eljönnek meghallgatni azokat a programokat is – például Gervais Hypermnestre, Lemoyne Phèdre, Montéclair Jephté vagy Mondonville Isbé című, zömében több száz éve sehol elő nem adott operáit –, amelyeket Franciaországban egyszerűen nem tudnék megcsinálni. Hiszen ott döntően piaci alapon működnek a koncertszervezők és nem merik „bevállalni” ezeket, mert valószínűleg nem tudnának rájuk elég jegyet eladni. Párizsban van ugyan fize­tőképes közönség, de ennek többsége Mozart Requiemjét, vagy a Bach h-moll misét és Karácsonyi oratóriumot akarja minden évben újra és újra hallani – így mi is ezekkel turnézunk elsősorban, és melléjük próbálunk becsempészni ezt-azt. Így voltunk januárban Párizsban és Lyonban: a Mozart Requiem elé, a hangverseny első részébe – további Mozart-művek helyett – be tudtunk rakni egy kis Wernert és Albrechtsbergert, hogy halljon valamit a francia közönség a magyar vonatkozású régizenei repertoárból is, hiszen az a mi örökségünk. Visszatérve az eredeti kérdésre: itthon egy olyan francia barokk tematikájú programot tudunk megvalósítani, amely lassan az egész világon példátlan. Büszkeséggel mondom, hogy a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar együtt jelenleg valószínűleg a világ öt legfontosabb francia barokk operát játszó műhelye közt van – és közöttük egyedüliként mi nem vagyunk franciák, hanem zömben magyarok.

– Együttműködnek a Versailles-i Barokk Zenei Központtal (Centre de musique baroque de Versailles, CMBV) és a velencei Palazzetto Bru Zanéval (Centre de musique romantique française) is…

– Óriási szerencsém, hogy összehozott a sors egy francia zenetudós ikerpárral, Alexandre és Benoît Dratwickivel. Amit ők az elmúlt tíz évben a francia zenei hagyatékkal csináltak, az az egész világon példátlan. Előbbi a velencei francia magánalapítvány, a Palazzetto Bru Zane – Centre de musique romantique française művészeti vezetője, és döntően a forradalomtól az első világháborúig terjedő időszak zenéjével foglalkozik, utóbbi pedig a versailles-i központ produkciós részlegét irányítja. A CMBV a középkortól a forradalomig terjedő repertoárral foglalkozik: és mivel a párizsi operaház (akkori nevén Académie Royale de Musique) ezerhatszázhetven körüli megalapításakor XIV. Lajos törvényben rögzítette, hogy minden ott előadott opera partitúráját ki kell nyomtatni, ezért a párizsi opera első nagy korszakából fennmaradt egy mintegy ötszáz egész-estés operából álló repertoár, melynek döntő többsége a tizennyolcadik század óta előadatlan. Ebből mi évente kiválasztunk kettőt-hármat, nemzetközi szólistagárdával előadjuk, és lemezre vesszük. Főleg Versailles-nak dolgozunk, de két­ezer-huszonkettő tavaszán például Cherubinit, rá egy évre pedig Massenet-t fogunk felvenni Velencének, az utóbbit a Nemzeti Filharmonikusokkal közösen. Sokat tanultam a Dratwicki fivérektől, főleg azt, hogyan gondozzák a saját nemzeti repertoárjukat, hogyan élesztik újjá a hagyományaikat. És most úgy tűnik, lesz lehetőségem ezt a módszertant és a megszerzett tapasztalatokat átvinni a magyar vonatkozású régizenei repertoár kutatásába is.

– Hogyan tervezi ezt?

– Ez az első interjú, melyben elmondom, hogy a Miniszterelnökség alá tartozóan, jövő januártól létrejön egy új magyar állami zenei intézmény, a Haydneum – Magyar Régizenei Központ, amely az említett francia intézményekhez hasonlóan fog működni, és több feladata között elkezdi módszeresen feltérképezni a magyar vonatkozású, ezerhatszázharminc-ezernyolcszázharminc közötti repertoárt is, mert egészen elképesztő anyagaink vannak. Kollégáim már elkezdték a munkát, fenn ülnek nap mint nap az OSZK-ban, kétszáz-háromszáz éves köteteket porolnak le, főleg az Esterházy-hagyatékot tanulmányozzák. Esterházy Pál Antal, „Fényes” Miklós és II. Miklós hercegek zenei öröksége nemcsak Joseph Haydnt, az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb alakját jelenti, hanem egy egész, évszázados korszakot, sok-sok szerzővel: Wernertől, az érett és világszínvonalú barokktól kezdve, Joseph és Michael Haydn­on keresztül Albrechtsbergert, Beethovent és Hummelt is, azaz egészen a nemzeti romantika küszöbéig. Ők mind – több ezernyi, zömben felfedezetlen zenei kéziratkötet – a magyar kulturális örökség fontos részei, azaz Szent István ezeréves koronájának igazi ékkövei. A minapi MÜPA-koncertünkön – a pandémiás helyzet miatti C tervként, azaz immár másodszor, kényszerből megváltoztatott koncertprogramként – már kaphatott ebből egy kis ízelítőt a közönség. Végül olyan műsort játszottunk, főleg Werner-műveket, amelyek legalább ötven százaléka a tizennyolcadik század óta az egész világon először ezen az estén hangzott el. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, úgy érzem, itt is sikerült a hátrányból előnyt kovácsolnunk.

– Az előbbiekben már annyiszor emlegettük, ideje megmagyarázni, mit értünk régizene alatt. Hogyan definiálná?

– Sokáig általánosan elfogadott vélekedés volt, hogy a régi zene a középkortól nagyjából Bach haláláig tart, de az utóbbi határ folyamatosan közelebb jön hozzánk. Azaz a „régizenészek” egyre későbbi műveket adnak elő korabeli előadói elvek alapján, korhű hangszereken. Szerintem a lényeg, hogy mindenről, ami nem a mának a zenéje, sok-sok pluszinformációt kell összeszedni a jó előadás megalapozásához: azaz régi zene, amikor a zeneszerzőt már nem tudom közvetlenül megkérdezni, ezért kutatnom kell, szerzői hangfelvételt, autográfot és még sok mást. A tizennyolcadik században ugye még nincs hangfelvétel: jó kottakiadások vannak már, igaz, óriási a különbség egy, a szerző által átnézett és egy jóvá nem hagyott kiadás között, erre Haydn­nál is találunk jó példát. Hiszek abban, hogy a múlt zenéjét úgy érdemes előadni – vagy legalábbis úgy lehetséges megérteni – ha az ember minél jobban megismeri azt a környezetet, amelyben az adott mű megszületett. Ezt a nemzetközi zenei előadói mozgalmat „historically informed performance practice”-nek nevezik (HIPP), ezt követjük mi is. Egyébként nagyon érdekes, hogy – a zenetörténeten végignézve – a múlttal, annak zenéjével való foglalkozás sokáig nem volt jellemző, főleg a Mendelssohn-érában kezdődött. Persze a tizennyolcadik században is voltak már arra irányuló próbálkozások, hogy múltbeli stílusokban alkossanak – a historizálás, azt hiszem, valamilyen mértékig mindig jelen volt a művészetben. De alapvetően az volt az általános szemlélet, hogy még a tegnapelőtti darabokat sem játszották el újra, pláne nem az ötven, száz évvel azelőttieket. Mindig Mozartra hivatkozom példaként, leveleiben sokszor felbukkanó fordulat: ma bemutatták egy szimfóniámat vagy zongoraversenyemet, jól sikerült – de holnapra újat kell írnom. Viszont ő maga, amikor ezerhétszáznyolcvankettő körül Bécsbe költözik, néhány kottát elvisz magával a múltjából – élete első huszonöt évéből – például az Idomeneót, abban a reményben, hogy újra színpadra lehet állítani: innen is tudjuk, mi volt számára különösen kedves mű. Visszatérve az előadás kérdésére: onnantól kezdve viszont, hogy az előadók elkezdtek a múlttal komolyan foglalkozni, azt a saját képükre is formálták. Részben kényszerűségből: nem voltak már olyan típusú hangszerek, olykor nem is értettek bizonyos kifejezéseket. Például az ezernyolcszázas évek elején már nem ismerték a nyolcvan-kilencven évvel korábban, Bécsben rendkívül népszerű fúvós hangszert, a klarinét ősét, a chalumeau-t, mely fontos szerepet tölt be például Werner-életművében is. Az e hét szerdáján általunk előadott ezerhétszázhuszonkilences születésű Werner: g-moll Salve Regina korabeli kéziratának ezernyolcszáz körüli címlapján már oboának írják, valószínűleg azért, mert nem tudják, micsoda. Amikor Mendelssohn elkezdte a Máté-passiót előadni, akkor is saját világához igazította azt. Aztán ott van a közönség szerepe is: Haydn egészen máshogy komponál akkor, amikor Eszterházán „Fényes” Miklós – egy igazi zeneértő mecénás – ül a hallgatóságban, mint amikor Londonban – a jegyet váltó nagyközönség előtt – anyagi típusú sikert is kell aratnia. A Londoni szimfóniák nem véletlenül fejeződnek be mind hangosan – a közönségnek tudnia kell, mikor kell tapsolni. Sok ilyen szempont van még.

– Van kedvence zeneszerzője?

– Az első ötöt meg tudom mondani, aztán egy ugrással talán a következő tízet is. Bach miatt lettem zenész, Mozart, Purcell, Rameau és Haydn talán a legfontosabbak a számomra, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Rameau azért különleges, mert ő az igazi francia szellem legtisztább megtestesülése – azt hiszem, ezt Debussy mondta róla, aki dolgozott a régi Rameau-összkiadás számára. Egyébként személyes Rameau-élményem érdekes módon összefonódik Debussyvel, több ponton is: őt is a Castor és Pollux második felvonásának e-moll divertissement-ja ragadta meg elementárisan, ahogy engem is – éppen ezt a részt hallgatva szerettem bele a szerzőbe kilencvenhárom nyarán. Ha minden jól megy, kilencvenháromhoz képest éppen harminc év elteltével, kétezer-huszonhárom tavaszán fogom lemezre venni azt az operát, amelyik miatt elindultam Rameau felé. Ő egészen különleges zeneszerző: egyszerűen más tudatállapotba kerül az ember, ha őt hallgatja.

– Milyen zenét szokott hallgatni? Akár kikapcsolódásként?

– Szerintem csak jó vagy rossz zene van, és én nagyon szeretek minden jó zenét. Nagyon-nagyon fontos az előadás színvonala is – tulajdonképpen a historikus generáció nagyjai, Nikolaus Harnoncourt, John Eliot Gardiner, William Christie, Frans Brüggen, Helmuth Rilling, Malcolm Bilson és Simon Standage egyik fő érdeme, hogy kinyitották és szélesre tárták előttünk azt az ajtót, mely csodálatos világ felé vezet. Elődöm, Fekete György elnök úr amúgy hasonlót tett az MMA köztestületének felépítésével – és ezért, MMA-elnökként különös öröm számomra, hogy az imént felsorolt világraszóló zenészek névsorából ketten, Helmuth Rilling és Malcolm Bilson már elfogadták felkérésemet, és az MMA tiszteletbeli tagjai lettek. Be kell látnom, hogy az én zenehallgatásomnak sokszor óhatatlanul szakmai íze is van. A Bartók Rádión futó Régize­nei kalandozások című műsorom készítésébe azért vágtam bele, mert szeretnék minél több jó zenét megmutatnia hallgatóságnak, és kicsit el is magyarázni őket. A művészeti ismeretterjesztés számomra nagyon fontos. Mert a befogadónak egészen más élménye lesz, ha érti is, amit hallgat vagy lát. Meg­győződésem, hogy a művészeti szakmai elit egyik legfontosabb feladata lenne, hogy a közönségnek elmagyarázza saját művészeti ágának belső törvényszerűségeit.

– Mi a titka, hogyan tud egyszerre legalább három főállást menedzselni. Marad ideje a családjára, vagy kutatni?

– Nagyon türelmes családom van, nagyon sokat köszönhetek nekik: csodálatos feleségemnek, Szutrély Katalinnak és három remek fiamnak – tény, hogy többet is kaphatnának belőlem… Ez most egy sűrű időszak számomra, igyekszem helytállni, viszont 2023 november ötödikén visszaváltozom főállású karmesterré, utána ilyen szempontból egyszerűbb lesz az életem. De most annyi csodálatos dolgot látok, amivel érdemes foglalkozni – a Magyar Művészeti
Akadémia és a Nemzeti Kulturális Tanács elnökének lenni pedig nagyon szép kihívás. Saját családom mellett van egy kórusom és egy zenekarom, akiknek munkát kell adnom, akikért felelős vagyok. Negyvenhét éves voltam, amikor először megválasztottak, ötvenhárom leszek, mire lejár a második mandátumom: utána Isten segítségével még legalább húsz évig szeretnék zenélni!